"Sounds of violence break the silence
Ripping the stillness apart"

Még múlt héten ígértem egy összefoglalót a 2006-ban Izrael és a Hezbollah között lezajlott háborúról. A 34 napos háborúnak is nevezett konfliktus több szempontból egyedülálló a maga nemében: végig a média figyelmének központjában volt, ezért kiválóan dokumentált, Izrael első katonai vereségét hozta, és szintén ritka esemény, amikor egy gerillamozgalom önmagában veri vissza egy másik állam agresszióját. Egyébként maga Ben Gurion, Izrael alapító atyja mondta, hogy Izrael elbukik, ha elveszíti az első háborúját - értelemszerűen 2006. augusztusa óta sokkal többet idézik Ben Guriont az arab világban.

Hogy is kezdődött az egész? 2006. júliusában masszív katonai műveletek folytak a Hamasz ellen a Gáza övezetben, szokás szerint rakétás likvidálások, és dózerolások, ugyanis még június 25-én a Hamasz sikeres támadást hajtott végre egy IDF állás ellen, szétlőve egy Merkavát és túszul ejtve Gilad Shalit tizedest, aki azóta is a vendégszeretetüket élvezi. Ezt Izrael persze nem hagyta annyiban, és ennek a gázai palesztinok itták meg a levét. A Hezbollah pedig gondolt egyet, és eljátszott egy hasonló akciót az izraeli határnál: július 12-én reggel Zar'it falu közelében először elterelő jelleggel rakétákat lőttek ki, majd megtámadtak egy járőralakulatot, 3 katonát megölve, kettőt fogjul ejtve. Egy magányos Merkava azonnal utánuk lódult, de hamarosan kilőtték/felrobbantották, így az IDF veszteséglistája még 5 fővel gyarapodott. Az Hezbollah akciója egyébként az "Operation Truthful Promise" címszó alatt futott, ha már előzőleg szidtam az IDF-t a béna fedőnevekért.

Itt szokás egyeseknek feltenni az idióta kérdést: Vajon mi volt a célja ezzel a háborúval a Hezbollahnak vagy magának Iránnak? Semmi, marhák, senki nem gondolta volna, és ebbe beleértem az izraeli vezérkart is, hogy az egészből totális háború lesz Libanon ellen. A Hezbollah valóban tehermentesíteni akarta a palesztinokat, de a maximum, amire számított, korlátozott összecsapások a határnál, egy-két túszmentő vagy megtorló kommandó, és néhány bomba az IAF jóvoltából. Ez volt a logikusan várható következmény, ugyanis, ahogy ezt a Winograd-jelenés is megállapította, Izraelnek nem volt átgondolt stratégiája, egyértelmű céljai és úgy egyáltalán lehetetlen lett volna nemzetközi jelentőséggel bíró győzelmet elérnie. Sajnos azonban a miniszterelnök Ehud Olmert volt, akit sokan bíráltak, mert nem rendelkezett katonai múlttal, hát gondolta, most megmutatja, ki a tökös gyerek. Súlyosbítva a dolgokat a vezérkari főnök, Dan Halutz korábban a légierőnél szolgált, és magával hozta a "fighter jock" mentalitást, ezért támogatta Olmert felelőtlen politikáját. Tanácsadókat nem hallgattak meg, a Knesszetet nem tájékoztatták megfelelően, végül is minek, még a végén belepofáznának a dolgokba, és megindult az "all-out támadás", hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak a Hezbollahval.

Ha megkérdeztek volna pár szakértőt, esetleg közölték volna, hogy gerillamozgalmakat lehetetlen blitzkrieggel felszámolni, ehhez hosszú évek és megfontolt, átfogó stratégia szükéges, vagy akár azt, hogy a légierő, ami 1956. óta nyeri Izrael háborúit, itt hatástalan lesz. Martin van Creveld még súlyosabban bírálta az izraeli akció önteltségét és átgondolatlanságát. Az IDF túlságosan elkényelmesedett a palesztinok elleni harcok során, és nem volt felkészülve egy igazi háborúra: ha az ember Merkavákkal rongyol át a gázai gettón, vagy a levegőből likvidál Hamasz aktivistákat, könnyen a sebezhetetlenség illuziójába ringathatja magát. Nem csak a felkészültséggel akadtak problémák, az ellátás is akadozott, voltak olyan IDF egységek, akik 24 órán keresztül maradtak kint a terepen bármiféle ellátmány nélkül. A 2006-os háború során 2 dandárt hagytak a gázai ügyek intézésére, és csupán 3 dandárral nyomultak be Libanonba - a Hezbollah a jóval komolyabb fegyverzetével, magas szintű kiképzettségével, egy olyan terepen, amit 6 éve, a 2000-es izraeli kivonulás óta készít elő védekező háborúra, másfélszer annyi katonát ért meg, mint a kődobáló palesztinok. Mindezek mellett, jegyzi meg Creveld, az IDF meg sem próbálkozott meglepetésszerű akciókkal, vagy bekerítő hadműveletekkel, egyszerűen kijelölték Dél-Libanont, mint "killing box-ot", a civileket felszólították a távozásra, ergo aki ott maradt az gerillla, és le lehet lőni. Brilliánsan egyszerű, mit ne mondjak...

 "Any vehicle of any kind travelling south of the Litani River will be bombarded, on suspicion of transporting rockets, military equipment and terrorists.” —leaflet addressed to “the Lebanese people", signed the "State of Israel", 7 August 2006”

A Hezbollah viszont nem bizonyult könnyű falatnak, mint említettem, 6 évük volt, hogy beássák magukat, és eleve jártasak voltak az IDF elleni harcban. Az évek során komoly bunkerrendszereket építettek ki a Litáni-folyótól délre, melyeket levegőből nem lehetett teljesen megsemmisíteni, ezért az IDF kénytelen volt a közelharcot vállalni, ahol a technikai fölényét kiegyenlítette a Hezbollah nagyobb tűréshatára a veszteségekkel szemben. A felszereltségük kimagasló a világ többi felkelői mozgalmához képest, a katonáik golyóálló mellényt és sisakot viselnek, a fegyverzetükben megtalálhatóak a SCUD-koppintás Zelzal (földrengés) rakétakilövők, modern tankelhárító-rakéták, mint a tandem robbanófejjel ellátott RPG-29, sőt iráni gyártmányú UAV-k is. Mindezekhez hozzáadódik, hogy rendkívül kreatív módon képesek őket alkalmazni. Még 2000-ben, az izraeli kivonulás után, az IAF gépei azzal szórakoztak, hogy berepültek Libanonba, és Bejrút felett hangrobbanásokkal kápráztatták el a jónépet. A Hezbollah nem rendelkezett olyan légelhárító eszközökkel, - a Libanoni Hadsereg sem - amivel le tudta volna őket szedni, ezért kitaláltak valami mást. Megnézték, hogy melyik légvédelmi ágyú lövedéke a leghangosabb, majd elkezdték azokat belövöldözgetni Észak-Izrael fölé. A hatás ugyanaz volt: sérülést nagyon nem okoztak, de a helyiek életvitelét odaát is megzavarta a gyakori robbanások zaja. Végül ennek hatására az IAF leállította a berepüléseket. 2006-ban is számos régi trükköt bevetettek - irányítható tankelhárító rakétákat vezettek izraeli bunkerek kémlelőnyílásához, vagy a legötletesebb, kerti dísznek szolgáló, 10 dolláros műsziklákat vettek, robbanótöltetet raktak bele, és elhelyezték őket az utak mentén.

Az izraeli támadás lassan bontakozott ki a földön, de annál hevesebb volt a a levegőben. Egész Libanonban támadtak mindenféle célpontot, például már a kezdetekben szétkapták a bejrúti repteret és az ott található kerozintartályokat, nehogy a Hezbollah használni tudja őket. Ez már csak így megy, a gerillák békésen nyaralnak Tahitin, vagy továbbképzési szemináriumon vannak Teheránban, amikor hallják, hogy kitört a háború. Amikor azon tanakodnak, hogy business class-t vagy inkább mégis a fapados járatot válasszák, akkor bumm - jön a hír, hogy a reptér kaputt, ravaszul keresztülhúzták a számításaikat. Rossz nyelvek szerint a Libanon elleni bombázóhadjárat, és különösen a reptér elleni támadás mögött az állhat, hogy a polgárháború után magára talált Libanon egyre nagyobb turisztikai bevételre tett szert Izrael rovására - nosza emlékeztessük már a nyomorult wisconsin-i nyugdíjasokat, hogy Bejrút az azért Bejrút! 

A légierő becsületére legyen mondva, a háború oroszlánrészét ők vívták, és a Fedzsr és Zelzal rakétakilövők többségének az elpusztítása hozzájuk fűződik. Rendben, a civil áldozatok közel 100%-a is, de manapság a pilóták már nem választhatják meg a célpontot. A földön folyt továbbra is a bénázás: kiterjedt harcok dúltak Bint J'Beil-nél, "Libanon Sztálingrádjánál" (már nem tudom, ezt hol olvastam, de LOL), ahol tucatszámra hullottak a Hezbollah gerillái és az IDF katonák az egész háború alatt. Itt a Hezbollah jó eredményeket ért el az RPG-7 előerő elleni alkalmazásával, ez ellen nem véd semmilyen golyóálló mellény. Mellesleg ha az ember megnézi a térképen, merre is van ez a Bint J'Beil, jó képet kap az izraeli offenzíva sebességéről. Az IDF ismét kellemetlen helyzetbe hozta a sajtóosztályát, amikor július 26-án szétlőtt egy ENSZ megfigyelőállást, ha jól emlékszem azzal az indokkal, hogy onnan a Hezbollah is figyelemmel kísérheti az izraeli csapatmozgásokat, később pedig szétkaptak egy emeletes házat Qanaban, ahol már 1996-ban is sikerült 100 civilt megölniük. Ez utóbbi akciót a Hezbollah köszönte szépen, és a világ minden tájáról összesereglett médiamunkások örömére tartott egy helyszíni sajtótájékoztatót a "cionista agresszorok embertelenségéről". Izrael a szokásos mentségét hozta fel, azaz a Hezbollah a civil objektumokhoz túl közelről lövöldözi ki a rakétáit, emberi pajzs taktikát alkalmazva - erről a véleményem már leírtam az előző cikkben. A háború különdíját pedig szerintem az az izraeli kommandós akció érdemli, amely során augusztus elsején elraboltak egy Haszan Naszrallah nevű zöldségest a fiával együtt, akit a Hezbollah vezetőjének hittek, mert "nem tudták, hogy ez ilyen gyakori név Libanonban". Elképzelem szegény öreg fószert, ahogy az IDF elit katonái félelemmel vegyes tisztelettel néznek rá, "látod, látod mégis elkaptunk", miközben a legerőszakosabb dolog, amit szerencsétlen valaha is csinált, az a nyulak elzavarása volt a veteményeskertből. 

A háborúból mégis a legtöbb embernek a libanoni romok és az Izrael területére becsapódó rakéták maradtak meg, nem kis mértékben a médiának köszönhetően. Ezen ponton át is térnék a tömegtájékoztatás gyöngyszemeire, amit a háború során levágott, hiszen a modern hadviselésben a propaganda az egyik, ha nem a legfontosabb harctér. A jó (háborús) propaganda egyik eleme, a tömör, gyakran ismételgethető tény, számadat. Erre általában a civil áldozatok számát szokták felhasználni, "sokkolva" a nézőket az egyre emelkedő adatokkal. A Hezbollahnak ez működött is, de Izraelnek nagyságrendekkel kisebb civil vesztesége volt, ezért a sajtóosztály kitalálta, hogy mi lenne, ha a kilőtt katyusa rakéták számát ismételgetnék mantraként. Az ötlet elég merész volt, mert elég csak összehasonlítani az Izrael által ledobott bombák és kilőtt lövedékek mennyiségével, és borul az egész. Szerencséjükre a sajtó tisztelt képviselői ezt meg sem próbálták, és jöttek a drámai tudósítások: már 600 rakéta, már 1100 rakéta, már 1300! Hogy mennyire meglovagolták ezt a témát, jól mutatja az az izraeli nyilatkozat, ami felpanaszolta a világnak, hogy "Már több rakétát lőttek ki Izraelre, mint ahány V-2-t Nagy-Britanniára a második világháborúban." Az senkit nem zavart, hogy a Hezbollah rakétái 122 milisek és max pár tíz kilós robbanófejjel vannak ellátva, míg a V-2 közel 1 tonnás robbanófejet szállít. Több CNN riportot láttam annak idején, ahol bemutatják, milyen aljasok is a Hezbollah terroristái, mert repeszekként szolgáló csapágygolyókat applikálnak a rakétáikhoz. Ezt a vádat ugyan nem tudtam ellenőrizni, de azoknak a rakétáknak önmagukban is van repeszhatása a fém burkolatból eredően, khmm. Egyébként sem értem, mit kellett azon meglepődni, hogy a Hezbollah civileket rakétáz, amikor Izrael meg civileket bombázott - ez csak egyenlő válaszreakció. A Winograd jelentés megjegyzi, hogy Olmert és a vezérkar tudott arról, hogy Észak-Izrael tűz alá fog kerülni, de nem érdekelte őket, illetve ilúziókba ringatták magukat. ("Majd a légierő megsemmisíti az első napokban a rakétakilővőket.")

További értelmes szösszenetek a háborús tudósításból: "a Hezbollah modern RPG-variánsokat is használ, ez arra utal, hogy közvetve maga Oroszország látja el őket fegyverrel" - na és? Az IAF F-16-osokat használ, ez vajon mire utal? Amin leginkább meglepődtem, az az eset volt, amikor az IDF sikeresen elfoglalt egy Hezbollah bunkert, és odabent számítógépeket és korszerű kommunikációs eszközöket talált. Egyes amerikai újságírók le votak döbbenve - "Arabok? Csúcstechnikát használnak? De hisz ők arab terroristák, hogy lehet ez?" - az egész hasonlított egy elmés megállapításra az al-Kaida kapcsán: "a saját eszközeit fordítják a Nyugat ellen". A számítógép, az olyan nyugati dolog tetszik tudni, "white man's magic". Na igen, és ezek a PC élharcosai. Mellesleg az említett cuccokkal a Hezbollahnak sikerült időnként elcsípnie, illetve zavarnia az IDF kommunikációját - nagy fegyvertény, mert az ellenfél egyáltalán nem számított rá.

A Hezbollah propagandája sikeresebb volt, de csak azért, mert Izrael megtette azt a szívességet, hogy átgondolatlanul háborúzott. A Hezbollahot ugye lehet szeretni, meg gyűlölni, lehet ellenállási mozgalom, meg terrorszervezet, és bizony ez meg tudja osztani a közvéleményt. De ha maga Libanon a célpont és az áldozat, akkor nagyon egyszerű a helyzet - a romok és a halott civilek képével kell beteríteni a világot, különös tekintettel a pacifista nyugati társadalmakra. Az egyszerű tömegeket nem érvekkel kell meggyőzni, hanem az érzelemekre kell apellálni.  Az izraeli PR magyarázhatta, hogy miért is kényszerült erre a háborúra, és hogy miért nem tehet a polgári áldozatokról, a Hezbollahnak elég volt bemutatnia egy halott gyereket az anyja karjai közt, és már meg is nyerte a nép szimpátiáját. Ez volt az egyik legsúlyosabb következménye annak, hogy a háborút nem csak a Hezbollah, hanem úgy általában Libanon ellen vívta.

A Hezbollah sokkal inkább "kameratudatosan" viselkedett a háború során, mint Izrael, ahol a PR-t nem hangolták össze a katonai műveletekkel. Legszebb példa erre az izraeli naszád, a INS Hanit szétlövése Bejrút partjainál. Amennyire én tudom, július 14-én Naszrallah éppen egy beszédet tartott (lehet, hogy csak kivetítőről), amikor kb. a következőket mondta: "bombázzák a városainkat és ártatlanokat ölnek, de ez fog történni mindegyikükkel, ha nem hagynak fel az agresszióval" és a tenger felé mutatott. Ebben a pillanatban csapódott be az iráni gyártmányú rakéta az izraeli hajó oldalába hatalmas robajjal és füsttel, mintha az egész egy filmjelenet lett volna. Nem hiába, a Hezbollah sokat költ a médiarészlegére.

34 nap után, miközben Amerika húzta-halasztotta az ENSZ BT döntését a konfliktusról, hogy időt nyerjen szövetségesének, Izrael belátta, hogy ezt a háborút rövid távon nem nyerheti meg, még egy tartós libanoni megszálláshoz meg nem volt sok kedve. Augusztus 14-én kitört a béke, és Izrael megkezdte a levonulást Libanonból. Az ENSZ BT meghozta a az 1701-es számú döntését, amit mindkét fél annyira tart tiszteletben, mint magát a szervezetet. Igaz, hogy most a libanon-izraeli határ mentén az UNIFIL 13.500 békefenntartója állomásozik, valamint a Libanoni Hadsereg is képviselteti magát 15.000 emberrel, a Hezbollah többé-kevésbé még mindig otthon van a térségben, és újabb állásokat épít ki.

A háború eredménye a következőként néz ki:

A Hezbollah 4-600 gerilláját vesztette el, vagyis az 1:10 helyett 1:5 veszteségi aránnyal hozta a háborút, ami egy gerillaszervezetnek sikert jelent. A rakétaarzenáljából elvesztette a nagyobb darabokat, de mint a háború bizonyította, a legegyszerűbb 122 milis katyusa rakéták alkotják a fő ütőerejét. Viszont meghiúsította Izrael összes kitűzött célját, él és virul, és továbbra is fogva tartja a július 12-én foglyul ejtett két IDF katonát. Visszaverte a Libanonra támadó ellenséget, és bebizonyította, hogy ő az ország védelmének egyetlen garanciája - azaz esze ágában sincs lefegyvereznie magát. (Azóta folyik is rendesen a Libanoni Hadsereg tápolása nyugatról.) A háború alatt mind a libanoni miniszterelnök Fouad Siniora, mind az államfő, Emil Lahoud végig kitartott a Hezbollah mellett, a Libanoni Hadsereg viszont a háború alatt főleg teát főzött, és egy egész alkalommal tüzet nyitott egy izraeli helikopterre, amit Izrael rendkívül rossz néven vett. Libanon amúgy igen sokat bukott a háborún, 1100 halott civil, százezrek veszítették el otthonaikat, és nagyrészt veszendőbe  ment a polgárháború 1989-es lezárta utáni  gazdasági fejlődés. 

Izrael vesztesége: 119 katona, 43 civil (sokan ráadásul arabok), 7-12 Merkava, és kb. ugyanennyi egyéb páncélozott jármű. Összehasonlítva a szokásos palesztinok elleni villongásokkal, óriási veszteség, de tessék összevetni a számokat mondjuk a '67-es vagy a '73-as háborúkkal. 1973-ban 2600+ IDF halott és elveszített páncélosok és repülőgépek százai voltak a veszteséglistán, és azt a háborút Izrael megnyerte. Ehhez képest a 119 katona nevetséges adat, és csak azt bizonyítja, hogy Izrael bizony elpuhult az évek során, jobb esetben azért, mert valóban elhitte a szöveget a "palesztin veszélyről", amivel általában amerikai szenátorokat szokott ijesztgetni, rosszabb esetben az egész mögött mélyebb demográfiai és társadalmi válság húzódik. Izrael legsúlyosabb vesztesége a hírneve volt, a legyőzhetetlenség mítosza, amit egy kalandor politikus dobott oda a semmiért.