Hajnali négy óra körül egy a USS Lake Erie cirkálóról indított rakétával megsemmisítették az USA-193 jelű amerikai kémműholdat. Az Analytical Graphics Inc. röviddel ezután nyilvánosságra hozta az eseményről készült számítógépes elemzésének kép és videóanyagát. A BBC honlapján pedig egy másik videó is megtekinthető a történtekről.

Hivatalos amerikai indoklás szerint a műhold lelövésére azért volt szükség, mert a pályájáról letérő - egyébként nem sokkal 2006 végi fellövése után irányíthatatlan vált - műholdban található veszélyes anyagok a földre zuhanva komoly problémákat okozhattak volna. A művelet indokoltságával kapcsolatban azonban számos kétely merült fel. Orosz illetékesek szerint ráadásul a műhold jelentette állítólagos fenyegetés csak ürügyként szolgált a kiépülőben lévő - egyébként is komoly vitákat kiváltó - amerikai rakétavédelmi rendszer egyes elemeinek tesztelésére.

Éppen harminc éve vetítették a magyar mozikban Kabir Bedi főszereplésével a Sandokan című olasz filmet, mely két-három évente manapság is fel-fel tűnik a magyar tévécsatornák adásaiban is. A film története a XIX-XX. század fordulóján született Emilio Salgari tollából, ugyanakkor vajmi keveset mutat(ott) be a dél-kelet ázsiai térség és az indonéz szigetvilág tengeri rablóinak valódi életéből (Sandokan a történet szerint egyébként talán nem is számítható közéjük, hisz ő nem rabló volt, hanem a történet szerint brit gyarmatosítás és képviselője, az egyébként valós történelmi személy James Brooke, a Fehér Rádzsa ellen küzdött). A mai világ kalóztámadásainak (merthogy vannak) egyharmada indonéz felségvizeken és azon belül is a Malakka-szoros környékén történik meg. Ez a tény nemcsak helyi biztonsági probléma, mivel a világ legforgalmasabb (évi 50000 áthaladó hajó) tengerszorosáról van szó, melyen a Közel-keletről Japánba és Kínába tartó olajszállítmányok is végighaladnak.

"fa inna hizb allah hum al-ghalibun"

/és Allah pártja az, akik győztesek lesznek, Korán, 5:56/

Pártokról kis hazánkban nem sok jó jut eszébe bárkinek is. A sárdobálás, az egymásra mutogatás mellett, ami ma a magyar közpolitikára jellemző, nem volna-e jó, ha nálunk is megjelenne egy párt, aminek az egyik vagy másik elcsépelt ideológiai irányzat helyett maga Isten volna a szellemi vezérfonala? Persze lehet, hogy ehhez nálunk is egy olyan polgárháború kellene, mint ami Libanonban tombolt 1982-ben. '82 gyönyörű év volt a háborúk szempontjából, zajlott az Irak-Irán háború, a britek sikerrel vitték véghez a falklandi akciót, és Izrael is ezt az évet választotta, hogy a még 1978-ban elfoglalt dél-libanoni védelmi zónából kiindulva elrongyoljon Bejrútig, és elpicsázza a PFSZ-t az Közel-Keletről úgy en bloc. Ezt a kitűzött célt sikerrel is teljesítette, de sokaknak nem tetszett, hogy a "cionista ellenség" újabb arab földre tette be a lábát, ezért szíriai és iráni befolyás hatására gerillacsoportok bukkantak fel itt is, ott is. Szíriának nem tetszett a Libanonban tomboló káosz (mellesleg maga Libanon létezése sem), és ki akarta terjeszteni a befolyását az országban, amihez jól jött egy lojális milícia. Teheránban pedig nem is olyan rég zajlott le az iszlám forradalom, és Khomeini követői égtek a vágytól, hogy tovább terjesszék eme forradalom lángját. Libanon ideális terepnek nézett ki, számottevő síita kisebbséggel, idegen megszállókkal, és anarchiával, ezért a Forradalmi Gárda tagjai összecsomagoltak, és nemsokára már a Bekaa-völgyben oktatták a fiatalokat a gerillahadviselés fortélyaira. (A Hezbollah zászlaja is erős hasonlóságot mutat a Forradalmi Gárdáéval.)

Hát 2008. valóban egy érdekes évnek ígérkezik. Tegnap Damaszkuszban pokolgépes merénylet áldozata lett Imad Mugniyah, az egyik leghírhedtebb kortárs terrorista. Röviden annyit róla, hogy Carlos után és Bin Láden előtt ő volt a világ "top terroristája". Mugniyah 1962-ben született Libanonban, és már fiatalon csatlakozott a  Fatahhoz, majd a '80-as években ott volt a Hezbollah megalapításánál. A számos akcióból, ami neki tulajdonítanak, ízelítőül néhány: az 1983-as merényletek a  bejrúti amerikai nagykövetség, illetve a tengerészgyalogosok támaszpontja ellen, külföldiek túszul ejtése és meggyilkolása  Libanonban, 1985-ben a TWA 847-es járatának eltérítése, és az 1992-es és 1994-es argetínai robbantások. Állítólag kapcsolatban állt az al-Kaidával is, és máig sem tisztázott, hogy milyen szerepet töltött be a Hezbollahban. Egyesek szerint az egyik legfontosabb vezető, a hírszerzés parancsnoka volt egészen mostanáig, míg mások szerint a '80-as évek után külön váltak az útjaik a síita szervezettel, de annyi biztos, hogy soha nem szakított teljesen a hezbollahos múltjával. Ha a fentiek mindegyike nem is bizonyítható, Mugniyah igen "szép karriert" futott be az elmúlt 30 évben, amiért is évek óta vadászott rá az Egyesült Államok és Izrael titkosszolgálata, és valószínűleg még sokan mások, akik nem felejtették el a régi sérelmeket a libanoni polgárháború idejéből, vagy esetleg kényelmetlenné vált számukra Mugniyah létezése. Az Hezbollah tévécsatornája, az al-Manar megszakította adását a gyászhírrel, amiben a "libanoni iszlám ellenállás parancsnokának" nevezték - érdekes, vajon ez azt jelenti, hogy halála után a Hezbollah hivatalosan is elismeri, hogy az eddigi állításaikkal szemben Mugniyah igenis a szervezet egyik vezetője volt, vagy csak Mugniyah "mártírhalálából" akarnak maguknak egy kis politikai tőkét kovácsolni a jelenlegi feszült libanoni politikai helyzetben? Remélem hamarosan kiadnak egy nagyobb terjedelmű nyilatkozatot is Mugniyah halálával kapcsolatban az internetes oldalukon. Addig is egy rosszindulatú megjegyzés - terroristavezéreknél egy halál még nem feltétlenül halál, lásd Zarkavit is hányszor "ölték meg" Irakban, míg végre valóban, bizonyíthatóan meghalt.

E szép februári hétvégén immáron 44-edik alkalommal ülésezik a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia, mely már ezévi mottója alapján is ígéretesnek tűnik: A World in Disarray / Eine Welt in Unordnung.

A tavalyi esemény is bőven tartogatott érdekességeket olyan előadókkal, mint Vlagyimir Putyin, vagy Ali Laridzsáni. Az idei programban pedig nagy vonalakban a következő témákra számíthatunk:

Avagy az egy hete elhunyt indonéz exelnök és a hadsereg ellentmondásos viszonya

Egy hete, 2008. január 27-én vasárnap hunyt el Indonézia második, és egyben leghosszabb ideig regnáló elnöke, aki meghatározó szerepet játszott az ország modern történelmében. Az, hogy az éppen tíz éve, az Ázsián végigsöprő gazdasági válság következtében megbukott államelnök megítélése az utóbbi időben javult hazájában, elsősorban a tízéves távlatnak, az 1997-98-as időszakot leszámítva negyed évszázadig tartó, átlagosan 5-7 %-os éves gazdasági növekedés és  politikai stabilitás – melynek azonban súlyos, mára némileg elhalványuló ára volt - emlékének, illetve az elnök utódainak viszonylag halvány teljesítményének köszönhető.

A Suharto-rezsimet megalapozó és megszilárdító hadsereg (ABRI) akkori erős jelenléte a politikában (a védelempolitika mellett ez volt a hadsereg kettős funkciójának – dwifungsi – második eleme) azonban jóval több negatív emléket ébreszt a lakosságban. Összefonódása a rezsimmel eleinte igen szoros volt, noha a Suharto-féle Új Rend esetében katonai diktatúráról mégsem beszélhetünk, sőt az ABRI ellensúlyozására az 1990-es évek elejére Suharto már másfelé is igyekezett tapogatózni.

Anno ígértem egy második részt is a Dzsihád TV néven futó cikkhez, ami az iraki háborút a koalíciós erők, értsd főként az amerikaiak szemszögéből mutatná be, szintén egyes videómegosztó weboldalaknak köszönhetően. Lehet, hogy stílusosabb lett volna Crusader TV-nek vagy Demokrácia TV-nek elnevezni, bár végül is a franc se tudja, hogy az ott harcoló amerikai katonák mégis milyen ideológiát vallanak magukénak, illetve, hogy egyáltalán van-e bármilyen ideológiai motivációjuk vagy sem. Mindegy, a dzsihádhoz is kell ellenség, szóval a cím maradt a régi. Előre megjegyezném, hogy habár vannak szép, megható felvételek, ahol amerikai katonák és iraki civilek barátkoznak, fociznak, mosolyognak etc. (és ezek nem mindegyike beállított propaganda!), attól még ilyen videókat nem linkelnék, mert ezek nem a harcokról szólnak. 

Amennyiben a stratégia rossz, sem a tábornok tapasztalata a csatatéren, sem a katona bátorsága, sem az egyébként döntő, nagyszerű siker nem ér el eredményt.

/Alfred Thayer Mahan/

„Hatvannyolcban” sok esemény történt, ami maradandó hatással volt az emberek gondolkodásmódjára világszerte (de főleg Amerikában), de ezek közül az egyik legjelentősebbnek semmi köze nem volt a diáklázadásokhoz, a popzenéhez vagy éppen a virágokhoz.

Ma, a vietnami Tet-offenzíva 40. évfordulóján emlékezzünk meg mindazokról, akik kitervelték, végrehajtották és elszenvedték azt – másrészt ebből az alkalomból érdemes szemügyre venni, milyen tanulságokkal szolgálhat a jövőre nézve.

A kommunisták reményei szerint vietnami győzelmüket nem hagyományos értelemben vett katonai győzelem, hanem az amerikai kivonulás hozza majd el, amelyet a kifáradás vagy a közvélemény nyomása fog okozni.

/New York Times, 1965. október 20./