Éppen harminc éve vetítették a magyar mozikban Kabir Bedi főszereplésével a Sandokan című olasz filmet, mely két-három évente manapság is fel-fel tűnik a magyar tévécsatornák adásaiban is. A film története a XIX-XX. század fordulóján született Emilio Salgari tollából, ugyanakkor vajmi keveset mutat(ott) be a dél-kelet ázsiai térség és az indonéz szigetvilág tengeri rablóinak valódi életéből (Sandokan a történet szerint egyébként talán nem is számítható közéjük, hisz ő nem rabló volt, hanem a történet szerint brit gyarmatosítás és képviselője, az egyébként valós történelmi személy James Brooke, a Fehér Rádzsa ellen küzdött). A mai világ kalóztámadásainak (merthogy vannak) egyharmada indonéz felségvizeken és azon belül is a Malakka-szoros környékén történik meg. Ez a tény nemcsak helyi biztonsági probléma, mivel a világ legforgalmasabb (évi 50000 áthaladó hajó) tengerszorosáról van szó, melyen a Közel-keletről Japánba és Kínába tartó olajszállítmányok is végighaladnak.

 A kalózkodás is a világ egyik legrégebbi mestersége (mennyi minden tartozik pedig ide), már az ókorból is szép számmal vannak róluk történetek (Caesar és Pompeius is foglalkozott problémával), mégis, a kalóz szó hallatán a XVII-XVIII század karibi kalózai jutnak eszünkbe, akiknek életét, történetét alaposan felnagyította a romantika, holott a valóság sokkal prózaibb. Talán épp ezért nem kapnak nagy figyelmet a modern kor haramiái (mivel végső soron kora újkori elődeikhez hasonlóan olyan tengeri rablók ők is, akikből "tizenkettő egy tucat"), pedig épp a Malakka-szoros lehetőségeit tekintve egyes (főleg amerikai) elemzők szerint a nemzetközi terrorizmus is kinézte magának az üzletágat.  

A délkelet-ázsiai kalózkodás három alvariánsát szokás megkülönböztetni: vannak a "normál" kalózok, akik több évezredes hírükhöz méltóan „csupán” fosztogatnak, illetve (ami súlyosabb) a hajók pár fős legénységét ejtik esetleg túszul, váltságdíj fejében (bár az utóbbi években egyre gyakrabban fegyverrel tüntették el a nyomokat - és a tanúkat is). A második csoport (gyakran a szervezett bűnözéssel összefogva) az orvhalászatot, illetve a halászhajók ki vagy elrablását (pl. biztosítási csaláshoz) szemelte ki ténykedése területéül, mivel a térség élelmezésében igen fontos szerepet játszik, ezáltal kellően kelendő is. A kalózkodás harmadik megjelenése bizony a terrorcselekményekkel függhet össze. Itt nemcsak a rablás motívuma jelenik meg, hanem a politikai célzatú erőszak alkalmazása is. Az utóbbi évtizedekben (egészen a 2005-ös helsinki egyezményig) Indonéziában például részben az Aceh tartománybeli szeparatista mozgalmak (pl. Free Aceh Movement)  egyes csoportjainak egyik fegyvere volt az emberrablás. Noha a tartományban ma már béke honol, a térség államai (Indonézia, Malajzia és Szingapúr) 2004-ben mégis összefogtak a hatékonyabb ellenőrzés érdekében, hisz a Malakka-szoros földrajzi adottságai kiválóan alkalmasak a rejtőzködésre, miközben a szoroson áthaladó kereskedelem és olajszállítás fennakadása akár komoly gazdasági kihatásokkal is járhat (az olajtankerek elrablásától és úszó fegyverként való használatától kezdve a szoros legszűkebb pontjának elsüllyesztett hajókkal való elrekesztéséig sok minden szóba jött már veszélyfaktorként az elemzők körében ). Az együttműködés sikeresnek ígérkezett, a támadások száma az elmúlt években csökkenni látszik. Másik veszélyzóna a Fülöp-szigetek déli részétől a Borneó és Celebesz északi részéig terjedő terület, ahol a Fülöp-szigeteki Abu Szajjaf-csoport, vagy a MILF okozott nem kis kellemetlenséget a helyi hatóságoknak és a hajósok rokonainak a kilencvenes évek óta, szintén emberrablás esetkörében.

 A probléma kezelésében azonban fellehető néhány akadály: az egyik, hogy a kalóztámadások jelentős részét be sem jelentik a hivatalos szerveknek, attól félvén, hogy megtépázza a hajó tulajdonosának és cégének jó hírnevét. A második a helyi hatóságok ellenőrző kapacitásának elégtelensége: az Indonéz Haditengerészet ugyan megerősítette jelenlétét a térségben, de még ez is kevés a szumátrai partvidék minden zugának ellenőrzéséhez. A harmadik probléma  a vaskos korrupció: egyes becslések szerint a támadások elkövetőinek 1%-a kerül bíróság elé, amelyben nem kis része van az élelmes tengerésztiszteknek, akik büntetlenség ígéretével nyilván némi részesedést is zsebre tehetnek (egyes feltételezések szerint az indonéz fegyveres erők egy része is benne van a bizniszben). Éppen ezért pár éve az indonéz haditengerészet vezetője tűzparancsot adott ki minden egyes észlelt fegyveres kalózra. Hogy mennyire volt hatékony az intézkedés? A hivatalos számok (a valóság teljes ismeretének hiányában) nyilván nem fedik a teljes valóságot, de tény, hogy Indonézia vizei még tavaly is a legveszélyesebbek  voltak (bár Afrika erősen feljövőben van), megelőzve Bangladest (Chittagong vidéke) és Szomáliát is.