Az elmúlt jó néhány napot az internettől és egyéb hírforrásoktól távol töltve, érdeklődve néztem utána, hogy mégis miről maradtam le. Szíriában még mindig lőnek, Egyiptomban még mindig tart a belpolitikai válság Morsi hívei és a hadsereg között, Izrael és a PFSZ újra tárgyalóasztalhoz ültek, ezekről gondolom mindenki hallott. Na és az megvan, hogy egy izraeli különleges alakulat kommandózott Libanonban, és vérző fejjel kellett menekülnie?

"Minden országnak van öröksége, amelyről az örökösök nem könnyen és nem szívesen mondanak le." /Donald Rayfield/

Az utóbbi évek egyik sajátos médiafejleményeként tartható számon, hogy a 2. világháború orosz értelmezése (is) szemmel láthatóan egyre nagyobb nyilvánosságot kap külföldön. Az orosz állami televízió által a közelmúltban a szovjet szerepvállalásról indított Nagy Háború c. dokumentumfilm-sorozat új évaddal jelentkezett, és a határokon átnyúló együttműködés példájaként a History Channel is műsorra tűzte (a nem sokkal fantáziadúsabb) Szovjet Vihar: a 2. Világháború Keleten címmel és angol (ill. nálunk magyar) szinkronnal. Az ötletgazdák bizonyára a "Vörös Vihar/Áradat/Gőzhenger" elnevezéseket is fontolóra vették, melyek hatékonyabban keltik fel ugyan a figyelmet, viszont túlságosan a hidegháborús nyugati narratívához kötődnek.

Cikkünk harmadik, befejező részében a krími háború végeredményében fontos szerepet játszó, ugyanakkor elfeledett északi front, valamint a távol-keleti front eseményeit tárgyaljuk. Mindemellett kitérünk a háború európai hatalmi helyzetet módosító utóhatásaira is.

1853. október 23-án tehát az Oszmán Birodalom, 1854. március 28-án pedig Nagy-Britannia és Franciaország üzent hadat az Orosz Birodalomnak. Mint korábban említettük, a háború a fő hadszíntér miatt "krími" néven vonult be a történelembe, a hadiesemények viszont már a cári csapatok 1853. július 2-i moldvai és havasalföldi bevonulásával, legkésőbb a török hadüzenet utáni havasalföldi orosz-török összecsapásokkal megkezdődtek. A hivatalos történetírás egyébként utóbbi eseményektől számítja a háború kezdetét. Cikkünk második részében a háború eseményeit tekintjük át a dunai, a kaukázusi és a krími hadszíntéren.

"Without victory, there can be no peace."

Tájékozottabb olvasóinkat valószínűleg felesleges emlékeztetni arra, hogy néhány nap híján 60 évvel ezelőtt Panmindzsonban fegyverszünet aláírásával fagyasztották be a szembenálló felek a Koreai-félszigetet dúló-tipró háborút. A "jeles" évforduló alkalmából alighanem komolynak szánt elemzések jelennek majd meg a nemzetközi médiában, kitérve talán arra is, hogy a fegyverszünetet az amerikaiak azóta részben felmondták, Észak-Korea deklaráltan nem tartja be többé annak rendelkezéseit, déli szomszédja pedig alá sem írta azt.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a két Korea a diplomáciai kapcsolatokat máig nem vette fel, akkor tényleg kár szépíteni a dolgot - ez a konfliktus rendezetlen, és ha drasztikus külpolitikai fordulatokkal nem számolunk, azt is nyugodtan kimondhatjuk: rendezhetetlen. Dél-Koreában ma is állomásoznak amerikai csapatok, és aligha jelentheti ki bárki teljes magabiztossággal, hogy a jövőben nem kell majd ismét harcba bocsátkozniuk - akár a két koreai állam újabb nyílt összecsapása miatt, akár (és ez valószínűbb) az észak-koreai állam összeomlása folyományaként.

Amióta szervezett fegyveres erőszak létezik ezen a világon, folyamatosan jelennek meg az annak bármilyen formájához kötődő összeesküvés-elméletek is (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért: konteók, azaz konspirációs teóriák). Egyiket-másikat mi is röviden bemutattuk már, de úgy véltük, magát a jelenséget, különösen annak hazai megnyilvánulásait is lassan indokolt lenne komolyabban szemügyre venni. Egy ezzel (is) foglalkozó szaktekintélyt vontunk tehát kérdőre, aki hozzánk hasonlóan, ám eddigi interjúalanyainktól eltérően a magyar "blogoszférában" is aktívan jelen van.

Tiboru - többek között - egy konteókkal foglalkozó blog szerzője a BlogRepublik portálon, melynek általános adminisztrátora is egyben. Ezúton is köszönetet mondunk neki, amiért válaszolt kérdéseinkre, de hálával tartozunk Steve Sailernek is, aki blogján rendszeresen ír az összeesküvés-elméletekről, és ezzel (szintén) ihletet szolgáltatott a mai interjúhoz.

A török függetlenségi háborúról szóló cikksorozat harmadik, befejező része. Az első rész itt, a második rész itt olvasható.

1921-ben már folyamatos tárgyalások folytak a sevres-i béke módosításáról, Ankara küldöttei és az elhúzódó háborút egyre kényelmetlenebbül viselő antanthatalmak között. Az olaszok és a franciák ekkor már hajlottak volna a területi követeléseik feladására, de a görög terjeszkedési tervek éles ellentétben álltak a Nemzeti Paktumban lefektetett határokkal, ezért nem születik megegyezés. Ez arra sarkallt egyes államokat, hogy külön megállapodásokban egyezzenek ki Atatürkkel: az olaszok és a franciák beleegyeztek, hogy átadják az általuk ellenőrzött területeket Ankarának kereskedelmi és bányászati koncessziós jogokért cserébe. Az olaszok diplomáciai segítséget is felajánlottak, mivel aggodalommal szemlélték a görög terjeszkedést a befolyási övezetükben. A franciáknak egészen más, prózai okuk volt az egyezkedésre: a veszteségeik.

Néhány nap múlva lesz 160 éve, hogy megkezdődött a krími háborúként (1853-1856) ismert eseménysorozat, mely a 19. század egyik legfontosabb európai háborújaként bevonulva a történelembe átmenetileg megállította a hatalma csúcsán lévő Orosz Birodalom balkáni hatalmi törekvéseit és pontot tett az európai szárazföldi cári hegemónia végére. Bár ma a fő hadszíntérnek számító Krím-félszigetből eredeztetett néven ismerjük a konfliktust, a kortársak azt az "orosz háborúként" vagy a "keleti háborúként" (восточная война) tartották számon, hisz a hadműveletek nem csak a már említett fekete-tengeri területre, hanem (az orosz-török háborúk hagyományaként) a Balkánra, a Kaukázusra, sőt a Balti- és a Fehér-tengerre, valamint a Távol-keletre is kiterjedtek. Krím ugyan elsősorban orosz katonai kudarcként van elkönyvelve, melynek oka valójában csak részben a fő hadszíntéren (Krím-félsziget) az elmaradott logisztika, haditechnika és gyatra hadvezetés miatt elszenvedett vereség; azt főleg az orosz diplomáciai elszigeteltség tette komoly fiaskóvá. Mindezt alátámasztja az is, hogy a szövetséges hadvezetés és utánpótlás sem éppen állt a helyzet magaslatán. A krími háború fontosságát a kortársak sokkal kisebbre értékelték, mint a mai közvélekedés, noha ez volt az első mediatizáltnak mondható háború, melyet napi rendszerességgel követett és fotográfiákkal is gazdagon illusztrált az (elsősorban brit) írott sajtó. A háború végleg megmutatta a huzagolt csövű fegyverek, a víziaknák, a gőzhajók, a távíró valamint az egészségügyi ellátás hadászati fontosságát is, és számos modern ruházati elem kialakulásához hozzájárult.

5.g & CN & Rammjaeger83

A katonai hegemóniára alapozott intervencionista amerikai külpolitikát rendszerint a neokonzervatív érdekcsoportokhoz szokás kötni. Azonban egyre több higgadt szemlélőnek tűnik fel, hogy bizony a velük szembehelyezkedő számos - és nem kevésbé befolyásos - megmondóember a liberális világnézet alapján valójában ugyanezt a hozzáállást képviseli. A neokonokkal ugyan nem sok mindenben értenek egyet, de hozzájuk hasonlóan szilárdan hisznek az amerikai katonai erő alkalmazásának áldásos hatásaiban még akkor is, ha az nem az USA szűkebb értelemben vett nemzetbiztonsági érdekeiért történik, és nem is teljesen világos, hogy azok a bizonyos áldásos hatások mégis hogyan és miért fognak érvényesülni.

A Harvard nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó professzora és a Foreign Policy egyik "bloggere" - a már nálunk is többször idézett - Stephen M. Walt szerint a washingtoni kormány olyan ellentmondásos húzásaiért, mint a 2003-as iraki háború, az afganisztáni "nemzetépítés" vagy a szíriai kormányellenes felkelők támogatása, főleg az efféle neokonzervatív és liberális "héják" közötti érdekszövetség okolható. Mivel az utóbbi csoport kevesebb figyelmet kap, Walt nemrég felsorolta tíz főbb ismertetőjegyüket. A felsorolás szerintünk igen találó, ezért az alábbiakban fordításban közöljük azt.

Figyelem, kedves olvasók! Ezen a héten ismét a Szent Korona Rádió Hadak útján c. hadtörténeti műsorában vendégszerepel egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83. A beszélgetés témája a 2. világháború keleti hadszínterén bevetett magyar megszálló alakulatok tevékenysége, amelyet mind a magyar, mind a szovjet/orosz történelmi kánonból tapintatosan kihagytak, és csak egy nemrég megjelent dokumentumkötet folyományaként keltette fel a hazai média figyelmét, nem meglepő módon csak igen korlátozott mértékben. A műsor június 15-én, szombaton 17:30-tól, az ismétlés pedig vasárnap 02:00-től és 09:00-től hallgatható meg itt. A hanganyag később letölthető lesz a műsor archívumából. Tune in!

UPDATE: a hanganyag itt tölthető le