„Egész Spanyolország felett felhőtlen az ég” - terjedt szét a rádióüzenet az éterben 1936. július 17-én, jelt adva a puccsra készülő tábornokoknak a cselekvésre. Spanyolországhoz nem volt túl kegyes a történelem elmúlt száz éve: előbb Napóleon igázta le őket, majd elvesztették dél-amerikai gyarmataikat, aztán következtek a karlista polgárháborúk, a spanyol-amerikai háború és a királyi diktatúra, mindez nyakon öntve folyamatos puccsokkal, belharcokkal és általános politikai instabilitással, valamint hatalmas vagyoni egyenlőtlenségekkel, a katolikus egyház fojtogató hatalmával és politikai szélsőségekkel.

A második spanyol köztársaság 1931-es megalakulása (XIII. Alfonz király dicstelen bukását követően) úgy tűnt, tiszta lapot biztosít az országnak. Ám a valóság elég gyakran kiábrándító tud lenni: mind a baloldal (radikális szocialisták, anarchisták és kommunisták), mind a jobboldal (királypártiak, karlisták és a helyi fasiszta mozgalom, a falangisták) arra akarta használni a demokratikus intézményeket, hogy társadalmi elképzelését az országra erőltesse. Ennek csak ideig-óráig tudtak ellenállni a köztársaság gerincét alkotó polgári pártok. Gil Robles, a jobboldali pártokat tömörítő CEDA diktatórikus hajlamú vezetője kijelentette: „a demokrácia nem cél, csak egy eszköz arra, hogy az új államot meghódítsuk”.

A két oldal harca dominálta a rövid életű köztársaság politikáját, és ennek részeként a CEDA 1934-es kormányba kerülése miatt a kommunisták erőszakkal válaszoltak, többnyire sikertelenül. Egyedül Asztúriában értek el komolyabb sikert, ahol a mérsékeltebb szocialisták és az anarchisták is melléjük álltak; itt a bányászok körében robbantottak ki fegyveres felkelést. A leverésükre küldött erők parancsnoka egy ambiciózus férfi volt, Francisco Franco Bahamonde, akit 1926-ban, alig 33 évesen neveztek ki dandártábornokká, ezzel pedig Európa legfiatalabb tábornoka lett. Franco és afrikai csapatai könnyedén leverték a felkelést és véres megtorlást rendeztek.

Bár a politikai erőszak egy időre lekerült a napirendről, egyértelművé vált, hogy a helyzet békés rendezése a két oldal között nem lehetséges. 1936-ban aztán a baloldal összes pártja a Népfrontba tömörülve egy szoros választáson legyőzte a CEDA-t. A káosz egyre jobban a tetőfokára hágott, a tábornoki kar pedig hozzálátott egy puccs szervezéséhez, főleg, hogy az eddig nagyon harcias Gil Robles úgy döntött, mégsem kér az erőszakból. A szikrát az jelentette, amikor egy falangisták által megölt szocialista érzelmű rendőrtiszt miatti megtorlásként társai törvénytelenül végeztek José Calvo Soteloval, a jobboldal egyik vezéralakjával.

Július közepén még úgy tűnt, ez is egy szokványos katonai puccs lesz. Ahol sikerült átállítani a hadsereget, ott a harc többnyire azonnal eldőlt, ám sok helyen a helyi erőszakszervezetek és a milíciák harca döntötte el a győztest. A nagyvárosok többségében (mint Madrid és Barcelona) a milicisták legyőzték a felkészületlen és zavarodott hadsereget. Ami még komolyabb problémát jelentett, az az, hogy a felkelés titokban kijelölt vezetője, egy korábbi puccskísérlet miatt Portugáliában száműzetését töltő tábornok, José Sanjurjo repülőgépbalesetben meghalt (meglehetősen nevetséges módon azért, mert túl sok ruhát pakolt a gépre, ami így átborult a felszálláskor, megölve őt). A két oldal vezető nélkül maradt, és kérdésessé vált a harc gyors befejezése.

Ebben a furcsa időszakban játszódik az Amíg a háború tart című 2019-es spanyol film, amely podcastunk, a KatPol Kávéház 53. adásának témája Enz és Rammjäger83 részvételével. A film története a spanyol polgárháború első napjaiba kalauzol el minket, két főszereplője Miguel de Unamuno világhírű költő és filozófus, a Salamancai Egyetem örökös rektora, aki annak idején a királlyal is ujjat húzott, és a már említett Francisco Franco, aki hamarosan a nacionalisták fővezére lesz. Franco aktív alakítója az eseményeknek, szövetségesei támogatásával helyezkedik úgy, hogy keresztülvigye az akaratát a tábornoki juntán, aminek legbefolyásosabb tagjai, a „Direktor” fedőnévvel az összeesküvést szervező, hideg és számító Mola, és a megrögzött köztársaságpárti, szabadkőműves Cabanellas tartanak Francotól, ugyanakkor szükségük is van rá és Marokkóban kiépült katonai nimbuszára.

Unamuno ezzel szemben az őrlődő értelmiségi mintapéldánya: szinte a teljes politikai spektrumot végigjárta életében, és most a katonai felkelőket, a rend vízióját támogatja. Saját és barátai tragikus sorsán keresztül kell azonban rájönnie, hogy a dolgok nem olyan egyszerűek, mint elsőnek tűntek. Fontos szerepet tölt be ezen kívül még Millán-Astray, a Spanyol Idegenlégió alapítója, a militarizmus élő karikatúrája, aki négy súlyos sebesülést szerzett, kiérdemelve a "dicsőséges nyomorék" jelzőt, jelszavául pedig azt választotta: „éljen a halál!”; valamint Franco megrögzött katolikus felesége, Carmen Polo. A filmben a humanizmus és a militarizmus örök összecsapásának egy újabb remek példáját láthatjuk.

Az adás letölthető innen, a korábbi adások pedig elérhetők itt.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Listen to "53. adás - While at War" on Spreaker.

Miguel de Unamuno

Franco és neje, már a polgárháború után

Franco és José Millán-Astray tábornok

az Alcázar ostroma

Millán-Astray (középen)

Millán-Astray és Rita Gasset...

...és egyetlen gyermekük, Peregrina