Ha van olyan régiója a NATO-nak, amit méltán nevezhetünk a hidegháborús kék-vörös szembenállás utolsó színterének, akkor az a Baltikum. Litvánia, Lettország és Észtország triója nem csak sajátos csoportot alkotnak a katonai tömb közép-európai részében, de az utóbbi években kifejezetten a Vasfüggöny lebontása előtti válságos időszakokat idéző folyamatok színterévé váltak. Mindez természetesen kihat pozíciójukra, a szövetségben elfoglalt szerepükre, valamint arra, ahogyan a többi NATO-tagállam tekint rájuk. A Varsói Szerződés és a NATO tagságát egyaránt megtapasztalt országok biztonságpolitikai bemutatását ezért a Balti-tenger partjára tett virtuális látogatással folytatjuk.
Történelmi előzmények
A NATO-n belül alighanem a balti hármas számára a legfontosabbak a szövetség által deklarált értékek, valamint az általa nyújtott előnyök és garanciák. Azért is sajátosak ezek az államok, mert a független, önálló állami létet a jelenkortól eltekintve csak népszövetségi tagságuk nem egészen két évtizede alatt élvezhették, míg előtte és utána a térség különböző érdekelt hatalmai (a svédektől kezdve a a németeken át az oroszokig) uralkodtak területükön. Abban az értelemben is egyedi esetnek számítanak tehát az eddig vizsgált országok között, hogy a VSz-ben mint szovjet tagköztársaságok voltak jelen.
Így aztán nem csak a cári/szovjet befolyással kapcsolatos, aránylag friss tapasztalatok, hanem Ororszország földrajzi közelsége is nagyban meghatározza a három ország lakosainak és vezetőinek biztonságérzetét, s ennek folyományaként a szövetségi rendszerben vállalt szerepüket. Hiszen még abban is egyedi a három állam, hogy rájuk hárul a NATO és Oroszország közötti egyetlen számottevő határvonal közvetlen védelme (a Kalinyingrád környékén húzódó lengyel-orosz, valamint a Murmanszk környékén húzódó rövid norvég-orosz határvonal ehhez képest másodlagos jelentőségű). Mindez, valamint a különösen Észtországban és Lettországban jelentős orosz anyanyelvű kisebbség jelenléte kiemelt fontosságot kölcsönöz a Baltikumnak, mely a grúziai, valamint ukrajnai események következtében tovább növekszik.
A csatlakozásig vezető út
Közép-Európa többi részével ellentétben a balti országok számára a Szovjetunió összeomlása és függetlenségük ismételt elnyerése addig szinte sosem látott nyugati integrációs perspektívát de emellett hosszú, nehézségekkel teli átmeneti ‘90-es éveket is jelentett. Moszkva érthető módon ódzkodott a katonai jelenlét megszüntetésétől ezekben az államokban, hiszen világos volt az orosz vezetés számára, hogy mi várható csapataik kivonása után. Az orosz kivonulás 1994-re fejeződött be, Lettországban pedig 1998-ig működött egy radarállomás orosz személyzettel. Távozásukkor az orosz csapatok erősen leamortizált infrastruktúrát hagytak maguk után, és természetesen magukkal vitték a haditechnikai eszközöket, fegyverrendszereket is.
Ennek eredményeként a balti országok korabeli dilemmája közép-európai sorstársaikéval éppen ellentétes volt: nagy létszámú, leépítésre váró, népszerű vélemények szerint korszerűtlen és felesleges, szovjet mintájú haderő helyett azzal szembesültek, hogy gyakorlatilag nulláról kell felépíteniük saját védelmi kapacitásaikat. Nem véletlenül nevezték a kilencvenes évek általános balti védelmi stratégiáját “CNN-koncepciónak” - nevezetesen éppen annyi ideig feltartóztatni egy ellenséges inváziót, amíg a külföldi média a helyszínre érkezik és készít néhány felvételt, ezt követően pedig reménykedni a nyugati felmentő csapatok érkezésében.
Szerencséjükre a NATO-tagállamok hamar felismerték a helyzetben rejlő PR- és valós stratégiai lehetőségeket, és hamar megindultak a minimális fegyverszállítások, részben ajándékozás, részben kiszuperált nyugati eszközök értékesítése formájában. Ez nem kis részben oda vezetett, hogy a “nyugati eredetű” technika aránya az új NATO-tagok között éppen a Baltikumban a legmagasabb. További előnyt jelentett a nulláról építkezés a szervezet kialakítása és a személyi állomány “NATO-kompatibilissé” tétele szempontjából, hiszen a régi, berögzült “varsói gondolkodásmód” leépítése, alaposabb szervezeti és fejekre koncentráló koncepcióváltás nem volt szükséges, az új haderő szervezését, fejlesztését eleve új elvek mentén kezdhették meg - természetesen nem kis külföldi közreműködéssel.
Ebben nem csak a Baltikummal hagyományosan jó kapcsolatot ápoló Egyesült Államok, valamint a régióban érdekelt skandináv országok jártak az élen (Dánia, de a nem NATO-tag Svédország is), hanem Németországból és Nagy-Britanniából is érkezett, és érkezik felszerelés, támogatás. Ennek köszönhetően például kézifegyverek terén az eszközparkjuk sokkal inkább emlékeztet például Németországéra, mint közép-európai szövetségeseik “Kalas + kiegészítők” kombinációjára.
Az országok euroatlanti integrációja végül 2004-ben viszonylag gyorsan lezajlott; mind EU-, mind NATO-tagságukat ekkor nyerték el Kivételes helyzetük pedig kivételes pozícióba juttatta őket a szövetségen belül. Egyrészt erejükhöz mérten viszonylag jelentős kapacitásokkal képviseltetik magukat különböző szövetségi vállalásokban, másrészt pozíciójuk révén kézzel fogható haszonélvező a NATO által biztosított szövetségi garanciáknak, egyfajta demonstrációs színtérré váltak, ahol a tagországok megmutathatják képességeiket egymásnak, Moszkvának, és nem utolsó sorban a közvéleménynek.
Országvédelmi jellemzők - Azonos szándék, eltérő módszerek
Mindhárom ország jelentős erőfeszítéseket tesz azért, hogy a szövetség fontos és értékes tagjának tűnjön, amely úgymond nem hiába kapja mindazt, amit megkap. Védelmi stratégiáikban egyaránt lefektetik a NATO nyújtotta garanciák fontosságát, az Egyesült Államokkal ápolt kiemelt partneri kapcsolat fontosságát, valamint gondosan kitérnek az EU szerepének különösebb kihangsúlyozása elől. Utóbbi egyes elemzők szerint bizonyos befolyásos EU-tagállamok mérsékelten oroszbarát politikájához köthető, példának okáért a korábbi közeledési kísérletek Berlin és Moszkva között nem arattak osztatlan sikert a Baltikumban.
Mindhárman kihangsúlyozzák, hogy Oroszország valamilyen formában továbbra is biztonsági kihívást jelent - bár a mértékek itt már némiképp eltérőek, hiszen míg Litvánia általában “bizonyos keleti szomszédokról” beszél némi eufemizmussal átitatott katonai stratégiájában, addig Észtország hasonló dokumentuma nagyon is határozottan kijelenti, hogy Oroszország mai napig veszélyes terjeszkedő politikát folytat.
Mindhárom ország kiemelkedően fontosnak tartja a nemzetközi műveletekben való részvételt - nem kis részben tapasztalatszerzési céllal -, valamint a “befogadó nemzeti támogatás" kapacitásának fejlesztését (avagy a NATO-csapatok csak akkor tudnak segítséget nyújtani, ha rendelkezésükre áll a területen legalább néhány repülőtér és üres barakk, ahová lepakolhatnak).
A hasonlóságok mellett azonban társadalmi-gazdasági helyzetük révén mindhárom ország egyedi jellemzőkkel is bír, amelyek kihatnak honvédelmére.
Litvánia
A háro
m balti állam közül az egyetlen, amely nem keletről, hanem nyugatról határos Oroszországgal, pontosabban annak kalinyingrádi enklávéjával. Míg a ‘20-as, ‘30-as években két északi szomszédjához képest eltérő, elsősorban a lengyelekkel szembehelyezkedő politikát követett (nem kis részben Vilnius hovatartozása miatt, mely csak a szovjet korszakban került a tagköztársaság területéhez), ma már nagyrészt rendezett a viszony délnyugati szomszédjával. Keleti irányból azonban bőven helyettesíti a nagyobbik medvét a kisebbik, azaz Fehéroroszország. Litvánia elsősorban energetikai szempontból, illetve a Kalinyingrád miatt Ororoszország részére kényszerűen biztosított “átjáróház” okán érzi magát fenyegetve, inkább, mint a szomszédaihoz képest sokkal kevésbé számottevő kisebbségi kérdés miatt.
Ezzel együtt Litvánia mind gazdaságilag, mind lakosságszám tekintetben első helyen áll a Baltikumban, ez azonban haderején inkább mennyiségi, mint minőségi szempontból látszik meg. Bár a litván nemzetvédelmi stratégia nagyon határozottan fogalmaz a területi integritás védelme, és a lakosság megfelelő honvédelmi nevelése kapcsán, az ország katonai képességeit jelentősen behatárolják a rendelkezésre álló anyagiak.
A litván védelmi erők összlétszáma tartalékosokkal együtt nagyjából 8000 fő. A szárazföldi csapatok szervezete két dandárból áll, valamint két független zászlóaljból és a szokásos kiszolgáló alakulatokból, amelyek az ország területén egyenlően elosztva helyezkednek el. Litvániában 2008-ban szüntették meg a sorkötelezettséget. A honvédelmi költségvetés jelenleg fél milliárd USD körül mozog, ez a GDP 1%-ánál alig magasabb összeg.
A rendelkezésre álló katonai eszközök tekintetében azonban már nem ilyen “fényes” a helyzet. Gazdag amerikai, dán és német eredetű kézifegyver-, illetve részben más közép-európai országoktól kapott aknavető-arzenáljuk mellett a litván szárazföldi csapatok “legpotensebb” eszközei a mai napig az amerikai lerakatból származó Humveek, valamint a Bundeswehr állományából kivont, szintén amerikai eredetű M113 lövészpáncélosok. Sem tüzérség, sem gépesített, páncélozott erők terén nem áll tehát fényesen a litván hadsereg.
A C-27-eseknek kulcsfontosságú szerep jut a litván nemzetközi missziók támogatásában.
A litván légierő zászlóshajói, egyúttal a Baltikum legmodernebb merev szárnyú repülőgépei azok a C-27J Spartan közepes teherszállítók, amelyeket 2006 és 2009 között vásárolt az ország külföldi műveleteinek támogatása céljából. Ettől eltekintve azonban csak néhány L-39 Albatroszt (ebből egyetlen felfegyverzett példányt), valamint a térségben elmaradhatatlan Mi-8-as szállítóhelikoptereket tud felvonultatni a litván légierő - és még ezzel a kapacitással is meghaladja két szomszédja képességeit. A litván légierő legfontosabb “szövetségesi hozzájárulása” azonban Siauliai reptere, amely a legutóbbi hónapokban tapasztalt létszámnövelés kezdetéig a NATO “Baltic Air Policing” programjának kizárólagos házigazdajáként is funkcionált.
Lettország
A középső balti állam v
an talán a legnehezebb helyzetben mind társadalmi összetétele, mind földrajzi elhelyezkedése szempontjából. Az Oroszországgal jelentős közös határszakasszal bíró, sík területű, valamint jelentékeny (legalább 25%) orosz etnikai kisebbséggel és számottevő orosz gazdasági befolyással “büszkélkedő” ország egyúttal Litvániáéhoz hasonlóan szűkös gazdasági lehetőségek mellett kénytelen haderőfenntartásról és -fejlesztésről gondoskodni. Ráadásul a kisebb lakosságszámnak megfelelően a hivatásos lett hadsereg számszerűen is elmarad a litvánétól.
Mindennek fényében a lett védelmi politika (ideértve a biztonsági stratégiai dokumentumot is) üt meg talán a legkevésbé agresszív felhangot Oroszországgal szemben, sokszor nem is nevesítve a fenyegetettség valódi irányát, és kiemelve az együttműködés fontosságát. Egyes szakértők véleménye szerint Lettország egyenesen a békeszerető “jó fiú” szerepében tetszeleg a Kreml előtt.
A lett haderő létszáma közelítőleg 4700 fő, ehhez azonban jelentősebb, közel tízezres, kizárólag kézi és korlátozottan páncéltörő fegyverekkel felszerelt nemzeti gárda is társul. A szárazföldi csapatok főereje két zászlóaljban merül ki, melyek elsősorban a főváros körül helyezkednek el bázisaikon. A honvédelmi költségvetés kb. 300 millió USD, ami nagyjából hasonló a litvánok 1%-os arányához. Lettországban 2006-ban törölték el a sorkötelezettséget, valamivel korábban, mint Litvániában.
A nehéz anyagi helyzetet jól tükrözi a haderő felszereltsége is, mely egészen a közelmúltig a litvánokhoz hasonlóan alapvetően a nyugati kézifegyver és Humvee kombinációt jelentette. Az ukrajnai események hatására azonban idén Lettország megállapodott Nagy-Britanniával több, mint 100, szolgálatból kivont Sultan, Spartan és Scimitar lövészpáncélos átvételéről, melyek megszerzésével a lett szárazföldi erők legalább minimális páncélos képességre tehetnek szert. Lettország légiereje gyakorlatilag említésre sem érdemes, jelenleg két könnyű szállítórepülő és két helikopter alkotja.
Bár eredetileg a 70-es évek termékei, a kiszolgált brit páncélosok jelenleg így is a balti országok legmodernebb lánctalpasainak számítanak.
Észtország
A legészakibb balti á
llam, bár mindhárom közül a legkisebb, haderő és honvédelmi politika tekintetében alaposan különbözik két társától, sőt, az avatatlan szemlélő számára talán kissé meglepő módon jó néhány lépéssel előttük jár. Ennek több oka van. Egyrészt Észtország gazdasági helyzete szomszédainál egy nagyságrenddel jobb, így eleve több forrás jut honvédelemre is. Másrészt az észtek mind belső berendezkedésük, mind kulturális gyökereik miatt aktívan törekednek arra, hogy elszakadjanak a már említett, kilencvenes évekre jellemző “CNN-védelempolitikától”.
Profánul szólva ez nem kis részben annak tudható be, hogy az alig 1,3 milliós népesség, a 30%-os orosz kisebbség és a stratégiai mélység teljes hiánya mellett Észtországot már a CNN érkezése előtt bőven bedózerolnák az oroszok, ha a szomszédaikhoz hasonló arányban fektetnének honvédelembe - ebben a témában alighanem érdemes külön felhívni a figyelmet az ország harmadik legnagyobb városára, Narvára, amely túlnyomórészt orosz lakosságával és a keleti határhoz igen közeli fekvésével kifejezetten könnyű célpontja lenne egy szeparatista “népfelkelésnek”. Az észtek ezért északi nyelvrokonaikhoz hasonló elvek mentén szervezik honvédelmüket, és a “szövetséges hozzájárulás” valamint a “befogadó nemzeti támogatás” mellett olyan kapacitásokat próbálnak kiépíteni (természetesen arányos mértékben), mint amilyennel Finnország rendelkezik - ne feledjük: következetes semleges országként.
Az észt honvédelmi költségvetés hozzávetőleg fél milliárd USD, azaz számszerűen nagyobb litván haderővel megegyező, ez nagyjából az észt GDP 2%-ának felel meg (ezzel Észtország az egyike annak a néhány országnak, amelyik teljesíti, vagy nagyon közel áll a NATO-ajánláshoz). Az észt haderő létszáma a szomszédaihoz hasonlóan kb. 4000 fő, de ehhez itt is hozzá kell még számolni a kifejezetten aktív, a népesség minden korcsoportját (és mindkét nemet) külön-külön szervezetekkel lefedő Nemzeti Gárda tartalékos csapatait is, melyek kötelékében további több, mint tízezer észt ragadhat fegyvert a haza védelmében. (Ne feledjük, szomszédaihoz képest jóval kisebb lakosság mellett!) A nemzeti gárda a védelemre felkészülés mellett nagy hangsúlyt fektet a közösségépítésre, a fiatalok bevonására és a védelmi célú kiképzésen tanultak szinten tartására is. Nem mellékesen Észtország az egyetlen balti állam, amelyik nemcsak a sorkatonai szolgálat fenntartása mellett döntött, de jelentős összegeket is áldozott a besorozottak lakhatási körülményeinek javítására is.
Mindemellett az észt haderő mind fegyverzetben, mind eszközökben is felülmúlja két balti szomszédját. Könnyű, hátrasiklás nélküli páncélelhárító lövegeik és tüzérségük mellett 150 modern, finn gyártású Sisu XA-180 kerekes páncélozott harcjárművel rendelkezik, és ez még csak a kezdet. Az észt védelmi beszerzési stratégia ugyanis ezek mellé lánctalpas lövészpáncélosok beszerzését is előirányozza - ennek kapcsán nemrég állapodtak meg Svédországgal Strf (CV) 90 típusú harcjárművek beszerzéséről. És ezzel sincs vége. Észtország közeli tervei között szerepel (a NATO-ban talán egyedül álló módon) a jelenleg nem létező önjáró tüzér, valamint harckocsizó fegyvernemek megteremtése haderejükben! Még ha csak kis létszámú csapatokról is van szó, ilyesmivel ritkán találkozunk manapság Európában. Egy ország, amelynek jelenleg nincsenek tankjai, de hamarosan lesznek. Hát nem romantikus?
Jelenleg az észt haderő északi testvéreiktől átvett Sisu XA-180-jai jelentik az észt szárazföldi erők öklét, de ez a jövőben változhat.
Az észt légierő eszközeiben inkább a lettre emlékeztet, mint a litvánra (bár két gyakorló változatú L-39-essel ők is rendelkeznek a becsület kedvéért). Legfőbb “fegyvertényük” a Tallinhoz közeli Ämari reptér felújítása volt, melyet nemrég bocsátottak a közös NATO-kontingens rendelkezésére.
Szintén Észtország az, amelyik már megtapasztalhatta az orosz agresszió modern formáját a kormányzati intézményei ellen intézett kibertámadás formájában, melyre azután került sor, hogy 2007-ben elköltöztettek egy szovjet katonai emlékművet az orosz ajkú kisebbség erőteljes tiltakozása ellenére. Nem sokkal később pedig a szövetségesi szolidaritás jeleként Tallinban megnyílt a NATO Kibervédelmi Kiválósági Központja.
Megjegyzendő még, hogy az orosz fenyegetés hatására mindhárom állam növelte védelmi kiadásait, tehát a fent említett összegek ma már a néhány évvel korábbihoz képest magasabb szintet jelentenek.
Közös partszakasz, közös bevásárlás
A három állam természetesen a hagyományos balti barátság jegyében együttműködésre is törekszik egymással. Közös akadémiát üzemeltetnek tisztjeik képzésére Tartuban, összehangolják légtérfigyelő rendszereiket, valamint együttműködnek balti-tengeri flottáik üzemeltetésében is. Ezek amúgy még együttesen is meglehetősen jelentéktelen erőt alkotnak, az összesen körülbelül 10 darab, dán, norvég és brit forrásból származó, a 80-as évek technológiáját képviselő aknaszedők csak korlátozott mértékben alkalmasak partmenti, illetve szövetséges erőkkel való távolabbi közös műveletekre.
Emellett a három ország erőfeszítéseket tett bizonyos kulcsfontosságú védelmi beszerzések összehangolására is, különösen a kis hatótávolságú légvédelmi, valamint a vállról indítható, illetve telepíthető páncélelhárító rakéták terén - lévén mindkét eszköztípus a feltételezett orosz gőz- és acélhenger elleni védekezés legolcsóbb, tömegesen beszerezhető módja. S bár több alkalommal végül kétoldalú megállapodások születtek, a jövőbeli együttműködés lehetőségét nem vetették el.
A balti országok nagy hangsúlyt fektetnek a kézi páncéltörő fegyverek beszerzésére, mint a svéd Carl Gustav, vagy a képen látható Javelin.
Kéz a kézben a szövetséggel - avagy a tér, ahol mindenki szívesen játszik
A balti államok gyakorlatilag függetlenné válásuk óta intenzíven törekedtek arra, hogy minél több külföldi misszióban vegyenek részt. Ezzel nem csak elhivatottságukat bizonyították szövetségeseik felé, akiktől egy esetleges orosz agresszió esetén védelmet és támogatást remélnek, de egyúttal gondoskodtak arról, hogy minél több katonájuk valós harctéri tapasztalatokat szerezzen - olyasmit, amit talán még a legalaposabb kiképzés sem pótolhat.
Lelkesedésüket a fent vázolt anyagi, felszerelésbeli nehézségek sem törték le. Ha a szükség úgy kívánta, pusztán terepjárókkal szerelték fel kontingenseiket, más esetekben pedig jobban felszerelt szövetségesek magasabb egységeibe tagozódtak be, ha szükséges volt, akár ő haditechnikájukat használva.
A három ország katonái jelen voltak a Balkánon, Irakban és Afganisztánban is, nemzetközi összehasonlításban pedig kifejezetten magas azon katonáik aránya a teljes haderőn belül, akik megjártak már legalább egy külföldi bevetést, és azoké is, akik egyidőben missziós feladatokon tartózkodnak. A három balti nemzet együttesen több, mint 6.000 katonája szolgált már a Balkánon, Irakban és Afganisztánban. Észtország egyenesen odáig ment, hogy az afganisztáni hadszíntér egyik legveszélyesebbjének számító Helmand tartományban állomásoztat alakulatot közösen a britekkel, dánokkal és amerikaiakkal, vesztesége pedig a bevetett csapatok arányában az egyik legmagasabb a missziós résztvevők között. Litvánia “békésebb” módszert választott szövetséges hozzájárulása mértékének növelésére: talán a legkisebb NATO-tagállamként saját PRT-t tartottak fent egészen 2013-ig.
A Baltikum országai azonban amellett, hogy vitathatatlanul erejükön felül veszik ki részüket a nemzetközi műveletekből, sokkal fontosabb funkcióval is bírnak szövetségeseik számára - gyakorlatilag pusztán azzal, hogy ott helyezkednek el, ahol, és annyi saját védelmi kapacitással rendelkeznek, amennyivel. Az orosz fenyegetésre és önnön gyengeségükre való hivatkozással ugyanis a baltiak folyamatosan számíthatnak szövetségeseik kézzel fogható támogatására, sőt jelenlétére is. Elvégre az átmenetileg hozzájuk települő egységeknek és küldő nemzeteiknek így jut alkalom arra, hogy kicsiben, olcsón, de élesben gyakorolják az “új hidegháborút”. Gyakorlatilag mindkét érintett fél nyer a játékon, nem is beszélve a szövetséges segítségnyújtás PR-vonatkozásairól. A Baltikum tagsága részben azért nagyszerű lehetőség a NATO egésze számára, mert itt megmutathatja létjogosultságát és valós funkcióit a nagyközönségnek.
Kezdetben a “játszótér” használata a légvédelmi képességekre korlátozódott. A Baltic Air Policing keretein belül három- majd később négyhavi rotációs rendszerben a NATO-csatlakozás óta folyamatosan települnek (általában négygépes) kötelékek a siauliai légitámaszpontra, biztosítva a térség légi oltalmát. Ez pedig nagyszerű gyakorlási lehetőség minden résztvevő számára. (Itt megjegyezzük, hogy a rotációs rendszerben szinte minden, megfelelő eszközökkel felszerelt NATO-nemzet részt vett már. Olaszország éppen most pótolja eddigi lemaradását, hazánk az év végén következik, így talán egyedül Szlovákia és Bulgária marad a kimaradók listáján.)
A kelet-ukrajnai események miatt ezt a kapacitást nemrég sokszorosára növelték a NATO-tagállamok, ma már összesen 3-4 állam kiküldött légierő-kontingensei állomásoznak a térségben, összességében átlagosan akár 16-20 vadászgéppel is. Ehhez a litván légibázis mellett igénybe veszik az észtországi Ämari támaszpontot, illetve lengyel bázisokat is. Emellett Litvánia területére “hadgyakorlat”, illetve “kiképzés” címén szárazföldi csapatok is érkeztek, melyek egy része csak hosszú idő múlva tér majd vissza állandó bázisára (ha egyáltalán visszatér). A nemzetközi szárazföldi gyakorlaton (és ez azért talán nem túl sűrűn fordul elő) a Magyar Honvédség könnyű lövészalakulatai is részt vettek. (Ennek kapcsán üde színfoltot jelentett, amikor a Litvánián keresztül vasúton szállított BTR-eket a helyi közvélemény be-, illetve átvonuló orosz csapatoknak hitte.)
A további tervek között szerepel tehát a nemzetközi szárazföldi katonai jelenlét állandóvá tétele, illetve közepes, és nagy hatótávolságú légvédelmi rakétarendszerek telepítése szövetségi kapacitásokból, utóbbival ugyanis a fenti országok egyike sem rendelkezik.
A térségben állomásozó orosz csapatok nagy száma ellenére ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy Moszkva hasonló lépésekre szánná el magát a Baltikumban, mint Grúziában vagy Ukrajnában - és ennek nem a NATO kollektív védelem iránti deklarált elkötelezettsége az egyetlen oka. A balti államok kedvező “ugródeszkát” jelentenek gazdasági és egyéb előnyökben reménykedő oroszok tízezrei számára az Európai Unióba, emellett a nyugati hatalmak jelentős katonai jelenlétéből az orosz haderő legalább annyit “tanulhat” a NATO aktuális eszközeiről és képességeiről, mint fordítva. Egy akár bújtatott, akár egyértelmű agresszió pedig minden bizonnyal még annál is súlyosabb következményekkel járna mindkét fél számára, mint amelyeket a krími és kelet-ukrajnai válság kapcsán tapasztalni lehetett.
A svéd CV-90-esek megjelenésével Észtország "elrettentő ereje" ha jelképesen is, de megnövekedhet - persze egy (tucat) lövészpáncélos még nem csinál nyarat, de Leopard-2 típusú harkocsik is szóba kerültek már.
Várható tehát, hogy kis méretük ellenére stratégiai elhelyezkedésük okán a balti államok továbbra is fontos szereplői lesznek a NATO-orosz kapcsolatok további alakulásának, legalább annyira “kirakat”-szerepben, mint valóban védelemre szoruló területként. Ha úgy tetszik, abban a kényelmes helyzetben vannak, hogy potyautas magatartásukat puszta létezésükkel is ellensúlyozni képesek.
További olvasnivalók:
- Litván Nemzetvédelmi Minisztérium
Utolsó kommentek