CN & Rammjaeger83
Az igazat megvallva itt a szerkesztőségben nem követtük lankadatlan figyelemmel a krími és kelet-ukrajnai eseményeket, illetve ezek visszhangját, de annyit így is bizonyosan el lehet mondani, hogy mindezt a véleményformáló nyugati média az orosz külpolitikában bekövetkezett baljós fordulat megnyilvánulásának tekinti, amely veszélyt jelent Oroszország szomszédaira, továbbá destabilizálja a nemzetközi rendet és kereskedelmi kapcsolatokat, így végső soron az orosz államnak is hátrányára válik. Természetesen lehet vitatkozni az efféle vélekedések megalapozottságáról, mögöttes okairól, de ez más lapra tartozik. Annyit viszont valóban kijelenthetjük, hogy létezik az államközi kapcsolatokra vonatkozó három, íratlan elv, melyeket az orosz kormány eddig betartott, Ukrajnában azonban mindet látványosan felrúgta. Ezeket röviden így lehet összefoglalni:
"Területnövekedéssel járó határmódosítás fegyveres erő bevetésével, vagy azzal való fenyegetéssel nem vállalható és nem tolerálható."
Első látásra ez nem az "íratlan" kategóriába tartozik, hiszen az egyes államok területi épségének tiszteletben tartása elvileg az 1945 után kialakított nemzetközi rend sarokköve, amely megakadályozni hívatott a két világháborúra jellemző tömeges pusztítást és erőszakot. A történelmi tapasztalatok azonban árnyalják a képet. Dél-Szudán és Koszovó esete azt mutatja, hogy a fegyveres harc közvetett eredményeként bekövetkező - de azért papírforma szerint közös megegyezésen alapuló -, állami területnövekedéssel nem járó határmódosítást az ún. nemzetközi közösség szentesítheti, sőt kifejezetten elő is segítheti.
Tibet 1950-es megtámadása, az 1967-es arab-izraeli háború, a két Vietnam közötti 1975-ös háború, a kelet-timori és nyugat-szaharai konfliktusok pedig bizonyították, hogy egyes területek katonai erő általi maradandó bekebelezése továbbra is a nemzetközi politika egyik jelensége marad, noha az ilyesmi utólagos jogi szentesítésére a győztes fél nem minden esetben törekedett. Az ilyesmit, főleg a hidegháborús szembenállásból fakadóan, nem is fogadta el egyöntetűen a nemzetközi közösség, igaz húsbavágó retorziókra sem került sor. Hasonló volt a helyzet a 2008-as grúziai háború lezárulása után is, amikor Oroszország nem annektálta ugyan Abháziát és Dél-Oszétiát, noha megtehette volna, hanem megelégedett azzal a "megoldással", hogy a két szakadár terület orosz támogatással kiáltotta ki függetlenségét, s ezzel sarkított megfogalmazás szerint az orosz állam de facto részeivé váltak.
"Fegyveres felkelők elleni állami fellépés jogosultságát más állam nem vonhatja kétségbe, és ezt nem tekintheti ürügynek a belügyekbe való akár fegyveres, akár más jellegű beavatkozásra a felkelők oldalán."
Ez természetesen sok összezördülésre adott okot az Egyesült Államok, tágabb értelemben a NATO, és Oroszország között. Az orosz vezetés - mellesleg messze nem egyedül a világon - ugyanis ehhez az elvhez eddig következetesen tartotta magát (lásd Szíria), míg a NATO látványosan és deklaráltan megtagadta azt (lásd Koszovó, Líbia). Jelenleg viszont a Kreml nem tekinti legitimnek a Kelet-Ukrajnában zajló "terrorelhárító" műveletet. Ez tulajdonképpen a szokásos amerikai hozzáállásra hasonlít, ami persze csak tovább mérgezi a két ország közötti kapcsolatokat.
"Külpolitikai döntéseket nem szabad etnikai érdekekre való hivatkozással igazolni."
Az elv nyílt megfogalmazására a nyilvánvaló precedenst a Harmadik Birodalom terjeszkedő politikája szolgáltatta, azon belül is Ausztria és a Szudéta-vidék 1938-as bekebelezése. Igen komoly taburól van tehát szó, amely szorosan kötődik a területi terjeszkedés fentebb említett tilalmához. Az amerikaiak esetében az elvhűség nem maradt meg a retorika szintjén, hanem alkalmazásra is került a szerbek ellen a délszláv polgárháborúban, főleg a horvátországi szerb kisebbséget 1995-ben elűző Vihar-hadművelethez nyújtott háttértámogatás formájában, melyet ugyanaz a logika diktált, mint a szudétanémetek tömeges elűzését a 2. vh. után. Az orosz kormány viszont ezzel ellentétes útra lépett azzal, hogy a történelem sajnálatos alakulása folytán külföldre szakadt és kisebbségi helyzetbe került oroszok védnökévé nyilvánította magát.
Minden bizonnyal korai lenne még leszögezni azt, hogy valóban markáns irányváltásról beszélhetünk az orosz külpolitikában. Legalább ennyire valószínű ugyanis, hogy a krími és kelet-ukrajnai konfliktusok egyedi esetnek minősülnek, mégpedig azért, mert az orosz vezetés az Ukrajnához fűződő viszonyt "különlegesnek" tekinti, amely különbözik az Oroszország és bármelyik másik állam közötti kapcsolattól, s ennek megfelelően különleges szabályok vonatkoznak rá. Ezek az események egyvalamit mindenképpen bizonyítanak: az orosz vezetés immár nyíltan semmilyen reményt nem fűz ahhoz a lehetőséghez, hogy az 1991-es határok közötti Ukrajna oroszbarát, vagy legalább semleges irányultságú, és stabil államként működtethető.
A többségében orosz lakosságú ukrajnai területek tényleges vagy akár jogilag is "szentesített" elszakításával az orosz érdekszféra egyik határvonala világosan definiálható, Ukrajna "maradék" része pedig a Kreml hallgatólagos jóváhagyásával kerülhet át az amerikai érdekszférába, mindenki számára tisztázva az ottani helyzetet. Akár a hidegháború idején az Egyesült Államok által folytatott feltartóztatási politika orosz "átvételeként" is elkönyvelhetjük mindezt, ami persze burkolt beismerését jelentené annak is, hogy az orosz vezetés alapvetően védekező alapállást vett fel, vagyis céljait végső soron sem ambiciózusnak, sem agresszívnek nem lehet tekinteni.
Természetesen nem zárható ki teljes magabiztossággal, hogy az 1991-ben könnyelműen szétszórt orosz földek összegyűjtésére irányuló politika a későbbiekben is érvényesül majd pl. Kazahsztán vagy akár Észtország rovására is, ha a Kreml egy adott alkalommal úgy ítéli meg, hogy a NATO nem fog áldozatot vállalni a kis balti állam területi épségének teljes körű biztosítására. De a történteket joggal értelmezhetjük úgy is, mint az utolsó állomását egy kb. tíz éves elhidegülési folyamatnak az amerikai és orosz kormányok között, mely a második kelet-európai NATO-bővítéssel és az ukrán narancsos forradalommal kezdődött, mára pedig mélypontra lökte a kétoldalú kapcsolatokat. Onnan viszont nem vezet logikus kiút, csak az újbóli enyhülés irányába.
Az utolsó 100 komment: