A minap Pável blogján rá lehetett bukkanni a Hadtörténelmi Közlemények 126. évfolyamának 2. számára, abban pedig (571-581. old.) Dr. Számvéber Norbert tollából azon - bizonyára igen csekély számú - szakmai igényű kritikák egyikére, melyek a 2. vh. keleti hadszínterén bevetett magyar megszálló csapatokra vonatkozó, nemrég megjelent dokumentumgyűjteményt veszik szemügyre. A cikkhez nem fűzünk kommentárt, egyrészt mert könyvkritikára kritikát írni már kissé izzadságszagú műfajnak tűnik, másrészt az ilyesmit ildomos ráhagyni a komoly szakmai előélettel rendelkező hadtörténészekre. Inkább azt emeljük ki, hogy részletes választ ad arra a kérdésre, ami a téma körüli, igazság szerint nem valami színvonalas vitákban mintha teljesen háttérbe szorult volna: milyen források alapján lehetne egyáltalán képet alkotni a 20. századi magyar hadtörténet eme - a kritika szavaival élve - feldolgozatlan és kibeszéletlen fejezetéről?

A bolsevik történelemhamisítás problémájáról már sok helyen szó esett, de a tisztánlátás kedvéért álljon itt a cikkből egy rövid értékelés:

A kötetben közzétett dokumentumok megítélésünk szerint a feldolgozni kívánt téma fontos, de kizárólag másodlagos, kiegészítő, kordokumentum jellegű forrásaiként értékelhetők, főként a sztálini szovjet igazságszolgáltatás működésére jellemző „különleges” keletkezési körülmények (például a kikényszerített vallomások, befolyásolt tanúk, manipulált jegyzőkönyvek stb.) ismeretében.[…] A közölt iratok jelentős terjedelmük ellenére sem helyettesíthetik a magyar királyi Honvédség állományából a Szovjetunióban megszálló feladatokat végrehajtó magyar parancsnokságok és csapatok saját iratanyagát, valamint az elöljáró német parancsnokságok vonatkozó dokumentumait.

Korábban már említettük, hogy a Wehrmacht jelentései alapján már az '50-es években meg lehetett ismerni a lényeget a magyar megszálló erők tevékenységéről, legalábbis az Egyesült Államokban. A teljes vereséget elszenvedő hadseregek rendszerint nem részesülnek abban a luxusban, hogy szennyesüket és egyéb titkaikat tovább rejtegethetik a fürkésző szemek elől. Nem meglepő módon a szóban forgó nyilvános német dokumentáció ezért meglehetősen bőséges és részletes, a keleti front adott eseményeire kíváncsi elemző kedvére kiválogathatja és átnyálazhatja belőle, amire szüksége van. Ez persze akkor sem feltétlenül történik meg, ha egyébként nem igényelne sok vesződséget:

A HM HIM Hadtörténelmi Levéltárban a szerkesztők minden további nélkül tanulmányozhatták volna a német Kommandant für das rückwärtige Armeegebiet 580 (580. mögöttes hadseregterület parancsnoka, rövidítve: Korück 580) iratanyagát is, amelynek alárendeltségében több magyar seregtest és egyéb alakulat hajtott végre megszálló feladatokat éveken keresztül. Emiatt még Németországba sem kellett volna elutazniuk. E német nyelvű dokumentumok (összesen 12 mikrofilmtekercsen tárolva) igen részletesen, napi bontásban tárgyalják a mögöttes területen lezajlott tengelyhatalmi (s benne a magyar) megszálló tevékenységet.

A németországi utazással kapcsolatos megjegyzés Freiburg városára vonatkozik, ott található a német szövetségi hadtörténeti archívum (Bundesarchiv–Militärarchiv). Na de mi van a magyar forrásokkal, amelyek esetében még ugye nyelvi akadályokkal sem kell számolni?

A magyar királyi Honvédség iratanyagát a második világháború végéig különböző okokból (parancs szerinti megsemmisítés, ellenséges behatás következtében való megsemmisülés, hadizsákmány stb.) igen nagyarányú pusztulás sújtotta. Emiatt kizárólag a hazai levéltárak őrizetében fennmaradt töredékekből a magyar megszálló csapatok szovjet területen végrehajtott tevékenységének tudományos igényű feldolgozását nem lehet elkészíteni.

Az egyik lábjegyzet konkrétumokkal is szolgál:

A Szovjetunióban alkalmazott magyar megszálló csapatok különféle parancsnokságainak mindösszesen kettő doboznyi iratanyaga található a Hadtörténelmi Levéltárban. Ezek főleg különféle parancsok, hadrendek és térképvázlatok. A m. kir. Honvéd Vezérkar itt őrzött napi helyzettájékoztatói (1941. június 23-tól 1943. július 30-ig) ugyan a karhatalmi szempontok miatt foglalkoznak a partizánkérdéssel is, de ezek csupán rendkívül szűkszavú, kevés tényt tartalmazó rövid összefoglalók.

A hadműveleti naplók terén azért jobb a helyzet:

...rendkívül hasznos töredékek azért átvészelték a második világháborút és az elmúlt több mint fél évszázadot. Ilyen például a m. kir. 44., 46. és 54. honvéd gyalogezredek közel sem teljes iratanyaga, amelyből a magyar megszállási feladatrendszer számos körülménye elsődleges források alapján, kiválóan tanulmányozható; a partizánellenes műveletek részletei pedig jól nyomon követhetők a m. kir. 19. honvéd gyalogezred 1943. április 12. és 1943. szeptember 5. között vezetett hadinaplójából.[...] Ugyancsak régóta a kutatás rendelkezésére áll a magyar 2. hadsereg iratanyaga, amelyben a hadsereg saját mögöttes területének biztosításával kapcsolatban is számos irat található.

Szerencsére (mondjuk ez nézőpont kérdése) a "rendkívül fontos és valódi bizonyító erejű korabeli dokumentumcsoport", mely alapján részletesen rekonstruálni lehetne a megszálló alakulatok tevékenységét, nem veszett oda a történelem viharában, hanem orosz levéltárakban porosodik. Mint az ugyanis a cikkből kiderül, a megszálló csapatok saját iratanyagának egy része "hadizsákmányként a szovjet csapatok birtokába került", mely dokumentumok "legtöbbjéből sajnos magyar levéltárakban még egy korabeli hiteles másolat sem maradt". Ez az anyaghalmaz kutatható ugyan, de erre még a jelek szerint sem magyar, sem más szakemberek nem vették a fáradságot, aminek nyilván megvannak a maga földhözragadt (pénzügyi) és kevésbé földhözragadt (politikai) okai.

A következtetés szerint tehát:

...sem 1989 előtt, sem pedig azután nem a szándék hiányzott e kérdéskör tudományos feltárásához, hanem az objektív feldolgozáshoz nélkülözhetetlen, elegendő mennyiségű, megbízható és egyben hozzáférhető korabeli levéltári forrásanyag.

Adalék gyanánt mindenesetre érdemes először is azt megemlíteni, hogy maga a jelenség egyáltalán nem nevezhető kirívónak. A keleti front harcairól kismillió dokumentumfilm és könyv jelent meg az utóbbi évtizedekben, ami azt a látszatot kelti, hogy a témára vonatkozó tárgyi bizonyítékokat már majdnem maradéktalanul feldolgozták. Valójában amit a nagyközönség "megtudott" egyáltalán a médiából a keleti front eseményeiről, az zömmel veteránok utólagos beszámolóira, illetve német és - kisebb mértékben - szovjet tábornokok emlékirataira alapul. Ám az emberi emlékezet gyakran megbízhatatlan és szelektív, a szovjet történetírás pedig közismert módon csak a történtek meglehetősen kiszínezett változatát volt hajlandó az olvasók elé tálalni.

A Wehrmacht-tisztek, akik túlélték a háborút és a Vasfüggöny nyugati oldalán találták magukat, jóval kedvezőbb helyzetben voltak, mivel a Vörös Hadsereg harcmodoráról és szervezeti felépítéséről szerzett tapasztalataik iránt az amerikaiak érthető okokból komolyan érdeklődtek. Mivel azonban általában saját érdekükben mindennél fontosabb szempontnak tartották azt, hogy a keleti hadjárat kudarcáért kizárólag Hitler hozzá nem értését és a szovjet mennyiségi fölényt tegyék felelőssé, a beszámolóik gyakran inkább félrevezetik, semmint tájékoztatják a laikusokat. A Wehrmacht és a Vörös Hadsereg iratanyagának egy jelentős hányada pedig máig nincs tudományos céllal feldolgozva, nagyrészt hasonló anyagi és politikai okokból, mint amelyekre a magyar honvédség kapcsán fentebb már utaltunk.

Másrészt tény, hogy a magyar megszálló kontingens történetének tudományos feltárása források hiányában várat magára, de majdhogynem semmilyen feltárás, ismertetés, megemlékezés sem történt. Az üdítő kívételt Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban c. műve (Osiris kiadó, 2004), továbbá Szabó Péter Adalékok a magyar királyi honvédség megszálló alakulatainak tevékenységéről a keleti hadműveleti területen c. cikke jelenti (Hadtörténelmi Közlemények, 124. évf. 2. sz.). Romsics Ignác akadémikus jelentősebb könyveiben, melyek a 2. világháborús magyar szereplést taglalják, továbbá Szabó Péter Don-kanyar c. művében (Zrínyi kiadó, 1994), vagy akár Nemeskürty István Requiem egy hadseregért c. munkájában (Magvető kiadó, 1972) semmit nem lehet olvasni a 2. magyar hadsereg utánpótlási vonalait biztosítani hívatott honvédségi megszálló alakulatok tetteiről, vagy akár a Don-menti hadműveleti területen elkövetett tisztogató akciókról.

Ha figyelembe vesszük a megszálló csapatok létszámát és a fluktuációt, azzal lehet számolni, hogy az állományból több ezren túlélték a háborút, sokan a hadifogságot is; bizonyára több százan közülük megélték a rendszerváltást és az utána beköszöntő, többé-kevésbé szabadabb társadalmi légkört. Ennek ellenére nem (sem) látni jelét annak, hogy a magyar megszálló csapatok történetét visszaemlékezés, interjú, dokumentumfilm vagy bármi efféle médiatermék feldolgozta volna akár ismeretterjesztő szándékkal, akár a történelmi ponyva műfajában. Ezt aligha lehet önmagában a hiányos forrásanyaggal magyarázni. 

A Krausz-féle dokumentumgyűjtemény körüli rövid és korlátozott médiacirkusz pedig azt is világossá tette, hogy sokan készenállnak habozás nélkül töretlen magabiztossággal nyilatkozni a magyar megszálló csapatok "valós" hozzáállásáról és módszereiről, noha épp a rendkívül csekély forrásanyag teszi világossá azt, hogy minderről nem tudnak, mivel nem is tudhatnak semmit, hacsak személyes tapasztalatuk nincs a témában. Ezt a mentalitást kiválóan példázza Stark Tamás Hadak útján címmel megjelent fényképalbuma (Corvina kiadó, 1991, 10. old.):

...a németekkel ellentétben a magyar tisztikar és legénység nagy része, mint számos visszaemlékezésből kiderül, sajnálatot és együttérző rokonszenvet érzett a nincstelen ukrán és orosz parasztság iránt.

Arról, hogy ez mennyire felelt meg a valóságnak, sokat mond egy német összekötő tiszt, Crüwall főhadnagy jelentése 1942 áprilisában a megszállási feladatokat ellátó m. kir. 46. honvéd gyalogezred ténykedéséről, melyet Dr. Számvéber idéz:

A mindennapos fosztogatások, gyakran előreszegezett fegyverrel, a bántalmazások és a nemi erőszak olyan méretet ölt, amely a lakosság ez ideáig szilárd bizalmát a német Wehrmacht felé komolyan veszélyezteti. A kiadott parancsok eddig hatástalanok voltak.

A m. kir. 102. könnyűhadosztály partizánvadászatait pedig a következőképpen minősítette egy másik összekötő tiszt ugyanebben az időszakban:

....a magyarok által használt módszerek – eltekintve az embertelen kegyetlenségtől, amivel eljárnak – teljességgel jogtalanok és értelmetlenek. Sem használható vallomásokat nem csikarnak ki, sem pedig különbséget nem tesznek vétkes és ártatlan között.

Mellesleg a 102. könnyűhadosztály vesztesége 1942. április folyamán 36 halott, 44 sebesült és 52 eltűnt volt, de ehhez képest 1300 "partizán" elpusztítását jelentette, amit ha készpénznek veszünk, olyan harcértéket feltételez, mely előtt még a brit SAS is alighanem fejet hajtana.

És mindez nyilván csak egy szelete mindannak, ami nem fért bele a népszerű történelmi kánonba. Összességében el lehet mondani, hogy ami érdeklődés még egyáltalán tapasztalható a 2. világháborús magyar szerepvállalás iránt, az idő múlásával az is elpárolog majd, de a témával kapcsolatban ettől függetlenül továbbra is érvényesül a néplélek egyik igénye: ha már a magyar hadsereg nem volt olyan jól felszerelt és sikeres, mint a német vagy az orosz, a teljes vereség után sovány vigasz gyanánt legalább az a szívmelengető tudat adassék meg nekünk, hogy erkölcsösebb és tisztességesebb volt, mint a német vagy az orosz.

Utószó helyett pedig jöjjön egy kis korabeli zene: