Az 1998-2000 közötti, egyre kuszábbá váló orosz politikai és gazdasági viszonyok komolyan megkérdőjelezték az orosz állam effektív működését, a gazdasági válság pedig Moszkva nagyhatalmi potenciálját és tekintélyét vonta kétségbe. A 2000-ben hatalomra került Putyin elnök egyik legfontosabb célja éppen az orosz nagyhatalmiság és belső stabilitás együttes helyreállítása volt, és ebben a korábbinál hangsúlyosabb szerepet kaptak a fegyveres erők. Putyin első lépésben szakított a Jelcin által kialakított, kusza és egyre inkább diszfunkcionális, különböző elnöki irányítású intézmények horizontális, egymást ellenőrző modelljével (mely a titkosszolgálatoktól a védelmi szektoron át a hadiiparig kiterjedt) és egy vertikális, centralizált irányítási struktúrát alakított ki.

A központosítás ugyanakkor megfelelő intézményi stabilitás és mechanizmusok híján a döntési helyzeteket a formálisból az informálisba vitte át, amelyben a szereplők elnökhöz és egymáshoz fűződő viszonya határozza meg a politikacsinálást, mintsem egy formális intézményi mechanizmus, így részletesen kimunkált politikai koncepció vagy megfelelő mértékű politikai akarat híján a kuszaság nem múlt el, csak átalakult. A fegyveres erők lojalitására ugyanis az új orosz vezetésnek is szüksége volt, éppen ezért a sok érdeksérelemmel járó átalakításukhoz komoly akadályt jelentett azok erős lobbiereje, amivel a putyini vezetés sem kívánt túlságosan konfrontálódni. Az intézményi problémák és a fegyveres erők lobbicsoportjainak ellenállása miatt az egyre inkább az elavulás jeleit mutató orosz haderő helyzetén alig javított az energiahordozók piaci árainak 2003-ban beinduló emelkedése, ami véget vetett az orosz államot már bő másfél évtizede gúzsba kötő pénztelenségnek. A putyini centralizációs modell olajpénzekből alig-reformált hadserege végül a 2008-as grúziai háborúban a gyakorlatban is vizsgázott.

Putyin és Medvegyev időszaka: nagyhatalmi aspirációk, korlátozott eredmények

Vlagyimir Putyin (balra) első elnöki időszakában (2000-2008) fokozatosan háttérbe szorultak a késő Jelcin-kor hatalmi szereplői és a politikai irányítás jelentős része az elnök szűkebb pátriájából érkező, ún. szilovik (erőszakszervezeti, elsősorban titkosszolgálati) hátterű és az elnökhöz hasonlóan szentpétervári illetőségű személyek kezébe csúszott át. A Kurszk tragédiája körüli PR-vereségből (ahol a Borisz Berezovszkij-féle média "leszedte a keresztvizet" az elnökről) tanulva Putyin már első elnöki ciklusa (2000-2004) alatt kiszorította a hatalomból vagy alávetette annak az 1996 után abszolút önálló politikai tényezővé váló oligarchikus csoportokat, ennek szimbólumai a Vlagyimir Guszinszkij (2000), Borisz Berezovszkij (2000-2001) és Mihail Hodorkovszkij (2003) ellen indított eljárások. Az orosz elnök többek között a stabilitás és az orosz nagyhatalmiság helyreállításának programjával lépett a színre, ehhez pedig a centralizációt tartotta a legfontosabb eszköznek. A sorból kilógott ugyanakkor az Anatolij Kvasnyin hadseregtábornok, vezérkari főnök irányítása alatti - a szovjet korszakból megörökölt szervezeti erejére támaszkodó, részben független hatalmi központtá váló - vezérkar, mely már hosszú évek óta több-kevesebb sikerrel akadályozta a fegyveres erők szervezeti hátterét, struktúráját és pénzügyi hátterét célzó, óriási érdeksérelmekkel járó gyökeres reformtörekvéseket. 

Ivanov minisztersége (2001-2007): Centralizáció és óvatos reformtervek, komoly eredmények nélkül

2001 márciusában, alig egy évvel Putyin beiktatása után Igor Szergejev marsall, védelmi miniszter benyújtotta az elnöknek a lemondását, amit utóbbi el is fogadott. Szergejev, noha az őt megelőző 15 év legambiciózusabb átalakításait hajtotta végre, túl sok érdeksérelmet (esetenként egészen feleslegeseket, például a stratégiai rakétaerőktől érkező tábornokok előtérbe tolását) okozott a fegyveres erőkön belül és a vezérkar szervezeti ellenállási potenciálját komoly konfliktusok árán sem tudta teljesen megtörni. Utóda az első civilnek kikiáltott védelmi miniszter, Szergej Ivanov (2001-2007), a külső hírszerzés (SzVR) tartalékos altábornagya, egyben a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSzB) addigi igazgatóhelyettese (1998-2001) és a Biztonsági Tanács addigi titkára (1999-2001) lett. A valóban a hadseregen kívülről érkező, ugyanakkor szentpétervári szilovik Ivanov civil miniszterré nyilvánítása egy új korszak kezdetét kívánta jelezni. Az új miniszter az óvatos reformtervek felmelegítésével és a konfliktusok lecsendesítésével próbált a centralizáció és a modernizáció felé lépéseket tenni.

A politika és a haderő "mézeshetei"

Ivanov miniszterségének első évében átmenetileg javult a vezérkar és a minisztérium viszonya, többek között mert a haderő számára rövid távon kedvező döntések születtek, melyek már rövid távon is kontrasztban álltak a Jelcin-kor ignoráns politikai felfogásával. Míg még 2000-ben is a hadsereg tagjainak le kellett rohannia a moszkvai áramszolgáltató központját, hogy megakadályozzák a katonai létesítmények egy részében a villany a kifizetetlen számlák miatt kikapcsolását, Putyin a katonai büdzsé 50%-os emelését ígérte, illetve rendezni kívánta a hadsereg személyi állományát érintő problémákat, mint például az akadozó fizetést vagy a még mindig súlyos lakáshiányt. 2000-ben Putyin valóban meglépte a Szovjetunió fölbomlása utáni első jelentősebb katonai költségvetés-emelést, amellyel megközelítőleg 30%-kal növelte a védelmi büdzsét, melynek nagy része a korábban hiányosan fizetett személyi állomány jövedelmének rendezésére és minimális részben emelésére ment el.

Az új, centralizált hatalmi rendszerben Putyin fontos szerepet szánt a fegyveres szervezetek felsővezetésének. Az orosz elnök 7 szövetségi kerületre osztotta Oroszországot, melyeknek élére elnöki megbízottakat állított: a 7 főből 5 az erőszakszervezetektől jött - 2 a hadseregből, 2 a titkosszolgálatoktól, 1 pedig a belügyminisztériumból. Hamarosan számos tartomány kormányzói székébe is a katonai vagy belügyi tábornoki kar tagjai kerültek. Az új vezetés a fegyveres erők cári, szovjet és popkulturális elemek, sőt 2003 óta a Miss Russian Army szépségverseny felhasználásával való népszerűsítését is elindította. A katonai élet nimbuszának erősítése érdekében emellett visszaállították a közoktatás katonai jellegű elemeit, az orosz himnusz ismét a korábbi szovjet himnusz dallamára készült (igaz, más szöveggel), ahogy a szovjet kor szimbolikája is hangsúlyosabban kezdett megjelenni a katonai jelképeken és Putyin orosz nagyhatalmiság visszaállítását illető kijelentései is tetszettek a fegyveres erőknek.

Ivanov miniszter ráadásul visszacsinált számos népszerűtlen, különösen a szárazföldi erők által bírált Szergejev-féle átalakítást: az Uráli és a Szibériai Katonai Körzet ismét különvált, helyreállították a korábban megszüntetett szárazföldi parancsnokságot, 2001-ben ismét kettéválasztották a stratégiai rakétaerőket és az űrvédelmi erőket, és végső soron helyreállították a szárazföldi erők hadseregen belüli dominanciáját. A miniszter ezekben a "mézeshetekben" a vezérkarral együtt már előre bírálta a 2001. szeptember 11. utáni közép-ázsiai amerikai jelenlétet, és - az egyébként átmenetileg újra látványosan feljavuló orosz-amerikai kapcsolatok időszakában - Kvasnyin vezérkari főnökkel együtt képviselte bel- és külföldön az orosz politika "héja" vonalát (az orosz-amerikai kapcsolatokért felelős kormanyközi bizottsági szerepköre és ebbéli partnerével, Condoleeza Rice-szal fenntartott szívélyes kapcsolata ellenére).

Putyin és Ivanov abban is pozitív benyomást keltettek a katonai vezetőkben, hogy a katonai ügyekkel kapcsolatos belső sajtót komolyabb ellenőrzés alá rendelték, és fokozatosan véget vetettek a katonai ügyek az 1990-es évekre jellemző szélesebb kibeszélésének, ennek keretében a katonai ügyekkel foglalkozó újságírók vagy civil szervezetek (mint például az Oroszországi Katonaanyák Bizottságai) munkáját igyekeztek határok közé szorítani vagy ellehetetleníteni. Putyinék mindemellett mindössze jelképes engedményeket tettek a Duma katonai büdzsé nagyobb átláthatóságát érintő követeléseinek. Noha a büdzsé jelentősebb része vált nyilvánossá, a transzparenssé tett tételek elsősorban a fegyveres erők lakhatásával, gyermekügyeivel és kulturális tevékenységével voltak kapcsolatosak.

Centralizáció, de az átfogó reformok nélkül

Nem sokkal Ivanov színrelépése után viszont már megjelentek az első repedések a miniszter és a fegyveres erők közötti viszonyban, és ezek 2002-re a nyilvánosság előtt is láthatóvá váltak. Ivanov a korábban megszokott, a hadsereg soraiból kinevezett védelmi miniszterekkel ellentétben ugyanis a titkosszolgálatoktól érkezett, a minisztérium felső stábját is az FSzB-től és a Biztonsági Tanácsból hozta magával, nem kis bizalmatlanságot váltva ki a védelmi szektor belterjes rekrutációjához szokott katonák körében. A miniszter dédelgetett távlati reformtervei, noha helyreállították a szárazföldi erők dominanciáját, a haditengerészet irányában is tettek komoly ígéretet, illetve tíz éves távlatban a katonai beszerzés védelmi büdzsén belüli 50%-ra való növelését ígérték, hamar feldühítették a vezérkart, ugyanis 365.000 fővel kívánták csökkenteni a hivatásos és további 100.000 fővel a civil státuszú állományt. Mindemellett Putyin és Ivanov elkötelezték magukat a tábornoki kar által hevesen ellenzett szerződéses katonaság kiterjesztése mellett.

Az orosz demográfiai helyzet (1991 és 2002 között a lakosság létszáma 7 millió fővel csökkent) és a sorkatonaságra alkalmas fiatalok számának csökkenése miatt Putyin és Ivanov 2002. szeptember 1-jén a szerződéses katonaság (kontraktnyiki) kiterjesztése, és a Jelcin és Gracsov által már 2000-re megszüntetendőnek ígért sorkatonaság fokozatos leépítése mellett döntöttek, ez pedig a szerződéses katonaságot ellenző vezérkar ellenállásába ütközött. A sorkatonaság intézménye ugyanis lehetővé tette a zavarosban halászást, illetve egyértelműen a szovjet típusú, nagy létszámú tömeghadsereg strukturális továbbélését jelentette, természetesen az eleve fejnehéz tisztikar számára létező, békeidőben felesleges pozíciókkal, beosztásokkal. A drága, rossz hatékonyságú és elavult tömeghadseregi rendszer egyre inkább az orosz haderőben egyre szükségesebb modernizáció akadályává vált, noha az orosz szerződéses katonai rendszer sem nevelt ki látványosan magasabb harcértékű egységeket (ellenben a második csecsen háborúban számos lakossági panasz érte a tisztikar által is csak martalócoknak titulált kontraktnyik-ok tevékenységét). Egy 2003-as szövetségi tervezet szerint a szerződéses katonák létszámát a 2004-es 80 000-ről 2008-ra 400 000-re, az állandó készenlétben álló létszámot pedig 22 000-ről 147 000-re kell(lett volna) emelni. Emellett a hadsereg hadra fogható emberállományának növelése érdekében 2004-től a FÁK államok állampolgárai számára is megnyílt a lehetőség az orosz hadseregben való szolgálatra. 

A Putyin-féle, konszolidálódó politikai hatalom másban is összeütközésbe került a három-négy éve magát nyeregben érző vezérkarral. A 2002 októberi, a moszkvai Dubrovka színházbeli túszdrámát követően Ivanov a csecsen terrortámadás egyik kiváltójának tartott, az emberijog-sértéseiről és keménykezűségéről híres észak-kaukázusi főparancsnok, Gennagyij Trosev vezérezredes (balra) Szibériai Katonai Körzet élére történő áthelyezéséről döntött. Trosev azonban nyilvánosan elutasította az áthelyezést, erre azonban Putyin elnök elbocsátotta az ellenkező vezérezredest. Noha az 1990-es években is volt rá példa, hogy egy-egy tábornok nem fogadta el a neki felajánlott új pozíciót, ilyen mértékű, ráadásul nyilvános visszabeszélésre nem volt példa. A magát konszolidáló politikai vezetés ugyanakkor ekkor már nem tűrt efféle renitenskedést, és komoly jelzést küldött a magát talán túlságosan is függetlenített vezérkarnak. 

2003-2004-ben Putyin tovább centralizálta a fegyveres szervezetek működését. A Jelcin idején független fegyveres erővé vált Határőrséget (PGV), valamint a feldarabolt titkosszolgálatok nagy részét az FSzB szervezetébe olvasztották, amely így a külső hírszerzést leszámítva visszakapta a régi KGB funkcióit. A Jelcin által favorizált belügyi csapatokat a Belügyminisztérium szorosabb ellenőrzése alá vonták, ahogy szűkítették az amúgy Putyinhoz közelálló Szergej Sojgu vezette Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma tevékenységét és vezető apparátusát is. A vasúti csapatokat a hadseregbe integrálták, ahogy négy, korábban elnöki irányítású (az idegen államokkal való katonai-technológiai együttműködésért, a technológiai és exportellenőrzésért, a védelmi rendért és a speciális építkezésekért felelős) ügynökséget is. Mindez akár a vezérkar helyeslésére is okot adhatott volna, hisz eltűntek vagy meggyengültek a Jelcin által fölépített, a hadsereggel a pénzügyi forrásokért versengő lobbicsoportok, ugyanakkor a folyamat a gyakorlatban sokkal inkább az elnöki adminisztráció és a titkosszolgálati hátterű védelmi minisztériumi vezetés erejét és kontrollját növelte meg.

2004 elején ráadásul jelentősen módosították a Védelmi törvényt, aminek értelmében megszüntették a vezérkar még szovjet korból származó korábbi, a minisztériummal szembeni széleskörű autonómiáját. Az új szabályozás értelmében a miniszter rendelkezett a Védelmi Minisztérium alá tartozó összes erővel, a vezérkar csak az operatív irányítást tarthatta meg. Megszüntették a vezérkari főnök arra való jogosultságát is, hogy közvetlenül az elnöknek tegyen jelentést, ehelyett a kommunikációs csatornába kötelezően beiktatták a védelmi minisztert. A változások erejét jelzi, hogy noha a vezérkar erősen tiltakozott ellene, 2004. júliusában még Kvasnyin hadseregtábornokot is leváltották a vezérkari főnöki pozícióról, igaz, innentől már nemigen volt szó komolyabb reformról sem. A szokatlanul hosszú ideig, 7 évig a vezérkar élén álló, aktivista tábornok helyére a nem harctéri parancsnoki, hanem jobbára minisztériumbeli hivatali karriert felmutató, engedelmesebbnek tartott Jurij Balujevszkij hadseregtábornok (balra) került.

Újra a nagyhatalmiság bűvöltében

A 2003 után a világszerte növekedésnek induló olajárak (balra csak referenciaként a Brent átlagos havi spot árait látjuk az EIA adatai alapján) 2004-2005-től kezdve (az 1986-98 közötti folyamatok ellentéteként) növekvő plusz forrással látták el a Kreml kasszáit, aminek következtében 2005-től a fegyveres erők már Putyin hatalomra kerülése óta emelkedő büdzséje is gyorsabb ütemű növekedésnek indult (lent). Mindez egybevágott a 2004-ben újraválasztott, az 1990-es években megbomlott rend helyreállításával és Oroszország nemzetközi nagyhatalmi pozícióinak helyreállításával kampányoló Putyin programjával. Az orosz elnök 2005-ben a Szovjetunió felbomlását a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának titulálta, és Oroszország pénzügyi forrásainak feljavulása miatt egyre inkább nagyhatalmi retorikát használt a posztszovjet térségben katonailag (még a terrorizmus elleni háború 2001-es kezdetével) megjelent Egyesült Államok régióbeli tevékenysége ellen. A NATO 2004-es újabb bővítését Moszkva még jórészt szó nélkül hagyta, a 2004-es ukrajnai narancsos fordulat nyugati támogatása esetében viszont az orosz diplomácia reakciója egyértelműen negatív volt.

Az ABM-szerződés 2001-es amerikai felmondása egyik következményeként, és a Bush-adminisztráció egyéb egyoldalú lépéseire válaszul Putyin Oroszországa is bejelentette az ország érdekeinek védelmében megelőző csapás jogának fenntartását, és Moszkva ismét elővette a hidegháborús korszak vége óta a retorikából hiányzó, az orosz stratégiai rakétaerők elrettentő erejére mint az orosz nagyhatalmiság alapjára való hivatkozást. Mindennek két oka volt: a stratégiai rakétaerők mint Oroszország legnagyobb csapásmérő és elrettentő fegyveres erejének előtérbe tolása költséghatékonysági indokkal már Szergejev minisztersége alatt előtérbe került (a 2000-es évek közepére állítólag a beszerzésre fordított források 80%-a ment az RVSzN-hez és a többi haderőnem rakétás egységeihez), másrészt az 1991 óta létező, az Egyesült Államokkal való különleges viszonyra, szuperhatalmi egyenjogúságra törekvő orosz vágyak talán egyetlen alapját az orosz stratégiai és taktikai rakétarendszer adta (a másik, esetleg még felmerülő alap a még szimbolikusabb ENSZ BT állandó tagság lehet).

2007-2008 folyamán az USA cseh-és lengyelországi rakétavédelmi rendszerének tervére az orosz vezetés már élesen reagált, egyre inkább kihangsúlyozva az orosz rakétavédelmi erők szerepét és csapásmérő potenciálját - kizárólag kommunikációs fronton persze. A nagyhatalmiság igényének felmelegítése és az USA-val való keménykedés ugyanis pontosan illeszkedett Putyin politikai programjába, hogy kontrasztba állítsa a 2000 utáni időszakot az 1990-es évek megaláztatásaival. Noha az orosz lakosság továbbra sem szerette volna, ha fiai a gyedovscsina által sújtott seregben szolgálnak sorkatonaként, de a birodalmi tudat illúziója igenis népszerűségnek örvendett. A nagyhatalmi visszatérést kívánták jelezni a 2005-ös jubileumi Győzelem napi felvonulással (balra) és az azt követő parádék grandiózusságával is. A putyini korszakban a nagyhatalmi szerepkör otthoni és külföldi kommunikációs bizonygatása azért is bírt érthető fontossággal, mert a 2000-es években az átfogó haderőreform, az egyes haderőnemek és az elavuló fegyverzet fejlesztése a bővülő pénzügyi források növekedése ellenére sem sikerültek.

Kisebb bürokratikus átalakítások, alig változó összkép

Balujevszkij vezetésével a vezérkar számos, helyi szintű változtatást kezdeményezett, melyek javítani igyekeztek az orosz haderő állapotán, ezek azonban csak helyi sikernek tekinthetők, ugyanis a hatalmas ellenérdekeltség miatti nagy ellenállás miatt továbbra sem lehetett szó átfogó reformról. A vezérkari főnök új, az amerikai egyesített parancsnoki rendszerre hajazó megoldással kívánta az irányítás hatékonyságát növelni (ha már a katonai egységek csökkentésére vagy átalakítására nem volt belső igény), a Nyugat, Dél és Kelet kísérleti parancsnokságai a meglévő hat katonai körzetet voltak hivatottak lecserélni. A tartalékos katonai oktatás területén is történtek változások a harckészség növelése érdekében. Míg korábban a felsőoktatási intézmények túl nagy mennyiségű, de alig pár hét alatt, felületesen kiképzett tartalékos tisztet bocsátottak ki, 2005-től 33 felsőoktatási intézményre és védelmi karára szűkítették a katonai képzés helyét, a képzés idejét pedig 3 évre emelték. 35 további intézményben megőrizték a védelmi kart. Azokra viszont, akik az utóbbiakban végeznek képzést, tartalékos tisztként nem számítanak, de mozgósítás esetén behívják őket is. Az intézkedések célja az volt, hogy növeljék az esetleges háborús helyzetben behívandó tartalékos tisztek képzettségének színvonalát. A 2004-től kezdődő "Mozgósítás" hadgyakorlatokon pedig külön hangsúlyt kapott az integrált irányítási rendszerek gyakorlása (a hadgyakorlatok forgatókönyveiben az alig leplezett kihívás/ellenfél mindig is egy NATO-támadás maradt).

A változtatások ellenére ugyanakkor az ismételten előtérbe helyezett szárazföldi erők helyzete alig javult. Az eszközpark egyre inkább elavult, különösen a 23.000 darabból álló páncéloserők, melyekben ugyan zajlott a régi T-62-esek fokozatos cseréje, de utóbbiak még mindig ezres nagyságrendben álltak rendszerben, ahogy a közel 10.000 darabból álló T-72-es állomány is. Noha a T-90-es harckocsik fejlesztése képezte a modernizációt, összességében elmondható, hogy az orosz szárazföldi erők a 2000-es években továbbra is jelentős részben az 1970-es és 1980-as, de helyenként még az 1960-as évek haditechnikáját tartották rendszerben, az akkori háborús elképzelésekre megépítve, és olyan eszközök nélkül, mint a barát-ellenség felismerő rendszer, éjjellátó készülékek, vagy éppen könnyű és modern harctéri rohamsisakok (a szovjet és orosz védelmi felfogásban egészen a közelmúltig nem szerepelt az emberanyag védelme). A csicskáztatás és az egyéb visszaélések sem csökkentek, ráadásul a katonai ügyek sajtójának kontroll alá vonásával a javítást célzó társadalmi igény is kevéssé kapott nyilvánosságot. A minisztérium pedig hol tagadta magát a jelenséget is, hol pedig (2005-től) havi statisztikát kezdett vezetni a tudomására került esetekről.

A haditengerészet ugyan 2000 után a kommunikációban nagyobb figyelmet kapott (Putyin 2000-ben tízéves haditengerészeti politikai programot hirdetett, majd egy évre rá kiadta az Oroszországi Föderáció Tengerészeti Doktrínáját 2020-ig), eszközparkja tovább romlott (2000 és 2009 között mindössze 4 új hajót kapott), új fejlesztések nem voltak, a haderőnem védelmi büdzsén belüli részesedése a késő jelcini 18%-ról 12-14%-ra esett. A haditengerészeti fejlesztés ugyanis igencsak költségigényes és csak hosszú távon produkált volna látványos eredményt, így rövid vagy középtávú politikai hasznot húzni belőle a nagy szavak erején kívül nemigen lehet. Noha 2007-2008-ban a 2016-os évre egy 5-6 darabból álló kisebb, 50.000 tonnás repülőgéphordozó-osztály fejlesztéséről beszéltek a haditengerészet vezetői, annak realitása már akkor sem volt komolyan vehető, részben a Putyinhoz közelálló Alekszej Kudrin pénzügyminiszter ellenállása miatt, és már csak azért sem, mert Oroszország 1991 óta nem fogalmazott meg vagy követett semmilyen olyan érdeket, amely egy ilyen mértékű mélytengeri flotta kiépítését indokolta volna. Az orosz hajógyártás ráadásul a SzU szétesése óta komoly forráshiányban szenvedett, eszközparkjának 70%-a 20 évesnél régebbi volt és a 2000-es években megrendeléseinek 70%-át a haditengerészettől kapta. A Borej-osztályú tengeralattjárók fejlesztése viszont folytatódott, a nukleáris triád tengeri ágának fejlesztésére szánt, a Borej-ek számára kifejlesztett Bulava tengeralattjáró-fedélzeti, interkontinentális ballisztikus rakéta (SLBM) projektje ugyanakkor a tesztek során számos alkalommal (2009-ig 13 tesztből 6-szor) csúfos kudarcot vallott.

A légierő ugyan valamivel jobb helyzetben volt a tengeri haderőnemnél, ráadásul a szárazföldi erők légierejének 2003-as felszámolása után megkapta azok teljes eszközparkját is, emellett a légierőbe integrálták az Ukrajna által 1998-2001 között átadott Tu-95-ösöket és Tu-160-asokat is. Noha az üzemanyagproblémák megoldódni látszottak és a 2000-2001-es mélyponthoz képest, a pilóták jóval több gyakorlórepülést tudtak végrehajtani, a harckészség 2007-re még mindig nem volt elégséges, az orosz pilóták akkori évi 40 átlagos repült órája jóval elmaradt a NATO standardjétől. Oroszország a Szuhoj repülőgépgyárnak adott megbízással megpróbált választ adni az F-35 ötödik generációs vadászgépei által támasztott kihívásra is, de még az orosz hadiiparon belül is kételkedtek ennek megvalósíthatóságában. 

A hadiipar ugyanis nem állt készen új fejlesztések keresztülvitelére. A hadiipar növekvő fontosságát mutatja, hogy Putyin védelemért és hadiiparért felelős miniszterelnök-helyettesi stallumot is adott Ivanovnak a védelmi miniszteri pozíciója mellé, igaz, a titkosszolgálatoktól jövő, centralizáló miniszter már 4 éve küzdött a zárt szektor reformjával. 1992 óta az orosz hadiipart több mint 1600(!), a szovjet időkből örökölt cég jelentette, melyekben összesen megközelítőleg 2,5-3 millió ember (a teljes orosz iparban foglalkoztatottak 20%-a) dolgozott. Az 1990-es évekből örökölt problémák kezelésére Putyin és Ivanov egyrészt a szisztéma karcsúsítását, másrészt a mobilizálási képesség fenntartását (a szovjet korszakból megörökölt strukturális militarizáció mentén) tartották szem előtt. Az elavult eszközpark, a rossz hatékonyságú termelés okozta korlátozott tényleges termelési kapacitás  (ami miatt Oroszország már külföldi fegyverrendeléseit is képtelen volt teljesíteni) és a kiöregedő orosz tudományos réteg megújítása azonban komoly akadályként tornyosultak a minőségi javulás előtt.

Az állam ugyanakkor nem kívánt akkora összegeket belefektetni az ipar megújításába, amekkorát a hivatalos nyilatkozatok alapján a helyzet megkívánt volna, a hadiipari komplexum ellenőrzésére igényt tartó Kreml nem kívánta a rendszer piacosítását, illetve magántőke bevonását (és közvetlen kontrollja egy részének elvesztését) sem engedélyezni. Az iránt sem volt lelkesedés, hogy meglévő fejlesztések, modern eszközpark és fiatal kutatóréteg híján esetleg horribile dictu külföldi beszerzés révén újítsák meg a haderő hardverállományát. Az orosz vezetés által követett elképzelés, miszerint kísérleti jellegű fejlesztésekbe fognak, és a pozitív eredményeket produkáló projekteket szükség esetén megindítják, nem igazán felelt meg egy hosszútávú stratégia követelményeinek. Így, noha a problémák nyilvánvalóak voltak, a védelmi ipar továbbra is egy átláthatatlan, túlterjeszkedett szervezet maradt, mely a szovjet struktúrát és eszközállományt megtartva ugyan elviekben képes volt megtartani mobilizációs potenciálját, a gyakorlatban a termelés viszont elavult, rossz hatékonyságú és - verseny híján - drága maradt. 

Az orosz állam olajpénzből származó növekvő megrendelései ellenére pedig  a legkomolyabb bevételi forrás 2005-ig továbbra is az elsősorban India és Kína felé folytatott, a 2000-es évek első felében évi 5-6 milliárd dollárt fialó történő fegyverexport maradt. Ennek eredményeként 2004-re India kétszer annyi T-90 típusú harckocsit, 2008-ra Kína 100 darabbal több Szu-27-es vadászrepülőt tartott hadrendben, mint az orosz hadsereg. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a fegyverexport-bevételek a hadiipar számára a SzU széthullása óta olyan jelentőségűek voltak, hogy 1980-as és 1990-es évek fordulójának (a szovjet fegyverzet kontrollálatlan széthordásának és értékesítésének) egyfajta ellenpontjaként Putyin 2000 novemberében a Roszoboronekszport létrehozásával a védelmi szektorban elsők között centralizálta az orosz fegyverexportot és annak bevételeit. 

A folyamatok megfelelő észlelése, de koncepcióváltás nélkül

Putyinnak és Ivanovnak 2003-2004 után az irányítás centralizálása ellenére nem sikerült előrelépnie sem a stratégiai tervezés, sem a fejlesztések frontján. Noha 2003-ban kiadásra került a szakirodalomban Védelmi Fehér Könyvnek is nevezett Az orosz fegyveres erők fejlesztésének prioritásai című dokumentum, mely a konvencionális háborúk helyett az aszimmetrikus konfliktusokat, a nagy tömegű páncélos-és gyalogos hadviselés helyett pedig a légierő és a modern, precíziós fegyverek használatát, valamint az egyesített parancsnoki rendszert jelöli meg a jelenkor konfliktusainak és harcművészetének attribútumaiként, ezen előremutató elképzelések ellenére mégsem indultak lépések az említett irányba. A centralizált államszervezetben ugyanis a befolyásos szereplők egymással való vetélkedése internalizálódott, a politikai vezetés valódi iránymutatása nélkül pedig 2004-től több mint öt évig vitatkoztak a politikai és védelmi elitben az új stratégiai koncepcióról és annak hangsúlyairól - eredmény nélkül.

Mint láttuk, 2003-ra valahol a Védelmi Minisztérium számára is nyilvánvaló volt, hogy az ezredforduló környékén Oroszországnak a hidegháborús vagy második világháborús fenyegetésekhez képest egészen más típusú kihívásokkal kell szembesülnie, ráadásul elengedhetetlen a fegyverzet modernizációja. Ám a hadsereg konzervatívabb köreiben továbbra is nagy tekintélynek örvendő, a kommunistákhoz, majd a Rogyina nevű nacionalista párthoz csatlakozott exminiszter Rogyionov - vagy Mahmut Garejev hadseregtábornok, hadtörténész és teoretikus, a Hadtudományi Akadémia rektora (balra) - ugyanakkor továbbra is a tömeghadseregben, sőt a második világháború(!) tapasztalatainak felhasználásában, valamint a fegyveres erők politikai szerepének növelésében látták a védelmi koncepció megalkotásának alapját, és alig kimondatlanul még mindig a katonai tömbökben (persze, hogy a NATO) látta a fenyegetés legfontosabb forrását. Nem volt véletlen, hogy az orosz katonai körökben széles körben elterjedt volt az a nézet is, hogy a NATO-val való együttműködés ellenére az Oroszország elleni katonai fenyegetések nem csökkentek.  

Hogy ilyen hidegháború korabeli nézetek még mindig virágoztak, annak is volt köszönhető, hogy a politika továbbra sem állt elő koherens átfogó védelmi politikával, stratégiával, vagy legalább iránymutatással, hanem koncepcionálisan sokkal inkább még mindig a belterjes tábornoki és tisztikar sok esetben elavult nézetei után kullogott. Mindez bebizonyította azt is, hogy hiába az intézmények feletti politikai kontroll megszerzése és centralizálása, ha az elsősorban titkosszolgálati múltú politikai vezetés nincs beágyazva a hadseregbe, viszonyait kevéssé érti, működését nem látja át és befolyással sem bír köreikben, a túlságosan nagy konfrontációt pedig nem vállalja fel. A hadszervezet intézményrendszerének reformja sem sikerült jobban, a hadsereg egységeinek, az oktatás rendszerének, a hadiipar átfogó reformjától mind-mind elzárkóztak a katonai körök, a bürokratikus ellenállást felszámolni a centralizáció ellenére sem sikerült, miközben a növekvő katonai büdzsé ellenére a hardverállomány állapota tovább romlott, új fejlesztések pedig alig voltak.

A reformok feletti vita közben ráadásul Putyin, Ivanov és a NATO-t továbbra is gyanakvással kezelő vezérkar egyre inkább egy platformra sodródott a Nyugattal való viszony kommunikálásában. A hadsereg vezetésével túl sok konfliktust vállalni nem akaró orosz vezetés nemzetközi téren nagyjából felsorakozott az orosz hadsereg vezetőinek, például Balujevszkij vezérkari főnök kemény kommunikációja mögé, különösen, ami az USA 2007-es kelet-európai rakétavédelmi tervét illeti.

Noha 2005 novemberében Putyin védelemért és hadiiparért felelős miniszterelnök-helyettesi megbízást is adott Ivanovnak a védelmi miniszteri pozíciója mellé, ráadásul 2006-ban létrehozta a Hadiipari Bizottságot az iparág még szorosabb felügyeletére, a reformfolyamat végleg megtorpant. Nem sikerült elérni az Ivanov által 2005 végére tervezett 365.000 fős katonai és 100.000 főnyi civil alkalmazott létszámcsökkentést, 2007-ben az orosz hadsereg aktív létszáma még mindig 1,15 millió fő volt, emellett a harckészségi szint növelésének célja sem teljesült. A védelmi költségvetés emelése sem ért el kézzelfogható eredményt, ugyanis a források jelentős része az állomány fizetésének és életfeltételei javításának szentelődött, vagy eltűnt a katonai bürokrácia vagy a hadiipar titokzatos süllyesztőiben. A vezérkar bürokratikus kezdeményezésű reformjai kétségkívül számos helyi problémát kezeltek vagy javítottak, a fegyveres erők ellenállása ugyanakkor nem tett lehetővé egy átfogó reformot. Az elavuló eszközparkkal rendelkező hadiipar a centralizáció ellenére érdemben reformálatlanul maradt, drágán, átláthatatlanul termelt, az új fejlesztések pedig jórészt kudarccal végződtek.

2007-re ugyan elmondható volt, hogy az orosz haderő összességében talán valamivel jobb állapotban volt, mint az 1990-es években, mivel számos, még Szergejev idején megkezdett folyamat egy része beérni látszott, illetve a pénzügyi források szűkössége elhárult. Csakhogy az áttörést megkívánó mértékű politikai akarat hiánya, az elavuló fegyverzet és a katonák harckészségének stagnálása miatt a moszkvai vezetés által egyre inkább hangoztatott nagyhatalmi ambíciók a realitáshoz képest túl nagy lépésnek bizonyultak. Ha Vendil Pallin nyomán visszakanyarodunk a még az első részben említett definícióhoz, elmondható, hogy noha a gazdasági körülmények pozitívan változtak, megfelelő politikai akarat, illetve új fegyverzetre vagy képességekre való igény alig volt meg a politikai, illetve katonai elitben a reformok megfelelő továbbviteléhez/elkezdéséhez. Ami viszont pozitívum volt, hogy a növekvő szovjet nosztalgia ellenére szó sem volt a szovjet típusú, a jólét kárára történő katonai nagyhatalmi építkezésről, mert a rendszer legitimációjának csak egyik, kommunikációs pilléreként szerepelt a nagyhatalmiság, a lényeget hangsúlyosan az 1990-es évekhez mért viszonylagos belpolitikai és (az olajdollárokon alapuló) gazdasági stabilitás adta.

2007. február 15-én Putyin hadiiparért, űr- és nanotechnológiáért felelős első miniszterelnök-helyettessé emelte Ivanovot, egyúttal felmentette a védelmi miniszteri tennivalók alól. Ekkortájt felmerült az is, hogy a viszonylag népszerű, immár komoly kormányzati tapasztalattal bíró volt védelmi miniszter lehet Putyin kijelölt utóda, de végül a szintén szentpétervári "másik" első miniszterelnök-helyettes és volt elnöki kabinetfőnök, Dmitrij Medvegyev lett a befutó. Az új védelmi miniszter pedig a Szövetségi Adószolgálat vezetői székéből hozott első valódi civil, Anatolij Szergyukov lett. 

A következő részben Anatolij Szergyukov korai miniszteri időszakát tekintjük át a grúz háború lezárulásáig (a források a befejező, ötödik rész végén lesznek feltüntetve)