"Without victory, there can be no peace."

Tájékozottabb olvasóinkat valószínűleg felesleges emlékeztetni arra, hogy néhány nap híján 60 évvel ezelőtt Panmindzsonban fegyverszünet aláírásával fagyasztották be a szembenálló felek a Koreai-félszigetet dúló-tipró háborút. A "jeles" évforduló alkalmából alighanem komolynak szánt elemzések jelennek majd meg a nemzetközi médiában, kitérve talán arra is, hogy a fegyverszünetet az amerikaiak azóta részben felmondták, Észak-Korea deklaráltan nem tartja be többé annak rendelkezéseit, déli szomszédja pedig alá sem írta azt.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a két Korea a diplomáciai kapcsolatokat máig nem vette fel, akkor tényleg kár szépíteni a dolgot - ez a konfliktus rendezetlen, és ha drasztikus külpolitikai fordulatokkal nem számolunk, azt is nyugodtan kimondhatjuk: rendezhetetlen. Dél-Koreában ma is állomásoznak amerikai csapatok, és aligha jelentheti ki bárki teljes magabiztossággal, hogy a jövőben nem kell majd ismét harcba bocsátkozniuk - akár a két koreai állam újabb nyílt összecsapása miatt, akár (és ez valószínűbb) az észak-koreai állam összeomlása folyományaként.

A népi és demokratikus Korea lakóinak sanyarú sorsa ugyanis tulajdonképpen elrettentő példaként állítható az egész világ elé arra, milyen végeredménnyel jár az etnikai homogenitásra épülő nacionalizmus, az önellátásra épülő tudományos szocializmus és a dinasztikus önkényuralom ötvözése. Egy kis cinizmussal elmondható tehát, hogy az ország katasztrofális helyzete egyfajta propagandagyőzelmet jelent az USA és szövetségesei számára, akik ugyebár mindezzel homlokegyenest ellenkező ideológiai tanokat népszerűsítenek saját külpolitikájuk alátámasztására. Így aztán marad a sokat emlegetett status quo (ahogy a megboldogult Reagan mondta: "the mess we're in"), melyet - kedvező alternatíva híján - Kína és Oroszország sem háborgat, bármennyire irritálja is őket időnként az észak-koreaiak viselkedése. Ellenkező esetben Lil' Kim most aligha országolna.

Arról viszont ritkán esik szó, hogy ebben a tekintetben milyen éles kontrasztban áll a papírforma szerint máig zajló koreai háború a vietnami háborúval, amellyel egy lapon szokás emlegetni azt a nyilvánvaló párhuzamok miatt, mint pl. az országszétválasztás vagy a "szuperhatalmak" katonai szerepvállalása. Az 1973-as párizsi békeszerződés lényegét tekintve ugyanúgy a konfliktus befagyasztására tett kísérlet volt, mint Korea esetében a panmindzsoni fegyverszünet - nem véletlen, hogy aláírását a kínaiak és szovjetek is sürgették. Alighanem hosszú távú "eredménye" is hasonló lett volna, már ha az "ostromlott erőd"-pszichózis szerepéből indulunk ki, amely változó mértékben ugyan, de a létező szocializmus minden országának sajátossága volt (Észak-Korea esetében persze egészen patologikus szintet üt meg).

Arról bizonyára sokan és sokat összeírtak már, hogy a két évvel később bekövetkezett erőszakos országegyesítés - amely a 20. századi hadtörténet egyik méltatlanul keveset vizsgált epizódja volt - foltot ejtett az USA nemzeti önbecsülésén, és ezért sokan nem tudtak/akartak másképp reagálni rá, mint a német történelemből ismert "tőrdöfés-legenda" feltámasztásával és újracsomagolásával. Ám abba már nem sokan gondolnak bele, hogy hogy végső soron az 1975-ös offenzíva győzelme tette lehetővé a vietnami kommunista vezetők számára az önállóbb külpolitikát lehetővé tevő mozgástér biztosítását, a túllépést az aggodalmon, hogy a franciák után egy másik nagyhatalomnak kell majd alárendelődniük. Vietnam csak így találhatott kiutat a létező szocializmus zsákutcájából, és mára az ázsiai egypárti kapitalizmus egyik bástyájaként az amerikaiakkal való szorosabb együttműködésre törekszik. Ez a végkifejlet pedig groteszk - vagy legalábbis annak tűnő - módon az USA számára is teljesen elfogadható.

Észak-Korea esetében persze már esélye sincs ennek a forgatókönyvnek, tulajdonképpen pont azért, mert - szintén kissé groteszk módon - a komolyabban máig nem bolygatott fegyverszünettel az amerikaiak politikai céljai teljesültek. A vezetésükkel - és az ENSZ felhatalmazásával - szerveződött koalíció sikeresen visszaverte a támadókat, csakhogy a "Szabad Világ" egységét demonstrálni hívatott koalíció puszta léte (hogy más kézenfekvő tényezőkre, mint pl. Kína szerepe, most ne térjünk ki részletesen) csak eleve korlátozott, ámde világos célt tett lehetővé. A koreai háború így híján volt a két fő attribútumnak, amely az egyszerű nép fejében a győzedelmes háborúkhoz kötődik: a látványos, döntő csata ill. az ellenség teljes veresége, kapitulációja. Nem csoda, hogy "elfeledettnek" nevezik, bizonyára ugyanúgy, mint kb. minden háborút, amit nem dolgoz fel 2-3 évente egy-egy új számítógépes játék. A Kongresszus csak 1986-ban nyilvánította ki, hogy a Koreában elesett katonák lassan valami emlékműfélét is megérdemelnének.

Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságokat az 1991-es Öböl-háborúval, amikor az amerikai külpolitika ismét sikeresen összerántott egy ENSZ-koalíciót, és ennek is egy korlátozott, világos cél - Kuvait felszabadítása - volt az ára. Persze ettől függetlenül a katonai és politikai vezetés is beláthatta, hogy a haderő, amely bravúrosan hazaseprűzte a betolakodókat, jóval szerényebb eredményeket tudna csak felmutatni Irak megszállása és pacifikálása terén. A közvélemény meg csak pislogott, hogy Szaddam, akit a médiában Hitler reinkarnációjának állítottak be, mégis miért maradt hatalmon a látványos győzelem dacára. 

Ha teljesen el is tekintünk Irak 2003-as megszállásának hanyag előkészítéséről, dilettáns kivitelezésétől és pongyola jogi indoklásától, akkor is beláthatjuk, hogy a helyzet, amit az optimista várakozások szerint orvosolnia kellett volna - vagyis hogy az USA és szövetségesei megpróbálták gazdaságilag elszigetelni és megfojtani az egyik legnagyobb ismert kőolajkészlettel rendelkező országot -, nem volt sem ésszerű, sem hosszú távon fenntartható, és ami azt illeti, kifejezetten humánus sem. És a koreai helyzet is kevéssé tűnik annak.