1918-19-ben a török nemzetbe az rúgott bele, aki csak tudott. Musztafa Kemal Atatürknek köszönhetően azonban megformálódik a modern Törökország, és - sokak bánatára - 1920-tól már maga is egyre keményebb rúgásokat oszt azoknak, akik rá akarják tenni kezüket Anatólia különféle részeire. A cikk előző része, mely itt olvasható, a sivasi kongresszusnál tette le a fonalat.

Bitter peace

A sivasi kongresszus 1919. szeptember 4. és 11. között zajlott, és formálisan is egyesítette az addig létrejött jogvédelmi bizottságokat (lényegében helyi ellenállási szervezetek) egy közös "parancsnokság", az Anatólia és Rumélia Jogvédelmi Bizottság (Anadolu ve Rumeli Müdafaa-ı Hukuk Cemiyeti) alatt, melynek elnöke természetesen Atatürk lett. A kongresszus az egész országra kiterjeszti az erzurumi nagygyűlés határozatait és kemény kritikákat fogalmaz meg a nagyvezírrel és az oszmán vezetéssel szemben, de még többé-kevésbé kompromisszumra hajló hangot üt meg a szultánnal, VI. Mehmeddel. Utóbbi egyre jobban félt a formálódó ellenállástól és próbált engedményeket tenni: Damad Ferid pasát leváltja és Ali Rıza pasát nevezi ki nagyvezírnek, aki tárgyalásokat kezd az ellenállással. 1919. végén választásokat írnak ki, de ezt csalások és egyes pártok, illetve a keresztény közösségek bojkottja kíséri. A frissen megválasztott képviselők ennek ellenére hivatalosan is támogatják és 1920. február 12-én formálisan is megerősítik a sivasi kongresszus határozatát, mint a Nemzeti Paktumot (Misak-ı Milli), mely alapja a modern Törökország határainak és szellemiségének. A Nemzeti Paktum hat pontból állt:

1. A mudrosi fegyverszünet idején megszállt, arab többségű területek jövőjét népszavazással kell rendezni. A fegyverszünet idején még nem megszállt, török többségű területek a török nemzet elvitathatatlan hazáját képezik.
2. Kars, Ardahan és Batum (jelentős örmény lakossággal bíró tartományok) sorsát népszavazáson kell eldönteni.
3. Nyugat-Trákia (ekkor már görög megszállás alatt volt, később véglegesen Görögország része lesz) sorsát népszavazáson kell eldönteni.
4. Isztambul és a Márvány-tenger biztonságát szavatolni kell. A Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül zajló szabad közlekedés és kereskedelem Törökország és az érintett hatalmak későbbi megegyezésén fog alapulni.
5. A Törökországon belüli kisebbségek jogait azzal a feltétellel garantálják, hogy hasonló védelemben részesül a szomszédos országokban élő muszlim kisebbség (a történészek általában a keresztény kisebbség helyzetére összpontosítanak és homályban hagyják ezt az oldalát az eseményeknek)
6. A fejlődés érdekében az országnak szabadnak és függetlennek kell lennie - mindenfajta politikai, jogi és pénzügyi korlátozást el kell törölni.

Az erősödő ellenállás miatt a britek fokozott fenyegetésnek érzik a Nemzeti Paktum elfogadását, ezért röviddel később, 1920. március 16-án átveszik a rendfenntartást Isztambulban és rendkívüli állapotot hirdetnek ki. Atatürk a britektől és a szultántól tartva messziről elkerüli Isztambult, és az ország közepén fekvő, jól védhető Ankarába teszi át székhelyét. A britek sok képviselőt Máltára deportálnak, aki tud, szintén Ankarába menekül.

A Török Nemzeti Nagygyűlés épülete Ankarában

1920. április 23-án megalakul a Török Nemzeti Nagygyűlés (Türkiye Büyük Millet Meclisi) – ekkortól kezdik el a Törökország (Türkiye) nevet használni - addig a törökök az országra Oszmán Birodalomként, a mai Törökországra pedig Anatóliaként hivatkoztak. A Nagygyűléssel, mint legfőbb törvényhozó és alkotmányozó szervvel lényegében mai török parlament jött létre. Atatürköt a gyűlés elnökének választják. A szultán lázadóknak minősíti a gyűlést és küldötteit, és az antanthoz fordul segítségért, hogy adjanak pénzt és fegyvereket egy oszmán sereg felállításához, mely leszámolna a "zendüléssel". Erre a britek és franciák bizalmatlansága miatt nem került ugyan sor, de helyi zavargások, és az Isztambulhoz hű milíciák és hadurak rajtaütései tovább nehezítették Atatürk amúgy sem rózsás helyzetét. Hogy a vallási dimenzió se maradjon ki, május 5-én az ankarai mufti, Rifat Efendi harcba hívta a muszlimokat, hogy úgymond kiszabadítsák a szultánt az idegen hatalmak fogságából, mintegy visszavágásként, amiért egy hónappal korábban Dürrazide Abdullah Efendi isztambuli Şeyh-ül İslam fatwában hirdette ki, hogy a lázadókat megölni vallási kötelezettség. Szegény hithű törökök csak kapkodták a fejüket...

Eközben az Egyesült Államok belpolitikai okokból szépen lassan kivonult az európai politikai színtérről, így a britek és a franciák hozzálátnak a szájízük szerinti békeszerződés felvázolásához Sévres-ben - Wilson és pontjai nem igazán tetszettek nekik, főleg a nemzeti önrendelkezés erőltetése. 1920. augusztus 10-én a botrányos feltételek, és az általános tiltakozás ellenére a szultán aláírja a sévres-i békeszerződést maradék kis hatalmának megőrzése érdekében, mely ekkor már lényegében kizárólag csak az antanthatalmak jóindulatától függött.

Sevres-i békeszerződés csatolt térképe, befolyási zónák nélkül.

Így festett volna Anatólia térképe, ha érvényesülnek az Antant inkább területszerzésre és "keresztény világ civilizációs missziójára", mintsem a méltányos etnikai határok meghúzására irányuló törekvései.

A területi rendezéshez szükséges megjegyezni a következőket:

• A görögök nem elégedtek meg a nekik juttatott területek mértékével. A szerződés aláírásának pillanatában megszállás alatt tartottak nemzetközi felügyelet alá rendelt területeket is és hamarosan offenzívát indítanak a keleti határaik kitolására.
• A szerződésben szerepel egy népszavazás alapján, a brit és francia zónából kialakítandó Kurdisztán is. Tekintettel a britek első világháborús területi igéreteire a Közel-keleten (Balfour-nyilatkozat vs McMahon-levél vs Sykes-Picot egyezmény), valamint a későbbi iraki kurd felkelések brutális leverésére (a britek a világon elsőként vetettek be vegyi fegyvert civil lakosság ellen), én nem vennék mérget, hogy valóban létrejött volna egy független kurd állam, ha a szerződés valósággá válik.
• Az Örmény Demokratikus Köztársaságnak juttatott keleti területeken az örmények már az 1912-es népszámlálás szerint sem voltak abszolút többségben, és azóta lezajlott egy népirtás. Egészen pontosan az érintett tartományokban egyik etnikum (örmények, kurdok, törökök, görögök, lázok, asszírok, cserkeszek, cigányok) sem rendelkezett abszolút többséggel, vagyis fogalmilag lehetetlen lett volna "etnikailag igazságos" határokat húzni. Mindezek mellett a megszálló hatalmaknak komoly szerepe volt abban, hogy az etnikai eredetű konfliktus (török vs örmény) vallásivá (muszlim vs keresztény) bővült.
• A befolyási zónák nem afféle ideiglenes szépségtapasz-jelleggel működtek volna, mint a Rajna-vidék megszállása Németországban. Az európai hatalmak a saját irányításuk alatt tartották volna a kereskedelmet, a koncessziós jogokat, a rendfenntartást, keresztény helyi (báb)vezetést juttattak volna hatalomra az általuk ellenőrzött területen, sőt az olaszok az "új Római Birodalom" koncepciójuk jegyében még telepesek küldését is fontolgatták. Semmi garancia nem volt arra, hogy X év múlva az antanthatalmak csak úgy békésen visszaadják a kapott területeket a szultánnak. (Lásd Izmir/Szmirna és környékét sem csatolták el szó szerint a szerződéssel, csak kimondták, hogy a török kormány a görögökre ruházza át szuverenitásának gyakorlását a terület felett, és hogy a szerződéstől számított öt év múlva a helyi hatóságok kérhetik a Népszövetséget, hogy véglegesen csatolja a területet a Görög Királysághoz.)

A sevres-i békeszerződés pontjai az igen durva területi veszteségek mellett további kedves feltételeket tartalmazott, mint például:

• A török hadsereg maximum 50.000 főt számlálhat, ezen felül fenntarthat egy 700 fős szultáni testőrséget. Harckocsik, páncélozott járművek gyártása vagy importja tilos.
• Az török haditengerészet 7 kis méretű hajót tarthat meg, egyéb hajóit beszolgáltatja az antantnak. Tengeralattjárói nem lehetnek.
• Török légierőt nem lehet létrehozni, ellenben a török légteret szabadon használhatják a győztes hatalmak gépei.
• Mindennemű hadiipari termelés csakis az antant által felügyelt üzemekben folyhat, minden más hadiüzemet és raktárat 6 hónapon belül le kell bontani. Hadiipari import csak az antant hatalmak engedélyével lehetséges.
• A szultán a pénzügyi kérdésekben (költségvetés, vámok, kölcsönök, stb.) alárendeli magát az antant felügyelőbizottságának.
• A törökök nem élhetnek területi felülvizsgálati igénnyel a szerződéssel szemben.

Megjegyzés: a békeszerződés szövege egyáltalán nem említi a befolyási övezeteket, és az internetes adatkeresés során olyan véleményekkel is találkoztam fórumokon, melyek a fenti övezetek puszta létét is megkérdőjelezik. Pár óra fejtörés után esett le, hogy miként tartalmazza a szerződés mégiscsak az olaszoknak, franciáknak és briteknek juttatott területeket: a szerződés 206. cikke szerint a mudrosi fegyverszünet 7., 10., 12., 13. és 24. pontjai érvényben maradnak, amennyiben nem ütköznek a békeszerződés előírásaival. A fegyverszüneti egyezmény 7. pontjára hivatkozva szállták meg az antant hatalmak az akkor a kezükön lévő, tekintélyes kiterjedésű területeket - lásd 2. térkép - és mivel nem mondták ki, hogy de facto elcsatolnák ezeket Isztambultól, nincs ütközés. Nos így.

Eközben a fronton

1919. májusában a törökök 20 gyengén felszerelt, létszámhiányos gyalogsági hadosztállyal rendelkeztek és 4 lovassági ezreddel, melyeket összesen 9 hadtestbe rendeztek. A hadosztályokban ideális esetekben sem volt sokkal több, mint 2000 katona. Ezzel szemben a görög hadsereg 15 hadosztállyal, hadosztályonként 12.000 emberrel rendelkezett, és sokkal jobban fel volt szerelve tüzérségi eszközökkel és géppuskákkal - ez a teljes görög haderő, az expedíciós görög hadsereg erejének csúcsán is csak egy része volt ennek. Izmirnél az I. hadosztály szállt partra a görög és antant flották támogatásával. A hadosztályt a következő erők alkották: 4. és 5. gyalogsági ezred, az 1/38 Evzone ezred 3. és 9. zászlóalja, két tüzérségi zászlóalj (75 ágyú), két utász század, egy lovassági szakasz, továbbá orvosi és logisztikai kisegítő erők, összesen 13.000 ember.

Izmir és környékének elfoglalása és "pacifikálása" százával szedte a török civil áldozatokat, eközben májusban és júniusban a görögök több alkalommal kapnak erősítést. Miután május 27-én a görög főparancsnokság olyan híreket kap, hogy az olaszok be akarnak vonulni Aydınba, (ne feledjük, Anatólia délnyugati részét, szinte egészen Izmirig ekkorra megszállták az olaszok, és aggódva szemlélték a görög terjeszkedést) azonnal elindítanak 3 zászlóaljat a város irányába. A görögöket itt éri az első kellemetlen meglepetés: a török lakosság, feldühödve Venizelos és egyéb görög vezetők nyilatkozatain, melyekből kiderül, a görögök hosszú távon terveznek maradni, valamint az anatóliai görög lakosság által elkövetett atrocitások miatt (a görög kormány a hadsereg rosszallása ellenére fegyvert juttatott a helyi görögöknek, és szemet hunyt a fosztogatások, gyújtogatás, erőszak stb. felett - klasszikus etnikai tisztogatási politika) nagy számban állt be a helyi gerillaparancsnokok (efe) seregeibe. Egyikük, Yörük Ali Efe, június 27-én sikeresen rajtaütött egy görög járőr egységen és megsemmisítette azt, majd 28-án ostrom alá vette Aydınt, és 30-án el is foglalta. 4 napig tudta tartani a várost, mire a beérkező görög erősítések meghátrálásra késztették. A heves harcok következtében Aydın nagy része megsemmisült, a török lakosság elmenekült az olaszok által megszállt területre, de a görög és a 3500 fős zsidó lakosság (utóbbiakat a feszült etnikai légkör miatt egyik oldal sem kezelte túl barátian) is megszenvedi a harcokat. A korabeli beszámolók szerint a  veszteségek mindkét oldalon elérték az 1500-2000 főt  - a harcban részt vevő erők nagyságrendjét tekintve ez talán túlzás, vagy pedig a civilek is benne vannak ebben a számban.

Balra: görög bevonulás Bandırmaba/Panormosba.

Miután 1920 tavaszára a görögök megszilárdították az uralmukat a megszállt kis-ázsiai területeken, a britek jóváhagyásával június 22-én átfogó offenzívát indítottak a Márvány-tenger partja mentén a Salihli-Balıkesir vonal, az ellenálló török milíciák központja ellen. A görög sereg, elsősorban elsöprő tüzérségi fölényére támaszkodva gyors ütemben bevette Bandırmat, keleten Uşak városát és végül szeptemberben Bursa-t. Bursa, az egykori oszmán főváros elvesztése akkora tragédiának számított, hogy Atatürk ellen is kritikus hangok támadnak, leváltását követelve. Atatürknek egyébként nem csak a szultánnal és az antant, valamint szövetségeseik csapataival gyűlt meg a baja, de gyakran a különféle ellenállási milíciák vezetőivel is, kurdokkal, cserkeszekkel és törökökkel egyaránt, akik ragaszkodtak saját hadúri hatalmukhoz, és nem óhajtottak behódolni Ankarának. Csak 1919 végére kezdték meg az irreguláris alakulatok beolvasztását, és egy ütőképes, egységes parancsnokság alá rendelt hadsereg szervezését a nyugati frontra Iszmet pasa vezetésével.

Ezzel együtt 1920, a kritikus év, mely során a törökök egyszerre harcoltak három fronton a görögök, a franciák és az örmények ellen is, meghozta az első jelentős katonai sikert. Az örmények és a törökök között enyhén szólva is sok rossz vér született az elmúlt évek során, és az örmények - alábecsülve a török ellenállás katonai erejét - folyamatosan összecsapásokba bocsátkoztak. Az Oltu ellen vezetett örmény büntető expedíció/területszerző akció (az örmények annektálták a tartományt) miatt 1920. szeptember 3-án Kazim Karabekir 4 török zászlóaljjal ellentámadást indított, és két héten belül megfutamította az örmény inváziós csapatokat. A sikerek, az antant és bolsevik passzivitás, no meg a formális örmény hadüzenet hatására Atatürk engedélyt adott az immár 4 (nem teljesen feltöltött) hadosztályra duzzadt erőknek, hogy nyomuljanak be örmény területre. Karabekir október 30-ra visszafoglalja Kars tartományt és egyre mélyebbre hatol az Örmény Demokratikus Köztársaság területére. Az örmények balszerencséjére nem hogy segítséget nem kaptak nyugati szövetségeseiktől, de megérezték, mit jelentenek a Kaukázus farkastörvényei a vesztésre álló félnek - 1920. novemberében az addig semleges Grúzia területszerző akció indít ellenük, majd november 29-én az addig mindkét irányba puhatolózó szovjetek a 11. hadsereggel megindítják Örményország invázióját. Az örmények kétségbeesetten próbálják megszervezni az ellenállást, és hogy legalább a törököktől megszabaduljanak, 1920. december 2-án aláírják az alexandropoli szerződést, melyben Örményország érvénytelennek nyilvánítja a sevres-i békeszerződést és lemond az abban neki juttatott területek mintegy feléről Törökország javára. Ekkorra már mindegy volt nekik, két nappal később a "baráti segítséget nyújtó"  Vörös Hadsereg bevonul Jerevánba és lényegében pontot tesz az alig pár éve létrejött Örmény Demokratikus Köztársaság történetére.

1921. március 16-án a szovjetek és a törökök megkötik a moszkvai szerződést, ezzel Törökország keleti határai véglegesednek: a törökök megtarthatták, Kars és Ardahan tartományokat, de Batum tartomány északi részéről lemondtak a Grúz SZSZK javára, míg a déli rész, Artvin városával a törököknél maradt. A szerződésben foglaltakat 1921. október 13-án a karsi szerződéssel ismételten megerősíti a két fél, és ezzel véglegesednek Törökország északkeleti határai (habár 1945 után Sztálin - aki egyébként személyesen is részt vett mindkét szerződés tárgyalásain - komolyan fontolgatta egy esetleges határrevízió lehetőségét.) A bolsevikok ezzel együtt a török ellenállás legfontosabb fegyverszállítóivá is előléptek, és a törökök végre hozzájuthattak ahhoz a nehézfegyverzethez, ekkor elsősorban nehéztüzérséghez, mely létfontosságú volt a görögök megállításához.

Első és második inönüi csata

1921 januárjában, míg Atatürk erőit egy erősebb lázadó hadúrral, Çerkes Ethemmel való leszámolás kötötte le, a görögök offenzívát indítottak Ankara ellen. Eskisehir közelében, elhúzódó védelmi harcokban Iszmet pasa megállította a görögöket (Inönü körzetben, innen kapja később a nevét). Egy ponton, amikor az elsöprő görög offenzíva megfutamította a török védőket január 9-én (nem kis mértékben az elit Evzones alakulatoknak köszönhetően), a törökök már az utolsó védelmi vonalukig kényszerültek visszahúzódni - ha ez is elesik, vele együtt szétzilálódik a teljes török védelem a térségben. A görög főparancsnokság azonban nem látta tisztán a helyzetet, és a sikerként könyvelte el a török alakulatok szétverését, visszarendelte a görög csapatokat Bursatól keletre, sőt egyenesen megtiltotta nekik a szétzilált török egységek üldözését. Az ütközetet mindkét fél győzelemként könyvelte el: Atatürknek számára fontos volt, hogy a sikereket tudjon felmutatni a görögök ellen, a görögök valóban nem jutottak át a török védelmen, és ha át is törik azt, Eskisehir védelmével - melyet 6 hónapja folyamatosan erődítettek - meggyűlt volna a bajuk. A görögök számára katonai siker volt, hogy ameddig előre akartak nyomulni, mintegy erőszakos felderítésként, eljutottak, kivetve állásaikból a török védőket. A görögök 51 halottat és 130 sebesültet vesztettek, szemben a törökök 95 halott, 183 sebesült, 211 hadifogoly mérlegével - a görögök felé billen a mérleg nyelve, de ezek a számok elenyészőek voltak a két fél teljes erejéhez képest. Ezen felül a görögök elmulasztották a lehetőséget, hogy egyesüljenek a lázadó Çerkes Ethem fegyvereseivel, akiket így Atatürk csapatai felmorzsoltak. Azonban legnagyobb hibájuk, hogy semmit sem tanultak az esetből - hamarosan egy újabb offenzívát indítanak, ugyanitt, ugyanígy. Iszmet (Inönü) pasa ekkor már magabiztos fölénnyel uralja a csatát, és a görögöknek jóval többe kerül a nemtörődömség egy kihagyott ziccernél.

Balra Iszmet Inönü sírja az ankarai Anitkabirban, Kemal Atatürk mauzóleumában. Ő volt az egyetlen török államférfi, akinek megadatott az a megtiszteltetés, hogy Atatürk közelében temették el. A háttérben Atatürk síremléke.

Miután a sevres-i béke felülvizsgálatát célzó konferencia sikertelenül zárult Londonban 1921. március 11-én (az ankarai ellenállás elutasította a sevres-i feltételeket, a görögök meg kevésnek találták őket), március 26-án megkezdődik a II. inönüi csata, eleinte szórványos összecsapásokkal, majd 27-én a kétszeres túlerőben lévő görögök letámadják a török hadsereg jobb szárnyát, egy nappal később pedig általános támadásba mennek át. Március 30-ra több magaslatról is kivetik a törököket és látszólag közel állnak a győzelemhez, azonban Iszmet pasa számított erre az első inönüi csata alapján. A görögök kifáradtak az offenzívában és az arcvonaluk elvékonyodott az előrenyomulás során - Iszmet pasa 31-én az addig tartalékban tartott csapatokkal ellentámadást indít, elsöpörve a görög sereget. Eközben török lovassági egységek kerülnek a görög sereg oldalába és rajtaütéses támadásokkal pánikot keltenek a görög katonák körében. Ezekre a lovassági portyákra, melyek súlyos veszélyt jelentettek az egyre jobban elnyúló utánpótlási vonalakra, a görögök a későbbiekben sem tudtak hatásos ellenszert találni. A görög parancsnokság április elsején még kísérletet tesz a törökök visszavetésére, de próbálkozásaik kudarcba fulladnak. A nap végére a görög csapatok rendezetlen visszavonulásba kezdenek, 6-700 halottat hagyva a csatatéren. A török veszteségek körülbelül hasonlóan alakultak. A török nemzeti ellenállás számára a II. inönüi csata volt az első fontos győzelem a görögökkel szemben, ahol vérző fejjel fordították vissza a közel 30.000 fős támadó sereget, azonban elmulasztották a lehetőséget, hogy bekerítsék és végleg felszámolják őket. "The man who runs away lives to fight another day" - Konstantin görög király egy minden eddiginél hatalmasabb offenzíva megtervezésére adott parancsot, melynek a célja az ellenállás központjának, Ankarának bevétele volt. Következett a végső leszámolás a görög és a török hadsereg között. Következett Sakarya.

Folyt köv.

Források: lásd első rész, valamint: A. Baran Dural: His Story: Mustafa Kemal and Turkish Revolution