Az el salvadori polgárháború előzményeinek bemutatását 1979 októberénél hagytuk abba, amikor is a Carter-kormány támogatásával - vagy legalábbis beleegyezésével - a hadsereg néhány reformpárti tisztje államcsínyt hajtott végre, ami azt a képzetet keltette belföldön és külföldön egyaránt, hogy a súlyos társadalmi problémák dacára el lehet kerülni a belpolitikai helyzet további éleződését. Ám az ilyen remények rövid életűek voltak. A hatalomra került Kormányzó Forradalmi Tanács* (Junta Revolucionaria de Gobierno) által kilátásba helyezett mélyreható intézkedések ellenére ugyanis a "megdöntött" rezsim erőszakszervezetei lényegében változatlanul működtek tovább, az egyébként is igen korlátozott mértékű földreform első szakaszának végrehajtását pedig számos visszaélés jellemezte.

A baloldali ellenzékből egyedül a jelentéktelen befolyású Salvadori Kommunista Párt (PCS) támogatta a juntát (Moszkvából hagyományosan a más pártokkal való békés együttműködésre kapott utasítást, mivel a szovjet vezetés érthető okokból Közép-Amerikát nem tekintette ideális terepnek a tudományos szocializmus terjesztésére). A többi mozgalom és szakszervezet ugyanerre csak komoly feltételekkel lett volna hajlandó, mint pl. a politikai foglyok szabadon bocsátása és az elkövetett atrocitások kivizsgálása, ám ezeket elutasították. A fegyveres erők feletti irányítás az oligarchia híveinek kezében maradt, így mindenki számára gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági és politikai elit egyáltalán nem törekszik mélyreható változtatásokra, hogy a katonai puccs és a reformokra tett ígéretek valójában csak a lélegzetvételnyi szünet, az üres gesztusok és az erőgyűjtés szerepét töltötték be a politikai harc új, jóval véresebb szakasza előtt.

A nagy tisztogatás

Továbbá a "demokratikus" konzervatív rendszer bukása, a bankrendszer államosítása és a külkereskedelem monopolizálása után az ültetvényes oligarchia és a hadsereg vele szövetkező keményvonalasai mindenképpen el akarták kerülni a további pozícióvesztést, erre pedig nem láttak más megoldást, mint a politikai ellenségeikkel szembeni nyílt hajtóvadászatot. Ez a halálosztagok v. halálbrigádok (Escuadrones de la muerte) tevékenységében öltött testet, amely az el salvadori háború egyik meghatározó, a médiában előszeretettel tárgyalt aspektusának számított, különösen annak első éveiben.

A halálbrigádok bevetése - ahogy arra az elnevezésből is könnyen lehet következtetni - lényegét tekintve a belső rend megszilárdításának egyik drasztikus, nem törvényesített, nyilvánosan fel nem vállalt eszköze. Maga a koncepció gyaníthatóan egyidős a szervezett emberi társadalmakkal, kifinomultabb formájában azonban - ahogy azt Nicaragua kapcsán már említettük - Latin-Amerikában az argentinok honosították meg az algériai háborúban tapasztalatokat szerzett francia tisztek útmutatása alapján, s miután hatékonyan verték szét a hazai baloldali gerillamozgalmakat, példájukat - részben saját tanácsadóik jóvoltából - más baráti országok mellett El Salvador is követte. Carlos Romero tábornok rövid elnöksége idején működésük a népi elégedetlenség terjedésével arányosan növekedett. Dagályos elnevezéseket vettek fel, mint pl. Titkos Antikommunista Hadsereg, Fehér Harcosok Szövetsége, Falanx, Maximiliano Hernández Martínez Dandár. A kevésbé lenyűgöző tényekre többek között a san salvadori USA-nagykövetség egyik jelentése is rámutatott**:

Feladatuk jellegéből adódóan rendszerint éjjel tevékenykedtek, de valószínűleg így sem volt túl nehéz kiszúrni őket, mivel gyakran rendszám nélküli, sötétített üvegű terepjárókon furikáztak egy olyan országban, ahol ritka volt a szamárkordénál nívósabb közlekedési eszköz. A katonai vezetők tagadták, hogy tetteikhez bármi közük lenne; magyarázatuk szerint kizárólag forrófejű katonák saját kezdeményezésre vívott bosszúhadjáratáról, önbíráskodásáról volt szó. Valójában a halálbrigádok a katonai titkosszolgálat, az ANSESAL egyes tisztjeinek vezetése alatt álltak, az ő információik alapján, gyakran az oligarchák megrendelésére szemelték ki "semlegesítésre" a rendszer valós vagy vélt ellenségeit: szakszervezeti tisztviselőket, papokat, baloldali politikusokat, a változásokat sürgető különféle aktivistákat, újságírókat. Leghíresebb áldozatuk Óscar Romero érsek volt - engedetlenségre szólította fel a fegyveres erők tagjait abban az esetben, ha civilek legyilkolására kapnak parancsot -, de eltették láb alól pl. a tetteik kivizsgálásával próbálkozó államügyészt és a földreform kidolgozásában segédkező egyes amerikai szakembereket is.   

Roberto D'Aubuisson őrnagy, a halálbrigádok fő szervezője, egyben az el salvadori háború egyik leghírhedtebb szereplője és alighanem tipikus példája annak az embertípusnak, amely jellemzően az efféle viharos történelmi korszakokban talál lehetőséget ambíciói kiélésére. Az amerikai nagykövet, Robert White "beteges gyilkosnak" nevezte, mások pedig "Hegesztőpisztolyos Bobnak", kedvenc kínzóeszközére utalva. Ennek ellenére - vagy inkább éppen ezért - egy időben ez az apró termetű láncdohányos volt hazája egyik befolyásos politikusa és médiaszemélyisége. Ebbéli minőségében nagy hasznát vehette ismereteinek a pszichológiai hadviselésről, melyeket korábban egy tajvani katonai akadémián sajátított el.

A Fehér Ház szemszögéből ez sajátos helyzetet eredményezett, elvégre pl. a vietnami, iraki és afganisztáni háborúk idején sok amerikai panaszkodott arra, hogy helyi "szövetségeseik" nem elég tettrekészek, nem elég elkötelezettek a nagy közös cél iránt, mással akarják kikapartatni a közmondásos gesztenyét, puhányok stb. Ahogy egy másik blogger már kifejtette, El Salvadorban a halálbrigádok miatt éppenséggel ennek az ellenkezője okozott problémát:

Civilizált ország is nyerhet gerillaháborút, ahogy azt mi tettük El Salvadorban az 1980-as években, amennyiben van egy helyi végrehajtó erő, amely elvégzi helyette a piszkos munkát. El Salvadorban a legnagyobb kihívást a helyi jobboldali barbárok visszafogása jelentette, nehogy túlzott lelkesedésükkel teljesen lejárassák antikommunista ügyünket.

A lejáratást elkerülendő a Reagan-kormány nyilvánosan többször hangoztatta, hogy a halálbrigádok tagjait ugyanolyan elítélendőnek tartja, mint a kormány ellen küzdő kommunista gerillákat, és a gyilkosok felelősségre vonását követelte. Valójában a halálbrigádok tevékenysége több szempontból is a kezére játszott. Egyrészt alkalmat kínált arra, hogy a bal- és jobboldal szélsőségeseitől egyaránt elhatárolható mérsékelt, centrista erők támogatójának állítsa be magát. Másrészt az említett "lelkesedés" következtében megvalósult az állami terror legfőbb célja, amely nem a politikai ellenség maradéktalan megsemmisítése, hanem a potenciális ellenségek megfélemlítése - elvégre a belső fenyegetés felszámolására indított támadás sosem öltött olyan tömeges méreteket, mint pl. a sztálini Szovjetunióban, ahogy az sem véletlen, hogy a halálbrigádok rendszeresen hagyták áldozataik megcsonkított holttesteit forgalmas helyeken. A félelem és gyanakvás mindent átható légkörét, amely az odamerészkedő külföldi szemlélőknek is feltűnt, egy ellenzéki vezető 1985-ben így magyarázta***:

Nem kell sok embert megölniük ahhoz, hogy emlékeztessenek minket, vezetőket arra: mi lehetünk a következők, ha folytatjuk tevékenységünket. Az emberek emlékeznek az elnyomásra.

Ahogy arra War Nerd is rámutatott, az ilyesfajta célzott likvidálások - melyeket egy elmés újságíró "salvadori opciónak" nevezett el, mint a felkelők elleni harc jellegzetes eszközét - ebben az esetben azért számítottak viszonylag hatékony eszköznek, mert az el salvadori társadalom szigorúan hierarchikus, tekintélyuralmi természete nemcsak a politikai élet egészére nyomta rá a bélyegét, hanem a baloldali gerillamozgalmakra is. Ezek hivatalosan a '30-as években mártírhalált halt helyi kommunista pártvezérről elkeresztelt Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front (FMLN) zászlaja alatt tömörültek, ám a valóságban az "egység" az egyes szervezetek közötti egyeztetésre korlátozódott, melyek az ideológia és a követett stratégia tekintetében széles palettán helyezkedtek el, központi parancsnokság nélkül.

Ők és az állam fegyveres ereje szinte tükörképei voltak egymásnak - a harcokban a legszegényebb paraszti rétegekből származó fegyveresek álltak szemben, maroknyi, többnyire jómódú középosztálybeli, erős felsőbbrendűségi tudattal átitatott, militáns vezető irányítása alatt. A gerillaszervezetekre általában jellemző a kisebb-nagyobb mértékű személyi kultusz, a harcias élcsapat-mentalitás, de Latin-Amerikában a történelmi örökség következtében ez még markánsabb formában érvényesült, mint másutt. Jelentős érvágásnak számított tehát egy-egy karizmatikus vezető elvesztése, ami ráadásul gyakran belső hatalmi harcok következménye volt.

A kompromisszumok robotosai  

Sok ellenzéki politikus külföldre menekült a halálbrigádok elől - az FMLN vezetői fő mecénásaiknál, Nicaraguában és Kubában leltek menedékre -, sok más viszont behódolással reagált a fenyegetésre. Ebből a washingtoni kormány könnyen tőkét tudott kovácsolni, érdekében állt ugyanis az ország demokratizálása. Enélkül nem lehetett volna megerősíteni a rendszer belpolitikai legitimációját, vagy rávenni a Kongresszust arra, hogy megszavazza az El Salvadornak igényelt egyre nagyobb összegű katonai és gazdasági támogatást. Erre a célra akadt is egy készséges politikus San Salvador volt polgármestere, José Napoleón Duarte személyében.

Duarte 1972-ben kénytelen volt külföldre menekülni, miután egy általa is támogatott reformpárti katonai puccs kudarcba fulladt, így nem igazán lehetett az oligarchák bábjának beállítani. Ugyanakkor a "megtűrt" polgári ellenzék legfőbb erejének számító Kereszténydemokrata Párt (PDC) mérsékelt szárnyának prominens vezetőjeként mindenkinél nagyobb hajlandóságot mutatott a politikai alkudozásra. Hamar a washingtoni kormány által favorizált szereplővé vált, amit a katonai vezetés is felismert, így Duarte 1980-ban a junta tagja, majd elnöke lett, amikor már annak minden más polgári tagja lemondott - szinte az összes miniszterrel együtt - a reformok elmaradása és a fokozódó terror feletti undorukban. Meggyőzően hirdette, hogy mérsékelt híveivel együtt neki kell felvállalnia a "centrum", a nyugodt erő szerepét, különben a szélsőségesek vérbe borítják az egész országot.  

A Reagan-kormány arra törekedett, hogy a junta által beígért parlamenti választásokat egy jobboldali egységfront nyerje. Ennek érdekében sikeresen győzték meg az oligarchákat arról, hogy anyagi erőforrásaik mozgósításával érdekeiket nem erőszakos módszerekkel is érvényesíthetik, vagyis a demokratizáció nem feltétlenül jelent számukra veszélyt. Így 1981-ben D'Aubuisson elnökletével az ORDEN hálózatára épülve, a gazdasági elit támogatásával létrejött a Nacionalista Köztársasági Szövetség (ARENA). Az 1982-es választásokon az ARENA, a PDC és a volt állampárt, a PCN koalíciója aratott győzelmet (az utóbbi kettőt a CIA is pénzelte), s ezzel végetért az erősen kompromittálódott junta uralma.

Az amerikaiak által kikényszerített kompromisszum jegyében D'Aubuisson kénytelen volt beérni az országgyűlés elnökének posztjával, viszont mulatságos módon a földreform esküdt ellenségének számító ARENA megkapta a földreform végrehajtásának feladatával elvileg járó földművelésügyi tárcát is. Az országgyűlés ideiglenes államfőt nevezett ki az 1984-re időzített elnökválasztásig, melyen már Duarte volt a befutó. Okosan tartózkodott az oligarchia érdekeit sértő reformok meghirdetésétől, így az ARENA befolyásának növekedésével a halálbrigádok vérszomja is megcsappant, ami persze azzal is magyarázható, hogy kb. 1983-ra a kormány fennhatósága alatti területeket lényegében teljesen megtisztították a felforgató elemektől.

gárdisták falusi őrjáraton

A baloldali ellenzék politikai ernyőszervezete, a Demokratikus Forradalmi Front (FDR) bojkottálta a választásokat a szavazók és a jelöltek megfélemlítésére, a csalásokra hivatkozva - egyik érv sem volt alaptalan, már csak azért sem, mert 1988-ig nem készítették el a szavazásra jogosultak regisztrációs listáját, ami persze zöld utat kínált a visszaéléseknek -, amit a Reagan-kormány és az általa támogatott pártok természetesen arra használtak ki, hogy az FDR-t "demokratikus játékszabályok" elutasításával vádolják meg. A választások megrendezése más szempontból is nagy politikai győzelem volt a számukra. Ha egy rendszer a demokráciát és a törvényességet csak a látszat szintjén is fenntartja, már könnyen megfoszthatja a gerillákat a legitimációtól, mivel megerősíti az általános meggyőződést, hogy a politikai küzdelem békés formái még nem merültek ki. Ez vonatkozott El Salvadorra is, mivel a polgári lakosság zöme egyszerűen át akarta vészelni a háborút, és passzív szemlélőként nem támogatták sem a hadsereg keményvonalasait, sem az FMLN-t.

Dzsungelharc

Az el salvadori polgárháború katonai eseményeinek témáját több okból is a poszt végére hagytam. Egyrészt egy sokszor idézett megállapítás szerint a COIN négyötödrészt politikai és csak ötödrészt katonai küzdelem; a harctéri események másodlagos fontosságúak a politikai manőverek, háttéralkuk mellett, és ahogy a fentebb leírtak is sejtetni engedik, ez El Salvador esetében fokozottan érvényesült. Másrészt a háború nemigen produkált olyan vívmányokat, új harceljárásokat, amelyek a katonai COIN-ra vonatkozó ismereteket bővíthették volna.

Mint ismeretes, Reagan gyakran kardoskodott a "kommunista veszély" feltartóztatása mellett, így nem csoda, hogy választási győzelmét San Salvador jómódú kerületeiben lövöldözéssel és tűzijátékkal ünnepelték egy erőskezű külső támogató reményében. Az FMLN előkészítetlen és koordinálatlan általános offenzívája, mellyel hivatalba lépése előtt néhány nappal akarták kész helyzet elé állítani a katonai juntát, csak megerősítette meggyőződését, mely szerint El Salvadorban reális esély van a katonai győzelemre, ezért nem is támogatta a konfliktus tárgyalásos rendezését. A "második Vietnammal" kapcsolatos belpolitikai aggodalmak leszerelésére azonban a Reagan-kormány El Salvadorban minimális szinten tartotta a katonai szerepvállalást. Alexander Haig külügyminiszter egyenesen úgy fogalmazott: nem szabad elkövetni azt a hibát, mint Dél-Vietnamban, hogy Amerika a baráti kormány helyett akarja megnyerni a háborút.

Alighanem ez volt a legszerencsésebb és egyben legfontosabb döntés, amit a háborúval kapcsolatban meghoztak. Az el salvadori kormány így kénytelen volt a háborút valóban "saját" ügyének tekinteni, az erőforrásait a lehető leghatékonyabban mozgósítani, a gerillák pedig nem mozgósíthatták híveiket az idegen betolakodók elleni harcra. A Fehér Ház számára ez a megoldás arra is lehetőséget adott, hogy a külső nyomásgyakorló szerepében lépjen fel, aki nem keveredett bele nyakig a konfliktusba.

Pedig lehetett volna indokot találni a nagyobb beavatkozásra. 1981 őszén amerikai katonatisztek egy csoportja érkezett El Salvadorba, és megállapították a keserű valóságot: a helyi fegyveres erők minden szempontból teljesen alkalmatlanok a COIN-ra, és ilyen téren még több év alatt sem lehet érdemi változásra számítani. Legsürgősebb feladatnak a létszám gyors növelését és a fegyverzet korszerűsítését nevezték meg, mivel a nagykönyv szerint gerillákkal szemben csak tízszeres mennyiségi fölény esetén van esély a sikerre.   

Az ellenzékkel kötött alku értelmében a Reagan-kormány a hadsereg különleges erőitől katonai "kiképzőket" küldött a junta megsegítésére - a "tanácsadó" kifejezést a rossz vietnami emlékek miatt a nyilvános kommunikációban igyekeztek kerülni -, egyidejű létszámukat pedig 55 főre korlátozták, noha egy kis bürokratikus trükközés révén ez a szám később elérte a 150-et is. Az általuk tapasztalt nehézségeket nehéz lenne eltúlozni. A hidegháború során a nagyhatalmak ezerszámra küldték a tanácsadókat a világ minden tájára, jellemzően elég ellentmondásos eredményekkel; ez El Salvadorban sem volt másképp.

A kontingenst (United States Military Advisory Group In El Salvador) spanyolul beszélő önkéntesekből válogatták össze, de nem készítették fel őket a helyi viszonyokra. Az ilyen elszigetelt területeken ritkán szeretik az idegeneket, és az amerikai katonákkal is rendszeresen éreztette mindenki, hogy nem számítanak szívesen látott vendégnek. Ha kérdéseket tettek fel az el salvadori tiszteknek az alkalmazott harceljárásokról és más kellemetlen témákról, többnyire jeges hallgatás volt a válasz. Az egyébként energikus és tehetséges vezérkari főnök, Adolfo Blandón tábornok nem is mutatkozott velük nyilvánosan, nehogy a jenkik talpnyalójának nézzék. Ráadásul 6-12 hónap szolgálat után kivonták őket - így a váltásnak elölről kellett kezdeni a helyzettel való ismerkedést -, feljebbvalóiknak pedig nem volt világos elképzelése arról, hogy tulajdonképpen mi a hosszú távú feladatuk. Thomas Pickering (1983-85 között az USA san salvadori nagykövete) ezt így foglalta össze****:

Nem vontuk le a megfelelő tanulságokat a korábbi tapasztalatainkból, és egyben új körülményekhez kellett alkalmazkodnunk. Nem volt doktrína, ami alapján cselekedhettünk volna, és csak a pragmatizmusunkra hagyatkozhattunk.

A pragmatizmus jegyében 1983-ra a "kutasd és pusztítsd" típusú bevetésekre összesen 6 gyorsreagálású - helikopteren szállított - lövészzászlóaljat (BIRIA) állítottak ki (melyek az el salvadori történelem jeles alakjairól kapták nevüket: Atlacatl, Ramon Belloso, Atonal, Eusebio Bracamonte, Pipil, Manuel José Arce), továbbá két különleges egységet, egy légiszállítású zászlóaljat, mind a 14 katonai körzetben 1-1 Ranger-zászlóaljat és már az első lépésben 8 hagyományos zászlóaljat. A sorkötelezettség  bevezetésével a fegyveres erők létszáma a háború alatt 11 ezer főről 56 ezer főre növekedett, és ellátták többek között UH-1H és UH-1M harci helikopterekkel, A-37B Dragonfly és AC-47 Spooky földi csapásmérő gépekkel. El Salvador mai árfolyamon összesen 1,5 - más adatok szerint 2,5 - milliárd dollár értékű katonai és 3,7 milliárd dollár értékű gazdasági segélyben részesült (összehasonlítás gyanánt: az ország éves GDP-je nem érte el a 9 milliárd dollárt).

 az Atlacatl katonái

Az elgondolás nyilvánvaló lényege az volt, hogy a hadsereg és a Nemzeti Gárda zömét a települések és a gazdasági infrastruktúra védelmére vonják össze, míg a jobban kiképzett mobil egységek légitámogatás mellett támadják meg és zilálják szét az FMLN csapatait az annak ellenőrzése alatti, gyéren lakott vidéki területeken, melyek az ország harmadát-negyedét tették ki. Az amerikai tanácsadók a történelmi tapasztalatokat észben tartva falusi önvédelmi milíciák szervezését is sürgették, de a hadsereg természetesen eléggé idegenkedett az ötlettől, mivel a felfegyverzett parasztok nagyobb eséllyel fordultak volna az oligarchák és a kormányerők, mint a felkelők ellen.

Az atyáskodás más tekintetben is legfeljebb vegyes eredményeket hozott. A külföldi továbbképzésre küldött tisztek hamar "visszaszoktak" az el salvadori hadsereg meglehetősen korrupt és dilettáns légkörébe, és a morál a későbbiekben is általánosan rossz maradt. Egyfajta kompromisszum gyanánt az a gyakorlat alakult ki, hogy a fiatalabb, hozzáértőbb tiszteket harctéri feladatokra rendelték, a többieket pedig a rendőrséghez vagy külföldre továbbképzésre, esetleg diplomáciai szolgálatra.

Közben a légierő válogatás nélkül bombázta a gerillák támogatásával gyanúsított falvakat, a hadsereg pedig egyes területekről módszeresen űzte el a lakosságot. Az egymás után indított nagy tisztogató műveletek leginkább a 2. világháború öldöklő partizánvadász akcióit idézték. Önmagában is sokat mond a COIN rögvalóságáról a háborús veszteségek összetétele. A 75 ezer halottból kb. 60 ezer volt a polgári áldozatok száma, ezek kb. csak 10-15 százalékát okozták a felkelők. A halálbrigádok összesen kb. 7 ezer embert öltek meg, az amerikai tanácsadók közül pedig 17-en vesztették életüket.  

El Mozote. A hondurasi határ közelében lévő faluban 1981. december 11-én az Atlacatl-zászlóalj a teljes lakosságot életkor és nemek szerint elkülönítette, majd változatos módszerekkel végzett velük. Hasonló sorsa jutott több környékbeli település is; az áldozatok teljes száma elérte a 794 főt. Ebben a tartományban jelentős volt az FMLN jelenléte, de tömeges megtorló akciókra máshol is sor került.    

Néhány év elteltével a háború már sajátos dinamika szerint folyt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a hadsereg képtelen elsajátítani a COIN csínját-bínját, az FMLN erejét és vezetőségét pedig eléggé szétzilálták ahhoz, hogy számára elszálljon a gyors győzelem esélye, és előnyös kimenetelben már csak hosszú háború esetén reménykedhessen. A hadsereg vezetése tudta, hogy a további segélyezést és kivételezett társadalmi helyzetét csak a harcok elhúzódásának köszönheti; Duarte és a mérsékelt kereszténydemokraták pedig tisztában voltak azzal, hogy ők szintén ebből az okból kaptak szeletet a politikai hatalomból - ha beköszönt a béke, könnyen "feleslegessé" válhatnak. Ami azt illeti, a háború második felében már sem a belső, sem a külső szereplők nem számoltak egyik fél katonai győzelmével sem.

A patthelyzet feloldására csak 1989-ben nyílt lehetőség, amikor Közép-Amerika világpolitikai jelentősége más események következtében erősen leértékelődött, és az elnökválasztásokon az ARENA színeiben győzedelmeskedő Alfredo Cristiani - aki az USA-ban tanult, és nem kötődött sem az oligarchiához, sem a halálbrigádokhoz - béketárgyalásokat kezdeményezett. A szembenálló felek addigra minden tartalékukat felélték. 1990-ben fegyverszünet léptettek életbe és beleegyeztek, hogy megfigyelő ENSZ-misszió érkezzen El Salvadorba (ONUSAL). 1992 januárjában kötötték meg a békét, melynek értelmében az FMLN leszerelt és politikai párttá alakult, az atrocitások, jogsértések elkövetői pedig amnesztiában részesültek.

A békeszerződés érdekessége az, hogy elsősorban olyan hatalmi csoportok érdekeit sértette, akik a háború kirobbanásáért és elhúzódásáért a legnagyobb felelősség terhelt - a hadsereget az ország történelmében először civil kontroll alá helyezték, a Nemzeti Gárdát és a gyorsreagálású zászlóaljakat feloszlatták; a nemzetgazdaság háború előtti struktúrája szétroncsolódott, és az USA támogatásával a földreformra is sor került. Továbbá a civil lakosság egynegyede a háború idején külföldre menekült, így a "blowback" sajátos megnyilvánulásaként ma az USA több városában el salvadori bűnbandák borzolják az idegeket - a washingtoni kormány sem úszta meg tehát minden probléma nélkül ezt a katonai kalandot. 

És ha már a mai témánk a '80-as évekhez és a halálbrigádokhoz kapcsolódott, a kedves olvasóktól a Sacred Reich Death Squad c. számával búcsúzom. 

*Tulajdonképpen használhatnánk a Forradalmi Kormányzótanács kifejezést is, de az magyar szemszögből indokolatlan képzettársításokra adhatna okot. 

**Joan Didion: Salvador. 13. old.

***Martin Diskin - Kenneth Sharpe: The Impact of US Policy in El Salvador. 43. old.

****Robert D. Ramsey III: Advising Indigenous Forces: American Advisors in Korea, Vietnam and El Salvador. 83. old.

További felhasznált irodalom:

Carlos Caballero Jurado - Nigel Thomas: Central American Wars 1959-89

Jean Elisabeth Wood: Forging Democracy from Below: Insurgent traditions in South Africa and El Salvador

Bobby Ray Pinkston: The Military Instrument of Power in Small Wars: The case of El Salvador