Rammjaeger83 & SchA

- Minek nevezed azt a feketét, aki repülőgépet vezet?

- Hát pilótának, te rasszista!

Ismét jelentkezik a KatPol Filmklub, ezúttal George Lucas az amerikai 332. vadászosztályról forgatott filmje került a terítékre. A szó szerinti fordításban szoftpornósan hangzó "Vörös Farkak" c. film Lucas szerint azért nem kapta meg Hollywood pénzügyi támogatását, majd később a jogosan járó babérokat - nálunk be sem mutatták a mozikban - mert Amerika és a világ még nem áll készen egy olyan filmre, ahol minden számottevő szerepet feketék játszanak. A mi véleményünk szerint a magyarázat a film kudarcára némileg prózaibb - Lucas bácsinak már rég elvette az eszét a CGI, a film meg csak szimplán szar.

Pedig a választott témáról semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy valószínűtlenné tette a potenciális kasszasikert. Az amerikai légierő 332. vadászosztályának (332nd Fighter Group) története ugyanis az USA második világháborús szerepvállalásának egyik (ott) jól ismert fejezetének számít, hiszen az egyedülálló módon fekete pilótákból szervezett alakulatot, mely kiképzésének helyszíne után a Tuskegee néven ismert, már sokan és sok formában dicsőítették, pl. 1995-ben is mozifilmet szenteltek neki.

A háborús sajtóban, másodrangú monográfiákban, visszaemlékezésekben és a poptörténetírás berkeibe tartozó más, hasonlóan megbízható “forrásokban” több mítosz terjedt el róla, melyek a tagjainak szinte emberfeletti képességeket tulajdonítottak. A rasszizmus elleni propagandaküzdelem a jelek szerint sok médiamunkás számára továbbra is prioritást élvez, ugyanis ezek az alaptalan mendemondák a mai napig vígan tartják magukat (még a NASA honlapján is), alátámasztva a régi mondást, amely szerint az igazság csak a csizmáját húzza fel, mire a hazugság a fél világot rég megkerüli.

A történelemhamisítás érthető lenne abban az esetben, ha a “háromszázharminckettesek” sikertelenségét, hibáit, esetleg bűneit kellett volna így elleplezni. A valóság azonban korántsem ennyire érdekfeszítő.

Az amerikai hadsereg légiereje (USAAC) már a hadba lépés előtt pilótaképzési programot indított kifejezetten fekete önkéntesek számára. Ilyesmire addig nem volt példa, de a faji szegregáció továbbra is érvényben maradt, ezért a kiképzést sikeresen teljesítő újoncok csak számukra elkülönített egységekben szolgálhattak.

Az első ilyen a 99. vadászrepülő-század volt, amely 1943 júniusától a 33., majd a 79. osztályhoz rendelve az olaszországi hadszíntéren teljesített szolgálatot, ahol P-40L és P-40F típusú gépekkel földi célpontokat támadott, elvétve közepes bombázókat kísért, majd 1944 januárjában az anzioi hídfő védelmében kellett részt vennie. Pilótái két nap alatt 13 német gépet lőttek le - többet, mint az ugyanerre a feladatra rendelt hét másik vadászszázad bármelyike.

Közben a hátországban a képzési program - részben a fehér tisztek gáncsoskodása, másrészt azonban a megfelelő előképzettséggel rendelkező önkéntesek alacsony száma miatt - csak lassan folytatódott. Három további “fekete” vadászszázadot állítottak fel (100., 301., 302.), melyeket a 332. osztályba szervezve 1944 februárjában szintén az olasz frontra küldtek. Szerepe nagyrészt a part menti őrjáratozásra korlátozódott, nem kifejezetten népszerű P-39 típusú gépekkel (bár ezzel messze nem voltak egyedül).

Jelentős változás júniusban következett be, amikor az osztályt a 15. légihadsereghez rendelték. Mivel feladatkörében a nehézbombázók kíséretére helyeződött a hangsúly, a P-47D típussal szerelték fel, a könnyebb azonosítás végett pedig gépeik farokrészét a továbbiakban vörösre pingálták (a többi vadászosztály is jellegzetes festést “viselt”). Az ezután végrehajtott 311 bevetésükből 179 volt ilyen jellegű, ezek számtalan közép-európai és balkáni célpont ellen irányultak, így a fekete pilóták pl. a görög, magyar és román légtérben is többször felbukkantak, de kivették a részüket a dél-franciaországi partraszállás támogatásából is.

Júliusban az egységhez csatolták a 99. századot, amely ezután a háború végéig a többivel együtt a híres P-51 Mustang különböző változatait repülte. Az előbbi döntésnek érdekes módon sok tagja nem örült, hiszen addig jóval tapasztaltabb pilóták mellett szolgáltak, ráadásul nem szegregált vadászosztályokban.

A 332. harcainak mérlege nem hagyott kívánnivalót maga után. A 15. légihadsereghez ebben az időszakban 7 vadászosztály tartozott, belőlük 4 volt Mustangokkal felfegyverezve. Ezek közül a 332. érte el a legkevesebb légigyőzelmet, és egyedülálló módon több gépet veszített, mint amennyit légiharcban elpusztított. Továbbá egyetlen ászpilótát sem “nevelt ki” annak ellenére, hogy a csekély utánpótlás miatt az egyes pilóták az átlagosnál több bevetést repültek.

Igen ám, de mindennek az volt az oka, hogy a többieknél komolyabban vették a parancsot, mely szerint a kísért bombázóktól kizárólag támadásra készülő ellenséges vadászok elhárítására szabad elszakadni. Vonatszerelvények, alacsonyan és gyanútlanul repülő ellenséges gépek, lovas szekerek, kerékpározó civilek meg egyéb vonzó célpontok csábításának elvileg tehát tilos volt engedni. (Ezen csak ‘44 nyarán, a német légi jelenlét látványos csökkenése után "lazítottak": minden osztályból egy század “szabad vadászatra” mehetett előzetes engedéllyel, de csak miután a bombázók visszafordultak.) Ennek következtében a 332. által kísért bombázókötelékek összesen 27 gépet veszítettek ellenséges vadászok miatt, míg ez a szám a többi osztály esetében átlagosan 46 volt - vagyis hatékonyabban látták el legfontosabb feladatukat, mint sápadtarcú bajtársaik. (Mellesleg az összes veszteség zömét a német légvédelmi tüzérség okozta, mivel a Luftwaffe vadászlégiereje '44 júniusára önmaga árnyéka volt csupán.)

Rosszindulatúan arra számítottunk a film megtekintése előtt, hogy az engedelmesen megismétli majd az említett mítoszokat. Erre végülis csak ritkán és burkoltan került sor - ám ehelyett sokkal magasabb labdákkal találkoztunk.

A cselekmény jól felépíthető egy négy fázisú ciklusra, ami végig ismétlődik az egész film alatt: 1. A fekete pilóták mindennapjai 2. Konfrontálódás a rasszizmussal 3. Érzelgős drámai szál 4. Csatajelenet. Öblítés és ismétlés. A blog szellemiségéből fakadóan minket nem igazán érdekel, milyen az operatőr munkája, milyen a vágás, milyen hitelesen formálják meg a színészek a karaktereket - két dolog számít, a történelmi hitelesség és persze a puszta fizika. A film ez utóbbiak közül egyikben sem jeleskedik.

A hatalmas lánggal felrobbanó legkülönfélébb dolgok miatt egy ideig komolyan kerestük Michael Bay nevét a stáblistán, de hiába. A filmben hatalmas tűzgolyóban semmisülnek meg gőzmozdonyok, légvédelmi ütegek, parkoló repülőgépek, egy romboló, sőt egy torony tetején álló, üvegfalú, teljesen üres építmény(!) is. A "félhüvelykes" (0.50 cal) Browning géppuska minden idők legpusztítóbb fegyvere lehetett, amint egy Hellfire rakéta erejével megáldott robbanó-gyújtó tölteteket köpködött a szerencsétlen németekre, vagy létezett egy olyan, mindmáig titokban tartott náci technológia, ami miatt minden létező eszközt át kellett itatni benzinnel. George Lucas részéről némi ellentmondást érzek abban, hogy miközben nem az ostoba közönségnek készít filmet, hiszen ők nem értékelnék az egyszínű szereplőgárda miatt, addig a legdurvább B-kategóriás filmekben látott módon működnek a fegyverek. George, az USA-ban legálisan is ki lehet próbálni, hogy néz ki, amikor egy 0.50 cal Browning lő, nem volt rá időd, vagy csak szartál bele? Egyetlen pozitívum, hogy a rácsapásoknál a földön nem a gagyi két párhuzamos csíkban felpattanó homokszökőkút jelzi a 0.50 cal találatokat, hanem hollywoodi viszonylatban valósághű az effekt.

Német tűzijátékszállító hajó támadás alatt

Apropó működési elvek. A negyvenes években az amerikaiak vagy spórolni akartak a lőszerrel, vagy direkt hibás gépeket adtak Tuskegee pilótáinak, mert a P-40-esek rácsapásaikor többször tisztán látszik, hogy felváltva lőnek vagy a bal szárnyon, vagy a jobb szárnyon található géppuskák. A való életben ez annyira berázta volna a gépeket, hogy teljességgel lehetetlen lett volna a célzás, de itt valami alternatív fizika érvényesült. A légiharcoknál még kevésbé érdekelte a rendezőt a valóság. Bármelyik német gép füstölve, lángokban bukik alá, ha egy fél másodperces sorozatot kap be a 6 db 0.50 cal géppuskától, addig a P-40-ek és a P-51 Mustangok lazán bírják a légvédelmi tüzet és a 20 és 30 milliméteres gépágyúk lövedékeit. A végső csatajelenetben a Tuskegee Mustangjai és (az időnként TIE-fighter hangeffektusokkal közlekedő) Me-262-k közötti epikus összecsapás során egy Me-262 végigsorozza az egyik Mustangot, amin csak szikráznak a találatok, kicsit füstöl, no meg találatot kap a pilótafülke és maga a pilóta is. E! 

Az Me-262 4 darab 30 milliméteres MK 108 gépágyúval volt felfegyverezve. Ezek mindegyike robbanó vagy robbanó-gyújtó lövedékeket lőtt, 650 lövedék/perc tűzsebességgel, annyira hatásosan, hogy átlag 3-4 jól elhelyezett találat elég volt egy B-17 Flying Fortress vagy B-24 Liberator nehézbombázó ellen is. A filmben szereplő Mustangokról egyszerűen lepattognak ezek a lövedékek, illetve amikor eltalálják a szerencsétlen pilótát, az vért kezd köhögni ahelyett, hogy vörös pépként terítenék be maradványai a teljes pilótafülkét. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy a film ballisztikailag elfogult - a film elején a német Bf-109-ek a 13 milliméteres MG 131 géppuskáikkal is úgy kaszálják szét a B-17-es bombázókat, mint jedi lovag a harci droidokat. A magyarázat valószínűleg az lehet, hogy ami jó minőségű anyagot (meg talán energiapajzsot...) az amerikaiak kispóroltak a bombázóikból, azt mind a vadászaikba építették be.

A Red Tails taktikai szempontból is sok értelmetlen vagy értelmezhetetlen jelenetet tartalmaz. Mintha a készítők a valódi pilóták helyett valamelyik XBoxos Noob Squadron játékának felvételeire alapozva készítették volna az animációkat. Például a Tuskegee pilótái a bombázóformáció közepéből biztosítanak vadászfedezetet, ami sokkal epikusabb CGI képsorokat eredményez a való életben viszont két következménye minimum lett volna:

• nehezebb észrevenni a támadó vadászgépeket
• mivel értelmes vadászpilóta úgy támad a bombázókötelékre, hogy magassági előnye legyen a bombázókkal szemben, ezzel együtt előnyben lesz a kísérővadászokkal szemben is, ami az álmoskönyv szerint nem jó dolog

De persze a német pilótákat sem kell félteni a filmben, ha a hülyeségről van szó. Egy masszív amerikai bombázókötelék megtámadása a legveszélyesebb tett volt egy vadászpilóta számára. Lecsaptak a kötelék peremén repülő bombázóra, azután átzuhantak a köteléken vagy lefordultak róla, csak hogy minél gyorsabban távol kerüljenek a tucatnyi rájuk irányzott védőgéppuskától, hogy a kísérővadászokról ne is beszéljünk. A filmben ehelyett lecsapnak, egy schwarm együtt, szoros alakzatban a finger-four formációban felsorakozva (hogy minél nagyobb célpontot nyújtsanak, ne tudják egymást védeni és a négy vadászból egy tudjon effektíve támadni...), majd a rácsapást követően vízszintesen végigrepülnek a bombázóköteléken belül. Nyasgem, amerikanische Schweine!

Szintén érdekes belegondolni, hogy a németek nem ész nélkül dobálták fel a fegyverzetet a gépeikre, mint Hansi a pattanásos bajor tinédzser, amikor multiplayerben játszik, ezért például a MG 151/20 gépágyúgondolákkal bombázók ellen repültek, ahol kellett a nagyobb tűzerő, akár a fürgeség kárára is. A film csatajeleneteiben ettől függetlenül a Bf-109-ek vidáman repülnek a vadászok ellen is klasszikus légiharcban ilyen gépágyú-gondolákkal (persze hiába, mert az amerikai gépek titánium-kriptonit ötvözetből készültek). Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a 2. vh. mindenki által jól ismert jelképét, a Ju-87 Stuka zuhanóbombázót Lucas annyira kényszeredetten bele akarta tenni a filmbe, hogy végül két - teljesen értelmetlen - szituációban is találkozunk velük. Először amikor a német repteret támadják a Tuskegee gépei, a németek próbálkoznak egy sivatagi festésű(!) Stuka beindításával, ("gyorsan, gyorsan, mentsétek meg, ez Rommel kabalagépe"), sajnos hiába, a légvédelem minden próbálkozásának ellenére a P-40-ek szétlövik. Egyébként végig az egész filmben a német légvédelem az árja faj szégyene, már a célzása alapján. Másodszor akkor kerül elő, amikor a B-17-ekre támadó Bf-109-ek Stuka módjára sivítva borítanak le. És ez nem vicc.

Apokalipszis most a német reptéren. Lent a bal és jobb szélen a Stukák '43 májusa óta várják, hogy átfessék őket

Nem katonai szempontból érdekes a filmben a szerelmi szál, ami egy olasz leányzó és egy fekete pilóta között szövődik az első látásra, bizonyítva azt a közismert tényt, hogy a negyvenes évek Olaszországa a tolerancia, a multikulturalizmus és a rasszok közötti egyenlőség fellegvára volt. Mi végig vártuk, hogy mikor érkezik meg a rokonság kapával-kaszával, sörétes puskával, mert ez valahogy jobban beleillene a katolikus, mélységesen konzervatív dél-olaszországi falvakról alkotott képünkbe.

Az USA-ban bezzeg tombolt a megkülönböztetés, ami igaz, csak az túlzás, amikor a fekete pilóták a film elején repült "ócska" P-40-es gépeiket is ennek a megkülönböztetésnek tulajdonítják. Az 1944 elején még Spitfire Mk.V-el felszerelt RAF-századok, vagy jó pár szovjet vadászosztály pilótáinak azért gondolom lett volna egy-két keresetlen szava ehhez a sommás megállapításhoz.

Nem beszélve Mandzsukuo független állam vagy Finnország hős sólymairól

Viszont amiért olyan tehetséges pilóták voltak, az  új P-51D Mustangjaik megérkezése után rögtön, mindenféle kiképzés vagy gyakorlás nélkül pilótafülkébe pattannak és harci bevetésre indulnak, holott Horthy István a megmondhatója, hogy ez nem életbiztosítás. A filmből mellesleg kimaradt, hogy a Mustang változatai közül a P-51B-t és P-51C-t rendszeresítették először a 332. vadászosztályban, és azokkal nemcsak a P-40-eket cserélték le, hanem a P-47-eket is. (A P-47 legalább olyan fontos szerepet játszott az európai légiháborúban, mint az agyondicsőített P-51D, mégsem lett háborús filmek sztárja, gyaníthatóan azért, mert egy vágósertés kecsességével és esztétikájával bír. Hasonló effektus "áldozata" lett a Hawker Hurricane.)  

És még hosszan lehetne sorolni a hibákat: a gravitációra magasból szaró, UFO módjára végrehajtott manőverek, a CGI-jelenetből "fekete-fehérített", lehetetlen kameraállásból készült fedélzetikamera-felvételek, a szétlőtt romboló, mely két rácsapás után tízméteres lángokkal robban fel (és ami a valóságban a Tuskegee által elsüllyesztett TA-27 torpedóhajót hivatott megtestesíteni), satöbbi.

A Tuskegee fekete pilótái a valóságban derekasan helytálltak az Európa egén vívott harcban és számos látványos sikert, légigyőzelmet elértek, többek között Magyarország fölött is. Bőven volt olyan akciójuk, ami a hollywoodi hatásvadászat nélkül is megállná a helyét a filmvásznon, de ehhez kevesebb lelkifröccs és több realitás kellett volna. No meg az, hogy George Lucas végre felhagyjon a filmkészítéssel, és békében tengesse nyugdíjas éveit a Star Wars trilógia meggyalázásával.