Edward Luttwak bölcsességeit már többször idéztük, mivel aki bármiféle megfontolásból egy kicsit komolyabban foglalkozott már a biztonságpolitika témájával, az legalább a rövid publikációiba belebotlott. Annyit érdemes tudni az aradi zsidó családból származó íróról, hogy a CSIS munkatársa és a nemzetközi kapcsolatok doktora, aki már több amerikai és külföldi kormányszerv megbízásából tevékenykedett biztonsági tanácsadóként. A közelmúltban jelent meg 16. könyve, amely a Keletrómai Császárság katonai stratégiáját mutatja be, mintegy folytatásaként két korábbi művének, melyek az ókori Rómát és a Szovjetuniót vették górcső alá hasonló szemszögből.

Valószínűleg nem egy sietős tollforgató az öreg, mert 25 év telt el a könyv ötlete és megjelenése között. Az utóbbi alkalomból a Berkeley Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Központjában diskuráltak vele a témáról. A video nem kifejezetten friss ugyan, de ettől még érdekes, sőt aktuális, így okot ad arra, hogy Luttwak mester mondanivalója alapján röviden bemutassuk ezt a furmányos stratégiát, ha már 1939 előtti eseményekkel eddig oly ritkán foglalkoztunk.

Az utókor ítélete

Annyit valószínűleg még a tájékozatlan emberek is tudnak erről a letűnt középkori birodalomról, hogy jelenlegi megítélése alapvetően negatív - annak ellenére (pontosabban éppen amiatt), hogy jelentős hatással volt Európa kulturális fejlődésére. A burjánzó állami bürokrácia mindent agyonbonyolító, fojtogató uralmára, a titokban folytatott gátlástalan, szövevényes politikai manőverezésre mai napig a "bizánci" a tipikusan használt jelző, ráadásul a "második Rómát" a sötét keleti despotizmus szülőhelyének tartják, melynek jellegzetes vonásait általános vélemények szerint pl. a szovjet/orosz önkényuralom is magán viselte, illetve viseli.

Luttwak szerint ezt a kedvezőtlen képet a felvilágosodás korának európai gondolkodói terjesztették el, mivel szellemi utódaikkal egyetemben nemcsak az állami és egyházi hatalom egyesítését találták felettébb undorító dolognak, de általában véve az intézményesített vallást is ellenségesen szemlélték. (Érdekes módon a "Bizánc" elnevezést is ők találták ki Konstantinápoly eredeti görög neve, Byzantion alapján; a "bizánciak" rómainak nevezték és tekintették magukat, a 7. századig a hivatalos nyelvük is a latin volt, ám az újkori európai történetírás nem tartotta igazolhatónak ezt a kontinuitást.)

Az efféle előítéleteket elutasítva arra hívja fel azonban a figyelmet, hogy egy politikai berendezkedés sikeres mivoltát leginkább annak állóképességén, tartósságán lehet lemérni, márpedig Bizánc ezen a téren páratlan eredményt ért el. Ha összeomlását az 1204-es keresztes hadjárathoz kötjük - elvégre utána lényegében már csak kilátástalan sorsú városállamként vegetált az oszmán hódításig -, az is nyolc évszázados fennmaradást jelent. Még a kínai császári dinasztiák sem húzták három évszázadnál tovább, hogy a "futottak még" kategóriáról ne is beszéljünk. Márpedig cezaropapizmus meg elnyomás ide vagy oda, a sikerrel - egy tengerentúli mondás szerint - vitatkozni nem lehet.

És ez a siker akkor tűnik igazán bravúrosnak, ha egy pillantást vetünk az alábbi térképekre, melyek a birodalom kiterjedését mutatják a 6. ill. a 11. század elején:

A tájékozottabbak számára alighanem nyilvánvaló, hogy ennél sokkal előnytelenebb földrajzi elhelyezkedésű államot akkoriban elképzelni is nehéz lett volna. Mint arra Luttwak is kitér a beszélgetés során, a biztonságpolitikai szakértők korabeli megfelelői a Római Birodalom 395-ös kettéosztása során a nyugati félnek jósoltak volna biztatóbb jövőt annak dacára, hogy gazdasági helyzete előnytelenebb volt és a népvándorlás vihara is főleg azt tépázta meg. Rendelkezett ugyanis stratégiai mélységgel, a különösebb katonai veszélyeket nem rejtegető Atlanti-óceán és Szahara ölelték körbe, és többnyire csak szervezetlen germán törzsek éltek természetes északi határa, a Rajna jobb partján.

Ezzel szemben a Duna alsó szakaszánál a végtelen eurázsiai sztyeppe kezdődött, amelyen mint valami futószalagon érkeztek a fosztogató, nyilazó hunok, avarok, ősmagyarok, bolgárok és hasonló barátságos lovas nomád népek. A Földközi-tenger partvidékétől keletre pedig a náluk is nagyobb fenyegetést jelentő perzsák, később pedig arabok éltek, de a Kaukázus meg az Örmény-magasföld sem a békés, ártalmatlan lakóiról volt híres soha. Nyugatra pedig később felemelkedett Konstantinápoly nagy riválisa, Velence.

Az amerikai politikusok valószínűleg egy hét után idegszanatóriumi kezelésre szorulnának, ha ilyen körülmények között kellene gondoskodniuk megfelelő védelempolitikáról. Persze a bizánciak sem mindig álltak a helyzet magaslatán. Ők is belesétáltak a túlterjeszkedés csapdájába, máskor elhibázott alkukat kötöttek idegen népekkel, és persze a rendszeresen kirobbanó háborúkat sem mindig úszták meg jelentős területi veszteségek nélkül (aki vizuális típus, ezeket nyomon követheti itt). A birodalom mégis kiheverte a csapásokat, hosszú és végzetes hanyatlása csak a 11. század végén vette kezdetét. Miből fakadt ez a stabilitás? A szokásos magyarázatok az ókori Rómától örökölt hatékony adórendszert és államigazgatást, a jövedelmező kereskedelmi útvonalakat emlegetik. Luttwak szerint azonban a legfőbb ok az, hogy a stratégiájában Bizánc speciel nagyon is különbözött Rómától. A vele szembeni újkori idegenkedés bizonyára ennek is a következménye.

A nyugati civilizáció meghatározó hatalmai ugyanis a római köztársaságot majmolták mindenféle módon és területen. Márpedig az ókori rómaiak stratégiai koncepciója – ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni, mivel a bizánciakkal ellentétben erre vonatkozó írásos emlékeket nem nagyon hagytak hátra – kb. abban merült ki, hogy „minden erőt mozgósítani, nekimenni az ellenségnek és addig nyírni, amíg egy sem marad”. Ha pedig ez nem jött be, életbe lépett a kevésbé vonzó „addig harcolni, amíg mindannyian holtan nem fekszünk” c. forgatókönyv. Minderre a pun háborúk kiváló példát szolgáltattak. Ez a beidegződés évszázadokig jellemezte a nyugati katonákat és politikusokat, és a nukleáris arzenálok dacára máig fel-felbukkanni látszik.

Természetesen ez nem feltétlenül vezet katasztrófához, és sikereket is hozhat, csak éppen kissé merev, kockázatos és pazarló módja a politizálásnak - különösen olyan országok számára, melyek szerencsétlen módon választottak helyet maguknak a földtekén. Az biztos, hogy Bizánc ilyen hozzáállással nemhogy 800, de 80 évig sem maradt volna fenn, hiszen potenciális ellenségek vették körbe, melyek közül a nagyobbak egyedül is igen nagy katonai fenyegetést jelentettek.

A kétfejű sas árnyékában

A bizánciak azonban ráébredtek, hogy ezt a körülményt tulajdonképpen a saját javukra fordíthatják azzal, ha egyik szomszédjukat intrikával, megvesztegetéssel, meggyőzéssel a másik ellen fordítják, némelyeket pedig vazallussá tesznek. A bolgárokat pl. a kazárokkal, a magyarokat a besenyőkkel, a perzsák arábiai szövetségeseit pedig a kelet-afrikai Akszúmmal kötött alkalmi érdekszövetségekkel tartották sakkban. A helyettesítő háborúkat (proxy wars) az 1945 utáni korszakkal azonosítja a történetírás, de már a bizánciak is magas fokon űzték az ilyesmit. Ez a jól ismert „oszd meg és uralkodj” elv persze nem az ő találmányuk, de a jelek szerint elődeiknél sokkal nagyobb mértékben alkalmazták a külpolitikában. A bizánci szarkavarás egyik legleleményesebb módja az volt, hogy egy ellenséges terület kifosztására indított rajtaütés során egyes helyi prominens emberek birtokait szándékosan megkímélték, így azokra gyorsan az árulás árnyéka terelődött.

Továbbá arra a következtetésre jutottak, hogy nem érdemes az ellenség legyőzésére törekedni, elég feltartóztatni azt. Ez a meghökkentő elv látszólag ellentmond az ún. mindennapi józan észnek, de a bizánciakat nagyon is alapos indokok motiválták. Egy veszélyt jelentő hatalom letiprása még akkor is jelentős anyagi és véráldozattal jár, ha történetesen minden a terv szerint megy. Márpedig Bizánc még erőforrásai hagyományosan hatékony mozgósítása mellett sem engedhette meg magának az ilyesmit potenciális ellenségei már említett nyomasztó fölénye miatt. Különösen azután nem, hogy az adóbevételei zömét adó Egyiptomot és Szíriát a 7. században elvesztette. Másrészt a kora középkor zűrös viszonyai közt az aktuális ellenségből másnapra szövetséges válhatott, ráadásul a legyőzése csak újabb ellenségeknek kínált volna vonzó hatalmi űrt. Akkor meg minek törje magát az ember?

A bizánciak ennek megfelelően állandóan készültek a háborúra, de mindent megtettek, hogy elkerüljék azt – a stratégiai gondolkodás egy újabb (látszólagos) paradoxona. Egyetlen katonát sem küldtek harcba, ha az adott veszélyt semlegesíteni lehetett merénylettel, cselszövéssel, titkos helyekre eljuttatott pénzesládákkal vagy az ellenség hátában kirobbantott felkeléssel. Attilát pl. azon logikus felismerés hatására tették el láb alól, hogy nélküle a hunok egymással marakodó, így sok veszélyt nem jelentő frakciókra esnek majd szét. És valószínűleg ma is relevanciával bír az a bizánci felismerés, hogy még az elborult vallási fanatikusokat is meg lehet vesztegetni és árulásra lehet rábírni. Ez első hallásra ostobaság, de a magyarázat nagyon egyszerű. Aki ugyanis teljes mértékben meg van győződve dogmáinak makulátlan igazságáról, kikezdhetetlen logikájáról és magától értetődő végső győzelméről, az szó szerint bármire képes, mivel bármilyen döntésre azonnal talál a lelkiismeretével összhangban lévő ürügyet ("a történelem végül úgyis szükségszerűen minket igazol majd" stb.).

Ha pedig minden más lehetőséget kimerítettek, csak olyan mértékben vetettek be fegyveres erőt, amelyet a helyzet feltétlenül megkövetelt, és ilyenkor mindenki máshoz hasonlóan, aki ésszel háborúzik, ők is elutasították a játékszabályokat, melyeket rájuk akart kényszeríteni az ellenség. A létszámbeli hátrányt nagy mozgékonysággal semlegesítették, és néhány meggondolatlan kalandtól – pl. Jarmuk, Manzikert – eltekintve kerülték a döntő csatákat. Inkább ellenséges területeket dúltak fel gyors hadmozdulatokkal, hogy megelőzzenek egy készülő támadást, a rabolni érkezett portyázókon pedig meglepetésszerűen rajtaütöttek, és igyekeztek elvágni visszavonulási (és utánpótlási) útvonalukat. Egyik legjellemzőbb húzásukra 627-ben került sor, amikor az összehangolt perzsa-avar támadások következtében a birodalom a pusztulás szélére került: az ellenség jelentős területeket foglalt el, és már Konstantinápolyt ostromolta. Ám Herakleiosz császár mindenki általános meglepetésére gyorsan a perzsa fővárosig, Ktésziphónig rongyolt seregével, és ott palotaforradalmat provokált ki. A következő évben a békét is megkötötték.

A bizánci uralkodókat ritkán foglalkoztatta a hódítás gondolata, és ezekben az esetekben sem elsősorban grandiózus, azonnali eredményt hozó hadjáratokban gondolkodtak. II. Bazileosz pl. elhatározta, hogy felszámolja a bolgár államot, mivel az ellenőrzése alatt tartotta a birodalom egyetlen lehetséges északi természetes határát, a Dunát. Indirekt megközelítést használva évtizedeket szánt arra, hogy fokozatosan megkaparintsa az ellenség termékeny folyómenti síkságait, így aláásva gazdasági erejét. Végül teljes sikert aratott, így kiérdemelve a "Bolgárölő" nevet.   

A bizánciak ilyen megfontolások függvényében építették fel államuk intézményeit. Nem rendelkeztek ugyan mai értelemben vett külügyi és titkosszolgálati bürokráciával (mondjuk akkoriban más sem nagyon), ám kiváló hírszerző hálózatot tartottak fenn szomszédaik területén, az idegen népek szokásairól, harcmodoráról, mentalitásáról szerzett információkat pedig összesítették és rendszerezték. VII. (Bíborbanszületett) Konstantin pl. kézikönyvet is írt a témában a fiának. Gondos feljegyzéseik nélkül ma sokkal kevesebbet tudnánk a Balkán-félsziget, a Közel-Kelet és az eurázsiai puszták korabeli lakóiról. A vallást is a stratégiai célok szolgálatába állították, mivel fontosabb szövetségeseiket igyekeztek megtéríteni, hogy azok kisebb eséllyel forduljanak ellenük.

Ami pedig a haderőszervezést illeti, azt szembetűnően - és a szó minden értelmében - sok külföldről átvett elem jellemezte, amely főleg abból fakadt, hogy az ókori római módszerek lassan idejétmúlttá váltak, így azoknak a 7. századra a bizánciak nagyrészt búcsút is mondtak. A szigorú kiképzést, a rendszeres gyakorlatozást ők is fontosnak tartották ugyan, de a légiók az ő helyzetükben már nem lettek volna célszerűek. Egyébként sem akadtak szabad parasztok, akikből fel lehetett volna állítani azokat, meg aztán pénz sem nagyon volt az ilyesmire. A sorkötelezettség rendkívül népszerűtlen rendszere pedig már az 5. században összeomlott a birodalomban. Bizáncban így a katonai szolgálat alapvetően önkéntes alapú volt, pénz és kiváltságok jártak érte.

Ami azt illeti, a 10. századra a bizánci volt a világ legjobban kiképzett és felszerelt hadserege, ám létszáma a korlátozott pénzügyi források miatt továbbra is relatíve alacsony maradt. A mozgékonyság már említett központi szerepe megkövetelte a Rómától örökölt kiváló úthálózat fenntartását és a haderőnemeken belüli hangsúlyeltolódást a gyalogságról a lovasság javára. A hunoktól - de nem csak tőlük - ihletet merítve alkalmazták a lovas íjászokat, akik igen hosszú kiképzést és rendszeres gyakorlatozást igényeltek ugyan, ám pont ezért korábban ismeretlen mértékben egyesítették a mozgékonyságot és a tűzerőt.

Nem kevésbé félelmetes hírnévnek örvendett a buzogányokkal és lándzsákkal felszerelt nehézlovasság, a katafrakt. Megfelelően kivitelezett elsöprő rohamukkal szét lehetett zilálni az ellenség sorait, alkalmazásuknak csak az agyonpáncélozott lovak – mai kifejezéssel élve – rövid hatósugara, no meg a tetemes fenntartási költség szabott határt. Ezek alkották a császári lovassági gárdaezredek (tagmata) derékhadát.

A bizánciak nemcsak "otthon", hanem külföldön is előszeretettel toboroztak zsoldosokat, részben önálló parancsnokság alatt a hadjáratok időtartamára, részben saját reguláris egységeikbe, melyekben az ilyen katonák aránya a 9-11. század folyamán a kedvezőbb erőegyensúly és az elveszített területek részleges visszaszerzése idején folyamatosan nőtt. A császári testőrség, a Varég Gárda szintén messziről érkezett idegenekből állt, ahogy azt a neve is mutatja. Korábban már említettük, hogy egy haderő zsoldosokból történő megszervezése bizony nem mentes a hátrányoktól, sőt kockázatoktól. Ezt a konstantinápolyi uralkodók is többször megtapasztalhatták a saját bőrükön zendülések, árulás formájában, ám azt mindenképpen a javukra kell írni, hogy katonáikat korabeli mércével jól és rendszeresen fizették, a toborzás során pedig gyakran azt is figyelembe vették, hogy a harcmodor terén melyik népnek mi az erőssége. A lovas íjászokat így a 10. századra türk és aláni zsoldosokból toborozták, de igazság szerint a bizánci hadseregben majdnem minden elképzelhető náció képviseltette magát: keleti gótok, normannok és más germánok (ők főleg a nehézlovasságban), örmények (nem kis részben ők tették ki a lándzsákkal és íjakkal felszerelt nehézgyalogságot), frankok, dákok, besenyők, bolgárok, arabok, még berberek és szudániak is.

A bizánciak mindemellett már a 7. században bevezettek egy olyan katonapolitikai újítást, amely az európai feudalizmus viszonyait vetítette előre, ám pont ezért hosszú távon az állam egységét rendítette meg. Anatóliában a rendszeres külső támadások miatt a lokális területvédelem megszervezték a katonai körzetek rendszerét (themata), melyet a későbbiekben máshol is elterjesztettek. Minden körzet élén egy katonai kormányzó, a stratégosz állt. A császárnak tartozott engedelmességgel, és parancsnoksága alá tartoztak az adott körzetben letelepített lovas katonák, akik szolgálatukért cserébe örökölhető földbirtokot kaptak. Felszerelésük, kiképzésük gyengébb volt, mint a császári ezredeké. A körzetek szegényebb lakosaiból könnyűgyalogságot soroztak. Ez a struktúra erősen hasonlított az exarchátus intézményére, amelyet még I. Iustinianus honosított meg. Ezek vezetői a katonai és polgári közigazgatást is ellenőrizték, még önálló vezérkarral is rendelkeztek.

A themata gyenge pontját természetesen az jelentette, hogy idővel a katonai kormányzókból új arisztokrácia szerveződött, amely fokozatosan önállósodó, befolyásos érdekcsoportként lépett fel. Egységeiket egyre inkább magánhadseregekként kezelték, de ezek katonai potenciálját alá is ásták azzal, hogy egyre több földbirtokot sajátítottak ki. A korona sokáig elnézte ezt a tempót, mivel szüksége volt az efféle kiskirályok katonai szolgálatára, melynek fejében különböző engedményeket is tett nekik.

Az állami bürokrácia vezetői azonban nem tűrték, hogy a tartományokban egy jelentős hatalmi tényező jöjjön létre. A 11. században úgy rántották ki a szőnyeget a vidéki katonai arisztokrácia talpa alól, hogy leszerelték a themata csapatainak zömét, a szélnek eresztett bakák ezt követően katonai szolgálat helyett adóval törlesztettek birtokaikért. Ennek negatív következményei fényesen megmutatkoztak a manzikerti csatában, ahol megroppant a bizánci haderő gerince. A későbbi csüggesztő évszázadokban a katonáskodást tovább nem örökíthető birtokok jövedelmével, adómentességgel és csekély pénzösszeggel "honorálták". Ezt az egyre égetőbb pénzhiány indokolta, csakhogy így az állam még több bevételtől esett el. A birodalmat egyre éleződő hatalmi harcok szaggatták, és a 14. századra nemhogy bármiféle átgondolt stratégia érvényesítésére, hanem épkézláb haderő felállítására sem nyílt már lehetőség. Decentralizált mivolta folytán a birodalom tehát tulajdonképpen kezdettől fogva magában hordozta a szétbomlás csíráit - ám ezek csak sok évszázad után szökkentek szárba. 

A siker kulcsa

Persze mindez nem ad választ arra a kérdésre, hogy voltaképp miért lehettek a bizánciak hosszú ideig ilyen pengék a nagypolitikában? Cinikus vélemények szerint egyszerűen a szükségből kovácsoltak erényt, de ha ezt el is fogadjuk, valami okból ebben is sokkal tehetségesebbek voltak, mint a nagy átlag. Luttwak úgy vélekedik, hogy egyedülálló kultúrájuk segítette elő a magas szintű stratégiai gondolkodást. Ebben nyilván szerepet játszott az antik római és hellén örökség, de az erős vallási identitás is. A bizánciaknak nem volt kétsége afelől, hogy ők az egyetlen igaz hit egyetlen igaz védelmezői. Ez nemcsak szilárd tartással vértezte fel őket, de világos elképzelésekkel is a hadviselés megfelelő politikai céljáról, helyéről, szabályairól. A "szent háború" tanát manapság a ziszlamistákkal azonosítja a nyugati elme, de igazság szerint a bizánciak is megszenteltnek tekintettek minden háborút, amit felvállaltak.

De a legfontosabb tényező talán a birodalomra és annak szomszédságára egyaránt jellemző etnikai, kulturális (és részben vallási) sokszínűség volt, amely szélesítette a politikai vezetés látókörét, más gondolkodásmódokkal való interakcióra késztette őket. Ennek jelentőségét Luttwak egy korábbi beszélgetésben is kiemelte (lásd lent). Arról értekezett, hogy a stratégiának megvan a maga egyedülálló logikája, és ezt sok ember azért nem képes felfogni, mert mentalitásukat a saját társadalmi környezetük határozza meg, márpedig ebből a szempontból nem minden környezet előnyös.   

Luttwak a bizánciak egyik legerősebb pontját, a hírszerzést hozta fel példának. Meglátása szerint pl. az oroszok azért hagyományosan tehetségesek a kémkedés terén, mivel történelmük során kifejlődött bennük a személyes hatalom és befolyás teljes eltitkolásának képessége, sőt eme eltitkolás élvezete, amely a szabad önkifejezést abszolút erkölcsi értéknek tekintő nyitott társadalomban élő nyugati emberből nagyrészt hiányzik. A hidegháború idején ez nem okozott akkora problémát, mivel a szovjet támaszpontokat kémrepülőgépekkel, műholdakkal is lehetett fényképezni, de ha human intelligence szükségeltetik, akkor megáll a tudomány.

Ennek másik alapvető oka, hogy a hegemón hatalmak lakóira mindig is a befelé fordulás, a külvilág iránti teljes közöny volt a jellemző. Ez ugyanúgy vonatkozik az amerikaiakra, mint a 19. századi britekre vagy az ókori rómaiakra. Az USA további sajátossága, hogy intézményei felett beszűkült látókörű, vidéki kispolgárok vették át az irányítást, és saját képükre formálták azokat. Luttwak ezzel magyarázza a CIA csapnivaló hatékonyságát. Márpedig jó hírszerzés nélkül nem létezhet épkézláb katonai stratégia, de hatékony külpolitika sem.

Nem is annyira meglepő tehát, hogy a bizáncihoz hasonló stratégiát a közelmúltban olyan országok alkalmaztak, melyekre hatással volt a bizánci örökség, vagy legalábbis érintkezésbe kerültek azzal. Erre jó példa napjaink leggyakrabban emlegetett biztonságpolitikai dilemmája, Afganisztán. A '90-es években Oroszország és Irán nem reguláris erőkkel szálltak szembe a tálibokkal, ahogy azt most az amerikaiak teszik, hanem közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok közreműködésével az ország északi részén élő üzbégeket és tadzsikokat fegyverezték fel a pastuk ellen, akikből a tálibok zöme toborzódott. Ez a politika végül csak azért bukott meg, mert a mérleg másik serpenyőjébe a pakisztáni titkosszolgálat több pénzt és fegyvert tudott letenni. Az interjú végén Luttwak burkoltan ugyan, de azt javasolja, hogy az amerikaiaknak is ezt a módszert kellene alkalmaznia. Csak ugyebár ez feltételezi a...helyi viszonyok pontos ismeretét.

Mi tehát a tanulság? Nyilván egyetlen ország sem választhatja meg a történelmi múltját és kulturális örökségét, melyek a politikai életét meghatározzák. De bármelyik ország kerülhet olyan helyzetbe, hogy a szükségből kell erényt kovácsolnia, és ebben Bizáncnál nem sokan mutattak jobb példát.

Felhasznált irodalom

John Haldon: Byzantium at War

David Nicolle: Romano-Byzantine Armies 4th-9th Centuries

Ian Heath: Byzantine Armies 886-1118

...meg ami a posztban linkelve van