Atroxtól származó vendégsorozatunk ötödik, utolsó része következik, mely a keresztes háborúk idején megalakult lovagrendek sorsával foglalkozik a Szentföld elvesztése után.

Támadás a Templomos Rend ellen

Az 1300-as évek elején a kialakult helyzet nem kedvez a templomosoknak. Létjogosultságuk – csakúgy, mint a Johannita rendé – erősen megkérdőjeleződött. Elvégre a keresztényeket kiszorítják a Szentföldről, így a lovagrendek immár nem képesek elvégezni azt a feladatot, amelyre eredetileg fölesküdtek. Jelenleg sehol nem állnak harcban szárazföldön a muzulmánokkal, és hát a Szentföldre igyekvő zarándokoknak sem igen tudnak már védelmet nyújtani. Mindezek ellenére a rend továbbra is elképesztő hatalommal, földterülettel és vagyonnal rendelkezik Portugáliától kezdve Magyarországig egész Európában. Egy ilyen, minden uralkodótól független, érinthetetlen és immár feleslegesnek tűnő rendre több király gyanakvással, ellenszenvvel tekint. Közöttük is élen jár IV. „Szép” Fülöp, Franciaország uralkodója.

Kincstára ebben az időben üresen tátong, az ezt megelőző időkben számtalan súlyos adót vetett már ki alattvalóira, illetve az ország területén élő zsidókra és lombard kereskedőkre. Ez azonban kevés, újabb anyagi források után kell néznie. A Templomos rend Franciaországban a leghatalmasabb, elképesztő méretű földbirtokok tulajdonosa, rendházaiban, erődítményeiben halomban áll a kincs. Mindezeken felül maga a király is jelentős összeggel tartozik a rendnek. Talán ekkor fogalmazódik meg benne és segítőjében, Nogaret-ben az ötlet: el kell kobozni a templomosok vagyonát. Ezt kitalálni azonban könnyű, véghezvinni annál nehezebb. A templomosokat hatalmas megbecsülés övezi, ők a keresztény hit élharcosai, kik hajlandók életüket is áldozni a muzulmánok ellen vívott harc során. Nyomós ok kell, hogy a közhangulat ellenük forduljon, és senki se bánkódjon bukásukon. Ez az ok pedig nem lesz más, mint az eretnekség bűne.

A rend felett egyedül a pápa rendelkezhet, így hát a király bevonja a gyengekezű, erélytelen Kelemen pápát az összeesküvésbe, aki eleinte vonakodik, azonban az elé kerülő, „hiteles” bizonyítékok, tanúvallomások (egy ekkora szervezet esetén mindig akadnak kik ellenszenvvel, irigykedéssel, netán bosszúra szomjazva tekintenek annak tagjaira, főleg ha közben aranypénzek csilingelését is hallják) később meggyőzik őt is. Szóba kerül a két lovagrend egyesítése is, azonban ez a terv a királyt nem elégíti ki. Végül sikerül a legnagyobb titokban megegyezniük, és a király akcióba kezd. 1307. október 13-án, egy pénteki napon Szép Fülöp egyetlen nap leforgása alatt letartóztatja királyságában a rend összes tagját, vagyonukat pedig elkobozza. Földjeik nagy része szintén a koronára, kisebb része főként a Johannita rend kezébe kerül. A lovagokra, szolgálókra, fegyvernökökre börtönbüntetés, kínzásokkal kicsikart vallomások és halál vár. Senki sem menekülhet az előre, gondosan kitervelt akció elől.

Jacques de Molay. A rend utolsó nagymestere, a szentföldi harcok egyik legtöbbet tapasztalt veteránja. Harcban rendíthetetlen, hitében megingathatatlan. Szálfatermetű harcos, kinek hatalmas markában szinte eltörpül a láncos buzogány, a csatabárd, de még a két kezes kard is. Bár már hatvanas éveit tapossa, szemtől-szemben nem sokan állnának meg vele szemben. Ő a Harcos. Emberei rajongásig szeretik, vakon bíznak benne, parancsait gondolkodás nélkül teljesítik. Ha a közelében vagy, érzed, ahogy a hatalom és a feltétel nélküli hit sugárzik belőle. Nem túl bonyolult személyiség, egyszerű nevelést kapott, írni, olvasni sem tud. Azonban mindig egyenes, nyílt, őszinte. A csalárdság, hazugság, képmutatás idegen tőle. Nem vágyott erre a tisztségre, magában érzi, hogy nem igazán alkalmas rá. Nem ért a cirkalmas beszédhez, nem diplomata, az intrika idegen tőle, nem látja át, és nem is érti a fondorlatos cselszövéseket. Ő a csatamezőn, hatalmas kőfallal övezett várakban, vagy Palesztina kietlen sivatagaiban érzi jól magát, ahol szembeszállhat az Úr ellenségeivel, ott, ahol a felesleges, hazug szavakat messzire viszi a sivatagi szél, és csak a kard igazsága marad. Ott, ahol a bátrak és erősek talpon maradnak, miközben a hazugok, gyávák csontjait lassan betemeti a sivatag mindent elnyelő homokja.

Életét egyetlen dolog vezérli: egy új keresztes hadjárat keretén belül büntetni a kereszténység ellenfeleit, és visszaszerezni azt a földet a hitetlenektől, amelyen Jézus Krisztus lába tapodott. És az út legvégén Jeruzsálemben, egyszerű, jámbor hívőként hallgatni a szentmisét. Megválasztása óta mindent megtesz, hogy a királyok, hercegek, grófok, és persze elsősorban a Szentatya támogatását megnyerje egy új keresztes háborúra. Ő maga minden követ megmozgat ennek érdekében, körbeutazza Európát, fejedelmekkel tárgyal, mozgósítja a rend minden vagyonát és emberi tartalékát a szent cél érdekében. Azonban onnan támadják hátba, ahonnan a legkevésbé várná. A francia király – IV. (Szép) Fülöp, a kor egyik leghatalmasabb birodalmának uralkodója – és az Úr evilági szócsöve – V. Kelemen pápa, a Szentatya – összefognak a rend megdöntésére. Segítségükre siet Guillamue de Nogaret, a király minisztere, aki egyben a pecsétőri tisztséget is ellátja. Nogaret engesztelhetetlen gyűlöletet érez a lovagok iránt, így mindent megtesz, hogy a rendet feloszlassák, és minden vagyonuk a koronára szálljon, hisz a királyi kincstár üresen tátong.

Jacques de Molay olyan szinten járatlan a diplomáciában és az intrikákban, hogy az első gyanúsítgatások után ő maga kérelmezi a pápánál egy mindenre kiható vizsgálat elrendelését, hogy lemoshassák a rend becsületén esett foltot. Naivan azt képzeli, hogy az igazság győzedelmeskedni fog, hisz a Szentatya nem tévedhet, nem hozhat helytelen döntést, ő megtéveszthetetlen, látnia kell az igazságot. És ezzel megpecsételi a rend sorsát. Amikor a pápa saját kezűleg írja alá a rend feloszlatásáról szóló dokumentumokat, Jacques de Molay még akkor is abban a meggyőződésben van, hogy a pápát megtévesztették, hiszen önként, biztos tudás birtokában sohasem vetemedne az Úr legodaadóbb szolgáit ily módon büntetni.

Hét hosszú év a börtönökben. Kínzás, verés, éhezés, betegség, megaláztatás. Jacques de Molay végül ugyanúgy megtörik, mint megannyi társa a kínpadokon, miközben némán – és teljesen feleslegesen – szállnak imái az Úr felé. A francia hóhérok értik a dolgukat, a föld mélyén, a kínzókamrákban elhangzott szavakat – melyeket legtöbbször Domonkos rendi szerzetesek, az inkvizíció elkötelezett hívei vetnek papírra – Nogaret diktálja. Utána már csak egy aláírás, és az eretnekség ténye bevallatott. Innen már nincs visszaút. 1314. március 18-án Jacques de Molay még egyszer megrázza magát, nem törődve többé összetört, megkínzott testével, az utolsó kihallgatásán a következő szavakat veti a király, a pápa és Nogaret felé:

„Rendjén való, hogy ezen a szörnyű napon, életemnek utolsó pillanataiban felfedjem a hazugságok hamisságát, és győzelemre vigyem az igazságot. Esküszöm az Égre és a Földre, hogy örök gyalázatom, legnagyobb bűnöm az volt, amikor a rettenetes tortúrák elől menekülni próbálva engedtem kínzóimnak, és saját rendem ellen vallottam. Most azonban az igazság arra kötelez, hogy kijelentsem, a rend ártatlan. A vádak hazugságok. (…) Jó keresztények vagyunk. Ismerem a büntetést, melyekkel azokat sújtották, akiknek volt bátorságuk visszavonni vallomásukat. De a rettenetes jövő, mely rám vár, nem engedi, hogy újabb hazugsággal tetézzem a régit. Örömmel lemondok amúgy is gyűlöletessé vált életemről.”

1314. március 19-én Párizsban készen áll a máglya a nagymester és társa, Gottfried de Charney számára. Mert a visszaeső eretnekek büntetése: máglyahalál. A Szajna közepén elterülő szigeten mered a két fából ácsolt oszlop az ég felé, a folyó két partján hatalmas tömeg, mindenki kíváncsi az utolsó nagymester haláltusájára. Az egyszerű ember mindig kárörvendve figyeli a hatalmasságok bukását. Azonban csalatkozniuk kell vágyaikban. Ahelyett, hogy egy összetört, meggyötört, az életéért könyörgő emberi roncsot látnának, egy büszke, emelt fővel a máglyák felé lépkedő öreg, de még mindig hatalmat sugárzó férfit láthatnak. És mikor a lángok belekapnak Jacques de Molay húsába, egy erős, érces hang száll a szájtátók felé, beléjük forrasztva minden hangot:

„Isten tudja, hogy ki tévedt és ki követett el bűnt, és a balszerencse bizony lesújt azokra, akik tévesen ítéltek el minket. Isten meg fogja bosszulni a mi halálunkat. Tudja meg az Úr, hogy igazság szerint mindazok, akik ellenünk vannak, miattunk fognak szenvedni!”

Jacques de Molay átka talán a leghíresebb beteljesült ismert átok a világon. Kelemen pápa, Szép Fülöp és Nogaret egy éven belül elhalálozik. A király utódai káoszba, romlásba döntik a Francia Királyságot, kihal a Capeting dinasztia, és kezdetét veszi a százéves háború, mely sohasem látott nyomorúságot, szenvedést hoz a Francia királyság területén élőkre. Az átok megfogant, és az Úr végül méltóképpen megbüntette a rend ellenségeit.

Miután Franciaországban elbuknak a templomosok, ugyanez a sors vár rájuk majd minden keresztény országban. Néhány helyen menedékre lelnek, például Portugáliában új néven folytatják tevékenységüket, sokan közülük Skóciába mennek, máshol tagjaik a Johannitákhoz csatlakoznak. Párizsi központjukat földig rombolják, azonban a felhalmozott kincsre nem lelnek rá a király emberei. Feltételezések szerint ezt korábban kimentik a rend tagjai, és az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy később Skóciában rejtik el. A kincs azóta sem került elő.

A Johanniták és a Teuton lovagok utóélete

A Johanniták jobb politikusok voltak hittestvéreiknél, a Templomosoknál, így elkerülték azok szomorú sorsát. Mindezeken túl jóval kisebb birtokaik voltak, kevesebb felhalmozott vagyonnal rendelkeztek, és nem volt feléjük eladósodva Európa majd minden hatalmassága, így nem is voltak annyira „szem előtt”.

A Szentföld elvesztése után a Johanniták először Ciprus szigetére teszik át székhelyüket, majd hamarosan, 1310-ben tovább költöznek, Rodosz szigetére. A lovagrend függetlenségét más államok is elismerték, és tiszteletben tartották azon jogát is, hogy saját fegyveres erőt tartson fenn. Ekkor legfőbb feladatuk az időközben elképesztő módon megerősödő Oszmán Birodalom elleni küzdelem. Az Oszmánok hatalmas, összefüggő birodalmat alakítanak ki keleten, és 1453-ban sikerrel ostromolják magát Konstantinápolyt is, amit később megtesznek fővárosuknak Isztambul néven. Ezek után az elszigetelt lovagok helyzete mind reménytelenebbé válik, és végül 1522-ben fel kell adniuk a szigetet.
Rodosz után Máltára költöznek, ahol sikeresen ellenállnak 1565-ben a török ostromnak, miután még jobban megerődítik a szigetet és egy hatalmas, modern korházat is alapítanak. Ekkor a rend ereje már össze sem hasonlítható azzal, amekkora fénykorában lehetett. Néhány gálya, pár száz lovag az egész rend, tevékenységük alig-alig érződik. 1798-ban a britek elfoglalják a szigetet, és a lovagok Trieszt, Messina, Catania után 1834-ben Rómában telepednek meg, az úgynevezett Máltai Palotában. A rend 1991-ben lehetőséget kap arra, hogy visszatérjen Máltára.

A mai időkben a Jeruzsálemi Szent János Szuverén Máltai Lovagrend független nemzetközi jogalany, független államnak tekinti magát, a világ 92 országával tart fenn diplomáciai kapcsolatot, saját útlevelet bocsát ki. A rend a betegség, a szegénység, a társadalmi elszigeteltség, a türelmetlenség elleni harcot, a hit védelmét és előremozdítását tekinti fő feladatának, azonban tevékenységének jelentősége eltörpül a keresztes háborúk során vállalt szerepükhöz képest.

A másik két lovagrendtől teljesen eltérő utat járt be a Teuton Rend, minek köszönhetően őket egyáltalán nem fenyegette a Templomosok sorsa, még hosszú ideig élvezték a Szentszék támogatását, és további évszázadokig jelentős hatalommal rendelkeztek. Már alapításuk után nem sokkal felmerül vezetőik között a gondolat egy önálló, lovagállam megalapítására. Ez az akkori európai viszonyok, társadalmi berendezkedés, dinasztikus uralkodóházak és a hűbéri rendszer között igencsak furcsa elképzelésnek tűnik. Azonban a lovagok állhatatosak és végül elérik céljukat.

Először 1211-1225 között próbálják megvalósítani céljukat a Magyar Királyság, azon belül is a Barcaság területén. Azonban II. András nem nézi jó szemmel önállósodási kísérletüket, és kikergeti őket az országból. Ekkor jóval északabbra, a Balti-tenger partjára teszik át székhelyüket, mely területeket Konrád lengyel fejedelemtől kapják adományként. Itt aztán azonnal harcba kezdenek a környező pogány népekkel, és legelőször a keleti poroszokat leigázva megszállják azok területeit. Itt végül megalapítják saját államukat, melynek székhelye Marienburg lesz. Mivel egy katonaállamról beszélünk, lényegében nincs sohasem békés időszak huzamosabb ideig. Hamarosan ráteszik kezüket az egész Baltikumra, ezzel megerősítve hatalmukat, és megszilárdítva jelenlétüket. Gyakorlatilag folyamatosan hadban állnak valakivel, háborúznak szinte az összes keleti pogány néppel, összecsapnak több szláv nemzettel, az ortodox (eretnek) oroszokkal, mongolokkal, az egyébként keresztény Lengyelországgal, valamint az ekkor még pogány Litvániával. Ezek a háborúk váltakozó sikerekkel folynak egészen 1410-ig, mikor a grünwaldi csatában az egyesített lengyel-litván seregek megsemmisítő vereséget mérnek a lovagokra, amelynek hatására a lovagállam elveszti a térségben vezető katonai szerepét.

A vereség hatására a rendi állam hanyatlásnak indul, területe egyre kisebbre zsugorodik, székhelyét is kénytelen áthelyezni, az új fővárosa Königsberg lesz. Ez idő tájt a birodalomnak már csak egyetlen célja van: minél tovább túlélni. Ez a haldoklás egész hosszú ideig eltart, miközben a reformáció még tovább gyengíti hatalmukat. Végül 1809-ben Napóleon oszlatja fel véglegesen a rendet. A Teuton Lovagrend azonban 25 év múlva újjáalapul, és még napjainkban is működik, elsősorban humanitárius tevékenységet folytat. Központja Bécsben található. Meg kell említeni, hogy a lovagrend által legtovább birtokolt Kelet-Poroszország lesz a későbbiek folyamán az a terület, melyet az a bizonyos „korridor” választ majd el a náci Németországtól. És napjainkban ugyanez a terület egy másik nagyhatalom, Oroszország legnyugatibb tartományaként éli saját életét, az anyaországtól távol, Kalinyingrád (volt Königsberg) székhellyel.