A mai napon indul egy kedves barátunk, a Lemilen korábban már publikáló Atrox tollából származó vendégposzt-sorozatunk, mely a keresztes háborúk, és háborúk forgatagában született lovagrendek történetét meséli el, a közvetlen előzményektől egészen az utolsó lovagrendek bukásáig.
Előzmények: Bizánc és a szeldzsukok
A Római Birodalom bukása után Bizáncra hárul a feladat, hogy feltartóztassa a keletről érkező, harcias, egyre nagyobb területeket magukénak követelő arab származású népek terjeszkedését. Bizánc és a környező – a Perzsa Birodalom kivételével – nomád, egyszerű népek között az ellentét elkerülhetetlenül folyamatos összecsapások, csetepaték sorozatává alakulnak, különösen a kereszténység megszilárdítása, és egy aránylag fiatal vallás, az iszlám elterjedése után. Ekkor már nem csak hatalmi és gazdasági érdekek feszülnek egymásnak, hanem az akkori ember számára mindennél fontosabb dolog, amely a hétköznapok legapróbb részletére, cselekedetére is rányomja bélyegét: a vallás.
Bizánc egészen a XI. század elejéig több-kevesebb sikerrel betölti a neki szánt szerepet, és a keleti hódítókat képes távol tartani Európától. Így ezekben az időkben még képes biztosítani a Szentföldre, azon belül is főleg Jeruzsálembe, és egyéb szent helyekre zarándokló embertömegek védelmét, kik sokszor szegénységi fogadalmat téve, folyamatosan böjtölve, bűneikért vezekelve keresik fel Jézus életének nevezetes állomásait, melyeket immár majd egy évezrede szent helyekként tisztelnek szerte Európában. Bizánc ekkor még képes megfelelni ezeknek az elvárásoknak, még úgy is, hogy ezekben az időkben Jeruzsálemet sokszor az ősellenség, a Perzsa Birodalom uralja. Azonban ekkor egy új, fiatal, életerős nép tűnik fel a történelem térképén: a szeldzsukok.
A szeldzsukok őshazája az Aral-tótól északra és keletre elterülő síkság, a Szír-darja medence volt. Nevüket az oguz török törzsszövetség vezéréről, Szeldzsukról kapták. Eredetileg nomád, állattartó sztyeppei népek voltak, kik jobb minőségű, dús legelők után kutatva előbb dél, majd nyugat felé vándorolnak. Ekkor találkoznak az iszlám vallással, egész pontosan a hit fanatikus terjesztőivel, és Szeldzsuk valamint törzse hamarosan megtér, majd szakít a törzsszövetséggel. Hitük szerint az iszlám ortodox szunnita ágát követik, majd szinte azonnal hódító hadjáratokba kezdenek, hogy valóra váltsák vezetőjük álmát, és létrehozzák első birodalmukat. Ez azonban végül csak Szeldzsuk unokájának, Togril bégnek sikerül, aki több keleti tartomány meghódítása után Rajjban rendezi be főhadiszállását, majd Iszfahán uralkodójának nevezi ki magát, és ezzel párhuzamosan Bagdadban kikiáltatja magát a „helyes úton járó” szunnita kalifák védelmezőjének.
Magát Bagdadot egy furfangos hadicsel révén 1055-ben egy csepp vér kiontása nélkül foglalja el, majd felveszi „a keleti és nyugati világ szultánja” címet. Ezekben az időkben a szeldzsukok rohamos tempóval, mindenen és mindenkin átgázolva meghódítják Iránt és Mezopotámiát. A rend fenntartása és az államszervezet kiépítése hatalmas feladat elé állítja őket, hiszen lényegében egyik napról a másikra szeretnének egy új birodalmat létrehozni, jól működő államapparátussal, miközben ők maguk egy műveletlen, nomád származású, sztyeppei nép leszármazottai. Azonban mindezt hamarosan megoldják oly módon, hogy mindössze a korlátlan, mindenki által megkérdőjelezhetetlen hatalmat követelik maguknak, az államirányításának bürokratikus részét, írnoki ügyeket, államigazgatási teendőket meghagyják eredeti formájukban, így az iráni területekről származó hivatalnokok befolyása nagymértékben megerősödik a birodalom területén az évek folyamán.
Pár évtized múltán új, karizmatikus, hatalmas egyéniség emelkedik ki soraik közül: Alp Arszlán, Togril bég unokaöccse. Felemelkedését lenyűgöző lényének, hadászati tehetségének, páratlan intelligenciájának és kifinomult műveltségének köszönheti. Meghódítja Bizánc nyugatra fekvő kis-ázsiai területeit, majd elfoglalja Szíriát, hatalmas csapást mérve ezzel a síita Fátimidákra. Sorra foglalja el az iszlám legszentebb városait: Mekkát, Medinát, majd 1071-ben magát Jeruzsálemet is. Erre azonban az eddig passzívnak mutatkozó Bizánc is megrázza magát, és még egyszer összeszedve minden erejét, keletre vonul, hogy egy mindent eldöntő csatában megütközzön az arcátlan szeldzsukokkal, és visszakergesse őket keleti pusztaságaikba. Azonban ez a Bizánc már nem az a hatalom, amely évszázadokig uralta a közel-keleti területeket, és kénye-kedve szerint döntött egész népek sorsáról.
A mindent eldöntő ütközetre Manzikert mellett a Van-tótól északra kerül sor. A bizánci seregek fővezére, maga a császár, Romanosz Diogenész, aki egyébiránt tehetséges hadvezér hírében áll. Minden idők egyik legnagyobb hadseregének kiállítása felemészti szinte az egész császári kincstárat, azonban a tét minden eddiginél nagyobb, és a mintegy százezres sereg végeláthatatlan sorokban hömpölyög végig egész Anatólián, hogy döntő csapást mérjen a szeldzsukokra.
Bár a sereg hatalmas, összetétele túl vegyes, népek százai keverednek egymással: rosszul kiképzett újoncok, fegyverforgatásra alkalmatlan közrendűek menetelnek minden harci tüzet, elszántságot nélkülöző zsoldosok mellett, szervezettségnek, fegyelemnek a csíráját sem lehet felfedezni. Harcedzett, veterán, elit harcos mindössze egy maroknyi található a seregben. A bizánci sereg jól kiképzett veteránjai felőrlődtek az éveken keresztül húzódó határ menti harcokban, összecsapásokban, portyázásokban.
Mindezeken felül ezúttal a szerencse is elpártol a császártól. Ellenfele a félelmetes hírnévvel rendelkező, karizmatikus hódító, Alp Arszlán, aki elit katonáit a közelben összevonva éppen egyiptomi hadjáratára készül. A hadvezér a hír hallatán célpontját megváltoztatva azonnal az új ellenség ellen vonul, akit teljességgel meglep a felkészült, fegyelmezett hadsereg megjelenése. És Alp Arszlán katonái jól képzettek, fanatikusak, vérre szomjaznak, akik ritkán hagyják el vesztesként a csatamezőt. Számra ugyan fele annyian vannak, mint ellenfeleik, azonban a harcmezőn nincs ellenfelük. Fegyverzetük a sztyeppei nomád népek hagyományos fegyverzete: íj, nyíl, könnyű fegyverek, könnyű vértek, villámgyors lovak. Ellenségüket messziről árasztják el nyílzáporral, majd sebesen kitérnek a közelharc elől. A morálját vesztett, összezavarodott, rosszul kiképzett bizánci seregnek nincs esélye. Egyedül a varég (viking leszármazottak) testőrség váltja ki ellenfelei csodálatát, mert ők az utolsó emberig küzdenek, és életük árán is védelmezik a császárt, aki maga is vitézül küzd testőrei gyűrűjében, ám végül ellenfelei fogságába kerül.
Ez a vereség megkongatja a vészharangot a dekadens, önnön pompájában tobzódó, elbizakodott, a vallásban menedéket kereső Bizánc felett, és átformálja a hatalmi viszonyokat Kis-Ázsiában és a Földközi-tenger keleti partvidékén. A szeldzsukok elözönlik egész Anatóliát, a görög nyelvű lakosság fejvesztve menekül nyugat felé, és az iszlám immár Konstantinápoly kapuján kopogtat. A vereség, és az azt követő események hatására, alig több mint 20 évvel később Alexiosz császár a nyugati hittársaihoz folyamodik segítségért, akik ugyan Jézus tanait máshogy értelmezik, de mégis csak keresztények. Mert az nem lehet, hogy Bizánc, az egyik legrégebbi, leghatalmasabb, legcivilizáltabb birodalom keleti hordák martalékává váljék! És az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás óta egyébként Bizánccal nem túl baráti viszonyban lévő nyugat most az egyszer – ha nem is teljesen önzetlenül – válaszol a hadba hívó szóra.Az első keresztes hadjárat
1095 tavaszán a bizánci császár – Alexiosz – követei megérkeznek a Piacenzában zajló zsinatra, hogy II. Orbán pápa előtt tisztelegjenek, és tolmácsolják uruk üzenetét, valamint a nyugat akkori legbefolyásosabb személyiségétől kérjenek segítséget a hitetlenek elleni küzdelemre. A pápa figyelmesen végighallgatja a bizánci követeket, majd a nagy horderejű kérés megvitatására új zsinat összehívását rendeli el, még ugyanez év őszére Clermont városában. Az addig hátralévő időben bejárja Itália északi részét, valamint a Francia Királyság területeit, és számtalan egyházi, illetve világi méltóságot szólít a zsinatra. Feltételezhetően már ekkor megfogalmazódik benne a nagy elhatározás: az Úr nevében fegyverbe szólítani a keresztény hívőket, és a Szentföldön csapást mérni a hitetlenek félelmetes hordáira. Azt azonban ő sem képes felmérni előre, hogy szavai milyen hatást váltanak ki, annak nyomán Európában milyen változások mennek majd végbe, és azt, hogy döntése nyomán 200 évnyi háborúskodás, intrika, viszálykodás, szenvedés és pusztítás szabadul a Szentföldre.
A zsinat 1095. november 18-28 között folyik le, és kisebb-nagyobb egyházi, valamint világi ügyek megvitatása után a pápa november 27-én, a város mellett elterülő mezőn felállított szószékről tolmácsolja az Úr szavait az egybegyűlteknek, s a több ezres hallgatóságot harcra tüzelve szólítja fegyverbe a Szent Sír felszabadítása érdekében az igazhitű keresztényeket. Beszédében kiemeli, hogy mindazok, akik eme hadjáratban – melyet az Úr támogatása és figyelme kísér majd végig – minden harcba induló igaz keresztény azonnali bűnbocsánatban részesül, és eddig elkövetett evilági bűnei alól feloldozást nyer. A hallgatóság megbabonázva hallgatja a pápa kinyilatkozását, majd a város melletti mező hosszú ideig visszhangzik a „Deus le volt!”, „Isten akarja!” kiáltásoktól. Mindazok, akik lelkesedésükben csatlakoznak a felhíváson, köpönyegükre varrt kereszttel jelölik meg magukat, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá tegyék: „felvették a keresztet.” A pápa maga is megdöbben a hatáson, melyet buzdító szavai váltanak ki, ugyanakkor a buzgó, fellelkesült hívőkön végignézve – kik legszívesebben azonnal kelet felé vennék útjukat – mélységes elégedettséget érez, hogy a gondos előkészületek, tervek nem voltak hiábavalóak.
A kereszt felvétele jogokkal és kiváltságokkal is jár egyszerre. A keresztes családja és tulajdona az egyház védelme alá kerül, mentesítik őket az adófizetés alól, tartozásaik rendezésére pedig haladékot kapnak. Cserébe azonban teljesíteniük kell kötelezettségüket, amennyiben ezt nem teszik meg, a kiátkozás vár rájuk, amely ebben az időben a legnagyobb büntetésnek számít egy hívő számára, sokkalta rosszabb, mint maga a halál. Mindezek arra ösztönöznek rengeteg lovagot, kisebb nemest, közrendűt, nincstelent és szerencsevadászt, hogy kelet felé vegyék az irányt, ahol összecsaphatnak az Úr ellenségeivel. És mindez még egy pozitív dologgal jár a keresztény Európára nézve, és megmutatja a pápa diplomáciai érzékét is: hatalmas, felfegyverkezett keresztény tömegek indulnak a Szentföld felé, sokan közülük szegények, nincstelenek, elégedetlenek, vagy hatalomra, vagyonra, megbecsülésre vágynak, de ezzel a cselekedetükkel elvezetik a felesleges energiákat. Így a felgyülemlett feszültséget a keresztények nem egymáson, hanem a hit ellenfelein vezetik le. És egy pápa ebben az időben többet nem is kívánhat.
A keresztes hadjárat hivatalos kezdetét következő év őszére hirdetik meg, így a haduraknak, vezéreknek egy év áll rendelkezésükre, hogy felkészüljenek a hadjáratra. A seregvezérek között találjuk Rajmundot, Toulouse grófját, Hugót, Vermandois grófját, a francia király, I. Fülöp testvérét. Harcra készen áll II. Róbert, Normandia grófja, valamint Tarantói Boemund és unokaöccse Tankréd, a későbbi nagyszerű harcos. Meg kell még említeni Bouillon Gottfriedet, Lotharingia hercegét, ki fivérével Balduinnal, Boulogne grófjával készült a háborúra. Az egyházat Adhemar de Monteil, Le Puy püspöke képviseli, mint a pápa személyes megbízottja.
Azonban az egy év oly hosszúnak ígérkezik, a lelkesültség és elkeseredés oly méreteket ölt, elsősorban a szegényebb, polgári és paraszti származású népek körében, hogy türelmük fogytával, egyszerű prédikátorok buzdító szavaitól feltüzelve kezdetét veszi a szegények keresztes hadjárata. A legismertebb prédikátor mind közül Remete Péter, aki vándor szerzetesként járja a vidéket, és a hitetlenek elleni harcra buzdít mindenkit. Így sikerül összegyűjtenie majd 20.000 embert, akikkel rendezetlenül, éhezve, fázva, rosszul felszerelve indul meg a Szentföld felé.
Ugyanakkor német földön egy másik sereg is útra kel egy bizonyos Gottschalk pap és a kisnemes Emicho gróf irányítása alatt. Ez a sereg azonban Tierben, Kölnben, Mainzban és több más városban kardélre hányja a zsidó lakosságot, az Úr ellenségeit, Jézus elárulóit. Ezek a seregek aztán folytatják útjukat Konstantinápoly felé, de míg Remete Péter kíséretével nagyobb bajok nélkül megérkezik Bizáncba, addig az útjuk során fosztogatásból, rablásból élő, fegyelmezetlen német sereget a Magyar Királyság területén lemészárolják, miután a keresztény hitet valló magyar lakosságot is folyamatosan zaklatják, fosztogatják.
Közben Remete Péter gyülevész serege Konstantinápoly alá érkezik, ahol Alexiosz császárt és udvarát undorral tölti el a szedett-vedett csőcselék látványa, akik előtt lezárják a város kapuit, majd a császár parancsot ad a had azonnali behajózására. A sereg a Boszporuszon átkelve a mindig harcra kész szeldzsuk törökök szomszédságában találja magát, és mindössze pár nap múlva megsemmisítő vereséget szenved tőlük. Akit a könnyedén győzelmet arató, diadalittas szeldzsukok nem mészárolnak le, azok rabszolgasorba kerülve folytatják nyomorúságos életüket. Ezzel véget is ér a szegények keresztes háborúja.
Két hónappal később végre a jól felszerelt, harcban edzett, az előző csapatokhoz képest szervezetnek nevezhető seregek is gyülekezni kezdenek a városban és környékén, haduraik vezetésével. A seregek Konstantinápoly közelében telelnek ki, miközben vezetőik a város és a császár vendégszeretetét élvezik, majd 1097. áprilisában átkelnek a Boszporuszon, és a mintegy 100.000 fős had – melynek nagyjából a fele lehet értékes fegyverforgató – elindul kelet felé. A legközelebbi komoly ellenséges város Nicea, mely uralja szeldzsuk Anatóliát, és melynek hadura Kilidzs Arszlán, aki nem is oly rég könyörtelenül tiporta porba Remete Péter gyülevész hadát. A vezér elméjét elhomályosítja a nemrég aratott diadal, elbizakodottságában úgy véli, egy hasonló szedett-vedett, fegyelmezetlen csapattal kell ismét végeznie. Tévedése végzetesnek bizonyul, a félelmetes paripákon hadba vonuló, tetőtől talpig súlyos vérteket viselő, sebezhetetlen, szinte túlvilági démonnak tűnő nehézlovasok őszi falevélként szórják szét a muzulmán lovasokat, majd a legkisebb ellenállás nélkül vágnak keresztül a szeldzsuk gyalogságon, könyörtelenül a földbe tiporva őket. A győzedelmes csata után a védelem nélkül maradt Nicea is elesik és visszakerül bizánci fennhatóság alá.
A keresztény sereg kisebb pihenő után tovább folytatja útját kelet, azon belül is Antiochia felé, miközben visszaver több török ellentámadást, de már nem okoznak akkora veszteségeket, mint legelső alkalommal. Ellenfeleik tanultak a leckéből, és kerülik a nyílt összetűzést a nehézvértbe öltözött lovagokkal. A menetelés fáradalmait a nyugati hadak a keresztény hitet valló kilikiai Örményországban pihenik ki, majd Adhemar püspök vezetésével átkelnek az Orontész folyón és 1097. október 21-én megérkeznek Antiochia falai alá. A város több kilométer hosszú falával, mintegy 400 tornyával, és 300 méteres magasságba nyúló fellegvárával lenyűgöző látványt nyújt, és a bevehetetlenség érzetét kelti. Mindezeket a remek védműveket azonban nem mostani urainak, hanem Bizáncnak köszönheti, akik sok évszázad alatt építették, tökéletesítették a védelmi rendszereket. Azonban a várost Bizánc 12 éve elvesztette, és keresztény lakói immár a szeldzsuk rabigát nyögik. Itt és most hatalmas erőpróba vár a keresztesekre.
Antiochia ostroma hét hónapon keresztül tart, és közben a keresztesek felélik minden tartalékukat, leölik szinte az összes málhás állatukat, lovaikat. A legszegényebbek, akik a csillagászati összegekért árult élelmiszert képtelenek megfizetni, legyőzött ellenfeleik tetemeit falják fel végső elkeseredésükben. Ráadásul keresztény kémek jelentése szerint a város felmentésére igyekszik Kergoba, Moszul városának uralkodója bosszúra szomjazó, félelmetes seregével. És mikor már minden remény veszni látszik, Boemund de Taranto előáll tervével.
Egy titkos kéme révén képes megnyitni Antiochia kapuit, és miután a többi európai hatalmasság beleegyezését adja, hogy siker esetén ő lehet a tejhatalmú úr a városban, az áruló végre is hajtja parancsát. Így végre bejutnak a keresztesek a városba, majd miután egy pap látomása után a „véletlen folytán” a székesegyház alatt rátalálnak a Szent Lándzsára, új hittel feltöltve, valamint az ostrom sikerétől felbuzdulva, elsöprik Kergoba seregeit, és ezzel megszilárdítják helyzetüket a térségben. Ezzel meg is alakul az első latin állam, az Antiochiai Hercegség, melynek első uralkodója Boemund lesz, azzal a feltétellel, hogy ő maga, csapataival együtt segít elfoglalni minden városok legszentebbikét: Jeruzsálemet.
Mindeközben egy másik nagyúr, Balduin de Boulogne elfoglalja Edessza vidékét, és hamarosan újabb latin állam jön létre: az Edesszai Grófság, melynek első uralkodója Balduin lesz. A seregek ezek után megpihennek, hogy a keresztesek új erőre kapjanak és feltöltsék készleteiket. Azonban hamarosan járvány tör ki a vidéken, több nagyúr életét veszti, köztük Adhemar püspök is, a pápa megbízottja, aki eddig rendkívül jó diplomataként igyekezett a nagyurakat és a sereget a közös cél érdekében együtt tartani, és a legtöbbször sikerült is kibékítenie a rivalizáló hadurakat. A püspök halála után a gőgös, hatalomra vágyó nagyurak között kiújulnak a hatalmi harcok, torzsalkodások, így újabb hetek, majd hónapok telnek el a tikkasztó hőségben, tétlenségben, mire végül a közkatonák elégedetlenségének engedve 1099. január 13-án elindul a keresztes sereg Jeruzsálem felé.
Folyt köv.
Utolsó kommentek