"Háborúban a győzelem nem helyettesíthető."

"Ha csak egy sorral is megbecsülne a század
a béke előmozdításáért, minden dicsőséget örömmel
odaadnék érte, ami háború révén adatott meg."

- Douglas MacArthur, 1951 

A Virginia állambeli Norfolk városában található a Douglas MacArthur amerikai hadseregtábornoknak szentelt múzeum, mely az amerikai tábornok és felesége sírját is rejti. Az USA-ban - talán rövid, de eseménydús történelmük okán is - nemcsak  történelmi eseményeknek, de az azokat befolyásoló személyiségeknek is reprezentatív múzeumot és/vagy emlékhelyet (memorial) szokás emelni. MacArthurt már életében az a megtiszteltetés érhette, hogy múzeumot és emlékhelyet kívántak neki állítani. Legújabb cikkünkben a Douglas MacArthur Memorialban tett látogatásunk képes beszámolója olvasható.

A múzeum

A múzeumnak helyet adó központi fekvésű épület a 19. század végén épült és a norfolki városházának adott otthont. 1960-ban Norfolk polgármestere kezdeményezett adománygyűjtést egy Douglas MacArthurnak szentelt emlékmű kialakítására a régi városházi épületben, ahol számos relikvia, használati tárgy is helyet kaphatna. Érdekesség, hogy MacArthurnak azon kívül, hogy anyja a város szülötte volt, jószerével semmilyen kapcsolata nem volt korábban Norfolkkal. MacArthur 1964-es halála után az emlékmű rotundája a tábornok és (2000-ben elhunyt) felesége sírhelyéül is szolgál. A múzeummá átalakított, viszonylag reprezentatív épület egy 9 teremből álló, a tábornok életét kronológiai sorrendben bemutató, állandó kiállításnak ad otthont, a Memorial tőszomszédságában lévő színházépület két oldalsó terme az időszakos kiállítások számára van fenntartva. A kiállítás igazodik a manapság divatos posztmodern, "egy óra alatt végigrohanható" trendekhez, viszonylag kevés kommentár, relikvia és néhány, ámbár történelmi jelentőségű személyes tárgy alkotja a tárlat gerincét.

Rövid életrajz

Kezdetek

Nem kívánunk teljes, részletes életrajzot adni, szándékunk kizárólag a tábornok katonai pályafutásának ismertetésére és életének főbb állomásaira szorítkozik.

Douglas MacArthur 1880. január 26-án született az Arkansas állambeli Little Rockban Arthur és Mary Pinkney Hardy MacArthur harmadik, legkisebb fiaként. Édesapja katonatiszt volt, aki később az altábornagyi rendfokozatig és a fülöp-szigeteki katonai kormányzóságig vitte, kellő inspirációt nyújtva Douglasnek és bátyjainak a katonai pályához. Érdekesség még, hogy a későbbi hadseregtábornoknak dédnagyanyja, Sarah Barney Belcher személyében közös felmenője volt Frankin D. Roosevelttel és Winston Churchillel is.

Apja foglalkozása miatt MacArthurék sokat költöztek, Douglas tanulmányi eredményei ezt azonban nem sínylették meg. Sikeresen elvégezte a Nyugat-texasi Katonai Akadémiát, ugyanakkor apja és nagyapja közbenjárása ellenére sem kapta meg az elnöki kinevezést a West Point Katonai Akadémiára. 1899-ben viszont mégis felvételt nyert az áhított West Pointra, ahol 1903-ban évfolyamelsőként végzett és hadnagyi rendfokozatban a hadsereg mérnöki karához került.

1903-05 között a Fülöp-szigeteken teljesített szolgálatot, majd egy malária-megbetegedés után az apja mellé került szárnysegédnek, hogy elkísérje őt ázsiai útjára. MacArthurék fél év alatt beutazták Japánt, Indiát és Kínát. Hazatérésük után Douglas elvégezte a katonai mérnöki iskolát és különböző beosztásokban gyorsan haladt előre a ranglétrán. 1911-ben századosi rendfokozatban a Hadmérnöki Osztály vezetője lett. Apja betegsége miatt Douglas apja közelébe, Washingtonba helyeztette át magát, ahol 1912-ben a Vezérkarhoz került. Apja halála után 1914-ben részt vett az amerikai hadsereg veracruzi expedíciójában, ahol megsérült. 1915-ben őrnaggyá léptették elő és kinevezték a Hadügyminisztérium Információs Irodájának vezetőjévé.

Első világháború és az 1920-as évek

1917-ben a Nemzeti Gárda vezérkari főnökévé nevezték ki ezredesi rendfokozatban és a Szivárvány Hadosztállyal a nyugati frontra küldték. Franciaországban többször is kitüntette magát és egy gáztámadásban is megsérült. 1918-ban dandártábornokká léptették elő, amivel az Amerikai Expedíciós Erők legfiatalabb tábornokává vált. Az első világháború háború végével és a béketárgyalások kezdetével (melyekről, a tárlat által is kiemelve, kritikusan azt nyilatkozta: "A békefeltételek ... inkább a folytonos háború, mintsem a folytonos béke egyezményének tűnik") hazarendelték és a West Point főintendánsává nevezték ki. E beosztásának is a száz év óta a legfiatalabb betöltője volt. MacArthur hároméves vezetése alatt számos reformot irányzott elő az oktatás színvonalának és hatékonyságának emelése és a csicskáztatás megszüntetése érdekében (utóbbinak anno ő is elszenvedője volt), jókora ellenállást váltva ki az intézményen belül.

1922-ben megismerkedett Louise Cromwell Brookssal, akit hamarosan feleségül is vett. Állítólag a nőre szemet vető első világháborús amerikai parancsnok John J. Pershing vezérkari főnök féltékenysége miatt kétszer - rövid időre - ismét a Fülöp-szigetekre helyezték, ahol megismerkedett többek között Manuel Quezonnal, az ország Szenátusának elnökével, későbbi államfővel. 1925-ben MacArthurt a hadsereg legfiatalabb vezérőrnagyává léptették elő, ezután 1927-ig különböző parancsnoki beosztásokban keleti parti helyőrségekben szolgált. Feleségével hamar elhidegültek egymástól, 1927-ben szét, majd pár évre rá elváltak. 1927-ben egy évre az USA Olimpiai Bizottságának elnökévé nevezték ki MacArthurt, ő kísérte ki a csapatot az 1928-as amszterdami olimpiára. Az olimpiát követően két évig a Fülöp-szigeteki amerikai erők (Philippines Department) parancsnoki posztját töltötte be.

Vezérkari főnökség, Fülöp-szigetek

1930-ban négycsillagos tábornokká léptették elő és kinevezték a hadsereg vezérkari főnökének. Ötven évesen ebben a beosztásában is a legfiatalabbnak számított. MacArthur vezérkari főnökként az izolacionizmus ellenfele és a hadseregfejlesztés híve volt. Az ő vezérkari főnöki időszaka alatt indult a B-17 Flying fortress bombázó és az M1 Grarand öntöltő puska fejlesztése. MacArthur a gazdasági világválság nyomán beálló költségvetési megszorításoknak is útját kívánta állni. A pénzügyi problémákkal függött össze az az esemény is, mely végül MacArthurt igen ellentmondásos szerepben tüntette fel és végső soron sokat ártott népszerűségének. Az első világháborús veteránok 1932-ben készpénzre kívánták váltani szolgálati idejüknek megfelelő fizetésüket igazoló szolgálati igazolványaikat és ezért Washingtonba mentek tüntetni. A tüntetések összecsapásokba torkolltak, mivel a kormány a tulajdonába tartozó területekről az ott táborozó tüntetőket el kívánta távolítani. A tüntetést végül a MacArthur irányítása alatt álló hadsereg páncélos járművek és szuronyok segítségével feloszlatta, a dulakodásban többen megsérültek és egy ember meghalt. A Hoover elnök választási veresége után 1933-ban hivatalba lépő Franklin D. Roosevelt meghagyta posztján MacArthurt, annak ellenére, hogy mind az új kormányon belül, mind a közvéleményben az eseményt követően még évekig sokat támadták a tábornokot.

Vezérkari főnöki megbízásának lejárta után 1935-ben Quezon fülöp-szigeteki elnök kérésére a Fülöp-szigetekre küldik, hogy szervezze meg a Fülöp-szigeteki Közösség hadseregét. MacArthur a West Point mintájára létrehozta a Fülöp-szigeteki Katonai Akadémiát és eleinte kevesebb, később több sikerrel igyekezett fegyvert igényelni az amerikai Hadügyminisztériumtól, hogy lecseréljék a  filippínók elavult fegyvereit. Szolgálatai elismeréseképpen már 1936-ban Quezon elnök a Fülöp-szigetek (máig egyetlen) marsalljává nevezte ki. MacArthur 1937-ben nyugállományba vonult, ám tanácsadói beosztásban Quezon mellett maradt és feleségül vette a pár évvel korábban megismert Jean Faircloth-t.

Második világháború

A második világháború előrehaladtával 1941 nyarán MacArthurt ismét aktív állományba helyezték és Roosevelt megtette az USA Távol-keleti Erőinek főparancsnokává. Pearl Harbor után a japánok hamar partraszálltak Luzon szigetén és gyorsan nyomultak előre. MacArthur próbálta lassítani a japán előrenyomulást, de nyilvánvaló volt, hogy az amerikai állásokat nem lehet tartani. 1942 februárjában Roosevelt MacArthurt Ausztráliába történő visszavonulásra utasította. Ausztráliába érkezvén az amerikai tábornok a sajtónak azt nyilatkozta, hogy "vissza fogok térni", amellyel széleskörű médianyilvánosságot kapott (amit egyébként keresett is). MacArthur, miután a Szövetséges Erők Délnyugat-Csendes-óceáni főparancsnokává (SWPA) nevezték ki, Melbourne-ben, majd Brisbane-ben és Sydneyben rendezte be főhadszállását. A tábornok megkapta a Medal of Honort is, mellyel Arthur és Douglas MacArthur az első apa és fia, akik mindketten megkapták a kitüntetést.

A midwayi csata utáni helyzetet MacArthur igyekezett a japánok megállítására és fokozatos visszaszorítására felhasználni, elsőként Pápua-Új Guineában. Az amerikai haditengerészettel együttműködve MacArthur 1943 elejére a rossz felderítés miatt jelentős veszteségek árán elfoglalta a japán állásokat Bunánál, majd az Admiralitás szigeteket amerikai ellenőrzés alá véve, komoly logisztikai erőfeszítések árán, Új-Guinea északi részén nyomult előre nyugat felé, elszigetelve és megkerülve a fő japán erőket.

1944-ben az amerikai hadvezetés a Fülöp-szigeteken való partraszállás mellett döntött. A hadműveletnek gyakorlati fontosságán túl igen fontos presztízsértéke volt MacArthur számára, aki korábban már megelőlegezte a visszatérést. 1944 októberében az MacArthur és az amerikai 6. hadsereg partra szállt a Leyte-öbölben, ahol is partra lépett. Nem lehet mondani, hogy nem készült: előre írt beszédében utalt a két évvel korábbi nyilatkozatára: "Visszatértem", ezen kívül fotók és mozgókép is készült a jelenetről. A Leyte-öbölbeli hadművelet eleinte nem ment simán: a partraszállás és a haditengerészet együttműködése koordinációs problémáktól szenvedett, a partraszállók lassan haladt előre, a japán haditengerészet támadását pedig csak az amerikai haditengerészet beavatkozása tudta visszaverni a híres Leyte-öbölbeli tengeri ütközetben. Nem sokkal a partraszállás után, 1944 decemberében MacArthurt hadseregtábornokká léptették elő.

A hadműveletek Luzon és Mindanao szigetén továbbra is lassan haladtak előre, még 1945 nyarán is komoly harcok folytak. MacArthurt 1945 áprilisában az amerikai hadsereg csendes óceáni erőinek főparancsnokává nevezték (AFPAC) ki. Az ausztrál-amerikai erők partra szálltak Borneón és Labuanon is és terveket dolgoztak ki Japán megszállására, utóbbiak végrehajtására azonban már nem az eredeti forgatókönyv szerint került sor. Az atombombák ledobása után nem sokkal Japán megadta magát és ezt a tokiói kormány és a vezérkar 1945. szeptember 2-án a Tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajón ezt MacArthur előtt, hivatalos ceremónia keretében is megtette.

Japán megszállása, Koreai háború

A japán megadás után MacArthur a Japánban lévő szövetséges erők főparancsnoka beosztást töltötte be, ezáltal 1949-ig, a japán kormánynak való hatalomátadásig a hadseregtábornok kvázi Japán vezetője volt. MacArthur és stábja irányította a japán újjáépítést, a japán ipar átszervezését, és őt bizta meg az ENSZ  a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék  felállításával és annak ítéleteinek végrehajtatásával. Talán leginkább máig ható japánbeli tevékenységeként az alkotmányos reformot tarthatjuk számon. MacArthur, számos tanács ellenére, ragaszkodott a monarchia és Hirohito császár megtartásához; az új alkotmány  parlamentáris rendszert állított fel és az uralkodó hatalmát szimbolikussá tette. Az alkotmány 9. cikkelyét, miszerint Japán lemond a háborúindítás és a hadseregtartás jogáról, állítólag MacArthur személyesen írta.

MacArthur Japánban maradt 1949 után is, így ott érte a koreai háború 1950-es kitörése is. 1950 júniusában az észak-koreai hadsereg átlépte a két Korea közötti határt jelentő 38. szélességi kört és megtámadta Dél-Koreát. Az ENSZ BT 82-es számú határozatában azonnal elítélte az észak-koreai agressziót, 83-as számú határozatában pedig Dél-Koreának nyújtandó katonai segítségnyújtásra szólította fel a tagállamokat. Az ENSZ-haderő többségét az USA adta és finanszírozta, parancsnokát is Washington nevezhette ki. Az ENSZ erők vezetésére a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága egyhangúlag MacArthurt jelölte. 1950 késő nyarára a déli erőket Puszan és Taegu térségébe szorították vissza. MacArthur a háború addigi menetét a messze a frontvonal mögött, Incsonnál végrehajtott partraszállással fordította meg 1950. szeptember 15-én, amit a 20. század egyik legsikeresebb hadműveleteként tartanak számon. Bár a partraszállást követő, Szöulig tartó előrenyomulás már véres harcok árán történt, az incsoni akciót követően az észak-koreai hadsereg összeomlott, 1950 novemberére az amerikai erők megközelítették a Jalu-folyót, mely a kínai-észak-koreai határt jelölte. A szovjetek unszolására, ugyanakkor tartva attól, hogy az USA vissza akarja fordítani az 1949 őszén megnyert polgárháborút, a kommunista kínai kormány Észak-Korea megsegítése mellett döntött. 1950 novemberében a kínai "önkéntes" haderő átlépte a Jalu folyót. A támadás meglepte MacArthurt, a kínai akció 1951 januárra a 38. szélességi kör mögé vetette vissza az ENSZ-erőket.

A hadseregtábornok a kínai belépés után a katonai győzelem érdekében az eredetileg korlátozott céllal indított koreai háború stratégiai kiszélesítése mellett érvelt. MacArthur az elnök tűzszüneti tervét aláásva Szöul visszafoglalása után megadást követelt a kínaiaktól és már korábban szorgalmazta az atombomba bevetését kínai beavatkozás esetére. Háborúval kapcsolatos nézeteit ([Háborúban] a győzelem nem helyettesíthető) tartalmazó levelét az elnököt bíráló ellenzéki republikánusok a Kongresszusban nyilvánosságra hozták, amire válaszul Truman 1951. április 11-én leváltotta MacArthurt parancsnoki beosztásából, véget vetve a hadseregtábornok ötvenkét esztendeig tartó katonai karrierjének. A Truman-MacArthur nézeteltérés máig vitatott megítélésű (ahogy a háborúkat övező katonai és poltitikai célok ellentmondásai általában is gyakran előkerülnek), hisz MacArthurt a katonai győzelem elérése vezette, míg Truman kizárólag a (világ)politikai kockázatok felől közelítette meg a kérdést. A tárlat sem az elnök, sem a tábornok mellett nem teszi le a voksát: egyfelől bírálja MacArthurt azért, hogy aktív katonaként nyilvánosan beleszólt a politikába, másfelől igazat ad neki a háború katonai céljaival kapcsolatos felfogását illetően.

Leváltása után

MacArthur leváltásakor népszerűsége csúcsán volt. A Kongresszus előtt elmondott búcsúbeszéde, melyben szolgálata értékelése mellett fenntartotta a leváltásában szerepet játszó megnyilvánulását,  nagy figyelmet kapott. A hetvenegy éves nyugállományba helyezett hadseregtábornokot lehetséges republikánus elnökjelöltként hozták szóba az 1952-es elnökválasztással kapcsolatban. MacArthur hivatalosan elzárkózott mindenféle jelöltségtől és Robert Taft szenátor, Howard Taft volt amerikai elnök fia jelöltsége mellett sorakozott fel az elnökjelölő kongresszuson mint vezérszónok, nevét ugyanakkor felvetették mint lehetséges alelnökjelöltét is. A republikánus elnökjelölő gyűlésen a jelöltséget azonban egy másik háborús hős, MacArthur egykori vezérkari és fülöp-szigeteki beosztottja, Dwight D. Eisenhower és a fiatal Richard Nixon párosa nyerte el (végül a választáson is ők lettek a befutók).

MacArthur és felesége életük hátralevő részét a new yorki Waldorf Astoria egyik lakosztályában töltötték. MacArthurt azonban nem felejtették el, sőt. Évente nagyszabású parti keretében ünnepelték a tábornok születésnapját, tanácsát mind Eisenhower, mind Kennedy kikérték koreai háború idején illetve a disznó-öbölbeli kudarc után. Ezenkívül kisebbfajta mozgalom jött létre abból a célból, hogy MacArthurt emeljék hatcsillagos tábornoki rangra, ami addig egyedül John J. Pershing első világháborús tábornoknak adatott meg. A hadseregtábornokot több helyre is meghívták beszédet tartani, melyek portréjának szerves részeivé váltak, illetve táptalajt adtak számos anekdotának is. MacArthur élete utolsó jelentős beszédét 1962-ben a West Pointon a Sylvanus Thayyer Díj átvétele alkalmából tartott ünnepségen mondta (Duty, Honor, Country), romló egészségi állapota már nyilvánvaló volt. Douglas MacArthur 1964. április 6-án halt meg, holttestét a Capitoliumban tartott state funeral után Norfolkban a MacArthur Memorial rotundájában helyezték el. Érdekesség, ahogy a múzeum is kiemeli, hogy MacArthur a halála előtt óva intette az amerikai vezetést a vietnámi szerepvállalástól. Mint tudjuk, négy hónappal később megtörtént a tonkini incidens.

Képek

Balról jobbra: Pontozólap a Katonai Akadémia és a Haditengerészeti Akadémia közötti 1901 baseballmérkőzésről, melyen MacArthur is részt vett; Századosi díszelgő egyenruha a West Point Katonai Akadémiáról; Arthur MacArthur tábori íróasztala

Balról jobbra: MacArthur első világháborús tábori ládája; Zsebóra, melyet az USA Olimpiai Bizottságától kapott

Balról jobbra: MacArthur vezérkari jelvénye, mellette a francia Becsületrend főtiszti méltóságához járó ezüstplakett (a kitüntetést bizonyos André Maginot francia védelmi minisztertől vette át); MacArthur kitüntetéseinek miniatűr változata az 1930-as évekből, alatta a fülöp-szigeteki marsalli rendfokozatához járó marsallbot
 

Balról jobbra: Japán második világháborús katonai felszerelés, közöttük 99-es típusú Arisaka karabély és "Baby" Nainbu pisztoly; háborús propagandaplakát MacArthur képével
 

Balról jobbra: Részlet az előző plakátról - hát igen, a szövetséges propaganda is képes volt beteg dolgokra; MacArthur "Visszatértem"-kezdetű proklamációja; A japán kapituláció aláírása a USS Missouri fedélzetén - előtte a kapitulációról szóló egyezmény másolata és a tollak egyike, mellyel aláírták a dokumentumot.

Balról jobbra: Nagako japán császárné dedikált fotója, alatta egy Jamasita Tomojuki tábornoknak tulajdonított szamurájkard, mellette kakemono festmény MacArthurról; Tódzsó Hideki szamurájkardja és a golyó melyet a volt miniszterelnökből vettek ki letartóztatása előtti öngyilkossági kísérlete után; japán cserkészlányok üdvözlőlapja 1950-ből.

Balról jobbra: Amerikai tengerészgyalgos gyakorlózubbony és a hadsereg tiszti ünnepi viselete a koreai háború idejéből; Névre szóló M1-es ,a 187. légideszantos ezred ajándéka MacArthurnak, alatta gravírozott 75 mm-es löveg töltényhüvelye, mely egy incsoni észak-koreai parti ütegből való.

Balról jobbra: Oklevél MacArthur norfolki díszpolgárrá avatásáról 1951-ből;MacArthuros jelvények az 1952-es elnökválasztási kampány idejéből; Manila és Cebu városának kulcsai.
 

Balról jobbra: Douglas MacArthur kitüntetésekkel ékesített ünnepi hadseregtábornoki egyenruhája; MacArthur jellegzetes kukoricacsőből faragott pipája, napszemüvege és gazdagon hímzett tányérsapkája - ez a változat az amerikai tábornoki tányérsapkából lett kialakítva. Amikor MacArthurt a Fülöp-szigetek marsalljává nevezték ki, az amerikai tábornoki tányérsapka állórészére is tölgyfalevélhímzést tett, noha ez nem volt szabályszerű; Plakett, mely arról emlékezik meg, hogy mind Arthur mind Douglas MacArthur a Medal of Honor birtokosai.

Balról jobbra: MacArthur kitüntetései, köztük I. osztályú Magyar Érdemkereszt, melyet 1932-es magyarországi, vezérkari főnökként tett  látogatásán kapott.
 

Balról jobbra: MacArthur testőrségének egyenruhája, jellegzetes, krómozott rohamsisakjukkal ellátva - az alakulatot 1945 májusában hozták létre MacArthur számára, tagjai a 6. és 8. hadsereg harcoló alakulatainak legjobbjai közül kerültek ki, előírt testmagasságuk 175-185 cm között volt. Az alakulatot MacArthur utóda, Ridgeway tábornok is megörökölte. "MacArthur testőrségét" végül 1957-ben feloszlatták és beolvasztották a 8. hadsereg díszegységébe; MacArthur és felesége sírboltja a múzeum kupolája alatt.