by Rammjaeger83 & SchA

A közelmúltban egyik kommentelőnk hívta fel a figyelmünket arra, hogy mindeddig nem mutattuk be tárgyilagos, kiegyensúlyozott módon a Peru és Ecuador közötti határvitát. Ami azt illeti, a közvélemény túlnyomó többségéhez hasonlóan mi is úgy véltük, hogy ez csak két jelentéktelen dél-amerikai állam érdektelen konfliktusa, amelyhez Európának semmi köze, következésképpen az állásfoglalásnak sincs értelme.

A történelmi tények figyelmes vizsgálata során viszont arra jutottunk, hogy a dél-amerikai kontinens legösszetettebb és legkiélezettebb konfliktusával állunk szemben, amelynek megvan a maga morális dimenziója, és ezért a fejlett Nyugat részéről a semlegesség - pontosabban a közöny - hagyományos politikája semmiképpen nem indokolt többé. Következzen tehát a perui-ecuadori határkonfliktus, tágabb értelemben a Peru és szomszédai közötti ellentétek történetének rövid bemutatása.

Inka múlt és a spanyol gyarmati örökség

Peru történelmi gyökerei a dicső inka múltig nyúlnak vissza. Az ősi legendák szerint Viracocha, az inka mitológia teremtő istene jelölte ki népének a Csendes-óceán és Amazónia közötti területeket, hogy ott virágzó civilizációt hozzanak létre. A mítoszok homályába vesző első inka uralkodó, Manco Cápac alapította meg az inka nép egyetlen, örök és elidegeníthetetlen fővárosát, Cuzcot az Andok csúcsai között, és rakta le a legszentebb hely, a Coricancha - a Naptemplom - alapjait. Az inkák - lévén az egyetlen civilizált nép a prekolumbiai Dél-Amerikában - hamar egy erős és prosperáló birodalmat hoztak létre, a 15. században birtokba véve az isteni jogon őket illető területeket.

Az inkák elvitték a kultúrát az Andok legtávolabbi sarkaiba is, kiváló úthálózatuk a mai "Ecuador"-nak nevezett entitástól egészen a ma "Chile" névvel illetett régióig húzódott. Fejlett mezőgazdaságukkal virágzó kertekké változtatták az Andok lejtőit, ahol addig a fejletlen népek éppen hogy csak tengődni tudtak a pusztaságban. Monumentális templomokat emeltek, erődöket építettek, élen jártak a csillagászat, fémmegmunkálás és az építészet terén. De a boldog időknek azonban 1528-ban vége szakadt - a nagy inka uralkodó, Huayna Capac meghalt, a hatalomért pedig véres polgárháború vette kezdetét Huayna Capac fia, Huascar, és féltestvére, egyben tábornoka, Atahualpa között.

Ekkor tűntek fel a spanyol gyarmatosítók Francisco Pizarro vezetésével, eltökélve, hogy megkaparintják az inkák földjét. Maga a Peru szó is tőlük származik - egy helyi indián uralkodó után nevezték így a hódítók a Panamától délre található, nyugati területeket. (Vagyis nem csak a mai Peru területét!). Pizarro és barbár hordája tőrbe csalta, foglyul ejtette, később pedig kivégezte Atahualpát, és hosszú háborút indított az inka nép teljes leigázására. A spanyolok erőszakkal rákényszerítették az inkákra idegen, hamis vallásukat, Cuzcoban lerombolták a Naptemplomot és a szent helyére saját templomaikat építették. A Coricanchára ma már csak néhány gyászos falmaradvány emlékeztet, melyeket beépítettek az úgynevezett "Santo Domingo katedrális" alapjaiba.

Cuzco  lerombolt nagyszerű templomának helyén ma is gőgösen terpeszkednek a spanyol pápisták épületei, melyeket  fanatikus vallásuk dicsőítésére emeltek.

A hódítók által épített oszlopok mögött az ősi romok mai is hirdetik,  hogy ez a föld mindig is Viracocha népéhez tartozott, és mindig is hozzájuk fog tartozni. Eljön az idő, amikor az inka nép ismét megtisztítja az idegen vallások hordalékától ősi városát és felépül a Második Naptemplom.

A spanyolok lemészárolták és szolgasorba vetették a népet, és kiirtották a királyi családot. Az  utolsó inka uralkodó, Tupac Amaru és emberi hősiesen harcoltak a népük ősi területét elbitorló betolakodókkal, de végül a spanyol túlerő győzedelmeskedett, Tupac Amarut pedig Cuzcóban kivégezték.

A spanyol hódítók az inka őslakos foglyokat rendszeresen tizenhármasával akasztották fel és égették meg elevenen, így kifejezve hódolatukat barbár vallásuk hamis prófétájának és annak tizenkét "tanítványának". Állatias kegyetlenségük sem Dél-Amerikában, sem máshol nem ismert határt.

Amikor a spanyolok 1542-ben megalapították a Perui Alkirályságot, akkor még magában foglalta szinte az összes dél-amerikai gyarmatuk területét. De más európai gyarmatosítókhoz hasonlóan a spanyolok is új határokat húztak be a térképre, mesterséges entitásokat kreálva, hogy az "Oszd meg és uralkodj!" elv mentén biztosítsák a dominanciájukat. 1717-ben különválasztották az Új-Granadai Alkirályságot, mely nagyjából a mai Venezuelát, Kolumbiát, Trinidadot, és "Ecuadort" foglalta magában, majd 1776-ban a Rio de la Plata Alkirályságot, ami Bolívia, Paraguay és Argentína elődjének tekinthető. Az alkirályságok és tartományaik megszervezésekor a hódítók kizárólag kapzsi, imperialista érdekeiket tartották szem előtt, és a legkisebb tekintettel sem voltak egyes területek eredendő kulturális összetartozására. 

A Quito-i Audiencia, a későbbi Ecuador magja kezdetben a Perui Alkirályság része volt, majd 1717-től átkerült az Új-Granadai Alkirálysághoz. Az átszervezések alatt területei folyamatosan változtak, határait - melyek pusztán közigazgatási határok voltak -  kényüknek-kedvüknek megfelelően jelölték ki a spanyol gyarmatosítók. Ez egy földrajzi eredetű elnevezés (Ecuador - equator/egyenlítő), ecuadori nép, identitás nem volt, csupán emberek, akik  idővel ezen a területen telepedtek meg. Soha sem létezett Ecuador nevű állam korábban ott, ahol ma az Ecuador névre keresztelt entitás fekszik. 

Egyesek a hamis relativizálás jegyében azzal érvelnek, hogy szomszédaihoz hasonlóan a mai Peru is a 19. század elején függetlenedett a gyarmatosítók által meghúzott határok között. Arról természetesen hallgatnak, hogy azokkal ellentétben rendelkezik a történelmi államiság örökségével. Míg a spanyol elnyomás gúnyhatáraival Peru területeket vesztett, addig Ecuador vagy éppen Chile, területeket, sőt a puszta létüket nyerték ugyanezen határokkal.

A Chacana - "inka kereszt" - mély sprituális jelentést sűrít egy egyszerű geometriai alakzatba, ezzel is példázva az inkák minden környékbeli népet meghaladó kulturális fejlettségét.

A függetlenség rögös útján

Dél-Amerika függetlenségi háborúit Simon Bolívar nevéhez köti a történetírás. A Venezuelában letelepedett gazdag spanyol nemesi családba született katonát a mai napig a kontinens felszabadítójaként ünneplik, noha a történelmi tények ismeretében ennél jóval árnyaltabb kép lenne indokolt. Meghirdette a kontinens egyesítésének irreális eszméjét, méghozzá a történelmi államiságot és önálló kultúrát nélkülöző Kolumbia központtal. Egy józanabb gondolkodású politikus számára magától értetődő lett volna, hogy kizárólag Peru képes az Andok térségének egységbe vonására. Dél-Amerika függetlenségi háborúinak másik vezéralakja, José de San Martín tábornok vele ellentétben felismerte ezt, így az egyetemes erkölcs parancsszavára hallgatva megkezdte Peru felszabadítását.

Ezután viszont kénytelen volt visszavonulni Argentínába, mivel nem értett egyet Bolívar politikájával, akiről egykettőre kiderült, hogy hangzatos szónoklataival kizárólag hatalmi ambícióit leplezte, ráadásul átragadt rá az európai kolonialisták agresszív mentalitása is. 1824-re megtisztította Peru területét a royalista erőktől, de addigra “Nagy-Kolumbia” néven egyesítette Új-Granadát, Venezuelát és mai Ecuador területét a saját elnöksége alatt, ráadásul ehhez a mesterséges államhoz Quito mellett hozzácsatolta Guayaquil tartományt is azzal a körmönfont érveléssel, hogy a spanyol korona 1809-es döntése értelmében az Új-Granadai Alkirálysághoz tartozott, melynek jogutódjának Nagy-Kolumbiát nyilvánította ki. 1822-ben ugyanerre hivatkozva annektálta Jaén területét, noha annak lakossága korábban népszavazáson döntött arról, hogy ősei földjéhez, Peruhoz akar tartozni. 1828-29 folyamán katonai intervencióval kényszerítette Perut döntésének elfogadására. 

Nagy-Kolumbia térképe. Balra lent világosbarnával és sárgával jelölve láthatóak az területek, melyeket Bolívar erőszakkal elcsatolt Perutól, és 1830 után "Ecuadorhoz" kerültek.

Ilyen bárgyú módszerekkel már nem tarthatta fenn diktatúráját; mesterségesen összetákolt állama 1830-ra a felkelések és széthúzás következtében darabjaira hullott. Egyik csatlósa, a szintén venezuelai Juan José Flores tábornok ekkor kikiáltotta a kormányzósága alatti Azuay, Guayas és Quito területek függetlenségét, és az így egyesített “országot” elkeresztelte Ecuadornak. Ez az "ország" valójában még dél-amerikai viszonylatban is híján volt a belső egységnek és nemzettudatnak. Kezdettől fogva politikai széthúzás, makacs hatalmi harcok és az idegen országok - különösen a gyarmatosító hatalmak - kiterjedt befolyása jellemezték.

Diktátorai viszont továbbra is bitorolták a Bolívar által Perutól elcsatolt területeket az állítólag 1830-ban aláírt Pedemonte-Mosquera jegyzőkönyvre hivatkozva, amely a Marañón, Macará és Tumbes folyók vonalát jelöli ki a két ország közötti határnak (lásd a lenti térképen). A dokumentum eredeti példányát valójában sosem találták meg, és természetesen Peru sem ratifikálta. A vita békés rendezése érdekében Peru 1887-ben és 1904-ben is a spanyol koronát kérte fel arra, hogy vállalja a döntőbíró szerepét, de úgymond a "megfelelő információk hiányára" hivatkozva Madrid ezt elutasította.

Ellenségek közé szorítva

De nem Ecuador volt a spanyol gyarmatosítók és helyi örököseik által mesterségesen kreált egyetlen dél-amerikai állam, amelynek saját hatalmát féltő uralkodó csoportjai ellenségesen szemlélték Peru felemelkedését. 1836-ban Peru és Bolívia haladó gondolkodású vezetői konföderációban egyesítették a két országot, de azt egyik szomszédja sem ismerte el, Chile pedig Argentínával szövetségben támadást indított ellene azzal az - európai mentalitásra valló - indokkal, hogy a perui-bolíviai államszövetség “felborítja a kontinens hatalmi egyensúlyát”. 

Az agresszorok sajnos mindent elkövettek, hogy Peruban szítsák a belpolitikai ellentéteket, és soraikban megtévedt perui disszidensek is harcoltak. Ennek dacára a perui erők első partraszállási kísérletüket és az argentín offenzívát 1837-38 folyamán visszaverték, de később Manuel Bulnes chilei tábornok a yungayi csatában döntő vereséget mért rájuk. Az ezt követő zűrzavarban a Konföderáció felbomlott, és Peruban a belpolitikai stabilitást majd csak Ramón Castilla elnök állította helyre 1845 után. A hasonló “meglepetések” elkerülésére 1873-ban Peru és Bolívia titkos védelmi paktumot kötött.

Hamar kiderült, hogy félelmeik nem voltak alaptalanok. A chilei vezetők ugyanis nem elégedtek meg azzal, hogy durván megsértették Peru nemzeti szuverenitását. Mikor rendszerük az 1870-es években hibás politikájuk miatt gazdasági válságba került, szemet vetettek a perui Tarapacá-sivatag gazdag foszfát- és sólelőhelyeire ill. a Bolíviához tartozó Atacama-sivatag rézbányáira és Antofagasta kikötőjére. 1879 februárjában a britek bátorítására meglepetésszerű offenzívát indítottak ezek megszerzésére. Az ürügyet ezúttal az Atacama területén működő chilei vállalatokra kivetett adóemelés szolgáltatta...

A történetírásban eufemisztikusan “csendes-óceáni háborúnak” nevezett rablóhadjárat során - a britektől vásárolt hadihajókra hagyatkozva - partraszálltak Tacna és Arica tartományokban (Bolívia kénytelen volt megvert csapatait visszavonni), majd 1881 elején sikeresen elfoglalták a fővárost, Limát is. A peruiak azonban újjászervezték erőiket az Andokban és hősies gerillaháborút kezdtek a betolakodók ellen, s így sikeresen elkerülték a teljes vereséget.

A megszállás során Chile súlyos veszteségeket szenvedett, és 1884-re mindkét országgal békeszerződést kötött. Ennek értelmében viszont Bolívia elveszítette a tengerpartját, Peru pedig azokat a területeket, melyek ásványkincsei biztosíthatták volna számára a gyors gazdasági felemelkedés lehetőségét, népének pedig az őket megillető életszínvonalat.

Peru és Bolívia területi vesztesége a csendes-óceáni háborúban (balra). A győzedelmes chilei vezetők odáig mentek, hogy Valparaiso városában emlékművet emeltek a katonáknak, akik az általuk elrendelt barbár agresszió végrehajtása közben úgymond "hősi" halált haltak (jobbra). Akaratlanul is hű képet fest ez egy olyan rezsimről, amely az európai kolonialisták áldásával végrehajtott területrablást és az Andok őslakosainak kisemmizését hű hazafihoz méltó dicsőséges cselekedeteknek minősíti. A chileiek a mai napig büszkék az 1879-ben elkövetett orvtámadásra, és nemhogy a kártérítést, de az egyszerű bocsánatkérést sem tekintik szükségesnek. Hosszas egyeztetések után csak arra voltak hajlandók, hogy 1929-ben lemondjanak a háborúban elorzott Tacna területéről.

De Peru gumiültetvényekben gazdag északkeleti régiói sem voltak sokkal nagyobb biztonságban. Kolumbia több határincidenst is kiprovokált, és Peru az USA nyomására 1922-ben kénytelen volt aláírni szomszédjával a Salomón-Lozano szerződést, amely a Putumayo folyót jelölte ki államhatárnak. Ezzel lemondott Leticia területéről, amelyet korábban az ott élő perui telepesek virágoztattak fel. Kolumbia további provokációi után Peru kísérletet tett a határvita méltányos rendezésére, de ez sikertelennek bizonyult. 

Az 1930-as évekre tehát Perunak rá kellett döbbennie, hogy három ellenséges állam veszi körül, amelyek csak az alkalomra várnak, hogy újabb és újabb területeket ragadjanak el tőle, és végül a Csendes-óceánba szorítsák az inkák leszármazottait. Ilyen körülmények között a békeszerető perui népnek nem volt más választása, mint a preventív háborúra való áldozatos felkészülés. Ezt szerencsére megkönnyítette az, hogy az 1929-es világválságot Dél-Amerikában Peru diverzifikált és exportorientált gazdasága sínylette meg a legkevésbé.

Peru vezetői természetesen ettől függetlenül ebben az időszakban is az érdekellentétek békés rendezését tekintették az optimális megoldásnak. Ecuador azonban semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó az USA közvetítésével folytatott tárgyalásokon, sőt egyre több katonai támaszpontot létesített a vitatott területeken, 1941 elején pedig bevonult Zarumilla városába.

Mivel minden értesülés egy küszöbön álló ecuadori offenzívát valószínűsített, július 22-én a perui csapatok preemptív támadás keretében átlépték a határt, és gyors ütemben előrenyomultak. Magas felkészültségről és hozzáértésről tettek bizonyságot, nemcsak vadászbombázókat vetettek be, de légideszantot is - a nyugati félteke történelmében először. Az ecuadori erők teljes összeroppanását csak az USA és dél-amerikai szövetségesei nyomására október elején aláírt fegyverszünet akadályozta meg. Az 1942 februári riói jegyzőkönyv értelmében (melyet mindkét fél ratifikált) Ecuador 200 ezer km² területről mondott le Peru javára. 

A győzelmes 1941-es háború következményei. Világoszöld: a felszabadított perui területek. Sötétzöld: a továbbra is az ecuadori vezető klikk által bitorolt, de valójában szintén Perut megillető terület.

Néhány évvel később viszont kiderült, hogy ez a döntés Ecuador részéről pusztán taktikai jellegű volt. Kijelentette, hogy nem fogadja el a demarkációs vonalat, mivel azt úgymond a helyi földrajzi viszonyok pontos ismerete nélkül jelölték ki. 1960-ban semmisnek nyilvánította a riói döntést, és a határ egy 78 km-es szakaszán magáénak követelte a Kondor-hegység és a Marañón folyó közötti területet, ahol ismét támaszpontok létesítésébe fogott. Ennyit az ecuadoriak szavahihetőségéről.

A térképen pirossal jelölve látható az Ecuador által hivatalosan követelt terület, amelyet a Peru elleni további támadások kiindulópontjául akarnak felhasználni.

Nyilvánvalóvá vált, hogy az ecuadori agresszorok ugyanazokkal a módszerekkel folytatják a Peru megcsonkítására és ellehetetlenítésére tett erőfeszítéseket, mint a riói “békekötés” előtt. Peru a végtelenségig ekkor sem nézhette tétlenül a lassú beszivárgás és területfoglalás stratégiáját. 1981 elején egy bravúros hadművelet során a határ közelében helikopterdeszant bevetésével, minimális veszteségek mellett visszafoglalt hat helyőrséget és három falut, ahová az ellenség nem sokkal korábban bevette magát. 1995 januárjában azután onnan nem messze, a Cenepa folyó völgyében az ecuadori hadsereg még súlyosabb provokációkhoz folyamodott: nemcsak katonai táborokat létesített idegen felségterületen, de aljas módon perui őrjáratokat is megtámadott - kihasználva azt, hogy Peru páncélos- és légierejének zöme, továbbá lövészalakulatainak jelentős része a chilei határ közelében állomásozott az ott korábban lezajlott sorozatos incidensek következtében.

Ennyire elkeseredett harcokra 1941. óta nem került sor ezen a vidéken, mivel az ecuadoriak ravaszul választották meg az összecsapás nekik kedvező helyszínét, és logisztikájukon, taktikájukon is sokat fejlesztettek az azt megelőző években, nyilvánvalóan külföldi segítséggel. A felek eleinte helikopterekkel és bombázókkal támadták egymás helyőrségeit. A perui erők nagy erőfeszítéssel rövid időn belül erősítést küldtek az elszigetelt, dzsungel borította területre, majd páncélosok bevetésével felszámoltak két ellenséges támaszpontot. Súlyos harcok árán már majdnem sikerült teljesen megtisztítaniuk a területet, amikor  az ENSZ nyomására március 1-én a felek fegyverszünetet kötöttek, jellemzően az után, hogy a hős perui hadsereg ismét vereséget mért a gyáva ellenségre. 1998-ban Ecuador kisebb területi engedmények fejében hajlandó volt nyilvánosan megkötni a békét, de mindannyian tisztában lehetünk az ecuadori "kettős beszéd" jellegével - a tűzszünetet csak újabb fegyverkezésre használják.  A perui katonák az előnytelen külső körülmények miatt ismét nem arathattak teljes győzelmet, de elmondhatták, hogy sikeresen megálljt parancsoltak a betolakodóknak.

Az Ecuadorban kiadott térképeken a mai napig sajátjukként tüntetik fel azokat a területeket, amelyekről hivatalosan már az 1998-as békeszerződésben lemondtak. Ez jól jelzi az ország vezetőinek továbbra is fennálló törekvését arra, hogy - a múltból nem tanulva - a jövőben újra Peru megcsonkításával próbálkozzanak. Perunak ezért továbbra is fel kell készülnie az ellenük vívott háborúra. Nem fektetheti bizalmát egy szerződésbe, hiszen Ecuador kétszínű urairól többször bebizonyosodott, hogy aláírnak bármit, ha az rövid távú érdekeik szolgálatában áll.  

Konklúzió

Az USA és az európai gyarmatosítók beavatkozásaikkal többször is megakadályozták Perut abban, hogy végső győzelmet arasson ecuadori ellenségén és ezzel megteremthesse az Inka Birodalom feltámadásának feltételeit. Dél-Amerikai talpnyalóik, Chile és Ecuador kezdettől fogva fel akarják osztani az inkák őshazáját egymás között, és többszöri, elkeseredett próbálkozásuk csak a perui hadsereg hősies ellenállásán bukott meg.

A 16 karú nap szimbóluma egy napon még győzedelmesen fog lobogni az Andok csúcsain. A múlt bűnei, a kizsákmányolás, a népirtás miatt minden európainak, minden civilizált népnek eredendő erkölcsi kötelessége kiállni az Andok sokat szenvedett népe mellett, és segíteni őket, hogy maradéktalanul visszaszerezzék őseik földjét, mely kizárólag őket illeti meg.

Peru népének ellenségei gyakran vádolják őket azzal, hogy a hosszú évszázadok során annyi néppel keveredtek, annyi bevándorló érkezett az országba, hogy kapcsolatuk az Inka Birodalom népével csak jelképes. Ez természetesen aljas hazugság, amit a CIA World Factbook is bizonyít: a lakosság 45%-a indián, és 37% mesztic (félindián, ami az inka öröklési szabályok szerint inkának számít). Ez azt jelenti, hogy csak 18% az aránya a mindenféle idegen népnek, akik a történelem forgatagában Peruba vetődtek. Természetesen bizonyos jogok őket is meg kell, hogy illessék, de nem szabad elfelejteniük, hogy az Andok nem az ő hazájuk, ők csak egy megtűrt kisebbség egy hatalmas civilizáció ősi földjén!

Az európai gyarmatosítók módszereit és mentalitását átvevő jobboldali reakciós militarizmus fekete bakancsai ma is Chile földjét tapossák, csak az alkalomra várva, hogy ismét magukhoz ragadják a hatalmat. Az Egyesült Államok és a "fejlett" Nyugat elfordította a fejét, vagy a rosszabb esetben a markába röhögcsélt, amikor az Andok lejtőit a barna eső áztatta!

Hasonlítsuk össze ezt az igazi, szívből jövő hazaszeretettel, ami a perui katonákból sugárzik!

Utószóként a szerkesztők szeretnének köszönetet mondani azoknak, akik segítsége  és kitartó támogatása nélkül nem jöhetett volna létre ez a cikk:

• a Keleti Pályaudvar Hörpintő restijének nemzetiszocialista-kommunista komparatív genocídium tanulmányok tanszéke
• a beregsuttyói Napsugár Italbolt PAK FA / F-22 Összehasonlító Kutatóintézete
• a nyírköcsögi "Csendes" presszó kézifegyverek szakosztálya (AK-47 vs M-16 Research Study Group)
• Hans Riesenkriegsäufer, a nagy sikerű "A németek nyertek volna, ha..." című könyvsorozat szerzője
• szponzorunk, a Bodri Kisállatbolt, hazánk vezető gumicsont-gyártója
• és természetesen az Index fórum Közel-Kelet topikja