Bevezetés – röviden a fegyverkereskedelem elméletéről

„Szaúd-Arábia 60 milliárd dollár értékben vásárol fegyvert az Egyesült Államoktól”; „Thaiföld kiadja Viktor But nemzetközi fegyverkereskedőt az USA-nak”; avagy „Oroszország visszalép az Iránnal kötött rakétaszállítási megállapodástól” - a globális médiában legtöbbször ilyen hírek kapcsán találkozunk a fegyverkereskedelemmel. Az ittenihez hasonló portálokon ezen kívül megtaláljuk az adott technikai eszközök részletesebb leírását, vagy éppen a konkrét személyes élettörténetét.

A világpiacon sokféle termék cserél gazdát – így természetesen fegyverek is. A fegyverek piaca azonban természeténél fogva nem írható le tisztán keresleti-kínálati függvényekkel, egyensúlyi árakkal. Tipikusan olyan szektorról van szó, ahol a közgazdasági törvényszerűségeknek (részben) nincs értelme. Az egyszeri fogyasztóhoz képest ugyanis egy állam érdekei a „biztonság piacán” valamivel összetettebbek, túlnyúlnak a „minél több fegyvert, minél olcsóbban” analógián.

A realista biztonságértelmezés koncepciójából kiindulva én, mint állam a következőt szeretném: szeretnék magamnak minél több fegyvert, emellett szeretnék a szövetségeseimnek is minél több fegyvert – vagy azért, mert gazdasági hasznom származik belőle, vagy azért, mert potyautasként arra apellálok, hogy majd ők megvédenek engem is. Emellett nem szeretném, hogy bárki, aki az én pozíciómat fenyegeti, fegyverekhez jutna, akár a határaimon kívül, akár azokon belül.

Azaz: minden egyes államnak jól felfogott érdeke, hogy a fegyveres erői és hatósági szervezetei által képviselt „erőszakmonopólium” a lehető legszélesebb körben sértetlen maradjon. Ez indokolttá teszi a piac szabályozását, a fegyverüzletek engedélyekhez kötését. Másrészt a fegyverek világpiaca természeténél fogva átpolitizált, a tisztán gazdasági érdekeken túl senkinek sem mindegy, hogy a szövetségese, vagy az ellensége vásárol éppen fegyvereket. A világ külpolitikai rendjétől függetlenül ez változatlan, ha úgy tetszik történelmi evidencia.

Értelemszerűen minél nagyobb hatókörű eszközökről van szó (kézifegyverektől a tömegpusztító fegyverekig bezárólag), ezek az érdekek annál erősebbek. Ennek a két különleges tulajdonságnak (a szabályozás igénye és az átpolitizáltság) az elegye vezet ahhoz, hogy míg nemzeti szinten minden egyes állam kiterjedt engedélyezési rendszert tart fent a fegyverek tartására és forgalmára vonatkozóan, addig nemzetközileg nem létezik ilyen univerzális, globális egyezmény, szemben számos, a világkereskedelemben megjelenő termékcsoporttal.

A következőkben megpróbáljuk megvizsgálni, milyen sajátos körülményeknek köszönhető ez a helyzet, és várható-e változás a közeljövőben ezen a területen, különösen tekintettel az ENSZ keretei között zajló tárgyalások kilátásaira.

Mekkora üzlet a fegyverkereskedelem?

A fegyverkereskedelem globális volumenére vonatkozó szakértői becslések kapcsán a legérdemesebb a stockholmi székhelyű SIPRI-hez, és az általuk kiadott évkönyvekhez, illetve az amerikai CRS (Congressional Research Service) jelentéseihez fordulni. A becslések szerint például a 2009-es évben a államközi fegyverszállítási megállapodások összértéke 57,5 milliárd dollár körüli összeget tett ki. Viszonyításképpen: a világ katonai kiadásai 2009-ben összesen 1.531 milliárd dollárt tettek ki, de ez tartalmazza a személyi és működési kiadásokat is, tehát csak egy bizonyos része minősül eszközbeszerzésnek, ami ugye a fegyverkereskedelem fő tárgya. (További részletek az USA Kongresszusi Tudományos Szolgálata által kiadott, Grimmett-jelentésként is ismert publikációban, amely elsősorban a fejlődő országokba irányuló fegyvertranszferekről ismertet éves szinten statisztikai adatokat.)

A SIPRI 2010-es évkönyvének (a bevezető fejezetet lásd itt) adatai szerint (értelemszerűen 2009-re vonatkozó statisztikák) a legnagyobb exportőrök között stabilan tartja magát az USA – Oroszország - EU vezető országai (a németekkel az élen, igen) – Izrael sorrend. Ennél érdekesebb a recipiens (tehát a vásárló) országok listája, míg az élen álló Kína-India kombináció nem olyan meglepő, a katonailag „feltörekvő” szerepre aspiráló, de saját hadiipar terén – egyelőre – korlátozott államok (Dél-Korea, Egyesült Arab Emirátusok, Szaúd-Arábia, illetve Görögország, mely utóbbi különösen kakukktojás) már igen tanulságos. Ugyanezek az alapadatok elérhetőek ebben a rövid összefoglalóban is.

A fegyverkereskedelemben való részvétel előnyeit és kockázatait ez alkalommal nem célunk taglalni. Fogadjuk el az egyszerűség kedvéért azt az alapvetést, hogy fejlett ipari országként minden egyes államnak egyaránt gazdasági és biztonsági érdeke hadiipari kapacitásainak fenntartása. Ehhez, amennyiben a hazai biztonsági helyzet, vagy a honvédelmi vezetés költségvetési korlátai nem engedik meg, exportra van szükség.

Apró közbevetésként megjegyzendő: érdemes egy pillantást vetni a SIPRI fegyverkereskedelmi adatbázisára is. A hazánk környezetében található, hasonló méretű – vagy kisebb – országok közül: Ausztria 27., Csehország 29., Moldova 34., Bulgária 35., Románia 38., Szlovákia 44.

Feltételezhető, hogy az első két esetben már jócskán nem a szocializmusból visszamaradt technika elosztogatásáról van szó, míg a többi ország az esetleg még meglévő „szovjet fölösleg” felszámolásának jóval egyszerűbb és költségkímélőbb módját választotta a komplikált le-/szétszerelési eljárásoknál. Észrevehetjük, hogy a régión belüli közeli és távoli, hasonló gazdasági-katonai adottságokkal rendelkező szomszédainkhoz képest Magyarország egyáltalán nem szerepel a fenti listában. Ez önmagában külön megérne legalább egy külön postot. (Akkor is nagyjából hasonló felosztást kapunk, ha a recipiens oldali táblázatot vizsgáljuk)

Aki egyébként szereti a manipulatív, hangulatkeltő, tényfeltáró-újságíró stílusú bullshit-et, annak melegen ajánlott Gideon Burrows A fegyverkereskedelem című kis zöld könyvecskéjének tanulmányozása. (Röviden: a fegyverkereskedelem a gonosz multik mesterkedése, és így tovább.)

Mi motiválja tehát a nemzetközi szabályozás létezését ezen a területen? Az első az állami erőszakmonopólium megőrzésének szándéka az államon belül, tehát az illegális felhasználók fegyverhez jutásának megakadályozása a kereskedelemi tranzakciók engedélyekhez kötésén keresztül. A második a politikai kontroll, tehát az államok azon törekvése, hogy fegyverexportjuk a barátinak tekintett államokba kerüljön (és ott is maradjon), míg azok, akikkel kevésbé ápolnak jó viszonyt, lehetőleg minél kevesebb fegyverhez jussanak. Attól, hogy ezt régebben egyszerűen az ellenfél blokád alá helyezésével oldották meg, ma pedig már nemzetközi embargók és exportkontroll-megállapodások révén intézményesítik ugyanazt a gyakorlatot, a lényeg nem változik, csak a forma.

A fegyverkereskedelmi szabályozás problematikái

a) tömegpusztító fegyverek

Fontos kiemelni, hogy „fegyverkereskedelem” alatt tulajdonképpen a hagyományos fegyverek (az ENSZ nyelvezetében „conventional arms”) kategóriáját értjük. A külön kategóriába eső, tömegpusztító fegyverekkel foglalkozó nemzetközi nonproliferációs rezsim fő sarokpontjai a vegyi, ill. biológiai fegyverek elterjedését akadályozó egyezmények, valamint nukleáris területen a nonproliferációs egyezmény. A nemzetközi tömegpusztító fegyverek nonproliferációs rezsimjéhez tartozó szerződések megtalálhatóak például az ENSZ által elismert és regisztrált, leszerelésre és fegyverzetkorlátozásra vonatkozó nemzetközi egyezmények között.

Ebből következik az is, hogy a nemzetközi közösség a tömegpusztító fegyverek kérdését a hagyományos fegyverektől elkülönülten kezeli, azok transzfereire sokkal szigorúbb szabályok, igen gyakran kategorikus tiltások vonatkoznak. Ez is logikus, hiszen például egy atomhatalom számára mind a szövetségesei, mind az ellenfelei részéről történő atomfegyverhez jutás elfogadhatatlan, nem beszélve a nem állami szereplőkről. A tömegpusztító fegyver ugyanis, mint tudjuk, nem válogat. Nem véletlen, hogy a fent említett szerződések közül szinte elsőként született meg a nonproliferációs paktum 1968-ban.

b) hagyományos fegyverek – legalitási kritérium

A hagyományos fegyverek körében ezzel szemben nincsenek átfogó, közel univerzális tagsággal rendelkező szerződések. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a hagyományos fegyverek piaca tökéletesen szabályozatlan lenne.

Nemzeti szinten szinte minden állam rendelkezik egy úgynevezett exportengedélyezési rendszerrel. Ennek lényege, hogy fegyverkereskedelmi ügyletet csak az illetékes hivatal engedélyével lehet végrehajtani, melynek során mind az eladónak, mind a vevőnek – illetve az úgynevezett végfelhasználónak, amennyiben többlépcsős a tranzakció – szintén megfelelő engedélyekkel és minősítésekkel kell rendelkeznie. Nemzetközi tranzakció esetén természetesen az érintett országok engedélyezési hivatali közti kommunikáció is szükséges. A fegyverekre, érzékeny termékekre, illetve kettős felhasználású (azaz civil és katonai használatra egyaránt alkalmas) termékekre vonatkozó nemzeti exportszabályozók országonként változóak, de azonos alapelvekhez igazodnak. (Aki bővebben meg szeretne ismerkedni a különböző nemzeti szabályozó rendszerek közti hasonlóságokkal és különbségekkel, annak ajánlott a következő, ZMNE-n született doktori disszertáció áttekintése.)

Magyar viszonylatban a haditechnikai cikkek és fegyverek kereskedelmének engedélyezését – minden egyéb engedélyhez kötött termékhez hasonlóan – a Nemzetgazdasági Minisztérium alá tartozó országos hatáskörű hivatal végzi. Ezek a szabályozó rendszerek elsősorban az első problematikát, tehát az illegális kezekbe kerülést próbálják megakadályozni, úgymond kölcsönösségi alapon. A fenti szabályok kijátszására szakosodott csempészek (fekete fegyverkereskedelem), illetve a szabályok és engedélyezési rendszerek közti manőverezésből élő brókerek (szürke fegyverkereskedelem) tevékenysége az, amely „viszonylag” gyakran visszaköszön a médiában (ld. egyebek mellett a Lord of War c. filmet is).

Különösen a szürke fegyverkereskedelem kategóriájában ad okot az eredeti definíció kitágítására a brókerek tranzit- és közvetítő tevékenysége. A több lépcsős, hamis és valódi engedélyeket egyaránt érintő szállítási folyamatok összetettsége miatt sokak szerint indokolt a tranzit- és brókertevékenységek felügyelete is. Ebben az esetben már nem exportengedélyezésről, hanem transzferengedélyezésről beszélünk, hiszen az üzlet nem csak a származási ország hivatalait és szabályait érinti.

c) hagyományos fegyverek – politikai kritérium

A második problematikába, azaz a politikai alapú exportkontroll körébe tartoznak a különböző blokkok, nemzetközi szervezetek, közösségek által alkalmazott eljárások és sztenderdek.

Ennek legegyszerűbb formája az adott országba irányuló bármilyen fegyvertranszfer tiltása, megakadályozása. Történelmi távlatban az ellenféllel, vagy ellenséges szövetséggel szembeni blokádok, míg modernebb, hidegháborús viszonylatban a COCOM-lista működése sorolható ide. De az ENSZ BT és egyéb nemzetközi szervek (EBESZ, EU) által meghirdetett embargók is ugyanezen az elven működnek: valaki nem szimpatikus (mert háborúban állunk vele, vagy mert megsértette a nemzetközi békét és biztonságot), tehát igyekszünk elvágni minden lehetséges fegyverszállítástól, ami csak módunkban áll. Az ilyen jellegű embargók azonban egyedi és eseti jellegűek, tehát nem vonatkoznak az egész piacra.

A nemzetközi szinten gyakran előfordul, hogy a törvényesség és a politikai kritérium „nevesített” verziója keveredik. Ennek az átmeneti csoportnak a képviselői a különböző államszövetségek által közösen fenntartott rezsimek, melyek természetükben a legközelebb állnak a fent említett, nem létező globális szabályozáshoz. Azonban, pontosan azért, mert vagy nem univerzálisak, vagy nem kötelező jellegűek, nem helyettesítik azt. Ezen rezsimek két legfontosabb képviselője az Európai Unió exportpolitikája, valamint a COCOM-lista utódjaként a 90-es évek közepére létrejött, a fejlett haditechnikai exportőr országokat tömörítő Wassenaar-i Megállapodás. Ezek igen kiterjedt, viszont nem univerzális rezsimek. Erre most nem vesztegetjük a terjedelmet, mert a sorozat második részében részletesen beszámolunk róluk. (Megjegyzendő, hogy tömegpusztító fegyverek és hordóeszközök terén is létezik több hasonló megállapodás, amire most egyáltalán nem térek ki.)

A nemzetközi szint másik formája, a globális, de nem kötelező érvényű transzferregiszterek alkalmazása. A szintén a kilencvenes évek óta létező globális ENSZ-fegyverregiszterbe elvileg minden egyes államközi, nehézfegyverekre vonatkozó transzfert, és a meglévő készletet is be kell jelenteni – önkéntes alapon. Ez azonban már megtörtént üzleteket dolgoz fel, tehát adatszolgáltatási, és nem preventív funkciót lát el.

A politikai alapú exportkontroll sajátos részterületét képezik az emberi jogok betartásához, és egyéb felvilágosult gondolatokhoz kapcsolódó fegyverkereskedelmi irányelvek. Ezek elsősorban – nem meglepő módon – a kérdéskört nyomon követő civil szervezeti lobbi részéről merülnek fel, de formailag megtalálhatóak több létező dokumentumban is. Ez a törekvés tulajdonképpen arra irányulna, hogy adott államba irányuló, egyébként legális fegyvertranszfer esetében elsősorban ne a politikai kapcsolatokat, hanem univerzálisnak tekintett elveket vegyünk figyelembe. Ennek egyik leglátványosabb gyakorlati példája az Unió tagállamai részéről Kínával szemben fennálló fegyverembargó, de a civilek követelései ennél jóval szélesebbek. Erre szintén a második részében térek majd ki.

d) hagyományos fegyverek – könnyű és kézifegyverek

A hagyományos fegyverek kategóriáján belül is kiemelt figyelmet szentel a média és a nemzetközi közösség egyaránt a könnyű és kézifegyvereknek (nemzetközi zsargonban „Small Arms and Light Weapons" – SALW), hiszen leggyakrabban ezek képzik az illegális, vagy ún. szürke üzletek tárgyát, kis méretüknél, alacsony áruknál, könnyű szállíthatóságuknál, illetve a keresleti oldalon lévő csoportok (gerillák, szakadárok, stb.) „taktikai profiljánál”fogva.

A SALW-kategória ennek köszönhetően mind a szakmabeliek körében, mind az emberi jogokkal és leszereléssel foglalkozó civil szervezetek oldalán, mind az ENSZ-béli tárgyalások során olyan jelentős tétellé nőtte ki magát a hagyományos fegyvereken belül, hogy sokan egyenesen összemossák a fegyverkereskedelmi szabályozás szükségességét a SALW-proliferáció problematikájával. Ez nem feltétlenül helytelen és indokolatlan, viszont jelentős leegyszerűsítés. Erről is bővebben szó lesz a második részben.

Aki szeretne jobban elmélyedni a könnyű és kézifegyverek transzfereinek, előállításának és terjedésének témájában, azok számára kifejezetten ajánlott a Genf központú Small Arms Survey kiadványainak részletes tanulmányozása.

A cikk második részében ismertetem, hogyan jelenik meg mindez az ENSZ napirendjén, és milyenek a globális fegyverkereskedelmi egyezmény körüli tárgyalások jellegzetességei.