Kis ukrán oligarchológia, kezdőknek.

Az orosz medve és az ukrán kismalac

Arisztotelész szerint az oligarchia olyan államformát jelent, amelyben gazdag emberek csoportja irányítja az országot, a katonai és egyházi elittel karöltve. Az oligarchiát Anatolij Csubajsz szép emlékű orosz miniszterelnök-helyettes töltötte fel új jelentéssel, amikor a '90-es évek gazdasági és politikai káoszából kiemelkedő nagy hatalmú üzletemberek csoportját nevezte így. A volt szovjet tagállamok többségében kialakultak oligarchikus struktúrák, amelyek a sok hasonlóság mellett lényegesen el is térnek egymástól. Eklatáns példája ezeknek a különbségeknek az orosz és az ukrán oligarchák egymástól gyökeresen eltérő helyzete, gazdasági és politikai ereje és funkciója az állam működésében illetve működtetésében.

Az orosz oligarchák tündöklésének az 1998-as orosz pénzügyi válság, majd Putyin elnöksége vetett véget. Az orosz oligarchia politikai hatalma minimálisra korlátozódott, egyesek emigráltak, mások (ld. Hodorkovszkij) megpróbáltak ellenállni, a többség azonban beletörődött a megváltozott helyzetbe és visszavonult az üzleti életbe. Ukrajnában Kucsma (balra) második elnöki ciklusában (1999-2004) megpróbálta hellyel-közzel leutánozni Putyin sikerét, ezért kialakította a "fékek és ellensúlyok" rendszerét, amelyben a különböző oligarchikus csoportokat egymás ellen kijátszva Putyin irányított demokráciáját is felülmúló kvázi-demokráciát igyekezett kialakítani. Ez a rendszer átmenetileg működőképes volt, de hosszú távon eleve kudarcra volt ítélve az így létrehozott instabil formáció. Az ukrán oligarchák tehát a mai napig kulcsszerepet játszanak az ukrán állam működésében.

Egy másik lényeges különbség az orosz és ukrán oligarchák között, hogy az utóbbiaknak közel sem áll annyi erőforrás a rendelkezésükre, mint az előbbieknek. Ukrajnának nincsenek gigantikus gáz- vagy olajmezői, az ukrán oligarcháknak az üzleti élet majdnem minden szférájában képviselni KELL magukat, a mobiltelefon szolgáltatástól kezdve az élelmiszeriparon keresztül a gázszállításig. Végül harmadszor, az orosz oligarcháknak nem kell megküzdeniük más külföldi oligarchákkal, míg az ukránoknak számos területen fel kell venni a kesztyűt a sokszor erős állami hátszelet is maguk mögött tudó orosz kollégákkal szemben.

Rendszertani útmutató

Mielőtt előrerohannánk a nemzetközi oligarchia (sic!) szálainak felfejtésével, nézzük meg kik ezek az emberek valójában, honnan jönnek, mit akarnak, mind egyformák-e?

Ukrajnában elsősorban nem a volt kommunista elitből kerültek ki az oligarchák, bár a "vörös igazgatókkal" tagadhatatlanul jó kapcsolatot ápoltak. Nem, Ukrajnában az lett oligarcha, aki megunta az ocseredben (sorban) állást, aki gyorsan alkalmazkodni tudott a peresztrojka és a glasznoszty okozta megváltozott környezethez. Az ukrán oligarchák – és ebben megegyeznek egyéb posztszovjet társaikkal – a gazdasági és politikai káosz gyermekei.

Legalább három különböző ismérv szerint lehet csoportosítani az ukrán oligarchákat. Az egyik lehetőség a hatalom forrása, eredete, az oligarcha személyes háttere szerinti besorolás. Ez viszonylag könnyű, hiszen az idő során nem változik meg, ugyanakkor ez a stabilitás egyben statikussághoz is vezet, hiszen az erőviszonyok permanens változása és megértése szempontjából majdnem teljesen irreleváns, hogy valaki honnan jött. A másik lehetőség a hierarchikus besorolás, vagyis hogy a személy mekkora hatalommal rendelkezik, a piramisnak a csúcsán vagy az alján helyezkedik-e el, illetve hogy egész országra kiterjedő, vagy csupán regionális befolyással rendelkezik. Ezzel már sokkal többet meg lehet tudni az ukrán belpolitikai folyamatokról, ugyanakkor az állandó helyezkedés miatt a pozíciók állandóan változnak, emiatt szinte lehetetlen naprakész információkkal rendelkezni, maximum hozzávetőlegesen lehet meghatározni, hogy ki hol tart éppen.

A harmadik lehetőség, amelyet a nyugati (a magyar ebből a szempontból nyugatinak számít) sajtó szokott előszeretettel használni, az egymással rivalizáló csoportok szerinti besorolás. Ezzel nem is lenne baj, ha a helyén kezelnék az információkat. A csoportok és alcsoportok ugyanis nem jelentenek bebetonozott helyeket. Az elitcsoportok összetétele szintén állandóan változik; ahogyan a Radában (ukrán parlament) is magas a képviselők átüldögélési hajlandósága, az oligarchikus tömörülésekben való tagság sincsen kőbe vésve.

Az első ismérv szerint négy típust lehet megkülönböztetni:

a) Komszomol (a szovjet KISZ) titkárok, akik időben értesültek a változásokról, ezért a szervezet anyagi forrásait csendben privatizálták. Ebbe a kategóriába sorolható az elnökválasztás meglepően jól teljesítő harmadik helyezettje, Szergej Tihipko is.

b) A tudományos-akadémiai élet néhány kiemelkedően tehetséges alakja, akik tudásukat dollárra tudták váltani. Ez a csoport egyébként minden posztszovjet államban létezik, és mindenütt ők vannak a legkevesebben. Ukrajnában ilyen például az egykor legbefolyásosabb oligarcha, Kucsma elnök veje, Viktor Pincsuk.

c) Az ún. "főhercegek", akik a '90-es évek elején még túl fiatalok vagy képtelenek voltak ahhoz, hogy részt vegyenek az eredeti tőkefelhalmozásban. Ezt rokonaik tették meg helyettük. Ebbe a csoportba tartozik Alekszandr Jaroszlavszkij és Pjotr Porosenko, az Ukrprominvest vezére. Bizonyos értelemben Rinat Akhmetovot is ide lehet sorolni, annyi megkötéssel, hogy esetében a "rokonság" nem jelent vér szerinti rokonságot. Akhmetov egykori mentorának akkor még közepes méretű vállalatbirodalmát örökölte meg.

d) Az egykori állami vállalatok középvezetői, úgy mint a Finance & Credit csoport egyik vezetője, Alekszandr Volkov, valamint a Dinamo tulaja, Grigorij Szurkisz.

Hierarchia szerint három fő csoportot különböztethetünk meg:

a) Az elitcsoportok és a legerősebb oligarchikus csoportok vezetői, akik jelentős befolyással rendelkeznek az államszervezetben attól függetlenül, hogy éppen az adott csoport képviselői vannak kormányon vagy sem. A már említett Rinat Akhmetov, Viktor Pincsuk, valamint Igor Kolomojszkij ebbe a csoportba tartoznak.

b) Kis oligarchák, az elit csoport közönséges tagjai, akik a csoporton belül tevékenykednek, van saját üzletbirodalmuk, de nem függetleníthetik magukat teljesen a családtól. Sokszor előfordul, hogy egy-egy vezető oligarcha bukása után közülük emelkedik ki valaki, mint ahogyan az Viktur Pincsukkal is történt Pavel Lazarenko 2000/2001-es bukása idején. A nagyobb cégek tulajdonosai és a parlamenti képviselők döntő többsége ide tartozik.

c) Regionális oligarchák, akiknek 1-2 oblasztyra (terület, megye) terjed ki a hatalmuk. Legtöbbjük egy-egy elit csoport tagja, viszont a kis oligarchákhoz képest sokkal nagyobb függetlenséget élveznek. Oleg Radkovszkij BJUT-os (Júlia Tyimosenko Blokkja) képviselő Odessza környéki üzleti birodalmával erre nagyon jó példa a csoporton belül. Az, ami a régiókban történik, nem mindig kontrollálható teljesen Kijevből, de a regionális oligarcháknak néha szükségük van némi segítségre a központtól. Az elitcsoportok és a régiók közötti együttműködést egyfajta laza szövetségként kell elképzelni.

Végül meg lehet még különböztetni kb. 6 egymással hol rivalizáló, hol szövetségben álló csoportot, vagy klánt, amelyek meghatározó szerepet játszanak az ukrán gazdaságban, bel- és külpolitikában, vagy akár biztonságpolitikában is. A két legnagyobb és legbefolyásosabb csoport a donyecki és a dnyipropetrovszki klán. Rajtuk kívül létezik még a Finance & Credit, a harkovi, a lvovi és a kijevi csoport, de ezek összesített befolyása és anyagi bázisa sem mérhető a két nagy akár csak egyikéhez. A donyeckiek és a dnyipropetrovszkiak rivalizálása áll a legtöbb választási kampány mögött, azonban ez sincsen kőbe vésve, hiszen anno Kucsma elnök is a dnyipropetrovszkiaknál kezdett, majd mikor kettészakadt a klán, maga mellé állította a donyeckieket is.

Válság és választás

Nem kell különösebben ecsetelni, hogy Ukrajnát mennyire a padlóra küldte a világválság. 2009-ben a GDP 16, az ipari termelés 22 százalékkal csökkent. Mivel a különböző félig feldolgozott fémtermékek és a műtrágyák árai világszinten zuhanásba kezdtek, az ukrán export 40%-át kitevő vegyipar és kohászat is drasztikus változásokat élt át. Ha valaki számára nem lenne világos, az ukrán nehézipar, sőt az ukrán gazdaság szinte teljes egésze az oligarchák, vagy némi eufemizmussal élve a "nemzeti elit" irányítása alatt áll, ezért némi túlzással azt is lehet mondani, hogy ami rossz az ukrán gazdaságnak, az rossz az oligarcháknak is és vice versa. A hrivnya rapid leértékelődése nem tudta kompenzálni az exportőrök veszteségeit, az energiaimportot viszont fizetésképtelenség közeli állapotba taszította.

A teljes összeomlástól az IMF 16,4 milliárd dolláros hitele mentette csak meg az országot. A politikai változásokhoz egyébként eddig egészen jól alkalmazkodni tudó ukrán oligarchák egyes csoportjai számára a válság katasztrofális következményekkel járt. Akik nem kapcsoltak időben, és nem kerestek új exportútvonalakat (itt elsősorban a kohászati termékekre kell gondolni) azok bizony komolyan megszívták.

A 2010-es elnökválasztásokkal a narancsos forradalom utolsó törmelékét is sikerült eltakarítani a hatalomból, Janukovics elnök pedig záros határidőn belül megtalálta a kvázi-alkotmányos megoldást arra, hogy Tyimosenkót kiebrudalja a hatalomból. Önmagában azonban a teljes elitcsere nem lett volna elegendő arra, hogy átrendeződjenek az erőviszonyok. Ehhez kellett a válság könyörtelen szelekciós mechanizmusa is, amely a Nyugat érdeklődésének és érdekeltségének elvesztésével együtt átrajzolta az ukrán oligarchikus struktúrákat.