Egyik rendszeres - nálunk és máshol Rynard néven kommentelő - olvasónk egy korábban tett ígéretéhez hűen nemrég rendelkezésünkre bocsátotta a 20. század egyik többé-kevésbé feledésbe merült (ill. Kína esetében feledésbe kényszerített) fegyveres konfliktusáról, a - rendhagyó módon két kommunista állam között lezajlott - kínai-vietnami, más elnevezés szerint harmadik indokínai háborúról készített írását, melyet előzetes engedélyével két részben fogunk megjelentetni. Ez egyben hiánypótló lépés is a részünkről, mivel eredetileg a harcok kezdetének 30. évfordulóján akartunk részletesen foglalkozni a témával. Köszönjük a cikket, Rynard! (Aki pedig dícséretes módon követni szeretné a példáját, az a jobb felső sarokban látható e-mail címen érheti el a szerkesztőséget.)

1979. február 17-én hajnalban komoly tüzérségi előkészítést követően a Kínai Népköztársaság csapatai megindultak a Vietnami Szocialista Köztársaság ellen. Az alig négy évvel korábban, részben kínai segítséggel egyesített országnak most korábbi támogatója ellen kellett magát megvédenie. A Peking által csupán „korlátozott” illetve „önvédelmi” jelzőkkel ellátott háború a két ország közötti kapcsolatokban a '70-es években bekövetkezett komoly romlás utolsó lépcsőfoka volt. „A háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel” – mondta azt annak idején a híres porosz katonatiszt, Carl von Clausewitz, és úgy tűnik Pekingben megfogadták az észrevételt. A Vietnam elleni hadműveletek célja eltért a „klasszikus” doktrínáktól, melyek területszerzési vagy az ellenséges csapatok megsemmisítése céljából indítanak háborút. Kína célja „csupán” az volt, hogy a korlátozott háborúval meggyengítse az újonnan alakult szovjet-vietnami szövetséget, és elérje azt, hogy Hanoi kivonja csapatait a szomszédos Kambodzsából, mely akkor Peking hathatós támogatását élvezte.

A háború valóban korlátozott volt, már, ami az időtartamát illeti, hiszen március 5-én a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg megkezdte a visszavonulást Vietnam területéről, és március 16-ára az ellenségeskedések végleg befejeződtek. Az alig kéthetes küzdelmet követően mindkét fél győztesnek vallotta magát, és a háború kutatói is mind a mai napig megosztottak arról, vajon melyik fél diadalmaskodott. Sokan azt állítják, Peking katonai vereséget szenvedett, de stratégiailag erősebb pozíciókkal zárta a háborút, és maga Teng Hsziao-ping (fent) is azzal indokolta a márciusi csapatkivonást, hogy a Kínai Népköztársaság elérte stratégiai célját, így a „büntetés” sikerrel lezárult. Vele szemben én azon az állásponton vagyok, hogy a nem várt, igen erős vietnami ellenállás, a Kínai Népi Felszabadítási Hadsereg magas veszteségei, és elégtelen logisztikai ellátása vezetett a visszavonuláshoz, és a haditervek elemzése, illetve a bevetett csapatok száma alapján azt is ki merem jelenteni, hogy az előzetes kínai tervek sokkal ambiciózusabbak lehettek, mint egy határmenti háború, ám a vietnami ellenállás megakadályozta ezen ambíciók megvalósulását. Teng Hsziao-ping kijelentése tehát a katonai vereség elhallgatására és a konfliktusból történő emelt fővel való távozásra tett kísérlet volt, így véleményem szerint szó sem volt kínai győzelemről.

Kína és Vietnam viszonya a történelem tükrében 

Kína és Vietnam viszonya a történelem során igen sok változáson ment keresztül. Kr. e 111-ben a Han-dinasztia közel ezer évre kínai befolyás alá helyezte a délkelet-ázsiai területet. A függetlenség kivívását követően (938) továbbra is jelentős kínai befolyás maradt a területen, és a Középső Birodalom a történelem folyamán többször is megpróbálta visszaállítani egykori uralmát. Ezzel párhuzamosan egy erős vietnami nemzeti érzés is kialakult, részben a folyamatos Kína elleni küzdelem során, részben pedig a 10. századtól kezdődő terjeszkedésnek és az azzal járó felvirágozásnak köszönhetően.

A rivalizálást később fokozatos együttműködés váltotta föl, főleg a francia gyarmatosítási törekvésekkel szemben. Bár Kína belső problémái miatt a francia terjeszkedést nem tudta megakadályozni, a Népköztársaság 1949-es kikiáltása után rögtön megindult az anyagi és technikai segítség a franciák ellen harcoló Viet Minh számára. A vörös Kína joggal hihette, hogy amennyiben az ő segítségével alakul az ország további jövője, úgy később könnyen befolyása alá vonhatja a kis országot. A támogatás tovább folytatódott az 1954-es genfi egyezmény aláírását követően, így a Dél-Vietnamban harcoló északi felkelők kiképzésében és felszerelésében ismét tevékeny szerepet játszott a pekingi kormány. Az Egyesült Államok beavatkozását követően a Szovjetunió tanácsadói jelentek meg a térségben, közben pedig a kínai-szovjet viszony fokozatos romlásának hatására Maoék megkezdték a szovjetek elleni felkészülést, így egy hátukban tevékenykedő egységes Vietnam egyre kevésbé volt az érdekük. Ezzel szemben a Szovjetunió érezte, hogy Kína „megfékezésére” szüksége lesz egy erős szövetségesre az Indokínai-félszigeten, így a tanácsadók mellett fegyverekkel és pénzzel kezdte támogatni Észak-Vietnamot.

Kína kellemetlen helyzetbe került, hiszen továbbra is szerette volna kiterjeszteni befolyását délen, ám amennyiben Vietnam végül a szovjetek mellett köteleződik el, minden korábbi segítség egy jövőbeli ellenséget erősít. Így bár továbbra is folytatódott a segítségnyújtás, ez sosem érte el a szovjet szintet. Természetesen ez a rivalizálás leginkább Vietnamnak kedvezett, hiszen a háború borzalmas veszteségei ellenére az észak-Vietnami hadsereg folyamatosan erősödött, mind felszerelését, mind személyi állományát illetően. Ennek nem kis szerepe volt abban, hogy bár az 1973-as párizsi béketárgyalásokon formálisan békét kötöttek a harcoló felek, az Egyesült Államok kivonulását követően, a hathatós anyagi támogatás ellenére, két éven belül elesett Saigon, pedig a Dél-Vietnam elleni hadműveleteket a híres északi tábornok, Vo Nguyen Giap is csak közel öt év alatt vélte kivitelezhetőnek. Így tehát 1975-re megalakult az egységes Vietnam, erős, harcedzett hadsereggel, és egyre szorosabb szovjet kapcsolatokkal, tehát csupa olyan ismérvvel, melyet a kínaiak megpróbáltak elkerülni.

Romló viszonyok

Az egyesítést követően megindult az ország újjáépítés ill. az új ideológia kiterjesztése a déli területekre. Peking a háború végére már komolyan el volt foglalva a Kulturális Forradalom okozta belső zűrzavarral, így a helyén támadt hatalmi űrt a Szovjetunió készséggel töltötte be. Mikor a háború után Hanoi hozzálátott az első ötéves terv kidolgozásához, anyagi támogatás reményében meglátogatta a két kommunista nagy testvért. Peking vonakodva ajánlott fel évi mintegy 200 millió dollárt, Moszkva ezt az öt év alatt nyújtandó 3 milliárd dolláros ígéretével jelentősen felülmúlta. Még azt is felajánlotta, hogy a terv sikeres lezárultával egy esetleges KGST-csatlakozásról is szó lehet. Ez persze jelentősen feldühítette Pekinget, arról nem is beszélve, hogy Hanoi nemcsak külpolitikai téren kezdett egyre inkább szembemenni a kínai akarattal, hanem belpolitikai tevékenysége is felbosszantotta a „nagy testvért”.

Vietnamban ugyanis jelentős kínai kisebbség élt, mind az északi határ menti területeken, mind pedig a déli nagyvárosokban. Az egyesülést követően kemény harc indult a burzsoázia ellen, melynek jelentős részét a kínai kereskedők tették ki. Őket az amerikai érdekek kiszolgálásával és mesterséges árfelhajtással vádolták, így ravasz tervet eszeltek ki a kisebbség ellehetetlenítésére. Megkezdték az Anti-burzsoázia Mozgalom szervezését, melynek keretei között megindult a vállalatok államosítása, hol kártérítéssel, hol anélkül. Ezután rögtön következett az első valutareform, melynek során megszabták az egy fő által maximálisan átváltható régi pénz mennyiségét, így a frissen eladott vállalataik után rengeteg készpénzzel rendelkező vagyonosok (nagy részük kínai) legális kereteik kimerítése után kénytelenek voltak óriási veszteséggel a feketepiacon váltani, vagy fölösleges pénzüket egyszerűen elégetni. Természetesen külföldi devizát sem lehetett megtartani, ezt a rendőrség rendszeres razziákkal ellenőrizte. Hamarosan a kereskedelmi tevékenységekre olyan mértékű adót vetettek ki, amely teljesen ellehetetlenítette az ebből élők helyzetét, és mintegy kegyelemdöfésként hamarosan bejelentették a második valutareformot, melynek egyértelmű célja volt a korábban Északkal dacoló Dél megbüntetése. Azt történt ugyanis, hogy a régi északi piasztert 1:1 alapon váltották az újra, ám délen az arány 0,8:1 volt, tehát minden 5 darab régi piaszter 4 újat ért. Természetesen itt is megvolt az átváltás szigorú mennyiségi korlátja, így a feketepiac tovább erősödött, de például sokan még egy utolsó jó ebéd ellenében óriási összegeket fizettek ki a saigoni éttermekben, mivel saját kvótájukat már korábban átváltották. Ezen intézkedések hatására valóságos exodus indult meg Vietnamból, a diplomáciai testületek alig győzték kiadni a kiutazási vízumokat, amit persze Peking folyamatos tiltakozás ellenére sem tudott leállítani. 

Érdekes módon ez a gyakorlat rendkívül komoly felzúdulást keltett a Kínai Népköztársaságban, pedig nyílt titok volt, hogy a Peking által támogatott Vörös Khmerek is ugyanígy igyekeznek ellehetetleníteni a Kambodzsában élő vietnami kisebbség életkörülményeit. Sőt, Pol Pot rezsimje ennél is tovább ment: alig foglalták el az északiak Saigont, hamarosan megindultak a Vörös Khmerek határsértő akciói, melyek rendszerint az elfoglalt települések lemészárlásával jártak. Vietnam többször jelezte, hogy nem tűri a szuverenitásának ilyen durva megsértését, így csapatai mindig válaszoltak a kambodzsai támadásokra. Egy-egy ilyen behatolás mélysége akár 150 km-t is elérhetett, ehhez képest a későbbi kínai-vietnami háború csupán határvillongásnak tekinthető. Hanoi akkor szánta rá magát, hogy megdönti Pol Pot rezsimjét, mikor 1978-ban a kambodzsai reguláris csapatok mészárlást rendeztek a vietnami Ba Chuc-ban csupán két túlélőt hagyva. 1978. december 25-én Hanoi tíz hadosztállyal indított hadműveletet Phnom Pehn ellen, és harcedzett csapatai január 7-én bevették Kambodzsa fővárosát, véget vetve a Vörös Khmerek (rém)uralmának.

Vietnami egységek Kambodzsában:

Ez a rövid háború csak tovább ingerelte a Kínai Népköztársaságot, hiszen a szocialista blokkon belüli törésvonalak egyértelművé váltak a ’70-es évek végére. Kína bárkit támogatott, aki a megerősödő Vietnamot ellensúlyozhatná, legyen az akár a "demokratikus Kambodzsa", a Szovjetunió pedig Kína ellensúlyozására növelte jelenlétét Vietnamban, sőt 1978-ban huszonöt évre szóló kölcsönös barátsági és együttműködési szerződést is kötött Hanoival. A feszültségek tehát egyértelműen újabb háború felé mutattak Indokínában, így mindkét fél megkezdte a felkészülést. A Kínai Népköztársaság februári offenzívája a tervek szerint Kambodzsa elhagyására kényszeríti a vietnami csapatokat, sőt a Szovjetunió sakkban tartásával azt is bizonyítja Vietnamnak és az egész világnak, hogy Moszkva nem megbízható szövetséges, és a térség hegemón állama a Kínai Népköztársaság.

A háború 

A háború részletes leírásától most eltekintenék, ám fontos megjegyezni néhány érdekességet, mely segíthet a konfliktus értelmezésében. Kína a háború után több alakalommal úgy foglalta össze a konfliktust, mint a kínai határőrök támadását, amely gyorsan elérte céljait, így azok hamarosan vissza is vonultak. Ez természetesen nem igaz. Az Kínai Népi Felszabadító Hadsereg (továbbiakban: PLA) összevonása a hadműveleti területre már 1978 novemberében elkezdődött. Ez javarészt éjszaka zajlott, ám a jelentős csapatmozgásokat nem lehetett sokáig titokban tartani. A kínai közlekedésben fennakadások történtek, korábban külföldiek számára megnyitott városokat ismét lezártak, sőt több helyen kijárási tilalmat is bevezettek. Szükség is volt erre az óriási titoktartásra, hiszen a Kínában felállított 11 katonai körzetből 4 küldött csapatokat, és volt olyan egység, melynek 1200 km-t kellett utaznia, hogy elérje a felvonulási területet. Összesen 31 hadosztály vonult délre, 11 hadseregbe szerveződve. Ez mintegy 330 ezer embert jelentett, tehát a teljes Kínai haderő mintegy 10%-át. Kb. ekkora haderővel vett részt Kína a koreai háborúban, ahol ezen csapatok megjelenése igen komolyan átrajzolta a hadműveleti térképeket. Emellett érdemes még szólni a légierő (PLAAF) és a tengerészet (PLAN) mozgósításáról is, ezzel a két haderőnemmel együtt körülbelül 450 ezer katonáról beszélhetünk, akiket Peking a hadműveletekre vont össze. Ehhez a már amúgy is óriási számhoz jön még hozzá még a különböző félkatonai milíciák ereje is, ám róluk pontos számadatok nincsenek, és csekély harcértékük miatt valószínűleg csak kisegítő tevékenységet végeztek a hadműveletek során.

Képek a kínai-vietnami határvidékről:

Ezzel ellentétben a vietnami oldalon a helyi milíciák alkották a védelem magját. Bár az időszakban a nagyhatalmak után Vietnam rendelkezett a legnagyobb - körülbelül 600 ezres - hadsereggel, ennek majd’ harmada a kérdéses időszakban Kambodzsában állomásozott, jelentős részük Laoszban teljesített szolgálatot, és egy jelentékeny erő a déli területekért felelt. Hanoi környékén csupán öt reguláris hadosztály állomásozott, ám a határ mentén mintegy 150 ezer fős területvédelmi, illetve milicista erők várták a támadást. A területvédelmi hadosztályok jól felszerelt és kiképzett erők voltak, teljesítményük felülmúlta a PLA reguláris hadosztályaiét. A vietnamiak hozzákezdtek a helyi civilek kiképzéséhez is, illetve megkezdték a védelmi akadályok kiépítését. Összességében elmondható, hogy Kína legalább háromszoros túlerővel készült az offenzívára, úgy, ahogy azt minden nagy stratéga javasolja, így Teng Hsziao-ping szavai szerint „eljött az idő, hogy elfenekeljük a neveletlen gyermeket”.

A Dayton Daily News c. lapban megjelent karikatúra Teng Hsziao-ping külpolitikájáról és közvetlenül a háború kirobbantása előtt az Egyesült Államokba tett hivatalos útjáról:

Hogy mi volt az offenzíva hadműveleti célja, azt továbbra is homály fedi, hiszen az erről szóló hadműveleti terveket Peking titkosította. Azonban ha megfigyeljük a kínai csapatok elhelyezkedését, és a háború során erősen támadott területeket, igen megbízható következtetéseket lehet levonni Peking valódi céljait illetően. Először is a határvidéket két részre, egy keleti és egy nyugati szárnyra osztották. A keleti szárny Kuangtung és Kuanghszi tartományokból állt, élére Xu Shiyou tábornokot nevezték ki. Ebben a körzetben, parancsnoksága alatt 5 hadsereg és 2 hadosztály készült a támadásra. A nyugati szárny Jünnan tartományból indult támadásra, Yang Dezhi parancsnoksága alatt. Állományába tartozott 3 hadsereg és 4 hadosztály. A többi egység egyelőre tartalékban maradt. Az egyes szerzők által 1-es katonai körzetnek elnevezett keleti szárnyat, és 2-esnek elnevezett nyugatit a Cau folyó választotta el egymástól. A fő célpontok is könnyen kivehetők voltak: a nyugati szárnyon Lao Cai városa, mint tartományi főváros, a keleti szárnyon pedig Cao Bang és Lang Son, szintén két határmenti tartomány központja.

Nyilvánvaló, hogy a széles fronton indított támadás célja jelentős vietnami erők lekötése volt, és amennyiben erre Hanoi válaszul megkezdi a csapatkivonásokat Kambodzsából, úgy a „korlátozott” kínai beavatkozás sikeresnek is tekinthető, hisz lélegzetvételhez juttatja a dzsungelekben bujkáló Vörös Khmer gerilláit. Természetesen joggal merül fel a kérdés, hogy mikor szánja el magát ilyen lépésre a vietnami kormány. Hanoi fenyegetettsége biztosan ilyen tényező, így a keleti szárny fő erőinek Cao Bang-ot és Lang Son-t jelölték ki. Míg az előbbi 276 km-re található Hanoitól, addig az utóbbi csupán 154-re, ráadásul Lang Son fontos közlekedési csomópont, így elestével megnyílik az út a Vörös-folyó völgye felé, és az út végén már ott van Hanoi. A kínaiak jól ismerték ezt az útvonalat, hiszen a történelem folyamán már háromszor használták ezt az irányt Vietnam fenyegetésére. Nyilvánvaló volt, hogy a keleti szárny főbb városainak birtoklása komoly hatással lesz a háború kimenetelére.

A Lang Son körüli harcokról nem kívánok részletesen írni, ám annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a város gyors elestével Peking könnyen bizonyíthatta volna a „neveletlen gyermeknek”, hogy ki az úr a régióban, ám hiába vonult föl 3 kínai hadsereg a várost védő egyetlen hadosztállyal szemben, az előrenyomulás keservesen lassú volt. A hadműveletek első hetében egyik hadseregnek sem sikerült 20 km-nél mélyebben benyomulnia Vietnam területére, és a várost is csak február 27-én érték el. Maga a város kemény harcok után, március 5-én esett el, ám ezen a napon a Kínai Külügyminisztérium bejelentette a csapatkivonások megkezdését a vietnami területekről. Hasonló volt a helyzet Cao Bang körzetében is, ahol 5 kínai hadsereg támadt 2 területvédelmi hadosztályra. Bár a vietnamiak fokozatosan vonultak vissza, minden barlangért, alagútért és településért keservesen megküzdöttek a kínaiakkal. Hanoi úgy gondolta, hogy a területvédelmi egységek és a milíciák kellőképpen legyengítik az előretörő kínai sereget, így mire azok hosszú utánpótlási vonalaikkal leérnek a síkságra, a vietnami reguláris erők (PAVN) könnyen legyűrik a fáradt PLA-t. Ezt a gondolatot az is bizonyítja, hogy Hanoi Lang Son kivételével sehová sem küldött tartalékban lévő csapatokat a harcoló alakulatok leváltására, hiszen úgy vélte, a végső összecsapás majd a síkságon fog lezajlani, amely a Vörös-folyó különféle mellékágaival szintén a védekező harcmodornak kedvez. Valószínűleg érezték ezt a kínaiak is, hiszen a 3 fentebb említett város elfoglalása után nem indult meg a hadművelet második fázisa, éppen ellenkezőleg, Peking győzelmét bejelentve megkezdte csapatai visszavonását.

A maga 27 napjával hatodik legrövidebbként számon tartott háború egyáltalán nem nevezhető jelentéktelen határincidensnek. Pusztán a veszteségek óriási mértéke is bizonyítja a küzdelem hevességét. A pontos számadatok továbbra is vita tárgyát képezik a két állam között, hiszen mindkét fél jelentősen eltúlozza az ellenfél veszteségeit, és alábecsüli sajátját, emellett a tény, hogy igen sok paramilitáris egység vett részt a harcokban, tovább nehezíti a pontos adatok megállapítását. A halálos áldozatok és a sebesültek mellett a technika is jelentős veszteségeket szenvedett, a kilőtt páncélosok nagy száma komoly összecsapásokra utal. Fontos még megjegyezni, hogy a kínai csapatok visszavonulásuk során a „felperzselt föld” stratégiáját követték, jelentékeny anyagi és infrastrukturális károkat okozva Vietnam északi területein.

Lang Son városában a kínai csapatok kivonulása után készült képek :

Az alábbi táblázat közel megbízható számadatokat közöl a mind kínai, mint vietnami oldalról:

(folyt. köv.)