S íme egy másik térkép, mely a klánokat és törzseket mutatja:

A 19. század végén - amikor kettős kihívásként érte az Oszmán Birodalmat az Orosz Birodalom és a keresztény (később muszlim) népek nacionalizmusa, és elszakadási törekvései, az elit több alternatív ideolgóiát dolgozott ki a birodalom megvédésére. Ezek egyik legerősebbike a törökség megerősítésével a pántürkizmus lett.

A török eliten belül az 1880-as évek folyamán születtek meg az első, „törökséget” dicsőítő művek. Ennek egyik legelső képviselője Namik Kemal (1840-1888) lett. 1897-ben Mehmed Emin Türkçe şiirler (Török versek) címmel jelentette meg egyik kötetét, melyben büszkén vallotta magát töröknek. Ez azért volt izgalmas, mert a "türk" kifejezés egyet jelentett a paraszttal, és inkább sértő kategória volt.

A nacionalizmus az értelmiségiek egyre szélesebb rétegét érintette meg, miközben a „török tudatra ébredés” mellett felvetődött a török parasztság nemzetiesítésének gondolata. Ez nem tekinthető kizárólagosnak az oszmán eliten belül, azonban az ifjútörök mozgalomban mindinkább ez az irányzat erősödött meg. Az 1908-as forradalom alkalmával a nyugati emigrációból hazatérő vezetők még az arab, albán, örmény, görög mozgalmak vezetőivel együtt láttak a birodalom megreformálásához. Az Egység és Haladáson belül pedig Sehabeddin herceg vezetésével mindvégig létezett egy markáns csoport, amely a birodalom decentralizálásában látta a fejlődés irányát; ez a kisebbség azonban vereséget szenvedett a török nacionalizmust magáévá tevő vezetésen belül, amelynek vezetője az Enver-Talat-Cemal triumvirátus lett. A hatalomra kerülő ifjútörökök és a kisebbségi vezetők között a szakításra lényegében az 1910-es évek elején sor került, amikor megtörtént a török nyelv oktatásnak kötelezővé tétele a birodalom területein belül.

Az ifjútörök hatalomátvétel után sorra alakultak meg a török szervezetek; így jött létre a Türk Derneği, a Genç Kalemler (1910) és a pántörök eszméket propagáló török-tatár bevándorlók (Yusuf Akçura és Ahmed Agayev) által létrehozott Türk Yurdu 1911-ben. A legtovább fennmaradó pántörök eszmeiségű szervezet a Türk Ocağı volt. Ezekben a szervezetekben a török nyelv propagálása és felemelése mellett a pántörök eszmék is egyre meghatározóbbak lettek.

A főleg pásztorkodó életmódot folytató kurdok törzsekben éltek, és jóval fejletlenebb társadalmat alkottak a századfordulón - mely rendkívül negatívan befolyásolta a jövőjüket: a népcsoport igazi értelmiségi elit (és ami a legfontosabb), egységes nemzettudat nélkül élte meg a világháború elejét. Mindez azonban nem jelentette a kurd önállósodási törekvések hiányát. Az egész 19. század folyamán 50 kisebb-nagyobb kurd felkeléssel számolhatunk.

E felkelések modellje a következőkben foglalható össze: egy tehetséges törzsfő, vagy hadúr képes volt néhány törzset összefogni, és sikerült elismerésre méltó eredményeket elérnie. Azonban a szultán képes volt mindig kihasználni a törzsek közötti széthúzást, s végül a belviszályok miatt meggyengült ellenfelet az oszmán hadsereg legyőzte.

Az első kurd nemzeti csoportosulások majd csak az 1880-as 1890-es években tűntek fel, többnyire az ifjútörök mozgalom keretében.  Az első kurd újságot Kurdisztán néven 1898-ban Midhad Bedir Khan alapította. 1908 után pedig megszülettek az első kurd szervezetek mint például Kurd Bizottság az Írás Terjesztéséért. Az ifjútörök forradalom nyújtotta liberalizációt és demokratikus változásokat kihasználva tucatjával alakultak meg a kurd klubok, azonban a török nacionalizmus irányába forduló Egység és Haladás 1909-től kezdődően bezáratta ezek nagyobb részét, az illegalitásba szorítva a növekvő számú, de még mindig csekély, önállósodni akaró kurd értelmiségi elitet. A titkos szervezetek megalakítása mellett elszigetelten felkelések is kitörtek, de lokálisak maradtak. Az Enver-Talat-Cemal triumvirátus alatt kezdődő „törökösítés” a létrejövő kurd értelmiséget is aktivizálta, akik ugyanolyan nemzetféltő-nemzetmentő meggondolásból hozták létre klubjaikat és tudományos szervezeteiket, mint a törökök. Az igazi különbséget az jelentette, hogy a kurd társadalom jóval elmaradottabb és széttagoltabb volt, mint a török. Polgársággal jóformán nem rendelkezett, az állami hivatalok ráadásul a törökök kezében voltak. Ezáltal a kurdok jóval kevesebb eséllyel nézhettek szembe a törökökkel, akik már az első pillanattól fogva megpróbálták blokkolni – akár erőszakos eszközökkel – ennek az értelmiségnek a tevékenységét.

I. világháború és ami utána következik

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az Oszmán Birodalom vereségével és széthullásával a kurdok miért nem hoztak létre önálló államot. ebben szokás szerint több tényező játszott közre.

1) A közös állam és a függetlenség hívei megoszlottak. Az 1880-as felkelés vezetőjének fia, a nagy tiszteletnek örvendő Abdul Kadir az 1919-es belső vitákban így nyilatkozott: „A törökök hátbatámadása szükségük órájában a független Kurdisztán kikiáltásával végzetes csapást mérne rájuk, és ez nem lenne méltó a kurdok becsületéhez. Kitartok amellett, hogy támogatnunk kell őket. Továbbá tudjátok, hogy a törökök egyetértettek a szultán által megígért autonóm Kurdisztán létrehozására tett törekvéseinkkel. És azt is tudjátok, hogy ha a törökök megszegik ígéreteiket, a kurd nemzet képes lesz erővel kikényszeríteni jogait.” A törökök kihasználva a kurdok megosztottságát, végig az oszmán birodalmi tudatot és a muszlim összefogást hirdették. Ebben különösen fontos volt Musztafa Kemál szerepe, aki beszédeiben, leveleiben mindig a két nép összefogása mellett szállt síkra. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy 1919 folyamán ne zártak volna börtönbe több függetlenségpárti kurd vezetőt.

2) A tényleges katonai erővel rendelkező kurd törzsfők közötti megosztottság még ennél is jelentősebb volt: ők legtöbbször a hagyományos törzsi szervezetekben gondolkodtak, és a „kurd nemzet” realitása távol állt tőlük. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül kiálltak volna a törökök mellett, de semlegességük elhárította az arabok esetén már megtapasztalt hátbatámadás veszélyét. Az északkelet-kurdisztáni törzsek az örmény veszély miatt viszont nagyon aktívan vették ki részüket a harcokból; a számukra egy keresztény hatalom uralma a biztos pusztulást jelentette volna (az örmény fegyveres csapatok pusztításai elég bizonyítékkal szolgáltak a bizonytalankodóknak). Az egyetlen nagyobb, törökellenes kurd felkelésre 1920-ban, Dersimben került sor a kutcsgiri törzs vezetésével (követeléseik között szerepelt a sèvres-i béke pontjainak betartása, a török katonai erők visszavonása, a kurd politikai foglyok szabadon engedése). A felkelőkkel Atatürk időhúzás gyanánt hosszas tárgyalásokba kezdett, majd a szunnita törzsekkel (a kutcsgirik alevik voltak) összefogva leverték őket 1921 tavaszán.

3) Végezetül a nemzetközi viszonyok sem voltak annyira kedvezőek a kurdok számára. Ugyan egy erős kurd hadsereggel szemben mind az angoloknak, mind a töröknek jóval korlátozottabb lehetőségeik lettek volna, azonban ennek hiányában a nagyhatalmi politikától függött Kurdisztán sorsa. A sèvres-i béke megmutatta, hogy egyetlen államnak sem érdeke egy független Kurdisztán kialakítása, és egy bizonytalan, egy eljövendő népszavazásra alapozott autonómia mellett öt államba tagolta volna az eddig kettőben lévő kurdokat: Örményországba, Törökországba, Szíriába, Irakba és Perzsiába. A lausanne-i béke lényegében csak az örményeket kapcsolta ki az osztozkodásból, és némi határmódosítást eszközölt ki délkeleten, de lényegében nem változtatott a kurd területek megosztásán.

Azonban a közös muszlim identitásra és oszmán gyökerekre épülő török-kurd Anatólia képe még 1923-ban szertefoszlott, a nyugatosodás illetve nacionalizmus párosításán alapuló kemáli rendszer nagy erővel kezdett a török nemzetépítésbe. Ehhez az ideológiai alapot a kemáli nacionalizmus szolgáltatta, mely ugyan – elfogadván a politikai realitásokat - feladta pántürk eszméket, és a „Béke itthon, béke a világban” jelszavának jegyében megszűntette a kalandor külpolitikát, ugyanakkor annál nagyobb erővel látott a félsziget törökösítéséhez.

Miután világossá vált a kurdok számára, hogy a török kormány nem váltja valóra ígéreteit, egy általános felkelés megszervezésébe kezdtek. A szervezkedők döntő részét még 1924-ben elfogták és csak kevesen maradtak szabadlábon. Köztük volt a felkelés vezetőjének kiszemelt Said sejk, aki nemcsak a nakşibendi rend első embere volt, hanem törzsfő is. Az ő személye egymagában egyesítette a vallási és politikai vezető képét: a széttagolt kurdok megnyerésére tehát elég nagy eséllyel pályázhatott. A felkelés gyors sikereket ért el 1925-ben, azonban külső támogatás hiányában a török túlerő, illetve az alevi törzsek ellenkezése miatt Said sejk elbukott.

A szakítással járó 1925-ös felkelés leverése után még kb. 50 kisebb-nagyobb fegyveres lázadásról van információ, melyek közül kettő számított nagyobbnak. Az első, az 1930-as araráti felkelés volt, amelyet az örmények is támogattak, a második pedig Dersim (ma Tunceli) tartományban zajlott 1937-1938-ban.

1923 után Kemál Atatürk hozzálátott az ország törökösítéséhez. A Török Köztársaságnak a közös, török identitás terjesztéséhez meg kellett teremtenie a korábbi oszmán helyett a török történelmet.  Azon túlmenően, hogy az ország hátat fordított az oszmán örökségnek, az új török történelemírás már nem a muszlim gyökereket, hanem a törökség közép-ázsiai eredetét kezdte el kutatni. Az 1931-ben megalapított Török Történelmi Intézet, illetve az 1932-es Török Irodalmi Intézet által publikált munkákban a törökök és a hettiták közötti rokonság és leszármazás doktrínáját fektették le (megelőzendő a görögöket a félsziget benépesítésében). Ezt követte az Atatürk által széles körben propagált napnyelv kitalálása az 1930-as évek derekán.

A történelmi tudat és a török nyelv leghatásosabb eszköze az iskolarendszer kiépítése volt. Az 1928-as írásreform, illetve a török nyelv megtisztítása az arab és perzsa elemektől szintén ehhez a folyamathoz kapcsolódott; a lakosság kulturális szintjének emelése végett pedig népszobákat és népházakat építettek országszerte, hogy az ország minden állampolgára azonos – vagy legalábbis nagyon hasonló – történelmi-kulturális élményekkel és tudásanyaggal rendelkezzen. Mindez természetesen a kurd nyelv tanításának eliminálásával járt együtt, s leáldozott a kurd nyelvű könyvoktatásnak is.

Noha az I. világháború után a kisebbség védelmét megpróbálták nemzetközi normává tenni, de ez meglehetősen alacsony hatásfokot ért el. A Népszövetség erélytelennek bizonyult a kisebbségek jogainak érvényesítéséhez, és voltaképp az állam mindenhatóságát senki sem kérdőjelezte meg. A török kormány emiatt szabadkezet kapott nemzetiesítő törekvéseinek megvalósításához. Egyedüli megkötést a Lausanne-i békeszerződés 37-44. cikke tartalmazott, amely kimondta a törökországi vallási kisebbségek (tehát a zsidók, a görög ortodoxok és az örmények) jogainak biztosítását a szervezetalapítás, iskolázatás és nyelvhasználat terén.

 A kurdok esetében a kemény asszimilációs intézkedések mellett a telepítéspolitikát alkalmazták. 1934-ben fogadták el a Telepítési törvényt (Nr 2510), amely az asszimiláció elősegítésére volt hivatott. Az új törvény három csoportra osztotta az ország lakosságát és területét. A lakosságból az első csoportba kerültek azok, akik etnikailag törökök voltak és beszéltek is törökül; a másodikba azok, akik török kultúrájúak voltak, de nem beszéltek törökül (pomákok, bosnyákok, cserkeszek stb.), az utolsóba pedig azok az emberek, aki nem beszéltek törökül, és nem is tartoztak a török kultúrához (keresztények, arabok, kurdok).

A területeket három zónára osztották.

1. zóna: olyan területek, ahol a törökök voltak többségbe; ezekre a területekre nyugodtan lehetett telepíteni;

2. zóna: a második lakossági csoportba tartozók területei, ahova törököket a népesség „török jellegének” erősítése végett telepíteni kellett;

3. zóna: területek, amelyeket katonai, védelmi okokból kizártak a letelepedési körzetek sorából.

A török telepítéspolitika a kurd területeken az 1. zónát kívánta kiterjeszteni; ennek megfelelően a termékenyebb folyóvölgyekbe több ezer törököt telepítettek át, elsősorban a magas népsűrűségű Trabzonból. Ezzel párhuzamosan a kurdokat jellemzően a 2. zónába telepítették, az ország különböző pontjaira, lehetőleg elkeverve a törökök között. A hivatalosan nyugatra költöző kurdok száma az 1930-as években mindazonáltal alacsony maradt, kb. 25 ezer ember volt. Mindez természetesen nemcsak a törökösítést szolgálta, hanem komoly modernizációs célokat is. Anatólia 17 milliós lakosságából ekkor még mindig kb. 1 millió fő nomád volt, akik letelepítését ez a törvény nagyban szorgalmazta. Ráadásul a vándorló elemek nemcsak a kurdok és cigányok, hanem a törökök közül is kikerültek.

1945-es népszámlálás alkalmával tovább nőtt a törökök aránya; az ország 18 790 ezer lakosából 16 498 ezer (87%) vallotta török anyanyelvűnek magát. A kurdok 1 millió 476 ezer főt (7,8%), az arabok 247 ezer főt, a görög anyanyelvűek 88 ezer főt, a cserkeszek 66 ezer főt tettek ki. Az örményül és jiddisül beszélők száma alig haladta meg az ötvenezret, míg a lázok és grúzok kb. 40 ezer fő környékén mozogtak. A többi, bosnyák, albán, pomák, tatár, bolgár, szefárdi anyanyelvű 10 ezer fő körül mozgott. A törökök tehát lényegében változatlanul a legmeghatározóbb csoport maradtak, míg a kurdok aránya enyhén csökkent az 1920-as évekhez képest.

Az 1950-es évek végétől azonban új fordulat következett be a török-kurd kapcsolatokban, ezt azonban majd csak a következő részben mutatjuk be.