A blogon elég régóta dobálózunk a "COIN", azaz counterinsurgency szóval anélkül, hogy bővebb magyarázattal szolgáltunk volna, mit is jelent tulajdonképpen. A rövid cikksorozat ezt a hiányosságot hivatott pótolni, áttekintést nyújtva a háborúk eme speciális típusáról. Az első két részt a felkelések kérdéskörének szenteljük,  a rákövetkezőket pedig a felkelések legyőzésének, tehát a tényleges a COIN-nak. A cikkben leírtak 90%-ban a  témában íródott művekből származó elméletek összesítése, a saját megjegyzéseimet külön zárójeles részben tűntettem fel. (A szövegben nem mindig fogok konkrét szerzőre hivatkozni, de a forrásjegyzék megtalálható a cikk végén).

Ha az embernek a háború szót említik, alapvetően a klasszikus államközi háborúra gondol, általában a második világháborúra. Az első dolog, amit meg kell jegyezni, hogy a felkelés és az ellene irányuló COIN egy teljesen eltérő rendszert képvisel, mint az államközi háborúk, ezért utóbbiak alapszabályai a legtöbb esetben nem, vagy csak igen korlátozottan érvényesek a felkelők és a kormányerők közötti, aszimmetrikus háborúra.

A felkelés definiálása

A felkelés (insurgency) fogalmára - a biztonságpolitikában megszokott módon - számos különöző definíció létezik. Szerencsére ezek lényegesen több közös vonással rendelkeznek, mint pl. a terrorizmus, ezért néhányuk segítségével viszonylag jól meg lehet fogni a felkelések lényegét.

"A felkelés úgy definiálható, mint egy küzdelem egy hatalmon nem lévő csoport és a kormányzó hatóság között, ahol a hatalmon  nem levő csoport tudatosan használ politikai erőforrásokat (például szervezési szakértelmet, propagandát és demonstrációkat) és erőszakot, hogy elpusztítsa, átalakítsa vagy fenntartsa a legitimációs alapját a politika egy vagy több aspektusának." /O'Neill/

"A felkelés egy szervezett mozgalom, melynek célja hogy megdöntse a fennálló kormányt felforgatás és fegyveres konfliktus révén. (JP 1-02) Másképpen fogalmazva a felkelés egy szervezett, elhúzódó politikai harc, mely a meglévő kormány, megszálló hatalom vagy bármely egyéb politikai irányítás fennhatóságát és legitimitását akarja meggyengíteni, miközben kiterjeszti a felkelők fennhatóságát."
/COIN Field Manual, FM 3-24/

„Egy felkelés magában foglalja, hogy egy csoport szembeszáll a helyi kormányzó hatalommal, mely a közigazgatást, rendőrséget és a fegyveres erőket irányítja. A cél a meglévő kormány megdöntése és a hatalom megszerzése. A felkelés emiatt a rezsimváltásról szól, és ez az, ami megkülönbözteti az irreguláris konfliktusok egyéb formáitól, mint a szervezett bűnözés vagy a transznacionális terrorizmus."
/Harald Håvoll/

Mint az látható, a felkelésre is illik Clausewitz agyonismételt kijelentése, miszerint "a háború a politika folytatása más eszközökkel". Ebben az esetben azonban nem az egyik állam regnáló kormányának politikájáról beszélhetünk a többi állam irányában, hanem egy érdekcsoport politikájáról a regnáló kormánnyal szemben. Ha úgy tetszik, a felkelés "a belpolitika folytatása más eszközökkel".

A felkelés nem polgárháború a szó szorosan vett értelmében. Egy polgárháborúnál - vegyük az egyesült államokbeli verziót - egy ország két részre szakad jól definiálható határokkal, majd a két rész háborúba bocsátkozik egymás ellen. Fegyverzetük, legitimitásuk, politikai befolyásuk szempontjából két egyenrangú félről beszélünk, melyek általában a konvencionális hadviselés keretein belül vívják meg harcukat. Egy felkelés esetében kormányról és felkelőkről beszélhetünk, akik között minden szempontból hatalmas különbségek állnak fenn. Természetesen ha a felkelők sikeresek, elérhetik azt azt a szintet, ahol már egyenrangú félként harcolnak a kormányerőkkel, lásd Mao győzelme Kínában. Ez azonban mindig egy késői stádium, sohasem kiindulópont.

Galula ezen felül megkülönbözteti a felkelést a forradalomtól és a puccstól is. A forradalom egy előre nem tervezett, spontán kitörése a nép elégedetlenségének, ahol a kitörés pillanatában még nem lehet egységes, szervezett politikai vezetésről beszélni. A puccsnál ez a vezetés létezik, és a hatalomátvételt mindig hosszas tervezés előzi meg, azonban maga a cselekmény csak egy szűk politikai rétegre korlátozódik, és nem támaszkodik a népi támogatásra. A felkelés a két kategória közé esik, mindig eltervezett, és hosszan elhúzódó harcokra épít, de létfontosságú hozzá a népi támogatás is.

Miért törnek ki felkelések?

Nos, War Nerd-et idézve "a világ nagy részének csak két árucikkből van feleslege: elégedetlenségből és könnyűfegyverekből". A felkelésnek 4 előfeltételét különböztethetjük meg: egy ügy, amiért a felkelők harcolnak, egy gyenge kormány, optimális földrajzi viszonyok és a külső támogatás. A második két feltétel opcionális - jelentősen megkönnyíthetik a felkelők dolgát, de nem nélkülözhetetlenek. Az első két feltétel hiányában azonban nincs felkelés.

Nem létezik olyan állam, ahol nincsenek problémák. Ideális esetben azonban vannak csatornák, melyeken keresztül a problémák eljuthatnak a politikai döntéshozás szintjéig, ahol is a kormány megvizsgálja őket, majd intézkedéseket hoz a megoldásukra. De persze ez nem egy ideális világ, és számos oka lehet annak, hogy a lakosság körében elégedetlenséget okozó dolgok ügyében a kormány nem hogy nem hajlandó cselekedni, de gyakran még csak tudomást sem vesz róluk. Egy gyarmati sorban vagy megszállás alatt álló terület külföldi vezetése nyilvánvalóan nehezen fogadja el, hogy a helyi lakosság függetlenséget szeretne. Egy diktatúrában a politikai vezetés és a nép olyan mértében távolodhat el egymástól, hogy ezek a bizonyos csatornák teljesen meg is szűnhetnek. A demokráciákban sem feltétlenül jobb a helyzet: hiába van szabad választás X évente, a politikai rendszer merevsége, társadalmi és közbeszédbeli tabuk a legszabadabb(nak mondott) országokban is elfojthatnak egyes sérelmeket olyan mértékben, hogy egy csoport a fegyveres harcot fogja az egyetlen játható útnak látni. 

Ha meg is van az ügy, amiért a felkelés kitörhet, még mindig szükség van az állam gyengeségére. Egy totalitárius diktatúrában elég nehéz kirobbantani a felkelést, mert az állam hatékonyan ellenőrzi a polgárait, és idejében el tudja fojtani az ellene irányuló szervezkedést. Ha a felkelők szűk csoportja nem képes hirdetni az eszméit a lakosság körében, ha nem tud készülni a fegyveres harcra, mert a lelepleződés kockázata annyira magas a rendfenntartó szervek és a titkosszolgálatok kontrollja miatt, akkor legfeljebb szórványos terrorcselekmények elkövetésére lesz képes. Egy olyan államban, ahol a kormány nem rendelkezik az erőszak monopóliumával, nem képes betartatni a törvényeket, nincs jól szervezett közigazgatás és hiányoznak az alapvető szolgáltatások, mint az oktatás, egészségügy, stb, a felkelőknek könnyebb dolguk van, ami felkelés kezdeti stádiumát illeti.

/Ezért is kétélű fegyver a demokráciát erőltetni a világ forrongó részein. A demokrácia egyrészről valóban lehetővé teszi, hogy egyes csoportok az elégedetlenségüket a politikai rendszeren belül próbálják megoldani, ahelyett hogy a rendszerből kilépve fegyveres harc révén érvényesítsék az akaratukat. Ugyanakkor a demokráciával járó nyitottabb társadalom és gyengébb állam kiváló táptalajt is képezhet a felkelések számára./

A földrajzi viszonyok, illetve a külső támogatás már csak könnyítő/nehezítő körülményekként jönnek számításba. A klasszikus felfogás szerint a felkelőknek alapvetően a tagolt, erdős és/vagy hegyvidéki terep kedvez, ahol a lakosság túlnyomó része falvakban él. Ez azonban csak abban az esetben igaz, ha a felkelők gerillahadviselést folytatnak. Egyéb stratégiáknál (bővebben lejjebb) a nagyvárosok éppúgy megfelelnek, mint az áthatolhatatlan dzsungelek. A határok viszont minden esetben fontosak - egy tengerrel körülvett állam a kormányerőknek, míg egy tengerpart nélküli, sok szomszéddal - és persze átjárható határokkal - körülvett állam a felkelőknek előnyösebb.

Egymás mellett fekvő országok gyakran nincsenek jó viszonyban egymással, és előszeretettel támogatják a határ túloldalán tevékenykedő felkelőket kisebb-nagyobb mértékben, anélkül is, hogy közös politikai-ideológia nézeteket vallanának velük. Persze külső támogatást nem csak egy szomszédos állam, sőt nem is csak állam nyújthat, megtehetik ezt nemzetközi szervezetek, NGO-k vagy akár más felkelői szervezetek is. A külső támogatás legalsó szintje az erkölcsi támogatás, a szóban vállalt szolidaritás.

/A jó öreg "terrorista vs szabadságharcos" kérdés itt nyer értelmet - a kormány vagy a megszálló erők ellen harcoló felkelőket a politikusok és a média aszerint szokták egyik vagy másik kategóriába sorolni, hogy a győzelmüket vagy a vereségüket kívánják. Emiatt ez a megkülönböztetés általában nem a felkelőket, hanem magát a megkülönböztetőt minősíti./

A következő szint a politikai támogatás - ha egy ország a szavakon túl már tettekkel is segíti a felkelőket, de még a legális határokon belül. Például megszakítja a diplomáciai kapcsolatot a felkelőkkel harcoló kormánnyal, vagy szanciók bevezetését próbálja elérni különböző nemzetközi fórumokon. A nyílt és elismert külső támogatás általában idáig terjed. A fennmaradó három szintet (technikai támogatás - tanácsadás, hírszerzési infomációk; anyagi támogatás - pénz, és végül a katonai támogatás - fegyverek, kiképzés, menedék)  már nem szokták nagy dobra verni, de persze akár az is előfordulhat, hogy egy ország egyenesen katonai offenzívát indít a másik országban harcoló felkelők megsegítésére - ennek talán a legszélsőségesebb példája az 1999-es koszovói háború, ahol maga a NATO nyújtott segítő kezet az amúgy nem túl fényesen szereplő UCK-nak.

A felkelések kitöréséhez hozzá kell tenni, hogy - az államközi háborúkkal szemben - a legritkább esetben lehet beazonosítani a kezdő pontot, ahol véget ér a béke és elkezdődik a felkelés, majd válaszként a COIN. A felkelés jóval többről szól, mint a fegyveres harcról, és inkább politikai, mint katonai jellegű cselekmény. Galula ezért két részre bontja a felkelések kibontakozását: "hideg forradalmi háborúnak" nevezi a legális és erőszakmentes szakaszt, ahol még csak a politikai szervezkedés folyik, és "forró forradalmi háborúnak" a következő szakaszt, ahol már a felkelők nyíltan és erőszakkal szállnak szembe a kormánnyal. /A félreértések elkerülése végett, a legális szakasz azért nevezhető joggal a háború részének, mert a fegyveres harcok előkészítésére irányul./

Osztályozási szempontok

A felkeléseket számos jellemzőjük mentén lehet - és a sikeres COIN érdekében kell - kategorizálni. Elöljáróban leszögezném, hogy a következő besorolások tovább is finomíthatóak, egymással összefonódhatnak és pont ezért nem mindig azonosíthatóak egyértelműen.

Célok

O'Neill a felkelések politikai céljait 7 alaptípusra osztja:

1. Anarchisták: céljuk mindenféle politikai rendszer eltörlése. Főleg a 19./20. század fordulóján voltak aktívak, ma már nem tényezők.
2. Egalitariánusok: a baloldali eszmék által vezetve radikális társadalmi, gazdasági és politikai átalakításért küzdenek. Marxisták, leninisták, maoisták, stb. A SZU szétesésével megcsappant a számok a világban, de a 3. világban itt-ott még mindig tartják magukat.
3. Tradicionalisták: a politikai rendszert a hagyományokra és/vagy vallási alapokra akarják helyezni. Manapság ez a domináns irányzat, egyfajta válaszreakcióként a globalizáció (helyenként nem túl áldásos) hatásaira.
4. Pluralisták: azokat a csoportokat lehet ezzel a jelzővel illetni, akik a demokratikus reformokért küzdenek diktatúrákban, monarchiákban. Továbbá ide tartoznak még a politikai döntéshozásból kizárt társadalmi rétegek, etnikumok politikai jogaiért küzdő szervezetek is.
5. Szecesszionisták: cél egy terület függetlenítése az országból
6. Reformisták: mérsékeltebb változásokat akarnak általában konkrét ügyekben. Az úgynevezett "single issue" terrorszervezetek is ebbe a kategóriába tartoznak.
7. Prezervációsok:céljuk a status quo fenntartása a kormány minden reformra irányuló kísérletével szemben.

A hatékony ideológia megmagyarázza az embereknek az elégedetlenségeik okát és életképes megoldást kínál rájuk a nép prekoncepcióira, félelmeire, reményeire, kulturális és történelmi tényezőkre és társadalmi normákra építve. A valóság persze korántsem olyan egyszerű, hogy egyes felkelőket ebbe vagy abba a skatulyába lehessen rakni. A felkelők céja, hogy sikerre vigyék az általuk képviselt politikai ügyet, de mivel politikáról beszélünk, némi trükközés belefér, hogy megszerezzék a maximális népi támogatást. A deklarált politikai célok például eltérhetnek, sőt egyenesen ellent is mondhatnak a valós céloknak - a kommunisták mindehol földosztást ígértek a parasztoknak, de a hatalomra jutásuk után ebből általában kollektivizálás lett. Ahogy a  kormány elleni harc elhúzódik, a felkelők folyamatosan alakíthatják politikai céljaikat, felvéve és leadva egyes követeléseket, mindig egyfajta optimumra törekedve. Az optimális ügy az, ami a legtöbb embert nyeri meg a felkelőknek, ezzel együtt a legkevesebbet taszítja el, és a kormány/COIN erők nem tudják kooptálni.

Stratégia

Ha a felkelés 2 szükséges alapfeltétele (mi okból?) és a politikai motiváció (mi célból?) megvan, akkor el lehet kezdeni gondolkozni a következő kérdésen - hogyan? Az, hogy a felkelők milyen stratégiát választanak, az említett előzményeken túl számos egyéb paraméter függvénye, melyekre helyhiány miatt nem térnék ki bővebben, de a választásuk adott esetben jelentősen korlátozott is lehet. A következő stratégiák alaptípusok, további alkategóriákra is bonthatók és egymással is keveredhetnek.

A konspirációs stratégiánál van némi vita az általam vizsgált 3 alapműben, mivel Galula ezt nem tartja felkelésnek. Lényege, hogy egy szűk politikai élcsapat mérsékelt erőszakkal,  a fennálló politikai rendszert megkerülve veszi át a hatalmat. Tipikus példája az 1917-es bolsevik forradalom. Valóban vitatható, hogy mennyire számít ez a stratégia felkelésnek, hiszen egyrészről ez is a "belpolitika folytatása más eszközökkel", és nyílt, erőszakos szembeszállás a kormánnyal, amit alapos tervezés előz meg. Másrészről nélkülözi az elhúzódó, ideológiai jellegű harcot, és a népi támogatást, és arra épít, hogy a kormány már olyan mélyponton van, hogy nem okoz különösebb nehézséget az elmozdítása, és a nép - az amúgy is menetrendszerű - megmozdulásaival ünnepelni fogja a kormány bukását és az új erő hatalomra jutását.

Talán az ellenpontnak lehet nevezni az úgynevezett katonai központú stratégiát, ahol a felkelők elég erősnek érzik magukat, hogy különösebb politiai szervezkedés nélkül, harcban morzsolják fel a kormány fegyveres erőit. Egy puccstól eltérően ez nem gyors katonai hatalomátvétel, de például ide tartozik egy sikertelen puccs után a tábornokok egy csoportja a hozzájuk átpártolt katonákkal harcot indít a kormány ellen. De például Che Guevara focoista megközelítése ("egy élcsapat a folyamatos fegyveres harcával megteremti a forradalom feltételeit") is ebbe a kategóriába sorolandó. Ez a stratégia, ha csak alacsony szinten is, de már épít a népi támogatásra.

A két marginálisabb jelentőségű után következzen a két népszerű stratégia, elsőként a Mao Ce-tung nevével fémjelzett ún. késleltetett népi háború, (protracted popular war) amit Galula az ortodox mintának nevez. Ez a megközelítés egymásra épülő, jól elkülöníthető szakaszokból áll:

• az első szakaszban defenzív, kerüli a kontaktust a kormányerőkkel. A politikai szerveződésre, mobilizációra fókuszál, lehetőség szerint vidéken. Hosszú évek alatt egy széleskörű hálózatot épít ki,  melynek a nagy része rejtve marad.
• a második szakaszt akkor lehet megindítani, ha a felkelők már elegendőnek érzik a népi támogatást. Gerillaháborút indítanak a kormány ellen, területeket foglalnak el, de a céljuk még nem a leháborúzás, csak a kifárasztás egy felörlő háborúval.
• mikor a kormány már eléggé meggyengült, a harmadik szakaszban a felkelők reguláris egységeket alakítanak és elfoglalják a nagyvárosokat is (ahol persze a politikai szervezetük már régóta tevékenykedik) és átveszik az uralmat.

Galula ugyanezt 5 lécsőre bontja, úgy is mint:

1. A párt megalakítása (vezetőség és a szűk élcsapat)
2. Az egységfront létrehozása (szövetségesek gyűjtése és "beszalámizásuk", belső szakadások feszámolás, elhajlók kizárása, meggyőzése, likvidálása)
3. Gerillaháború
4. Mozgó/manőverező hadviselés
5. Irtóhadjárat/leháborúzás

Néhány dolgot fontos hozzátenni az imént felvázolt pályához, hogy tiszta legyen a kép. A felkelés előrehaladása nem kell, hogy töretlen és lineáris legyen. Ha a felkelők kudarcot vallanak a gerillaharc, vagy a nagyszabású támadások szintjén, akkor a további vérveszteségeket elkerülendő, vissza kell váltaniuk a korábbi szintre. Egy felkelés tarthat teljesen eltérő stádiumokban az ország különböző területein, nem szabad a makacsabb területekbe plusz erőforrásokat beleölni, csak hogy homogén képet mutasson az ország. És végül a felkelés utolsó stádiumában nem feltétlenül kell átváltani a gerillahadviselésről a konvencionálisra. A gerillaegységek is képesek területek elfoglalására, és adott eseben a védelmére is, valamint képesek elkergetni a hanyatló kormányt, de kisebb veszélynek teszik ki magukat, ha esetleg egy külső hatalom fegyveresen is beavatkozna a harcokba, a kormány megsegítésére.

A másik fő stratégia a városi harc, vagy ahogy egy nagyjából hasonló megközelítést Galula nevez, a "burzsoá-nacionalista minta". Nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy nehezen járható tereppel és nagy arányú, elégedetlen vidéki lakossággal rendelkező országban akar felkelést indítani. A nagyvárosok éppúgy megfelelő hátteret képezhetnek, azonban ebben az esetben a reménybeli felkelőknek a gerillataktikák helyett masszívan a terrorizmusra kell építeniük. Az elgondolás egyik úttöröje Carlos Marighella volt, aki könyvében (Minimanual of the Urban Guerilla) sokkal inkább a felforgató módszerekre, a szabotázsra és a már említett terrorizmusra helyezi a hangsúlyt a kormány fegyveres erőivel való konfrontálódás helyett. Ebből a szempontból a "városi gerilla" szintén felmorzsoló háborút vív, de nem katonai síkon.

Galula 3 lépcsőre bontja ezt a megközelítést:

1. Vak terrorizmus - nincs válogatás a célok között, bármilyen célpont megfelel, amivel a felkelők magukra tudják irányítani a figyelmet. Ebben a szakaszban a politikai propaganda még nem játszik szerepet
2. Szelektív terrorizmus - ha a média figyelme megvan, el lehet kezdeni az ideológia terjesztését, és a támogatók toborzását. Ezzel együtt már finomítani kell az akciókon, hogy összhangban legyenek a propagandával, és hogy ne idegenítsék el a megnyerni kívánt csoportot. (Ezzel együtt továbbra is potenciális célpontok lehetnek közönséges civilek, ha a megnyerni kívánt csoport ellenségesen viszonyul hozzájuk etnikai/vallási/stb szembenállás miatt.) Ebben a szakaszban a felkelők még gyengék ahhoz, hogy átváltsanak a gerillahadviselésre.
3. Ha az előző szakaszt is sikeresen teljesítik a felkelők, akkor immár elég politikai és társadalmi bázissal rendelkeznek, hogy gerillakciókba kezdjenek és becsatlakozzanak az ortodox stratégia megfelelő szakaszába. Ez azonban csak egy lehetőség, a felkelők elérhetik a politikai céljaikat akkor is, ha megmaradnak a 2. lépcsőnél, megtörve vagy egyszerűen tárgyalóasztalhoz kényszerítve a kormányt.

Folyt. köv. a hadviselés, a népi támogatás és annak megszerzése, valamint a felkelők gyenge pontjainak tárgyalásával.

Források
A 3 alapmű:

- Bard E. O'Neill:Insurgency & Terrorism: Inside Modern Revolutionary Warfare

- David Galula: Counterinsurgency Warfare: Theory and Practice

- Counterinsurgency Field Manual (FM 3-24)

egyebek

- Harald Håvoll: COIN revisited

- Douglas D. Jones: Understanding Measures of Effectiveness in Counterinsurgency Operations

- U.S. Government Counterinsurgency Guide (COIN szenátoroknak és szőkéknek)

- A Military Guide to Terrorism in the Twenty-First Century