A közelmúltban nyilvánosságra került, hogy George W. Bush még 1999-ben négyszemközt elárulta a Houston Chronicle neves újságírójának, Mickey Herskowitz-nak: amennyiben megválasztják elnöknek, le fogja rohanni Irakot. Akkori meggyőződése szerint egy ilyen meglepetésszerű beavatkozás minimális veszteségek mellett is gyors győzelemmel zárulna, és ebből következően az ugyanúgy hozzájárulna az ő előnyös politikai megítéléséhez, mint pl. édesapjáéhoz a Panama elleni invázió 1989-ben. Ami azt illeti, nincs semmi meglepő abban, hogy (többek között) azt a katonai akciót tekintette követendő példának.

Képzeljük el, hogyan zajlott volna a 2003-as iraki (vagy akár a 2001-es afganisztáni) invázió, ha minden pontosan úgy alakul, ahogy azt Cheney, Rumsfeld és a neokon ideológusok olyan szépen elképzelték. Nos, kb. ez volt az Igaz Ügy – hadművelet (Operation Just Cause), Panama megszállása és egyben az USA fegyveres erői által a második világháború óta végrehajtott legnagyobb légideszant-akció, amely hivatalosan 20 évvel ezelőtt a mai napon ért véget.

Panama születése

Az USA érdeklődése a közismerten nagy stratégiai jelentőséggel bíró, akkor még Kolumbiához tartozó Panama iránt az 1840-es években kezdődött, amikor is egyértelművé vált, hogy a Mexikótól elorzott és aranylázban égő Kaliforniába könnyebb eljutni a tengereken, ill. a Panamai-földszoroson át, mint a Sziklás-hegységen meg az indiánok területein keresztül. Az 1846-ban Kolumbiával megkötött Mallarino-Bidlack szerződés értelmében az USA állampolgárai kedvezményes vámtételek mellett szabadon használhatták áruszállításra a földszorost, 1855-ben pedig felépült itt a két óceánt összekötő vasútvonal is.

Néhány évtizeddel később Theodore Roosevelt elnök a geopolitika tudományának egyik úttörője, Alfred Thayer Mahan admirális tanai alapján arra a következtetésre jutott: jó lenne egész Panamát szépen megkaparintani, majd felépíteni és kizárólagos ellenőrzés alá vonni a már sokak által megálmodott csatornát. Az 1898-as spanyol-amerikai háború tanulságai is ezt támasztották alá – pl. amikor a Fülöp-szigeteknél állomásozó USS Oregon csatahajót bevetésre küldték, az a Hoorn-fok megkerülése után, 69 nap alatt jutott el a Kuba partjainál lévő flottaegységekhez! Egy ilyen út 40 nappal (13 ezer km-el) lett volna rövidebb, ha már akkor üzemel a Panama-csatorna – csakhogy a franciák hiába próbálkoztak annak befejezésével.

Az amerikai kormány számára kapóra jött, hogy Kolumbia ekkor egy meglehetősen kegyetlen polgárháborúba süllyedt, ezért 1902-ben Ferdinand de Lesseps csődbe ment cégétől, a Francia Csatorna Társaságtól 40 millió dollárért megvásárolta a jogot a csatorna megépítésére, majd kétoldalú szerződést javasolt Kolumbiának, amely az USA fennhatósága alá helyezte volna az építkezés helyszínéül szolgáló, két óceán közötti földsávot. Miután ezt a kedvezőbb feltételekre áhítozó kormány elutasította, érdekes módon függetlenségi mozgalom kezdődött ellenük Panamában az USA támogatásával, amely hamarosan sikerrel is járt.

1903. november 6-án az USA elismerte az újonnan létrejött Panamai Köztársaság függetlenségét, amely, nyilván az őszinte hála jeleként, a két héttel később megkötött Hay-Bunau-Varilla szerződés értelmében 10 millió dollár készpénz és évi 250 ezer dollár járadék fejében átadta a már említett (16 km széles) földsáv feletti ellenőrzést a nagy északi testvérnek. Ez lett a Panama-csatorna elkészülte (1914) után az ún. Csatornaövezet (Panama Canal Zone), melyet a Kongresszus által kinevezett kormányzó felügyelt. Az USA-nak itt joga volt katonai támaszpontokat létesíteni a csatorna védelmére. A szerződést, amely az Egyesült Államoknak ilyen széleskörű jogokat biztosított, és emiatt jelentős belpolitikai feszültség forrása lett Panamában, nem panamai tisztviselő írta alá, hanem a csatorna építésén dolgozó francia mérnök, a nagyköveti pozícióra kinevezett Philippe Jean Bunau-Varilla - még mielőtt azt panamai ember egyáltalán elolvasta volna.

A „független” Panamában a környék többi országához hasonlóan a nagybirtokos rétegből és a városi nagypolgárságból létrejött, az Egyesült Államokkal szoros gazdasági kapcsolatokat ápoló szűk oligarchia monopolizálta a politikai hatalmat. Különböző okokból ugyan, de sem a lakosság, sem az USA kormánya nem bízott meg bennük különösebben.  (Ezt jól jelzi, hogy a második világháború idején a németek iránti szimpátiával gyanúsított  Argentína mellett Panama volt az egyetlen latin-amerikai ország, amely nem részesült amerikai támogatásban a kölcsönbérleti törvény keretében). És, szintén latin-amerikai séma szerint, az egymást váltó kormányok nem tudták megteremteni a belpolitikai stabilitást, ezért egyre nőtt a fegyveres erők befolyása – különösen miután 1953-ban az amerikai támogatással, puccs útján hatalomra került José Remón rendőrezredes létrehozta a Panamai Nemzeti Gárdát, melyet az amerikaiak képeztek ki és fegyvereztek fel.

A katonák uralma

1968-ban ismét az ellenzék régi vezére, Arnulfo Arias nyerte a választásokat, de hamarosan a Gárda alezredese, Omar Torrijos által vezetett puccs eltávolította az elnöki székből. Ez döntő fordulat volt az ország történelmében, mivel Torrijos – aki később a Gárda parancsnoka lett, de egyébként soha nem töltött be hivatalos politikai tisztséget – volt az első panamai politikus, aki hatalmi bázist épített ki a köznép körében. Marxista terminológiával élve bonapartista módszerekkel uralkodott: gazdasági, társadalmi reformokat vezetett be, és visszaszorította az oligarchia befolyását. Legfőbb politikai öröksége – a Nemzeti Gárda hatalmának kiterjesztését leszámítva – az USA-val a csatorna státuszáról 1977-ben kötött két szerződés volt.

Egyes amerikai érdekcsoportok nemcsak a szerződések szerintük az USA szempontjából előnytelen rendelkezései miatt tartották Torrijos tábornokot megbízhatatlan elemnek, de az általa folytatott kommunista ízű belpolitika és a latin-amerikai baloldali erőkkel fenntartott kapcsolatai miatt is (pl. támogatta a nicaraguai sandinistákat). Ez jó eséllyel szerepet játszott abban, hogy Torrijos gyanús körülmények között, helikopter-szerencsétlenségben vesztette életét 1981-ben. Az ezután kialakult zűrzavaros belpolitikai helyzetben emelkedett fel egykori beosztottja és támogatója, Manuel Antonio Noriega ezredes.

Noriega daliás külsejű, jó vágású férfi volt (lásd itt balra), hivatásos katona, de tehetsége az élet más, kevésbé dicsőséges területein is megmutatkozott. A Nemzeti Gárdában szolgált, a ’60-as években elvégezte a perui katonai akadémiát, majd évfolyamelsőként az Amerikák Iskoláját is (School of the Americas), ahol kiképezték légideszant-bevetésre, a felkelők elleni harcra, pszichológiai hadviselésre és hírszerző tevékenységre. Ekkoriban szervezte be a CIA, de később kapcsolatba került más titkosszolgálatokkal is (valószínűleg amerikai-kubai kettős ügynök volt).

Támogatta Torrijos puccsát, aki rábízta a Gárda hírszerzésének vezetését. 1983-ban kinevezték a Gárda főparancsnokának, és ebbéli minőségében már gyerekjáték volt számára átvenni az ország feletti uralmat – választási csalások útján bizalmasait (Nicolas Barletta, Arturo Delvalle) ültette az elnöki székbe. 1984-ben az ország fegyveres erőiből megszervezte a Panamai Védelmi Erőket (FDP), melyet fokozatosan bővített, elsősorban azért, hogy hatalmi bázisát növelje. Ennek részeként 1988 márciusában a városi szegények és a parasztság hozzá hű csoportjaiból félkatonai erőt hozott létre - nem röhög! - Méltóság-zászlóaljak néven, melyek természetesen nagy hiányosságokkal küzdöttek a kiképzés és fegyelem terén, de figyelembe kell venni, hogy feladatuk végső soron Noriega politikai ellenségeinek megfélemlítése, semlegesítése volt (1986-tól rendkívüli állapot volt érvényben az állandó ellenzéki tüntetések miatt). 1989-re az FDP létszáma elérte a 15 ezer főt (ebből 3500 fő volt katona), és összesen 76500 kézifegyverrel rendelkeztek.

A Méltóság-zászlóaljak felvonulása Panamavárosban 

Az idegek harca

Az FDP főparancsnoka papíron az államfő volt, valójában Noriega minden fontos pozícióra a saját bizalmasait nevezte ki, és velük együtt, ill. régi kapcsolatait kihasználva beszállt minden gyümölcsöző illegális bizniszbe (fegyverkereskedelem, kábítószer-csempészet, titkos katonai információkkal való kereskedelem). Noriega eltűrte, hogy a Medellín-kartell Panamában szabadon tevékenykedjen – nem volt kiadatási egyezménye az Egyesült Államokkal –, és hogy különböző fegyver- és drogkereskedők tranzitországnak használják Panamát. Az amerikai kormányt nemcsak ezek a fejlemények, de Noriega Kubával ápolt kapcsolatai is módfelett idegesítették. Úgy vélték: ez a zsebdiktátor megmarta a kezet, amely mindig is etette. Ezután gyorsan pörögtek az események.

1987 szeptemberében az USA Szenátusa felszólította Noriegát, hogy állítsa vissza a polgári demokratikus rendszert, és a nyomaték kedvéért felfüggesztették Panama gazdasági és katonai támogatását, a Pentagon pedig lefújt két, 1988-ra tervezett közös amerikai-panamai hadgyakorlatot. Erre Panama kiutasította az USAID képviselőit. 1988 januárjában Richard Armitage hadügyminiszter-helyettes és George Schultz külügyminiszter felszólították Noriegát, hogy mondjon le. Ezt ugyanezt megtette az amerikai intézkedések láttán felbátorodott Delvalle is, majd Noriega elutasító válasza után leváltotta őt. Erre viszont a Noriega által madzagon rángatott nemzetgyűlés váltotta le Delvalle-t, és Manual Palma-t, Noriega bizalmasát nevezte ki a helyére. Az USA viszont továbbra is Delvalle-t tekintette az ország legitim államfőjének, gazdasági szankciókat rendelt el Panama ellen és befagyasztotta a panamai bankbetéteket.

1988. február 4-én egy amerikai szövetségi bíróság vádat emelt Noriega ellen kábítószer-csempészetért és zsarolásért. Nem sokkal később a panamai rendőrség tisztjei sikertelen puccsot kísértek meg Noriega ellen, melyet újabb amerikai gazdasági szankciók követtek. Közben egyre több fegyveres incidensre került sor az FDP és a Csatornaövezetben lévő amerikai egységek között.

1989 májusában rendezték meg az elnökválasztást, melyet a visszaélések ellenére Noriega ellenfele, Guillermo Endara fölényesen megnyert...volna, ha Noriega nem nyilvánítja semmissé a választási eredményeket. Bush elnök erre 1900 katonát küldött a Csatornaövezetbe az ott állomásozó egységek megerősítésére, majd tett néhány sikertelen diplomáciai sakkhúzást a helyzet rendezésére - felajánlotta Noriegának, hogy a szövetségiek ejtik az ellene felhozott vádakat, amennyiben ő lemond és egy olyan országba távozik, amelynek nincs kiadatási egyezménye az USA-val. Noriega azonban csak akkor lett volna hajlandó bármilyen egyezkedésre, ha az USA feloldja a Panama elleni szankciókat. 1989 szeptemberében az USA megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Panamával.

Az amerikai kormány ekkor kénytelen volt fontolóra venni a katonai beavatkozást. Erre az esetre hogy, hogy nem, már 1988 eleje óta volt a fiókban egy felvonulási terv, amely a "Kék Kanál" (Blue Spoon) fedőnevet viselte. (Egyszer bizonyára az a téma is megérne egy cikket, hogy az amerikaiak milyen sugallatra választanak ilyen fedőneveket a különböző hadműveletek jelölésére!)  Az ebben felvázolt forgatókönyv szerint fokozatosan meg kell erősíteni a Csatornaövezetben állomásozó egységeket, és egyre szigorúbb szankciókat kell bevezetni Panama ellen - mindezt abban a reményben, hogy sikerül kiprokoválni egy USA-barát katonai puccsot, és ezzel egykettőre megoldódnak a problémák. Nos, 1989. október 3-án az amerikaiak bátorítására FDP-tisztek tényleg hatalomátvételt kíséreltek meg Moisés Giroldi őrnagy vezetésével, de a Noriegához hű egységek gyorsan és sikeresen beavatkoztak. Noriega személyesen lőtte agyon a puccskísérlet elfogott vezetőit. Ezután teljesen új megközelítésre volt szükség.

(Folyt. köv.)