Civileket bevonni a katonai stratégiai tervezésbe meglehetősen ellentmondásos ötlet, még akkor is, ha COIN-ról van szó – ami a Csang Ting-csen tábornoktól, Mao Ce-tung egykori harcostársától származó és a médiában gyakran elhangzó formula szerint 80 százalékban politikai és csak 20 százalékban katonai tevékenység. Legfőbb potenciális előnye nyilván az, hogy a civil szakértők más szempontból közelítik meg a kérdést, tehát olyan megfontolásokra is felhívják a figyelmet, amelyekre a tisztek esetleg nem is gondoltak.
Az Egyesült Államokban a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága (JCS) bizonyára ebből a megfontolásból indult ki, amikor a PA Consulting Group nemzetközi szaktanácsadó cég munkatársait kérte fel arra, hogy segédkezzenek az új afganisztáni COIN-stratégia kidolgozásában és ismertetésében. Az általuk készített – vélhetően az alacsonyabb rendfokozatú tiszteknek szánt – PowerPoint prezentáció munkavázlatát az NBC News hírcsatorna nemrég nyilvánosságra hozta (megtekinthető itt is). (folyt.=>)
Az anyag tehát nem volt titkosítva – és nincs bizonyíték rá, hogy a JCS azt a hivatalos stratégia részének minősítette volna. A tartalmának ismeretében ez nem meglepő, ugyanis az lényegét tekintve a corporate bullshit egy tipikus, értéktelen és semmire sem használható példája (további példákat egyébként itt is generálhat magának a kedves olvasó).
Nézzük meg közelebbről, miféle bölcsességeket ismerhet meg belőle a nagyérdemű.
A kiindulópont szerint Afganisztán civil lakossága a tálibokhoz fűződő kapcsolat jellegének függvényében három csoportra osztható: a felkelők támogatói, a semlegesek és a kormány hívei. Minden COIN-műveletnek három párhuzamos célja van: a felkelőket támogató civileket átcsábítani a semlegesek táborába, a semlegeseket rávenni a kormány támogatására a kormányt támogatók hűségét pedig megőrizni. Ez a koncepció magától értetődő és nem valami bonyolult – a hadsereg és a tengerészgyalogság COIN-kézikönyve a témával foglalkozó klasszikus elméletekre alapozva lényegében ugyanezt fogalmazza meg (1-108. bekezdés).
A szerzők ezután szemügyre veszik, milyen úton lehet megszerezni a győzelem kulcsát jelentő népi támogatást? Szerintük a külföldi segélyezés kiterjesztésével, amely bátorítja a gazdasági befektetést és erősíti a nemzetgazdaságot, és az alapvető szolgáltatások visszaállításával.
A gondolatmenet – már ha annak lehet nevezni – itt máris bullshitgyanús. Egy sikeres COIN-művelet kulcsa sosem a sikeres gazdaságpolitika abból az egyszerű okból, hogy egy adott területen sem az állami pénzen létrehozott infrastruktúra, sem az odairányuló külföldi tőkebefektetés nincs biztonságban addig, amíg azt teljesen meg nem tisztították a felkelőktől és nem terjesztették ki rá az államhatalmat. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha onnan kiűzik a felkelők fegyveres erőit, felszámolják politikai szervezeteit, az állam visszaszerzi a civil lakosság feletti ellenőrzést és létrehozta ott a saját közigazgatását és fegyveres erejét, amely a jónép bizalmát élvezi. Vagyis nem gazdaságpolitikai lépésekkel kezdjük a folyamatot.
Ami pedig az „alapvető szolgáltatásokat” illeti – olyanok mégis mikor léteztek Afganisztánban? A falvakban soha, a városokban is csak utoljára valamikor 1975 körül. A pastu és dari nyelvben valószínűleg nincs is megfelelője ennek a kifejezésnek, a vidéki lakosságnak pedig az elmúlt 30 év tapasztalatai után valószínűleg annyi elvárása van a kabuli kormánnyal szemben, hogy az hagyja őket békén. A szerzők, becsületükre legyen mondva, gyorsan megemlítik, hogy alapvető szolgáltatás az, amit a nép annak tekint, nem pedig az, amit mi (= britek, amerikaiak) annak tekintünk. Még szerencse, mert másképp az egész afganisztáni beavatkozás reménytelen volt már a kezdet kezdetén is…de menjünk tovább.
Szóval a népnek vannak elvárásai, amelyeket több tényező befolyásol, pl. a kormány kompetenciája – azaz képes-e munkahelyeket teremteni és fellendíteni a gazdaságot (Afganisztán vidéki területein mégis mikor léteztek „munkahelyek”?) –, ill. saját biztonságérzetének szintje, amire pedig aztán sok minden hatással van: a felkelők tevékenysége, a kormány által folytatott PSYOPS (psychological operations, azaz a hivatalos magyar megfogalmazás szerint „lélektani műveletek” = propaganda) színvonala és a koalíciós erők katonai műveleteinek jó időzítése és összehangolása, ergo a helyes stratégiai megközelítés – amelynek feltétele az ASCOPE megfelelő szintű ismerete.
ASCOPE: "area, structures, capabilities, organizations, people, events”, azaz a katonai műveleteket az adott földrajzi területen befolyásoló civil tényezők; egy a sok agyament rövidítés közül, amelyet minden amerikai tisztnek memorizálnia kell |
Mindebből aztán levonja a következtetést, hogy több területen is pozitív visszacsatolásos folyamatot lehet elindítani, ha az ember jó döntéseket hoz. No shit, Sherlock!
Erre fel is hoz pár példát: ha a lakosság megbízható információkkal látja el az állami szerveket, akkor a fegyveres erők hatékonyabban harcolhatnak a felkelők ellen; a sikereket fel lehet használni a PSYOPS-ban, melynek következtében a lakosság nagyobb biztonságban érzi magát és jobban megbízik a kormányban, ergo még többen lesznek hajlandóak információt szolgáltatni az ellenségről (8. slide). A befektetések növelik a „legitim mezőgazdasági termelés” (értsd: aminek nem ópium a végterméke) szintjét; ez élénkíti a gazdasági tevékenységet, ami újabb befektetéseket vonz a területre (14. slide). Ha növeljük a központi kormány kapacitásait, az hatékonyabban szedi be az adókat; a magasabb bevételekből jobban működnek az állami szervek, és azok végső soron még több adót tudnak beszedni (16. slide). Az afgán biztonsági erők (ANSF) felkészültségének és képességeinek fejlesztésével növelhetjük azok taktikai kapacitásait; így eredményesebben hajtják végre a feladataikat, és ezzel több tapasztalatra tesznek szert, ami javítja a felkészültségi szintjüket (20. slide).
És ezzel a fejtegetés lényegében véget is ér. A „végkövetkeztetést” talán a következőképpen lehetne összefoglalni: „Ha mindent jól csinálunk, az érdekeinknek megfelelő öngerjesztő folyamatok indulnak majd meg Afganisztánban, mert ott (is) minden mindennel összefügg”. Ezt hívatott kifejezni az alábbi, leginkább spagettire emlékeztető „folyamatábra” (22. slide):
El tudom képzelni, mennyi ideig firkáltak összevissza filctollakkal egy műanyag táblára az AP Consulting juppigyerekei, mire végleges formájában kiötölték ezt a förmedvényt. Abbéli röhejes igyekezetükben, hogy vizuálisan ábrázolják egy komplett hadviselési mód minden lehetséges aspektusát, szemmel láthatóan megfeledkeztek arról, hogy bármilyen témakör PowerPoint prezentációjának egyetlen értelmes célja az adott témakör tömör, leegyszerűsített és könnyen értelmezhető bemutatása. Ők viszont éppen ezzel ellentétes hatást értek el azzal, hogy egy faék bonyolultságával bíró gondolatmeneteket összetett folyamatábrákon ábrázoltak, mintha azok olyan óriási felvilágosító erővel bírnának.
Nem csoda tehát, hogy a prezentáció a corporate bullshit terén már sokat látott és tapasztalt amerikai médiamunkások és közvélemény körében is sokaknál kiverte a biztosítékot. Gúnyt űzött belőle nemcsak az azt először megjelentető NBC News, de a New York Times és a Huffington Post is. Az egyébiránt igen szórakoztató Rachel Maddow Show műsorában Susan E. Rice, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete is csak annyit mondott róla, hogy úgy néz ki, mintha az ő hétéves gyereke rajzolta volna:
Visit msnbc.com for breaking news, world news, and news about the economy
Ha egy stratégiai elképzelést ő is irreálisnak minősít, az már jelent valamit, tekintettel arra, hogy 3 évvel ezelőtt légi és tengeri hadjáratot javasolt Szudán ellen.
(OFF-topic megjegyzés: szép alligátorbőr kosztüm, Rice asszony!)
A legkeményebb hangvételű kritikát alighanem J. J. Malevich alezredes, az amerikai hadsereg és tengerészgyalogság COIN-központjának (US Army and Marine Corps Counterinsurgency Center) igazgatója gyakorolta:
Amikor néhány héttel ezelőtt megkaptam ezt az anyagot, azt hittem, hogy ez valami vicc… Amit látok, az egy újabb kísérlet arra, hogy egy összetett emberi tevékenységet egy MBA üzleti menedzsment folyamatábrává változtassanak… Biztos vagyok benne, hogy a felkelők azonnal bedobnák a törölközőt, ha ezt a prezentációt megmutatnánk nekik, mivel kiváló power point képességeink láttán ráébrednének, hogy minket nem lehet legyőzni. Komolyan nem tudom, hogy vívtunk háborúkat a power point kora előtt.
Az emberben megfogalmazódnak bizonyos kérdések. Lehetséges, hogy a PowerPoint gazdasági élet, az oktatás és immár a katonai tervezés terén is tapasztalható nagy népszerűsége a nyugati civilizáció kollektív szellemi leépülésének egy újabb tünete? Elvégre sokan bizonyára azt képzelik, hogy PP prezentációk megtekintése bármilyen témában helyettesítheti a széleskörű ismereteket. Hány „szakértő” képes arra, hogy „dinamikus”, „újszerű” bemutatókkal „eladja” az elméletét, amit lényegében sosem alapozott meg tényekkel, kutatással? Ami pedig a hadseregeket illeti: gondolom sokan hallották már a poénokat von Clausewitz A háborúról c. művéről – hogy más, a stratégiai gondolkodás terén klasszikusnak számító művekről ne is beszéljünk –, melynek példányai kifogástalan állapotban fellelhetőek minden katonai akadémia könyvtárában, elvégre soha senki nem nyúl hozzájuk. A PP elterjedése, ahogy arra mások is humoros formában felhívták a figyelmet, bizony nem sokat segített ezen a téren.
Utolsó kommentek