by 5.g & Rammjaeger83 & SchA

"He really is the next Jimmy Carter."
/komment a BBC oldalán/

"They could quite justifiably give it to an inept wannabe serial killer for not being good enough at murder." 
/komment a Reuters oldalán/

Egy bizonyos Tom Lehrer nevű úriember állítólagos megállapítása szerint a politikai szatíra műfaja 1973-ban vesztette el értelmét, midőn Henry Kissinger Nobel-békedíjban részeltetett. Nos, az emberiség kollektív szellemi leépülése ez év október 9-én minden bizonnyal hasonló mérföldkőhöz érkezett: a Nobel-békedíj idei nyertese Barack Obama, hivatalban lévő amerikai elnök.

WTF? E jeles kitüntetés értelmével kapcsolatban eddig sem voltak túlzott illúzióink, idén azonban még a szokásosnál is szürreálisabb döntés született. Elmondjuk miért.

Valószínűleg kevés olvasónkat lepi meg, hogy a KatPol tudományosan megalapozott álláspontja szerint a Nobel-békedíj intézménye lényegét tekintve fassság. No nem mintha önmagában a béke fogalmával volna feloldhatatlan ellentétünk, csupán azzal az álszent elképzeléssel, hogy az emberiségnek csak egymás vállára borulva ki kéne sírnia legbenső vágyait és félelmeit, és a lemenő nap sugaraiban körtáncot lejtve rögvest ki is törne az egyetemes béke és szeretet e nyomorult sártekén.

Az öreg Nobelt fűtő nemes igyekezet persze érthető. A hadiipar felemelésében megőszült klasszikus iparmágnás élete alkonyán valami maradandót kívánt alkotni az emberiség szolgálatában, s minthogy a dinamitot a jelek szerint nem találta elég felemelőnek, végrendeletében egy rakás díjat alapított. A fizikai, kémiai, orvosi és irodalmi díjakkal lényegében meg is találta számítását (a közgazdaságit már a Svéd Nemzeti Bank dobta a közösbe) a békedíj azonban a kezdetektől kilógott a sorból.
 

Már az némi gyanúra adhat okot, hogy tudományos testvéreivel ellentétben, melyeket patinás svéd tudományos testületek (név szerint a Királyi Tudományos Akadémia, valamint a Karolinska Institutet) ítélnek oda, a békedíjra érdemes személyek kiválasztása egy a norvég parlament által felállított 5 fős bizottság feladata.

Nobel állítólagos célja ezzel az lehetett, hogy az akkoriban Svédországgal perszonálunióban lévő Norvégia - az államszövetségen belül külügyi jogkörökkel nem rendelkező - parlamentje külpolitikai kötöttségektől mentesen, szabadabban dönthet az alapvetően politikai természetű díj sorsáról. A dolog hátulütője azonban, hogy a bizottság összetétele évről évre híven tükrözi a Storting mindenkori politikai erőviszonyait és általános szellemi színvonalát.

Ami a szellemi színvonalat illeti, a kiváló képességű magyar politikai elit teljesítményének fényében nem éreznénk méltónak norvég kollegáik túlzott becsmérlését, annyit azonban mindenképpen le kell szögeznünk, hogy a Nobel végrendelete nyomán kialakult fenti eljárás az évek múltával sem vált az objektív döntéshozatal zálogává.

Az idei bizottság történetesen egy szociáldemokrata, egy szocialista, egy konzervatív és egy másik jobboldali politikusból állt össze, élükön a szintén szocdem Thorbjørn Jaglanddal, akit - ha hihetünk a sajtóértesüléseknek - nagyjából a Torgyán doktorba oltott Szekeres Imre norvég megfelelőjeként képzelhetünk el, nem mellesleg a méltán elismert Európa Tanács főtitkáraként is működik, s rátermettségére többek között ama kijelentésével hívta fel a figyelmet, miszerint a Nobel békedíjat szíve szerint az Európai Uniónak adományozná.

Mintha erre nem számított volna, a díj atyja az odaítélés feltételeit sem bonyolította túl. A végrendelet sokat idézett mondata szerint e kivételes dicsőség azt illeti, "aki a legtöbb, vagy legjobb munkát végezte a nemzetek közti barátság, az állandó hadseregek felszámolása vagy létszámuk csökkentése, valamint békekonferenciák szervezése és előmozdítása érdekében".

Végezetül hogy, hogy nem, a díjra jelölők közé is bekeveredett két fokozott rizikócsoport, nevezetesen a nemzeti kormányok és parlamentek tagjai, valamint az egyetemi professzorok. A politikusokkal szemben már igazán nincsenek illúzióink, de aki látott már megélhetési külpolitikai elemzőt nyilatkozni, végképp nem fog meglepődni, hogy mindez hova vezetett: a Nobel-békedíj immár több mint száz éve a nemzetközi kapcsolatok éppen aktuális (nyugat-európai) slágertémáinak gyűjtőhelye.

Persze mindig becsúsztak megkerülhetetlen témák, mint pl. a segélyszervezetek, a menekültügy, vagy egy-egy konfliktus lezárása. Ettől eltekintve azonban a múlt század elejét az akkoriban rendkívül divatos békekongresszusok és nemzetközi jogi mozgalmak, a két világháború közét a Népszövetség és a német jóvátétellel kapcsolatos kiváló megállapodások, a hidegháború korát az emberi jogok, a nukleáris fegyverkezés és a Közel-Keleti béke dominálták. Egytől egyig a békét hosszú távon megszilárdító események, mint az közismert.

Végezetül az utóbbi évek mintha a világszerte oly divatos "k*rva anyját George W. Bushnak!" szlogen jegyében teltek volna. Sokan már Kofi Annan és az ENSZ 2001-es, vagy a NAÜ és Mohamed El-Baradej 2005-ös díjazását is ide sorolták, Jimmy Carter 2002-ben azonban már jóval egyértelműbb célzás volt, ahogy Al Gore 2007-es kitüntetése is. Alighanem e csodás szellemi műre helyezte fel a koronát idén októberben Barack Obama Nobel-békedíja.

De azért valljuk be, nem George Bushnak lenni önmagában nem egy túlságosan embert próbáló feladat, naponta milliárdok sikeresen birkóznak meg vele. Akkor mégis mivel érdemelte ki a dicsőséget az Amerikai Egyesült Államok kilenc hónapja regnáló elnöke, aki a jelölések lezárultakor alig volt túl tizedik hivatali napján és pár takaros beszéden kívül az egyetlen eredmény amit elért, hogy sikerült kutyát vásárolnia családjának? Segít a Nobel Bizottság közleménye:

...for his extraordinary efforts to strengthen international diplomacy and cooperation between peoples. The Committee has attached special importance to Obama's vision of and work for a world without nuclear weapons...

Szabad fordításban: olyan szép beszédeket mond, és még az ellen a csúnya atom ellen is felszólalt!

...Obama has as President created a new climate in international politics. Multilateral diplomacy has regained a central position, with emphasis on the role that the United Nations and other international institutions can play. Dialogue and negotiations are preferred as instruments for resolving even the most difficult international conflicts. The vision of a world free from nuclear arms has powerfully stimulated disarmament and arms control negotiations...

Szabad fordításban: meg úgy egyáltalán, igazán aranyos gyerek, mindenkivel olyan kedves.

...Thanks to Obama's initiative, the USA is now playing a more constructive role in meeting the great climatic challenges the world is confronting. Democracy and human rights are to be strengthened...

Szabad fordításban: ráadásul nem George W. Bush!

...Only very rarely has a person to the same extent as Obama captured the world's attention and given its people hope for a better future. His diplomacy is founded in the concept that those who are to lead the world must do so on the basis of values and attitudes that are shared by the majority of the world's population.

Szabad fordításban: ööö... elnézést, röhögés nélkül ez már nem fog menni...lényeg az, hogy hope for the change!

Most pedig a KatPol-on a sor, hogy egyenként zúzza szét e hagymázas lázálmokat. 

Hamis pacifista imidzs

A díj odaítélésekor kétségtelenül szerepet játszott az, hogy általános vélemények szerint Obama, különösen Bush elnökhöz és híveihez képest, békepárti politikusnak számít - mégpedig abból az egyszerű okból, hogy ellenezte és kritizálta az iraki inváziót. Kevés szó esik viszont arról, hogy eme álláspontját pontosan mivel is indokolta az elmúlt évek során.

Obama már annak kezdete előtt fél évvel (Illinois-i szenátorsága idején) az Irak elleni "preventív" csapás ellen volt, és el kell ismerni, hogy többnyire helytálló érveket hozott fel: a háború után a hadseregnek bizonytalan időtartamra meg kellene szállnia egy (25 milliós) országot, és ennek költségei és következményei beláthatatlanok, Szaddam Husszein pedig nem jelent közvetlen fenyegetést sem az USA-ra, sem saját szomszédaira; meg aztán amúgy is Afganisztánban kellene először rendet csinálni.

Más érvei viszont már érdekesebben hangzanak: Bush az "iraki fenyegetés" napirenden tartásával akarja elterelni a közvélemény figyelmét a gazdasági problémákról (magyarán azt mondta az átlagnál szegényebb, demokrata híveinek, amit azok hallani akartak), és a háborút nem elvek, hanem politikai célok, ill. az egyes kormánytagok által hangoztatott neokonzervatív ideológia védelmében akarja megvívni.

Az utóbbi vélemény figyelmet érdemel. A háborúkat talán nem politikusok robbantják ki mocskos politikai célokért, amióta világ a világ? És ezzel szemben miért számít nemes lelkűbb elképzelésnek elvekért tenni ugyanezt - már ha valóban akadnak erre történelmi példák, és az elvek hangoztatása nem mindig politikai célok palástolására szolgál? A végeredmény ígyis-úgyis a háború.

Négy évvel később kicsit részletesebben is kifejtette, hogy mi is az ideológia, amivel nem ért egyet:

Ideológiai fantázia volt az elképzelés, hogy Irak gyorsan és könnyen Közel-keleti demokráciává válik majd...Az amerikaiak működőképes stratégiát követelnek, amely világos célokat tűz ki Irakban - egy stratégiát, amely nem politikán és ideológián, hanem a tények józan értékelésén és a regionális érdekeinken alapul.

Ez eddig világos - nem szabad sem aljas politikai érdekek, sem ideológiai vágyálmok érdekében katonákat küldeni a földgolyó másik felére. De más okokból érdemes? Obama szerint természetesen igen:

Van egy másik terület, ahol az Irakban elkövetett hibák sokba kerültek nekünk: a kormányunk az amerikai nép szemében elvesztette hitelét. Egy felmérés szerint az amerikaiak 42 százaléka szerint az Egyesült Államoknak a saját dolgával kellene törődnie, és hagynia, hogy más országok maguk oldják meg az egymás közötti nézeteltéréseiket.

Most nem engedhetjük meg magunknak, hogy izolacionisták legyünk. Szeptember 11. megmutatta, hogy megpróbálhatunk ugyan tudomást sem venni a világ többi részéről, de az ellenségeink nem fognak békén hagyni minket.

A Foreign Affairs hasábjain megjelent 2007-es írása szerint pedig:

Több ezer katona elvesztése és több milliárd dollár elköltése után sok amerikai a befelé fordulás választaná...De ezt a hibát nem szabad elkövetnünk.

Vagyis Obama szerint végső soron az iraki beavatkozás egyik fő kártékony hatása az volt, hogy az amerikaikat szkeptikussá tette a jövőbeli, immár bizonyára helyes célokért folytatott (és nyilvánvalóan demokrata párti kezdeményezésű) katonai beavatkozásokkal szemben.

Persze figyelembe kell venni, hogy a tengerentúlon az "izolacionista" súlyos szitokszó a mainstream politikai diskurzusban, mivel az általánosan elfogadott - és megjegyzem: erősen megkérdőjelezhető - történelmi magyarázat szerint mind a Második Világháborúért, mind a már említett szeptember 11.-i támadásokért az amerikai izolacionizmus volt a felelős. Meg aztán minden amerikai politikusnak hangoztatnia kell a terrorizmus elleni háború iránti töretlen elkötelezettségét, ha választásokat akar nyerni. Obama sem kivétel: megfogadta, hogy megnöveli a hadsereg és a tengerészgyalogság létszámát, "Dzsibutitól Kandaharig" mindenhol folytatja majd az offenzívát az al-Kaida ellen, és ennek jegyében további csapatokat küldött Afganisztánba.

De további megnyilatkozásainak ismeretében az embernek akaratlanul is az a gondolata támad, hogy ugyanolyan grandiózus világnézeti elképzelésekkel indokolja az USA intervencionista külpolitikáját, mint egykor Bush elnök és hívei.

A fentebb említett cikkében kifejtett meggyőződése szerint például nemcsak a globális terrorizmus, de a titokban tömegpusztító fegyverek fejlesztő "latorállamok" - nem nevezi meg őket, de nyilvánvalóan: Észak-Korea, Irán, Szíria - ugyanakkora fenyegetést jelentenek az Egyesült Államokra, mint a 20. században a náci Németország vagy a Szovjetunió.

(Nem tartozik a témához, de másnak is feltűnt már, hogy ebben a szövegkörnyezetben Japánt senki sem említi? Ők talán már szart értek?)

Továbbá:

Fontolóra kell vennünk a katonai erő alkalmazását nemcsak az önvédelem, hanem a közös biztonság védelme érdekében is, amelyen a globális stabilitás alapul - támogatnunk kell barátainkat, részt kell vennünk stabilizációs és újjáépítési műveletekben, és meg kell akadályoznunk a tömeges atrocitásokat...de minden erőfeszítést meg kell tennünk annak érdekében, hogy mások támogatására és részvételére is számíthassunk - ahogy H. W. Bush elnök is tette, amikor élére álltunk a Szaddam Husszein Kuvaitból való kiűzésére induló vállalkozásnak 1991-ben.

Vagyis tulajdonképpen az ifjabb Bush is helyes külpolitikai döntéseket hozott, csak rossz volt a PR-ja, nem kezelte elég jól a nemzetközi közvéleményt. Szemmel láthatóan Obama gondosan ügyel arra, hogy elkerülje ezt a hibát...

Azonban ennél is tovább megy:

Minden egyes amerikai állampolgár jóléte és biztonsága függ az USA határainkon kívül élők jólététől és biztonságától.

Egy 2007-es beszédében pedig:

Ha a drogkereskedelem és a korrupció a demokráciát fenyegeti Latin-Amerikában, az Amerika [értsd: az Egyesült Államok] problémája is. Ha a szegény indonéziai falusiaknak nincs más választása, mint hogy madárinfluenzával fertőzött baromfit dobjanak a piacra, azt nem kezelhetjük egy távoli problémaként.

Illetve:

Az elmúlt hat évben sokat hallottunk arról, hogy Amerika fő feladata a világban az, hogy segítse a szabadság terjesztését...Én egyetértek.

Nem véletlen, hogy Robert Kagan így vélekedett:

A [Bush-kormánnyal szembeni] kritikája nem az, hogy túl sok, hanem hogy túl kevés helyen avatkoztunk be...Obama szerint minden, mindenki mindenhol stratégiai fontossággal bír az Egyesült Államok számára...egyszer sem mondta, hogy katonai erőt csak végső esetben szabad bevetni.

Akkor tehát Obama végső soron miben is különbözik a neokonzervatív "héjáktól", akik közül ugyebár senkit sem díjaztak Nobel-békedíjjal? Egyes vélemények szerint nem sokban. Az iraki beavatkozást is csak azért ellenezte 2002/2003-ban, mert a szavazói ezt várták tőle; a Szenátus tagjaként pedig csak akkor kezdte el emlegetni a háborúval kapcsolatos aggályait, amikor megint egyértelművé vált, hogy ezzel növelheti országos népszerűségét: a 2006-os időközi választások után ill. a 2008-as elnökválasztási kampány során.

És azt is érdemes felidézni, hogy korábban sürgette a nagyobb mértékű amerikai szerepvállalást Darfúrban, Susan E. Rice pedig - akit azóta ENSZ-nagykövetté nevezett ki - egyenesen azt javasolta, hogy az USA, lehetőleg az ENSZ jóváhagyásával, de ha másképp nem megy, anélkül, kezdjen bombázóhadjáratot és tengeri blokádot Szudán ellen, amennyiben az nem engedi be feltétel nélkül az ENSZ-erőket a területére.

Steve Sailer így jellemezte ezt a hozzáállást:

Obama hívei számára Darfúrnak, mint külpolitikai ügynek a varázsa a terület teljes értéktelenségében rejlik - Amerikának semmilyen nemzetbiztonsági érdeke nincs Darfúrban, és éppen azért kellene ott beavatkoznunk, mert ebből semmi hasznunk nem származna - ezáltal pedig bizonyíthatnánk céljaink tisztaságát.

Összességében Obama tehát valószínűleg csak akkor ellenzi a világnézeti háborút, ha azzal a világnézettel nem ért egyet.

Márpedig ha van valami, aminek egy békeszerető ember számára gyalázatosabbnak kellene lennie, mint a cinikus politikai érdekekért vívott háború, akkor az az idealizált világnézeti célokért vívott háború. Az előbbi ugyanis korlátozott célokért folyik, tehát végetér, amint az agresszornak azokat sikerült elérni; az utóbbi kirobbantói viszont feljogosítva érzik magukat, hogy népük vagy akár az egész emberiség boldogítása érdekében cselekedjenek - aki pedig ellenáll, az gonosz ellenség, aki nem hisz a dicső jövőben. Ez pedig recept az állandó hadviselésre. 

Béke a Közel-Keleten

A Nobel-békedíj imidzsén a Közel-keleten kiosztott elismerések eddig is sokat rontottak (Anwar Szadat, Menachem Begin, Jasszer Arafat, Simon Peresz - szép társaság...), és érzésem szerinte Obama békedíjában is szerepet játszott az elképzelés, hogy ő végre békét fog e hányattatott térségbe hozni. Nos, ez az elképzelés azért távol áll a valóságtól.

Ugye a díj hivatalos indoklásában benne foglaltatik, hogy Obama elkötelezett egy atomfegyver-mentes világ megteremtése iránt. A Közel-keleten összvissz egy állam rendelkezik ilyen fegyverekkel, és nem úgy tűnik, mintha nagyon erőltetnék, hogy zúzzák be a robbanófejeiket. Hiába, az atomfegyverek megsemmisítése csak addig "trendi", amíg mások fegyvereiről van szó. A saját és haverok készleteit csak csökkenteni lehet, és azt is csak annyivel, amennyi nem veszélyezteti a stratégiai védelmi képességeket - vagyis Izrael esetében nullával.

Az Obama-mítosz szerves része a Kairói Beszéd, ez történelmi jelentőségű beszéd, ahol az elnök baráti jobbot nyújtott az iszlám világnak, kifejezve a vágyát a békére és különösen a palesztin kérdés rendezésére. Nem akarok mindenféle hasonlatot hozni múltbéli politikusokról, akik szintén törekedtek a békére, aztán valahogy mégis máshogy alakultak a dolgok, de mióta világ a világ, a vezetők nemes eszméktől átitatott beszédeit nem szabad szó szerint venni. Obama elkötelezett a palesztinai rendezés mellett? Szép, de Clinton is az volt, meg maga George W. Bush is, persze csak szavakban. Ha a tetteket nézzük ügy kapcsán, akkor Obama hivatalba lépése óta próbált keménykedni (de csak óvatosan), hogy Izrael ugyan állítsa már le a Ciszjordániai telepek bővítését, mire Netanyahu a telepsek kórusával együtt üzente vissza, hogy "Lósz*rt!". Obama nemrégiben fel is hagyott ezzel a követeléssel, hogy "elősegítse a békefolyamatot".

Másik oldalról szemlélve a dolgokat, a mítosz szerint az arab világ imádja Obamát, mert ő a remény, és különben is csak mert Husszein a középső neve, akkor biztos jobban fog nekik kedvezni, mint elődje. Na most hasonló logika alapján, ha Bush középső neve Walker volt, akkor ő pörgőrúgással kellett volna, hogy lekaratézza Bin Ladent? Mindenesetre ha az ember megkapargatja az Obama-kultuszt az arab médiában, akkor rájön, hogy azok a kormányhű sajtóorgánumok dicsőítik, amik amúgy is dicsőítik a saját vezetőiket.

A hivatalba lépő amerikai elnököknek az egyik kötelező krédó a "Békét fogunk teremteni a Közel-keleten", már hosszú idő óta, de Obama eddig egy féltéglával nem tett többet a folyamatért, mint elődei. De a Nobel-bizottság indoklásában sem a tettek, hanem a remény és a hit szerepelnek. 

Nukleáris leszerelés

Az Obamára testált kitüntetés mellett felhozott gyakorlatilag egyetlen kézzelfogható érv Obama nukleáris leszerelés iránti elkötelezettsége. Túl a cikk felén talán már senkit sem sem ér meglepetésként, hogy e vélekedés is egy jól sikerült - nevezetesen a 2009. április 5-én Prágában elhangzott (szöveg, videó) - beszédnek köszönhetően kapott szárnyra.

E beszédében az atomfegyver-mentes világ eszményképén túl Obama kiállt az Átfogó Atomcsend-egyezmény és az Atomsorompó-szerződés szerepének megszilárdítása, valamint egy a fegyver-minőségű hasadóanyag gyártását betiltó, a készleteket ellenőrző nemzetközi egyezmény kidolgozása mellett is. Szeptemberben aztán az ENSZ BT 1887-es határozata szinte egy-az-egyben erősítette meg az Obama által felvetetteket, a nemzetközi fegyverzetkorlátozás történetében ezzel új, reményteljes korszak kezdődött.

Vagy várjunk, nem is. Ugyanis történetesen az "atomfegyver-mentes világ" gondolata önmagában baromság, Obama pedig arról már semmit nem mondott, hogy pontosan mit is értene e hangzatos jelszó alatt. Az Atomcsend-egyezménynek ugyanis nem megerősítésre van szüksége, hanem arra, hogy végre hatályba léphessen, mihelyst bizonyos, jelentős nukleáris iparral rendelkező államok ratifikálják azt. Bizonyos államok, mint példának okáért Amerika.

Az Atomsorompó-szerződésnek ezzel szemben elkélne a megerősítés, közeleg ugyanis a soron következő, 2010-es felülvizsgálati konferencia, és ezzel kapcsolatban a világ bizalmát nem csupán a változásba vetett hit (Yes, we can!) hiánya ingatta meg. Sokkal inkább olyasféle dolgok gyengítik, mint hogy a szerződésen kívül álló négy állam közül kettő bevallottan, egy pedig köztudomásúlag atomhatalom. Előbbi kettőből egy a káosz szélén tántorogva is Washington szoros szövetségese, a másikkal nem is oly rég kezdtek az Atomsorompó-szerződés kereteit erősen feszegető polgári nukleáris együttműködésbe, utóbbit pedig - mint az fentebb már elhangzott - szintén a közelmúltban biztosították diszkréciójukról.

Ami az ENSZ BT korszakalkotó döntését illeti, gyakorlatilag szó szerint megismételték saját 1540-es határozatukat. Két új elemet fedezhetünk csupán fel benne: néhány apró - egy-egy Iránnak szóló szúrós pillantásként értelmezendő - árnyalatnyi utalást, és a már említett atomfegyver-mentes világról szóló félmondatot. Utóbbi a határozat preambulumában szerepel. Ha valaki esetleg még nem hallott volna róla, az ENSZ BT határozatai preambuláris és rendelkező részekből állnak, ahol utóbbi bír súllyal, előbbi csupán a duma, és kb. annyit ér, mintha az ENSZ Közgyűlés mondta volna ki. Nos, ami azt illeti, valóban ki is mondta jópárszor az évtizedek során, és csakugyan nem is érdekelt soha senkit. De ha már mindenképpen Nobel-díj jár érte, ennyi erővel a Schultz-Perry-Kissinger-Nunn négyes is kiérdemelte volna azzal, hogy hosszú idő után ismét visszahozták a teljes nukleáris leszerelést a szélesebb "köztudatba".

Vagy ha már az atomfegyvertől nem szabadítja meg Obama a világot, legalább az iráni és észak-koreai kérdéseket megoldja némi empátiával és egy kiadós beszélgetéssel? Aligha. Való igaz, az amerikai elnökváltást követően borítékolni lehetett a tárgyalások következő körét Iránnal, ez azonban aligha függött a leendő elnök személyétől. Hiába váltott most az USA békülékenyebb hangra, a szállóigévé vált szófordulattal továbbra is "all options are on the table", a legutóbbi fordulót pedig azok az EU-s tárgyalófelek hozták össze, akikre Obama ezúttal a "rossz rendőr" szerepét osztotta. Iránról lesz még szó bőven a közeljövőben, álljon hát itt ezúttal csak egy ritkán hangoztatott tény: a jelek szerint az október eleji megbeszéléseken szép csendben lekerült a napirendről az iráni urándúsítás felfüggesztésének elvárása.

Észak-Korea pedig, nos, mit szépítsük, továbbra is mesterien csinál hülyét az egész világból, különös tekintettel Amerikára. Ha jobban megfigyeljük, az újonnan megválasztott elnök hivatalba lépését épp az elmúlt hónapok észak-koreai fenyegetései és fegyverkísérletei köszöntötték, s most, hogy az alaphang megadatott menetrendszerűen következik az alkudozás időszaka. A párbeszéd jegyében a Kedves Vezérnek még egy igencsak bravúros propagandahúzást is sikerült keresztülvinnie: két tökkelütött amerikai újságírót cserélt egy volt amerikai elnök komoly presztízsértékkel bíró látogatására (és ki tudja, hány koffer kemény valutára). Nem csoda, hogy Phenjan repterén nem volt őszinte a mosoly Bill Clinton arcán. Azén a Bill Clintonén, akinek a fejéből mellesleg annak idején a fent említett - és Obama által oly annyira szorgalmazott - fegyver-minőségű hasadóanyagra vonatkozó nemzetközi megállapodás ötlete is kipattant. Pedig még csak egy nyavalyás Nobel-díjat se kapott érte. 

Utószó helyett

Obama kitüntetésével szembeni fenntartásaink dacára természetesen mi sem tagadjuk, hogy a békevágynak vannak tiszteletre és elismerésre méltó megnyilvánulásai - de azok az emberek is megérdemelnének valamiféle hivatalos elismerést, akik ezt nem "a nemzetek közötti testvériség érdekében végzett legjobb munkával", "az állandó hadseregek felszámolásával" ill. létszámuk csökkentésével vagy akár "békekonferenciák szervezésével" juttatják kifejezésre, azaz hivatalosan nem jogosultak a Nobel-békedíjra.

A tartós béke elhozatalának leghatékonyabb ismert módszere ugyanis az, ha egy konfliktus során az egyik fél könyörtelen harcban maradéktalanul legyőzi a másikat, és annak vereségét olyan fájdalmassá és emlékezetessé teszi, hogy ezáltal nemcsak a további háborúzásra való képességét, de az ahhoz való kedvét is hosszú időre elveszi. Elvégre valószínűleg nem a véletlen műve, és nemcsak a nukleáris fegyverek elterjedésével magyarázható az, hogy Észak-Amerikában béke van, amióta Ulysses S. Grant és William T. Sherman tábornokok csapatai a lázadó déliekkel meglehetősen brutális módon felmosták a padlót, és az európai kontinensen sem volt nagyhatalmak közötti háború 1945 óta (hogy csak két példát említsünk a sok közül).

Ezért hiánypótló kezdeményezés gyanánt az ilyen természetű sikeres erőfeszítések hivatalos elismerésére szerkesztőségünk ezennel megalapítja a szimbolikus értékű KatPol-békedíjat, és a 2009-es évben azt Mahinda Radzsapaksza Őexcellenciájának, a Srí Lanka-i Demokratikus Szocialista Köztársaság államfőjének ítéli a 26 éves polgárháború győzedelmes és reményeink szerint tartós lezárása terén szerzett érdemei elismeréséül.

Egy kis szórakoztatás céljából pedig most következzen egy vicces video a béke fekete angyaláról - Obama, a szuperhős:

És végül egy szösszenet, aminek a megértéséhez nem árt ismerni H. P. Lovecraft munkásságát - Obama mint Nyarlathotep: