Az elmúlt években Észak-Koreának nem csupán az elfuserált (vagy nem) nukleáris és rakétakísérletekkel sikerült felkeltenie a nemzetközi média képviselőinek figyelmét. Bár ez leginkább csak az említett kísérleteknek köszönhető, de egyre többen követik figyelemmel a Kedves Vezető, Kim Dzsong-il különösen tavalyi agyvérzése óta szemlátomást egyre romló egészségi állapotát és tippelgetnek ezzel összefüggésben a lehetséges utódra. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy a találgatásnak immár vége, és ha személyesen mindjárt nem is, de ideje kicsit közelebbről megismerkedni a reménybeli örökössel.   

Előbb azonban pár szót arról, hogyan is zajlik a hatalomátadás folyamata a világ egyetlen kommunista dinasztiájában. Először is, mivel első ránézésre a mindenkori vezető egy valódi uralkodóhoz hasonló korlátlan és abszolút hatalommal rendelkezik, logikusnak tűnhet, hogy a zökkenőmentes átmenet és bizalmi kérdések miatt az utód a családból kerüljön ki, de sem Kim Ir-szen idején, sem most nem volt ez olyan magától értetődő (sőt igazából klasszikus monarchiák esetében sem, de ezt most hagyjuk). Az utódnak mindig (pontosabban az eddig megfigyelt egy esetben) végig kellett járnia a hosszadalmas, formális hivatali utakat, itt is, ott is pár év tapasztalatot szerezve, menet közben kitanulva így a koreai népi demokrácia és az udvari intrika csínját-bínját. Kim „Nagy Vezető” Ir-szen csak az 1980-as pártkongresszuson, azaz hetven éves kora körül tette formálisan is egyértelművé, hogy kit is szeretne maga után a trónon az elnöki székben látni (Kim „Kedves Vezető” Dzsong-il jelenleg a 67. vagy 68. évét tapossa). Az örökös Kim azonban nem a semmiből bukkant elő, a hetvenes évek eleje óta került egyre magasabb pártpozíciókba, informálisan tehát már ekkor is örökösnek számított (kérdés, hogy annak idején a külvilág ebből az emelkedésből mennyit érzékelt). A csúcspontot 1993 jelentette (azaz 13 évvel a formális kijelölés után), amikor a második legfontosabb (az első akkoriban az elnöké volt, ma ez a párt főtitkári posztja) pozícióba, a Nemzeti Védelmi Bizottság (National Defence Committee/NDC) elnöki székébe került (és ül benne azóta is) és ezzel a fegyveres erők főparancsnokává vált, apja egy évvel későbbi halála után pedig át is vehette az ország vezetését. Világos tehát, hogy az NDC elnöki poszt az utolsó lépcső az ország vezetésének tényleges átvétele előtt. Ennek a szervezetnek a helyettes elnöke pedig hétfő óta az öreg legfiatalabb fia, Kim Dzsong-un (más átírások szerint esetleg Woon vagy Hun).

Mit is lehet tudni a legkisebb királyfiról? Nem túl sokat, annyi biztos. Az információs fekete lyuk Észak-Koreából a rakéta-üzemanyagon kívül eleve nem sok minden szivárog ki, hát még ha külön figyelnek is arra, hogy valamit titokban tartsanak, mint ahogy teszik azt az öröklés körüli kérdésekben. A Kim Dzsong-unnal kapcsolatos nyilvános információk többnyire három forrásból származnak: a dél-koreai hírszerzés által időnként csepegtetett értesülések, északi disszidensek elbeszélése, valamint annak a Kenji Fujimoto álnéven író japán szusi-szakácsnak (ez a kifejezés valahogy hülyén hangzik) a tapasztalatai, aki a sokatmondó „Kim Dzsong-il szakácsa voltam” (13 évig volt egyébként) címmel adta ki visszaemlékezéseit, és amelyeket általában hitelesnek fogadnak el. Ezekből a forrásokból megtudhatjuk, hogy Kim Dzsong-un 1983-ban vagy ’84-ben született , anyja, Ko Jong-hi pedig a Kedves Vezető kedvenc felesége volt (2004-es haláláig), amely szimpátia pedig Ko fiára is kiterjedt. Konak ráadásul a fegyveres erők körében is meglepően nagy befolyása és tekintélye volt, amit többek között arra használt fel, hogy a majdani öröklés szempontjából minél előnyösebb pozíciót biztosítson fiának. Nem meglepő tehát, hogy amint az öreg Kim csillaga a pártstruktúrán és a pártszervezeteken keresztül emelkedett fel, úgy a legfiatalabb esetében a hadsereg biztosította/biztosítja a formális felemelkedés útját és a szükséges támogatókat. Mert ugyan szép dolog a vastaps meg a Vezetők képei előtt leboruló holdvilágképű parasztok, azért az észak-koreai állam sem egy homogén tömb, hanem ugyanúgy (vagy még inkább) informális hatalmi centrumok és lobbicsoportok küzdőtere, mint bármelyik normális állam.

Visszatérve Unhoz, tanulmányait a másik két Kim-fiúhoz hasonlóan (róluk majd később) Svájcban, Gümlingenben, az International School of Bern-ben végezte, minek köszönhetően jól beszél angolul, németül és franciául is. Túl nagy kozmopolita életet azonban valószínűleg itt sem élt, amikor nem épp a kollégium falai között tartózkodott, akkor többnyire vagy a nagykövetségen, vagy otthon volt. Azt mindenesetre több forrás is megerősíti, hogy él-hal a nyugati filmekért (családi vonás) és az NBA-ért (otthon állítólag egy szerényebb saját stadion is várja, ami simán hihető), noha egyes források szerint apja nem kimondottan sportos testalkatát és talán cukorbetegségét is örökölte. A személyét övező titkolózásra jellemző, hogy egyetlen ismert fotója (ez itt balra) tizenegy éves korában készült, ezt viszont személyesen dedikálta a már említett szakácsnak. Koreába a 2000-es évek elején tárt vissza, tanulmányait a Kim Ir-szen Katonai Egyetemen folytatta, 2007-ben pedig már a befolyásos Koreai Néphadsereg Általános Politikai Irodájának (Korean People’s Army General Political Bureau) tagja, mely a fegyveres szervek politikai ellenőrzésére hivatott.  

A dél-koreai és japán média már 2003 óta tudósított hébe-hóba róla is, de azt, hogy esetleg ő lenne az örökös, a dél-koreai Yonhap hírügynökség dobta be a köztudatba idén januárban. Akkor egy, a déli hírszerzés által elfogott és a nemzetgyűlés előtt is bemutatott titkos táviratra hivatkoztak, melyben Phenjan közölte a nagykövetségekkel, hogy mire készüljenek. Ekkor még sokan kétkedve fogadták a hírt, mondván hogy fiatal kora, tapasztalatlansága és az otthoni viszonyok ismeretének hiánya meglehetősen valószínűtlen jelöltté teszik, nem beszélve arról, hogy legfőbb pártfogója, anyja már halott. Azóta azonban egyre több jel mutat afelé, elsősorban a népesség kezdődő indoktrinálása és kondicionálása, hogy valóban ő a kiválasztott. Legalább egy helyről tudunk, ahol a helyi kaszárnyában és pártgyűléseken tartott szemináriumokon egy bizonyos fiatal „briliáns Kim tábornokot” dicsőítenek, akit március óta már a legkurrensebb népies műdalokban is dicsőítenek, a legfontosabb pártszerveket leiratban informálták, hogy Kim Dzsong-un „a japán megszállók ellen hősiesen küzdő Kim Dzsong-Ilhez hasonlatos”. A teljes párttagságot ugyanakkor még nem informálták és a hivatalos hírügynökség, a KCNA is hallgat a dologról. Ami fiatal korát illeti, 25-26 éves lehet, szemben apjával, aki 38-39 évesen lett formálisan jelölt. Emiatt azonban még nem kellene leírnunk: nagyapját annak idején semmi sem sürgette, hogy megtalálja a megfelelő utódot. Most ellenben jóval fokozottabb a nemzetközi helyzet, az öreg Kim egészsége pedig nem a legjobb, a hirtelen vezető nélkül marad ország képe pedig minden rivális érdekcsoportot aggodalommal tölt el.

Mellette szól továbbá a fenti gondolatmenetből következő nyilvánvaló lehetőség, hogy csak afféle kirakatembernek szánják és a szálakat a háttérből valaki egész más mozgatja majd. Ez az egész más minden jel szerint Kim Dzsong-il sógora, a magas rangú pártfunkcionárius, Csang Szong-tek. Csang 2004-ben (amikor anyja halála miatt Un jövője bizonytalanabbá vált) kis híján tisztogatás áldozatává vált növekvő befolyása és amiatt, hogy a Kedves Vezető Kedves Fiacskájával szemben egy nem annyira kedvenc fiacskáját, a legidősebbet, Kim Dzsong-namot támogatta. Na, ő az (itt balra), aki ma már végképp kizárható mint örökös. Ő leginkább civilben járja a világot, hol itt, hol ott látják felbukkanni, aztán néha lebukik egy hamis útlevéllel, ahogy az pár éve történt Japánban (jelenleg egyébként Kína vendégszeretetét élvezi, miután múlt héten a kínai hatóságoknak tudomására jutott, hogy az éppen Makaón tartózkodó Namot Un egy asszisztense meg akarja öletni…). Csang tehát saját jól felfogott érdekében Kim Dzsong-un mögé állt, cserébe ő vezényelheti le az átmenetet és a kulcspozíciókat saját embereivel töltheti fel. Ez a fegyveres erők és NDC esetében gyakorlatilag már meg is történt. A terv szemlátomást egy kollektív vezetési rendszer megvalósítása, amelyben az ifjú Kim képviseli egyrészt a népi demokráciát a világ és a lakosság számára, másrészt folytonosságot és közös nevezőt jelent az egyes érdekcsoportok között. És hogy mikortól? Nos, erre leginkább megint csak találgatások vannak, (pl. 2012, mert az Kim Ir-szen születésének 100. évfordulója). Az öreg hirtelen halála persze igencsak megkavarhatja a dolgokat és kérdés, hogy Csang utána is olyan készségesen támogatná-e az utódot… Mindazonáltal a rendszer ettől valószínűleg nem dőlne össze, hiszen az összes külső és belső szereplő annak fennmaradásában érdekelt (kivéve talán az északi népességet, de nekik ebben a partiban nem osztottak lapot), rövidtávon mindenképpen. Kínát illetően pl sokatmondó az egyik kommentelő véleménye a China Daily oldalán:

 „This kid can barely blow his nose and brush his teeth.
China beware”.
 

Azt mindenesetre tartsuk észben, hogy az egész eddigi eszmefuttatás jórészt spekulációkon alapul, mint általában minden fejtegetés Észak-Koreával kapcsolatban. Év végéig azonban kétséget kizáróan el fog dőlni, hogy valóban a legkisebb testvér viszi-e a királyságot. Meg nem erősített (Kína által egyenesen tagadott) hírek szerint az ifjú Kim múlt héten már Pekingben tárgyalt, ahol Kína több önmérsékletet kért mindenféle kísérletek terén, Phenjan pedig… rendkívüli élelmiszer és energiasegélyt.

Ami még számunkra érdekes lehet, hogy várhatóan hogyan módosulna Phenjan nukleáris és rakétapolitikája egy esetleges hatalomváltást követően. A válasz egyszerű: valószínűleg sehogy. Egyrészt azért, mert ezt nagy valószínűséggel már most sem maga az öreg irányítja kézi vezérléssel, hanem azok a hatalmi centrumok határozzák meg, amelyek Csangon és az örökösön keresztül éppen átmenteni igyekeznek hatalmukat. Másrészt a tapasztalat azt mutatja, hogy ilyen kényes témákban nagyon is pontosan felismerik a saját érdekeiket. Mint ahogy anno Kim Ir-szen halála sem változtatott érdemben a tárgyalási politikájukon (igen, már akkor is az atomprogram volt a téma), úgy valószínűtlen, hogy ezúttal másképp lenne. Más kérdés, hogy ezek a háttérből machináló figurák jórészt még Kim Ir-szen harcostársai voltak, szóval olyan nyolcvanas évek eleji SZKP PB hangulata lehet a dolognak, és a következő évtizedben várható a kihalásuk. De arra meg majd akkor visszatérünk.

Jut eszembe, el is felejtettem megemlíteni a középső fiút: Kim Dzsong-csol. A szakács memoárjai szerint az öreg Kim négyszemközt gyakran panaszkodott, hogy miután legidősebb fiában csalódnia kellett, a középsőből sem lesz az ország vezetője, mert „olyanná vált, mint egy lány”. Akármit is jelentsen ez. És mellesleg drog és egészségügyi problémákkal is küszködik, feltehetőleg. Támogatói ugyan neki is akadnak, de nincs rá nagy esély, hogy az öreg Kim kifejezett akarata ellenére keresztülvigyék szándékukat.