A török pártrendszer legújabb megmérettetésére 2009. március 29-én került sor. Ezúttal a rendszeres kemalista-iszlamista összecsapás helyett önkormányzati választáson mérették meg magukat a pártok; s noha a választások az előzetes várakozásoknak megfelelően alakultak, néhány érdekes fejlemény a török politikában történő változásokra hívta fel a figyelmet. A részvétel a török választási gyakorlatnak megfelelően magas volt: a 48 millió választásra jogosult közül közel 41 millió járult az urnákhoz.(folyt.=>) Az eredmények a következők szerint alakultak: a hatalmon lévő AKP 39% kapott, a CHP 23%-at, MHP 16%,-ot DTP 5.6%-ot, és a SP 5.2%-ot.

A magát konzervatív-jobbközép pártként meghatározó (de  rejtett(?) iszlamista kötődéssel gyanúsított) kormánypárt, az Adalet ve Kalkinma Partisi (Igazság és Felemelkedés Pártja - AKP) 2002 óta van hatalmon, s a lakosság körében töretlen népszerűségnek örvendett: a 2002-es választáson 34%-ot, a 2004-es, szintén helyhatósági választáson 41%-ot, a 2007-es előrehozott választásokon pedig 46,6%-ot ért el, azonban a mostani megmérettetésen visszaesett 38,8%-ra. A szavazatcsökkenés okai különböző tényezőknek köszönhetők.

Az AKP-t iszlamista pártként szokták aposztrofálni, mivel alapító tagjai a Milli Görüs (Nemzeti Nézőpont) nevezetű iszlamista mozgalom, illetve iszlamista pártok Refah Partisi - Jólét Pártja, majd a 2001-ben beszüntetett Fazilet Partisi (Erény Pártja) tagjai voltak - így a miniszterelnök Recep Tayyip Erdogan vagy a jelenleg elnöki teendőket ellátó Abdullah Gül is. Ennek köszönhetően múltjukat rendszeresen jelenlegi politikai tevékenységük megítélésére használják fel ellenfeleik. Az iszlamista-kemalista diskurzusbeli kép azonban nem ennyire egyszerű: 2001-ben az iszlamista tábor kettészakadt egy, a korábbi  keményvonalat továbbvivő pártra (Saadet Partisi - Boldogság Pártja), illetve egy, a korábbi vonalvezeteséssel szakító és nyugati-konzervatív diskurzust zászlajára tűző csoportra, mely 2001-ben, a török történelem 39. pártjaként megalakította az AKP-t. Noha a párt 2002-es győzelme több szerencsés körülmény összejátszásának köszönhtő (úgymint az alacsony részvétel, a korábban hatalmon lévő politikai pártok hiteltelenné válása stb), azonban azóta képes volt növelni szavazóinak táborát, ami sikeres politikára vall.

A csoport által meghirdetett diskurzusváltás azonban nem csak hangzatos jelszavakban, de eredményekben is meglátszott; ennek egyik leglátványosabb jeleként Törökország több olyan jogi csomagot fogadott el, ami megnyította az utat számára az EU felé; s 2005-ben megindultak a csatlakozási tárgyalások. A demokratizálódási folyamat (mely a hadsereg hatalmának megnyirbálásával is járt) mellett az AKP megpróbálta a vallásos szavazóit is megőrizni, ennek köszönhetően, közel évi rendszerességel csaptak össze a kemalista erőkkel a szekularizmussal kapcsolatban. 2007-ben az elnökválasztás  okozott politikai vihart, 2008-ban pedig kis hiján betiltották a pártot, mivel elfogadott egy olyan törvényt, mely lehetővé tette a fejkendő viselését az egyetemeken. A "rejtett" iszlamizáció valós vagy valótan volta mellett azonban az előző évek gadaságpolitikája (évi 5-6%-os gazdasági növekedés, új, biztos valuta, szigorú fiskális politika stb.) hozta a legnagyobb sikert az AKP számára, mivel választói között egyre nagyobb számban voltak azok, akik az életkörülményeikben bekövekező pozitív változások miatt adták oda szavazatukat. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a párt választói bázisát egy vallásos mag mellett inkább a gazdasági sikerek növelték, így nem meglepő, hogy a gazdasági válság begyűrűző hatásai  miatt csökkent az AKP-re leadott szavazatok száma.

Ezzel párhuzamosan a magukat deklaráltan iszlamistának valló pártok a választáson nem várt sikereket értek el. A Saadet Partisi 5,2%-ot szerzett meg, ami az előző választások 2,5% körüli eredményeihez képest mindenképp nagy előrelépés. A Büyük Birlik Partisi (Nagy Egység Pártja) szintén jól szerepelt, s megszerzete Sivas tartományt. Az "iszlamista" szavazatok átáramlása e pártokhoz viszont lehet, hogy az AKP ellenfeleinek vitorlájából fogja ki a szelet, hiszen a néhány százalékos "szélsőséges" tábor leválásával az AKP hitelesebben tudja a konzervatív politikáját kommunikálni a kemalista tábor felé is.

A választáson második legtöbb szavazatot szerző CHP (Cumhuriyet Halk Partisi - Köztársasági Néppárt) a választáson tovább növelte szavazatait 2007-hez képest. A Deniz Baykal vezette párt az előző ciklusok alatt mint a szekularizmus és a kemáli alaptételek legfőbb őre elsősorban a korábbi szavazó bázisára építhetett. Ennek egfelelően - bár nyilvánvaló, hogy proteszt szavazatokat is kapott - főleg a déli, és  nyugati területeken hódított. További előbbre lépés, hogy bár Ankarában és Iszatmbulban is az AKP jelöltje kapta a legtöbb voksot (Ibrahim Melih Gökcek - 38,47%, illetve Kadir Topsbas - 44,4%), a CHP jelöltjei nem sokkal maradtak le (31,5%, valamint 36,8%).

A választás legnagyobb nyertesei a kis pártok voltak. A már korábban is parlamentben lévő iszlamista-nacionalista MHP (Milli Hareket Partisi - Nemzeti Mozgalom Pártja) mellett a kurd párt, a (DTP - ) szerzett szavazatokat, elősorban az ország déli részén. Nagy jelentőségű esemény volt, hogy a legnagyobb keleti város, Diyarbakir AKP-s polgármestere vereséget szenvedett DTP-beli kihívójától. Az AKP szavazatvesztése a délkeleti régiókban kissé meglepőnek tűnhet, hiszen a 2007-es választáson igen jól szerepelt. Ebben az átrendeződésben szerepet játszott az, hogy 2007-ben nem volt igazi kurd kihívója, mivel a 10%-os választási küszöb miatt a kurd képviselők vagy az AKP színeiben - ezzel önnállóságukat elveszítve - vagy pedig függetlenként indulhattak. A független indulóknak kedvező választási törvények aztán lehetővé tették, hogy 20 kurd képviselő helyet foglalhasson a nagy török nemzetgyűlésben, s ezután alapították meg pártjukat, a DTP-t, amely két év alat bizonyíthatta eredményességét a parlamentben.

Ezen kívül az AKP kurd politikája a kurd identitás megerősítésével járt: 2009. januárjától megindított kurd tv csatorna (Trt 6) illetve a pár napja megindult kurd nyelvű rádiócsatorna a kurdok helyzetében pozitív változást idézett elő, de ez az öntudatuk megerősödésével is jár(hat). Mindemellett az AKP-nek nem sikerült megoldania a PKK jelentette veszélyt, s továbbra is háborús helyzetek uralkodnak Törökország keleti terüeltein. A DTP látványos sikere (10 tartományi tanácsban alkotnak többséget, illetve 8 tartományi székhelyet szereztek meg), azonban nem feltétlenül jelenti a kurd párt biztos sikerét a nemzetgyűlési választásokon: mivel ott 10% a parlamenti küszöb, ezért egyáltalán nem biztos, hogy bejutnának a nemzetgyűlésbe, ugyanis ehhez országos szintű, s nem pedig etnikai (regionális) pártként kellene indulniuk. A helyzet persze összetettebb: a 90-es években indult kurd nyugati irányú vándorlás eredményeképp a nyugati nagyvárosok lakosságának jelentős részét már ők adják, Isztambulban például 2 millióra teszik számukat; azonban ott a szavazatok kevesebb, mint 5%-át tudta a DTP megszerezni.

Összeségében elmondható, hogy a választások nem változtatták meg a pártok sorrendjét, ellenben az AKP számára az eredmények intő jelként szolgálnak. Emellett bebizonyosodott, hogy csak az AKP rendelkezik országos lefedettséggel: a CHP főleg a nyugati, városiasodott kemalista tömegeket, és az alevik (vallási kisebbség) szavazatait kapta meg; a nacionalista pártok elsősorbn az ország belső területein, illetve nyugaton hódítottak (az előbbi elsősorban a BBP-re igaz). A kurd pártra pedig egyértelműen jellemző az etnikai orientáció, tehát vajmi kevés esélye van, hogy országos szinten érjen el áttörő sikereket; egyedüli célja a 10%-os küszöb átlépése lehet a következő választásokon.