Egykori interjúalanyunk, Thomas P. M. Barnett hosszú szünet után a múlt hónapban új könyvvel rukkolt elő, melynek címe: Nagyhatalmak: Amerika és a világ Bush után. Ennek leglátványosabb hozadéka az, hogy annyi év után ismét megugrott iránta a médiaérdeklődés, máris több újság és rádióadó készített interjút a katonai tanácsadóként (is) működő volt professzorral, és természetesen részletekbe menően kérdezték legújabb művében kifejtett, Kínával, Oroszországgal, a globalizációval stb. kapcsolatos nézeteiről. Nos, az általa elmondottak alapján ezek nem sokat változtak 2003-4 óta, amikor először figyelt fel rá a közvélemény biztonságpolitika iránt érdeklődő része – de azóta ugyebár sokat változott a világ, és Barnett úrnak most is igen világos elképzelései vannak arról, mi várható a közeljövőben.
Akit komolyabban érdekelnek a részletek és el van eresztve egy kis valutával, az online megrendelheti a könyvet (tudomásom szerint magyar könyvesboltokban természetesen még nem elérhető) – a többi olvasó kedvéért pedig jöjjön egy kis szemezgetés a már említett interjúkból.
Ezek közül az egyik legterjedelmesebbet egy amerikai rádiós műsorvezető, Hugh Hewitt készítette; szerencsére mind az öt rész teljes szövege hozzáférhető:
Első rész
Második rész
Harmadik rész
Negyedik rész
Ötödik rész
Ezenkívül elbeszélgettek vele pl. a Small Wars Journal (PDF), a San Francisco Chronicle, a Wired Magazine és a Carnegie Council munkatársai is, és a blogján is válaszolt a könyvével kapcsolatos kérdésekre. Mivel Barnett az Enterra Solutions tanácsadó cég vezetőségében tevékenykedik, amely immár Kurdisztánban is jelen van (PDF), nem csoda, hogy kurd újságírók is kikérték a véleményét a térség jövőjével kapcsolatban (lásd itt és itt). Ugyanígy tett egy iraki kollégájuk is.
Aki nem szeret annyit olvasni, azt talán jobban érdeklik a rádióinterjúk. Az egyiket pl. a Dallas-i KERA készítette, egy másikat pedig az Economist. Barnett-et meghívták a Tavis Smiley Show-ba ill. a Jim Bohannon Show-ba. (A majd 119 perces hanganyagból az 1:30-39:30 közötti rész a releváns. Bohannon urat szemlátomást az iráni nukleáris program érdekelte a leginkább – szerintem mulatságos hallgatni a fejtegetését arról, hogy az iráni vezetés „irracionális” és „fanatikus”, ellentétben a kínaival vagy a szovjettel a hidegháború korai évtizedeiben. Magától értetődő, ugyebár…)
Akinek perpillanat nincs kedve/ideje mélyen elmerülni Barnett úr tanaiban, annak a kedvéért felsorolnék néhányat az új könyvében ill. az azzal kapcsolatos interjúkban tett megállapításai/javaslatai/jóslatai közül:
- Az Egyesült Államoknak be kell látnia, hogy a globalizáció folyamatát már nem irányíthatja.
- Kína az lesz az Egyesült Államok számára a 21. században, ami az Egyesült Államok volt a Brit Birodalom számára a 19. században – azaz a felemelkedő nagyhatalom, amivel az aktuálisan legnagyobb, de hanyatló befolyású hatalomnak a saját érdekében (is) stratégiai együttműködést kell folytatnia. Az amerikai-kínai partnerségről Barnett itt és itt értekezik bővebben.
- Az Egyesült Államoknak nemcsak Kínával, de Brazíliával, Indiával és Oroszországgal is katonai együttműködést kell majd folytatnia, mivel a) ezek ma a fő felemelkedő hatalmak b) közös gazdasági érdekük, a globalizáció terjesztése, csak így biztosítható, mivel az újabb és újabb katonai beavatkozásokat tesz majd szükségessé Afrikában, Közép-Ázsiában és a „Non-integrated Gap” más részein (ezzel kapcsolatban lásd a fentebb linkelt korábbi cikkünket). Ehhez pedig gazdaságilag, demográfiailag és katonailag növekvő, nagy létszámú hadsereggel rendelkező országok támogatása kell (elsősorban a háborút követő megszállásban, újjáépítésben). Az európai országok természetesen egyik kritériumnak sem felelnek meg – éppen ezért volt nagy ostobaság a Bush-kormány részéről, hogy szinte kizárólag az ő támogatásukra akart hagyatkozni az afganisztáni és iraki háborúkban.
[Oroszország persze „némileg” kilóg a sorból, mert demográfiailag erősen hanyatlik, a többi tekintetben pedig csak az 1991-8 közötti roppant szánalmas korszakához képest nevezhető felemelkedő hatalomnak. Mindenesetre a szóban forgó négy nagyhatalmat a kezdőbetűk alapján BRIC néven szokás emlegetni. - a szerk.]
- George Bushról elsősorban azt fogja feljegyezni a történetírás, hogy szerencsére jó kapcsolatokat ápolt Kínával – pontosabban nem rontott a két ország viszonyán –, nem pedig azt, hogy hibák sorozatát vétette az iraki háború alatt. Utóbbiak közül az volt a legjelentősebb, hogy 2006 végéig meg sem próbált hatékonyan fellépni a helyi felkelők ellen. Ezt egyébként War Nerd is szóvá tette egy korábbi cikkében.
- Irak egy síita dominanciájú laza föderáció lesz, ami katonai együttműködést tart fenn az Egyesült Államokkal (az amerikai katonai jelenlét csökken majd, de nem szűnik meg) – ugyanakkor növekedni fog ott az iráni befolyás, de ez ellen sokat tenni nem lehet. A kurd regionális kormány jobban teszi, ha ráveszi az amerikaikat: küldjenek oda egy kisebb katonai kontingenst, arra az esetre, ha eldurvulna a helyzet.
- Igen ostoba húzás volt a Bush-kormány részéről Iránnal konfrontálódni annak nukleáris programja miatt. Azt katonai akcióval felszámolni már nem lehet, maximum 1-2 évvel visszavetni. Irán tehát elkerülhetetlenül szert tesz majd atomfegyverekre (azok bevetésétől meg az Egyesült Államok ugyanúgy el tudja majd rettenteni, mint bármely más atomhatalmat az elmúlt 50 évben). Jóval fontosabb ennél az, hogy Irán befolyását visszaszorítsák Libanonban, a Gázai-övezetben és Szíriában. Szíria felé az elkövetkező pár évben bizonyára meg fog történni a diplomáciai nyitás az Obama-kormány részéről.
- Izrael semmiképpen nem próbálkozik meg egy Irán elleni légitámadással a 2009. júniusi iráni elnökválasztás előtt; utána is csak abban az esetben, ha Ahmadinezsádot újraválasztják, és ő nem lesz hajlandó engedményeket tenni. De ezzel is csak legfeljebb a nukleáris program lelassítását érnék el, és ezzel az izraeli vezetés is tisztában van.
- Az elkövetkező 10 évben Irán mellett két másik közel-keleti atomhatalom is színre lép majd: Szaúd-Arábia és Törökország, amelyek valószínűleg kölcsönös támogatással folytatnak majd nukleáris programot. Ezután a szóban forgó három államot és Izraelt a közel-keleti olajexporttól függő nagyhatalmak (elsősorban India és Kína) rákényszerítik majd valamiféle négyoldalú stratégiai megegyezésre, hogy ezzel biztosítsák a Közel-Kelet stabilitását. Ha minden jól megy, Irán és Szaúd-Arábia is elismeri majd Izraelt.
- A nukleáris leszerelés ötlete veszélyes ostobaság, elvégre az atomfegyverek elterjedése akadályozta meg a nagyhatalmak közötti háborúkat 1945 óta.
- Az igen rossz afganisztáni és pakisztáni helyzet rendezésébe az Obama-kormánynak be kell vonnia Indiát, Kínát és Oroszországot – valószínűleg Iránt is –, mert másképp nem lehet úrrá lenni a nehézségeken. Ehhez szükség lesz indiai, kínai, orosz csapatokra. Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy Afganisztán stratégiai jelentősége, Irakéval ellentétben, a nullával egyenlő: nem játszik szerepet a világgazdaságban, ahogy a legtöbb szomszédja sem.
- Jugoszlávia mesterséges állam volt, ami elsősorban a globalizáció hatására esett szét: a gazdaságilag fejlettebb, versenyképes területek, elsősorban Szlovénia, ki akartak válni, a különböző etnikumok is önállósodni akartak. A közeljövőben ugyanezen okokból fog szétesni több, a brit gyarmatosítók által (szintén mesterségesen) létrehozott afrikai és ázsiai állam („fake state”), pl. Szudán ill. Pakisztán (Irakban máris lezajlott valami ilyesmi). A vonalzóval meghúzott határok kiigazítására más országokban is sor fog kerülni, ez pedig elkerülhetetlenül fegyveres konfliktusokhoz, etnikai tisztogatáshoz vezet majd. A fejlett világ akkor cselekszik bölcsen, ha ezeket a folyamatokat „menedzseli”, elfogadható mederbe tereli, nem pedig megakadályozni akarja azokat.
- Felesleges dolog a demokrácia bevezetésével próbákozni olyan országokban, ahol a népesség zöme szegény és fiatal, a középosztály pedig kisszámú vagy nem létezik.
- Az Egyesült Államok fegyveres erőinek semmi szüksége nincs a JSF-re vagy az FCS-re.
[Ebből is könnyen gyanítható, hogy Barnett úr bizonyára nem számít népszerű szerzőnek a hadiipari lobbisták és Pentagon-beli haverjaik körében. - a szerk.]
Bónusz gyanánt pedig három vicces Barnett-idézet a fent említett interjúkból:
"Én marxizmust tanítottam a Harvardon. A tudományos felkészültségemet senki nem vonta kétségbe. Akárhányszor Kínába utazom, járom az utcákat és próbálok rálelni egy kommunistára. Eddig nem jártam sikerrel."
„Tengerparttal és belső erőforrásokkal nem rendelkező kis országoknak nincs joga létezni.”
[Hát ez nem sok jót ígér… - a szerk.]
„Vlagyimir Putyin olyan vezető, mint amilyen Andrew Jackson volt.”:
Utolsó kommentek