Az ukrán hadsereg látlelete

Az előző részben az ukrán hadiipar szovjet örökségével, a rendszerváltás hozta új helyzettel, az ukrán fegyverexport fő irányairól volt szó. Vessünk egy pillantást a belső piacra is, illetve, elvileg az iparág létjogosultságát igazoló felhasználóra, az ukrán hadseregre.

Jurij Jehanurov, ukrán védelmi miniszter 2008 márciusában azt nyilatkozta, hogy a repülők és helikopterek 2/3-a nem üzemképes, a hadihajók több mint fele nem képes eleget tenni feladatainak a Fekete-tengeren. Ez a mondat nagyszerűen tükrözi az ukrán hadsereg felszerelésének jelenlegi állapotát és külön érdemes odafigyelni arra, hogy ez egy hatalmon lévő, kormánypárti (azon belül is kifejezetten elnök-párti, hiszen a védelmi minisztert nem a kormányfő, hanem az elnök nevezi ki Ukrajnában) politikus szájából hangzott el, és nem az ellenzék gyakorolt - a demokrácia szabályainak megfelelően (LOL:) - kritikát a hatalmon lévőkkel szemben. Ezt az állítást egyébként az ukrán szakértők is maximálisan alátámasztják, amikor a hadiflotta 80%-nak sürgős javításáról és modernizációjának szükségességéről beszélnek.

Az elavult, vagy feleslegessé vált fegyverzet lecserélése, modernizálása, vagy megsemmisítése égető szükséglet, amelyet a 2006-2011-es időszakra elfogadott állami fejlesztési program keretében kívánnak megvalósítani. Így a rakéták 5%-át, a rakéta sorozatvető lőszer 12%-át, a harckocsi lövedékek 30%-át, a rakéta hajtóanyag komponensek 100%-át kell majd kivonni a forgalomból, vagyis 490 repülővel, 590 nehézharckocsival, 50 helikopterrel és 420 könyűharckocsival, 761 ezer tonna lőszerrel, 800 tüzérségi ágyúval van több a kelleténél.

A 2011-ig történő hadsereg-modernizációhoz minimum egymilliárd hrivnyára lenne szükség, de 1608 millió lenne az ideális. Ehhez képest azonban a 2008-as büdzsében 432 millió hrivnyát ( 2008 decemberi középárfolyamon ez 64,5 millió dollár a szükséges 239,8 millió helyett) különítettek el rá. A teljes katonai költségvetés 2007-ben 1,9 milliárd dollár volt, ami a GDP 1,35 %-a. Bár a védelmi kiadások az 1999-es mélyponttól kezdődően abszolút értékben folyamatosan nőttek, a GDP-ben ezek részaránya jelentősen fluktuált, a 2006-os költségvetéshez képest 2007-ben 0,3%-al, csökkent. A Hadügyminisztérium Katonapolitikai és Stratégia Tervezésért felelős főosztályvezetőjének becslése szerint 2008-ban a védelmi kiadások körülbelül a GDP 1,13%-át tették ki, 2009-re pedig 1,1% várható. A gazdasági világválság egészen biztosan rányomja majd a bélyegét a hadseregreformra is, az ukrán költségvetési források jelentős mértékben megcsappantak. Ez abból is látszik, hogy Juscsenko február végi nyilatkozata szerint a 2009-es védelmi költségvetésre már csak 11,7 milliárd hrivnya, a GDP 0,85%-a jut (2009. februári középárfolyamon ez kb. 1,4 milliárd dollár, ami alig haladja meg a magyar honvédség 2009-es költségvetését).

1. táblázat: Ukrán védelmi kiadások alakulása 1997-2007 között

Forrás: The Military Balance 1997-2007 éves statisztikái alapján.
*Az Ukrán Hadügyminisztérium becslése alapján

Belpolitikai játszmák

Általánosságban elmondható, hogy nem létezik olyan szubsztancia, aminek ne lehetne politikai színezetet adni. A nyugati értelemben vett demokráciák velejárója, hogy a     különböző álláspontok és érdekek összecsapnak a politikai  csatatéren, és ennek a csatározásnak a gazdaságban gyökerező okai, és/vagy arra nagy hatással lévő következményei vannak. Ukrajnában sincs ez másképpen, a védelmi ipar pedig minden   országban különösen kényes témának számít, az ukránok sajátos geopolitikai helyzete ezen felül még plusz feszültségi gócokat táplál a rendszerbe. A Janukovics kormány hatalomra lépése óta rivalizált az elnöki hatalommal az ukrán hadiipar és a különböző országokkal való haditechnikai együttműködés koordinálása felett és ez a helyzet nem változott meg kardinálisan a Tyimosenko kormány megalakulása után sem. A versengés időnként egészen meglepő fordulatokat is hozott, még az Ukrszpecexport és öt leányvállalata fölötti állami irányítás megszüntetése is szóba került. A védelmi szektor állami felügyeletének rendkívül magas szintjét figyelembe véve, amely nem csak az exportőrökre, hanem a gyártókra is kiterjed (2004-ben a 30 legnagyobb ukrán védelmi ipari cégből 25 még teljesen állami tulajdonban állt), ez a lépés több mint meghökkentő lett volna.

A helyzet odáig fajult, hogy az ukrán hadiipari vállalatok képviselői szerint az elnöki-miniszterelnöki hatalom rivalizálása az első számú kihívássá vált a világpiaci versenyben. Az ellenségeskedést az elnök azon rendelete újította fel, amellyel hatályon kívül helyezte azt a Janukovics kormány 2007. július 11-i határozatát. Juscsenko elnök tehát megvonta a Taszko-export vállalat fegyverexportőri jogát, a haditechnikai együttműködés fölött csökkenő állami kontroll és államtitkok lehetséges kiszivárgásának veszélyeire hivatkozva. A háttérben valószínűleg az állt, hogy kormányzati segítséggel a meglévő hivatalos haditechnikai struktúrák mellett egy párhuzamos rendszert kívántak felépíteni és ennek létrehozása felé az első lépés egy magántulajdonú fegyverexportáló cég létrehozása lett volna.

A fegyveripar centralizálásakor három cég, az Ukrinmas, az Ukroboronszervisz és a Progressz egyesítésével jött létre az Ukrszpecexport. A Szpectechnoexport lett az Oktatási és Tudományügyi Minisztérium haditechnikával kapcsolatos tevékenységének magja és főleg technológiák értékesítésével foglalkozik, míg a Promoboronexport az Iparügyi Minisztérium fennhatósága alá került és főleg kereskedelmi tevékenységet folytat.  Az egyes cégek a hadiipar különböző szegmenseivel foglalkoznak, de az utolsó szót mindig az Ukrszpecexport mondja ki. Mivel az állami tulajdonú exportőrök nem versenyeznek egymással, a gyártó cégek számára a tranzakciós költségek megnőnek, mivel a kvázi monopolhelyzetben lévő állami cégek a reálisnál magasabb províziót állapítanak meg saját maguk számára. Így a kisebb értékű projektek meg sem valósulnak, mert nem realizálható rajtuk elegendő haszon.

A kormány elképzelései között szerepelt egy, a hadiipar kérdéseivel foglalkozó bizottság felállítása, amelynek élén a miniszterelnök állt volna. Létrehoztak volna ezen felül egy speciális ügynökséget is, amely az Iparügyi és a Hadügyminisztérium fennhatósága alá tartozó cégeket saját hatásköre alá vonta volna, nyereséges K+F központokká és tervezőirodákká alakítva azokat. Az ügynökség hatásköreit azonban nem tisztázták kellőképpen, hiszen ebben a formában akár egy minisztérium szerepét is betölthette volna, vagy szépen elfoglalta volna helyét a csupán formális szerepet betöltő, ezért szükségtelen állami bizottságok között. Alekszandr Sztecenko volt hadügyminiszter-helyettes nyilatkozata szerint a Taszko-Export körül folyó viták a haditechnikai együttműködések és a hadiipar felett gyakorolt befolyás kiterjesztéséből erednek, mivel a kormányzati és az elnöki hatalom erővonalai ebben a szférában sincsenek tisztán és világosan elkülönítve egymástól. Márpedig ami a Taszko-Export ügyet illeti, egyáltalán nem aprópénzről, vagy holmi elvi kérdésekről van szó. Oleg Popov, a Taszko-Export vezérigazgatója úgy vélte éves szinten a cég által bonyolított export értéke elérheti a 300 millió dollárt is, ami vetekszik a legjelentősebb ukrán védelmi ipari cég, a Motor Szics éves bevételével.

Ugyanúgy, ahogyan Julja Tyimosenko 2005-ös miniszterelnöksége idején maximálisan kihasználta a Le Bourget nemzetközi repülés- és űrtechnikai kiállítás adta lehetőségeket, hogy tovább erősítse az euroatlanti vektort, amikor demonstratív tárgyalásokat folytatott az EADS-szal és a többi európai hadiipari nagyvállalattal, Viktor Janukovics a Moszkva melletti Zsukovszkban megrendezett MAKSZ-2007-en teljes mértékben kijátszotta a politikájában gyakran előhúzott „keleti kártyát”. Bár az is igaz, hogy a képet némileg rontotta a MAKSZ-on ezt megelőzően tett bejelentése, amely szerint az oroszok elálltak a Motor-Szics többségi részvénycsomagjának felvásárlásától, de ennek ellenére az orosz hadiipar képviselői nyíltan támogatták Janukovicsot. Az ukrán hadiipari vállalatok politikai orientációjáról a későbbiekben még szó lesz.

A kiállításon az orosz hadiipari vállalatok készségesnek mutatkoztak az ukrán gyártású helikopterek összeszerelésére, ukrán repülőgép hajtóművek alkalmazására, az orosz repülőgépek felszerelésére ukrán levegő-levegő rakétákkal. Zöld utat kapott az orosz piacra az ukrán-orosz AN-148-as repülőgépprojekt is, sőt, az oroszok AN-70 katonai teherszállító gép kifejlesztésébe és gyártásába való visszatérésére utaló nyilatkozatok is születtek. Mindez a két ország közötti hadiipari együttműködés sikereit hivatott demonstrálni, amelyek a kormány működésének köszönhetők, de egyébként gazdaságilag teljesen racionális és logikus lépésekként értékelhetők. Ugyanakkor ezekkel a politikailag terhelt projektekkel – különösen az AN-70-essel – kapcsolatban tett orosz nyilatkozatok őszinteségét finoman szólva meg lehet kérdőjelezni, mert mindig olyankor bukkannak fel, amikor az ukrán külpolitikai orientációt Moszkva felől fújó gyengéden erőszakos hátszéllel kellene a helyes irányba terelni.
 

Reformkoncepciók, járható és járhatatlan utak

Az első feladat, ami a pártatlan szemlélődő számára evidensnek tűnik, a hatalmi jogosítványok letisztázása. Az ukrán belpolitikának egyfajta veleszületett rendellenessége, hogy az Alkotmány nem határolja el  kellőképpen a fő hatalmi ágak kompetenciáit. De ugyanilyen, ha még nem sokkal rosszabb a helyzet a szakpolitikák terén is, és ez hatványozottan igaz a hadiiparra. Itt az államnak el kellene döntenie, hogy az orosz, vagy a nyugati modellt követi. Az orosz példa szerint egyetlen állami vállalat tartja kezében a fegyverexportot, a fegyveripar, az államberendezkedésnek megfelelően erősen centralizált. Az európai, amerikai modell bizonyos határok között magáncégek számára is lehetővé teszi a fegyverkereskedelmet, itt az állam szerepe nagyrészt a potenciális külföldi piacokon való lobbitevékenységben, az új termékek marketingjében merül ki. Mindkét esetben ki kellene alakítani úgynevezett „integrátorokat”, vagyis olyan cégeket, vagy állami intézményeket, amelyek a védelmi iparon belül az egyes ágazatok tevékenységét koordinálják. Az ukrán belpolitikai és gazdasági viszonyoktól ez a struktúra nem idegen, hiszen a külpolitikától kezdve a gáziparig minden fontosabb jogosítvány az oligarchák kezében van. Ami problémás lehet, hogy a már kialakult hatalmi viszonyokat valószínűleg újra kellene osztani, egy kissé racionálisabban a jelenleginél. És minden bizonnyal itt fog elbukni a kezdeményezés, ha egyáltalán beindul majd.

Bár az Ukrszpecexportnak nincs teljes monopóliuma az eladások terén, 2006-ban a fegyverexport 75%-át ez a cég adta. Amennyiben sikerülne létrehozni a megfelelően integrált koordinációs struktúrákat, ez az érték akár 60% alá is süllyedhetne, ami az európai modellhez vinné közelebb az ukrán védelmi ipart. Az Ukrszpecexport kvázi-monopóliumával többek között az a baj, hogy túlságosan sok terhet vesz magára, és a kisebb értékű üzletekkel, például szervízelési megállapodásokkal sokszor nincs is kapacitása foglalkozni.

Az Ukrszpecexport monopóliumának feltörése mellett sokan a vertikálisan integrált vállalatok létrehozásában látják a jövőt, így a már létező Aviacii Ukrainyi („nemzeti repüléstechnikai vállalat”)mellett célravezetőnek tartják egy Bojevie bronyirovannie masini („páncélozott harcjárművek”), hosszabb távon pedig egy Raketnoje taktyicseszkoe vooruzsenyije („taktikai rakétafegyverek”) létrehozását is.

Az országon belüli reformok mellett azonban létfontosságú lenne a külkapcsolatok, vagyis a haditechnikai együttműködés, mint állami tevékenység jogi kereteinek letisztázása, kövessen az bármilyen, akár európai akár amerikai modellt. A már leírtakon felül, ugyanúgy, ahogyan a gyártó cégek esetén szükség van az ágazati együttműködésre, úgy a megvalósítandó projektek politikai koordinációja is elengedhetetlen, többek között az olyan szerződések felülvizsgálata, ahol az egyik külföldi partner barátságtalan viszonyban áll a másikkal, mint például Grúzia és Oroszország.

A hadiipar gazdasági oldalát nézve a kormányzati (vagy elnöki) struktúrák feladata lenne még a belső piac élénkítése állami megrendelésekkel, az ún. "ofszet" programok jogi kereteinek létrehozása, kedvező hitelkonstrukciókhoz állami garancia biztosítása, új fegyverrendszerek kifejlesztésére vonatkozó döntések meghozatala, valamint az együttműködés megszervezése. Mindezek teljesítése nem kevésbé ambiciózus feladat, mint az ukrán haditechnika külföldi piacokra való ráerőltetése, és hosszú távon talán kifizetődőbb is.

A fent leírt rendszer lehetővé tenné, hogy az elnök hatékonyan felhasználhassa a haditechnikai együttműködés lehetőségét a külpolitikában, míg a miniszterelnök a prioritást élvező projektek kivitelezésére, azok felügyeletére, a kereskedelem új módjainak kifejlesztésére koncentrálhatna. És akkor beleér a bilibe a kezünk és felébredünk – idézhetnénk a klasszikus magyar szólásmondást. A 2008 őszétől permanenssé váló alkotmányos-politikai válság ukrán részről teljességgel lehetetlenné tesz bármiféle együttműködést az elnöki és a miniszterelnöki hatalom között, a gazdasági válság miatt pedig gyakorlatilag lenullázta a költségvetést, az ukrán pénzügyminiszter pszeudojelentése szerint az ukrán ipar közel egyharmada egész egyszerűen eltűnt.

Orbitális ábrándok, avagy az ukrán űrkutatás perspektívái
   
Az ukrán űripar az ukrán hadiipar zászlóshajója, de mindenesetre a nemzeti büszkeség egyik kiemelt fontosságú szimbóluma. A közvélekedés szerint legalábbis a  fenti megállapítás ugyanolyan magától értetődő, mint a magyaroknak, hogy  Magyarországon terem a     legfinomabb pirospaprika, vagy hogy egykoron a magyarok nyilaitól rettegett Európa. Ha azonban komolyabban nagyító alá vesszük az ágazatot, rá kell jönnünk, hogy a valóság ennél jóval komplikáltabb, talán mindhárom esetben. Az ukrán fegyveripar összes ágazatának bemutatása jócskán túlmutatna egy blogbejegyzés keretein. Az indok, amiért az űrkutatást választottam, meglehetősen egyszerű. A szektor szimbolikus volta, jelenlegi helyzete és perspektívái nagyon jól tükrözik az ukrán fegyveripar kondícióit és lehetőségeit, kezdve a lemaradásoktól, az orosz függőségen és a nemzeti szintű szabályozási rendszer hiányán át a helyenként működő nemzetközi együttműködésekig.

Rögtön az elején különbséget kell tenni a hordozórakéták és a műholdak között. Ami a rakétákat illeti, az ukrán rakétaipar önmagában nem létező fogalom, hiszen kevés ország állít össze egymagában hordozórakétákat, így leginkább orosz-ukrán gyártásról beszélhetünk. A Zenyit és az átalakított Dnyepr rakéták is ebbe a kategóriába tartoznak. A később részletezett Sea Launch és Earth Launch projektekben használt Zenyit rakéták alkatrészeinek 70%-át ugyanis Ukrajna Oroszországból szerzi be.

A Szics-1, Okean-O, Szics-1M és az MSZ-1-TK műholdak technikai színvonala jócskán elmarad a 21. század elvárásaitól, a dnyipropetrovszki Juzsnoje tervezőiroda által kifejlesztett és a világ egyik legmodernebb műholdjaként beharangozott Szics-2 felbocsátása pedig folyamatosan késik.

A Szics-1 és az Okean-O pontossága tíz és párszáz méter között váltakozik, ami sem kereskedelmi, sem nemzetbiztonsági céloknak nem felel meg, a Szics-1M pedig fellövése után egyszerűen nem szolgáltatott adatokat. Ehhez képest az amerikai, orosz, francia, indiai, izraeli és kínai műholdak pontossága 1-3 méter között változik, de vannak már 60-80 cm pontosságra képes berendezések is, a közeljövőben pedig várható a 40 cm-es határ átlépése. 2010-re az űrfelvételeket használó országok 90%-a 1 méteres pontossággal képes lesz lokalizálni a felszínen található objektumokat.

Piaci pozícióik és technológiai fölényük megőrzése érdekében a következő országok közös projekteket indítottak: Izrael-USA, Franciaország-USA, Franciaország-Olaszország-Spanyolország. Emellett sikeresen működik az Európai Űrhajózási Ügynökség, ami elsősorban az amerikai és orosz függőség kiküszöbölése miatt jött létre.

Ezek után jogosan merül fel a kérdés: Ukrajna miért nem csatlakozott egyetlen nemzetközi konzorciumhoz sem? A válasz viszonylag egyszerű. Nincs kellő tapasztalata és hiányoznak a képességei a műholdak által továbbított adatok feldolgozására. Ehhez nem elég egy állami döntés a központi adatbank létrehozásáról, ki kell továbbá alakítani a nemzeti téradat infrastruktúrát, amelyben a felhasználók tudnák milyen adatok elérhetők és ezekhez milyen módon lehet hozzáférni. Ennek kialakításában az ukrán Űrkutatási Központ, a Priroda Kutatóközpont, a Dnyeprokoszmosz játszhatnának szerepet, az Ukrán Föld- és Forrásmenedzsment Központtal az élen, amely többek között a természeti erőforrások felkutatásában jeleskedik és amely a NOAA, valamint a Seastar műholdakról napi szinten kap adatokat, és több mint 3000 felvételből álló archívummal rendelkezik a Landsat, IRS, SPOT, Terra (ASTER, MODIS), Quickbird és Ikonos által készített adatbázisból.

Végül a legfontosabb érv, ami az űrkutatás további fejlesztése mellett szól, a várható anyagi haszon. Az digitális űrfelvételek piaca ugyanis 2007-ben 8 milliárd dollárt tett ki, éves szinten pedig 20%-al növekszik. Mindennek realizálása közben azonban nem lehet megkerülni Oroszországot, amely a pályára állításhoz szükséges rakéták alkatrészeinek jelentős részét biztosítja Ukrajna számára. Ez azonban átvezet egy másik témába, az ukrán-orosz illetve az ukrán-nyugati hadiipari kapcsolatokhoz. Legközelebb (ha lesz legközelebb, ehhe-ehhe:)) talán erről is szó lesz.