Bemelegítésképpen...

 A 2008. áprilisi bukaresti NATO csúcs apropóján az ukrán politikai elit nyugatos aspirációi újra a figyelem középpontjába állították az országot. Ezek után jött a 2008. decemberi MAP elutasítás, amely már nem jelentett szenzációt, hiszen mindenki - valószínűleg az ukrán kormányzat is - tisztában volt vele, hogy ez fog történni, mert az amerikaiak jó előre megalapozták a helyenként elejtett, erre utaló nyilatkozataikkal. A 2004 őszén-telén lezajlott „narancsos forradalom” után az ukrán politikai elit nacionalista-nyugatorientált része igyekezett felrúgni azt az egyensúlypolitikát, amit a korábbi elitek folytattak és huszáros rohamban próbálta véghezvinni az ún. "jevrointegráciát", vagyis az euroatlanti integrációt.

Az ezt megelőző sokvektorú külpolitika, amely az orosz érdekek figyelembevételével lavírozott a kelet-nyugat határán, nem feltétlenül tudható be az elitek gyávaságának vagy megalkuvásának, sőt, valójában a kelet-nyugati szembenállás nagyobb mozgásteret biztosított az országnak. Ukrajna nyelvi, etnikai-kulturális, és gazdasági szempontból megosztott ország. Az a politikai irányvonal, amely szembemegy ezekkel a realitásokkal, szükségszerűen kiváltja az egyik vagy másik oldal erőteljes ellenkezését, amely könnyen destabilizálhatja a térséget. A kompromisszum, amelyet a donyecki, odesszai, dnyipropetrovszki és egyéb oroszorientált klánok elfogadtak Ukrajna függetlenedésekor, t.i. , hogy jobb nekik egy olyan országban élni, amelynek irányításába időnként beleszólhatnak, ugyanakkor szoros gazdasági kapcsolatot fenntartani az oroszokkal, mint az Orosz Föderáció kilencvenedik (vagy jelenleg nyolcvanegyedik) szövetségi szubjektumaként alárendelődni a centralizált orosz államapparátusnak, veszélybe került.

Ukrajna függetlenné válása óta ellentmondásos a viszony a két ország védelmi ipara között. Sokszor az országok politikai orientációja határozza meg az együttműködés kereteit, máskor teljesen racionális gazdasági érdekek mentén születnek döntések. Az ukrán hadiipar lehetőségeit akarva-akaratlanul is befolyásolja a NATO és Oroszország között fennálló kapcsolatrendszer, sokszor olyan módon, ami a figyelmetlen szemlélő számára illogikusnak tűnik. Orosz oldalról a nyugati hadiipari cégekkel történő együttműködés például mind volumenében mind mélységében nagyságrendekkel felülmúlja az ukrán-nyugati közös projektek hasonló mutatóit, itt azonban mégsem kerülnek elő azok a biztonságpolitikai és lojalitást kétségbe vonó aggályok, amivel az ukránokat riogatják egyes orosz politikusok. A magyarázat viszonylag egyszerű: Oroszország nem kíván maga mellett konkurenciát látni, ő maga akarja a szovjet hadiipar által lefektetett technikai és gyártási kapacitásokban rejlő lehetőségeket kiaknázni. Ami ezen felül való, az nem több mint ügyes retorika. Mindezzel persze nem akarom azt mondani, hogy az Ukrajna nyugatos kurzusát mereven elutasító orosz politikának nincsenek reális és nagyon is racionális biztonságpolitikai alapjai. Azt állítom csupán, hogy a biztonságpolitikai és lojalitáshoz kapcsolódó aggályok, valamint a hadiipari együttműködés nem szükségszerűen összefüggő fogalmak, és Oroszország eszközként használja az utóbbit, hogy elérje céljait az előbbiekben.

A szovjet örökség

Az ukrán és orosz védelmi ipar közötti szoros kapcsolat megértéséhez fontos tudatosítani azt az egyértelműnek ható tényt, hogy mindkét állam az egykori Szovjetunió tagja volt. Ez a tény magyarázó változóként hat a két ország viszonylatában. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a bipoláris világrendszer két szuperhatalma közül a szocialista blokk a „szuperhatalmiság” két meghatározó tényezője, a gazdasági és katonapolitikai tényező közül csupán az utóbbira volt kénytelen támaszkodni, erre összpontosította fő energiáit - sokszor minden más érdeket és értéket hátrébb sorolva - a képlet még érthetőbbé válik. Az iparon belül a hadiipar mindent felülírt, mindennél előbbre való volt a szovjet nemzetgazdaságban, mivel egy szuperhatalom igényeinek kellett hogy eleget tegyen.

A Szovjetunió egy magas fokon integrált szövetségi állam volt, ahol a védelmet mind a 15 tagköztársaságra tervezték, a stratégiai nukleáris fegyvereket négy tagállamban1, a rakétavédelmi rendszereket Lettországban, Belaruszban, Ukrajnában, Azerbajdzsánban és Kazahsztánban, a katonai bázisokat pedig az összes tagköztársaságban helyezték el. A hadsereget a 15 tagköztársaságban élő 135 millió dolgozó és szolgálatra fogható emberre tervezték, a hadiipar kutató és gyártó kapacitásaival együtt. Gyakorlatilag a tagköztársaságok mindegyike erősen függött az Orosz SzSzK-tól, ellenben Moszkva csupán néhány kapacitás tekintetében volt ráutalva a belarusz, ukrán és kazah üzemekre. Ez a fajta aszimmetrikus interdependencia - a szovjet gazdaság többi szektorával egyetemben - legtöbbször mindenféle gazdasági racionalitást nélkülözött, védelmi szempontból azonban a már említett célnak tökéletesen megfelelt. Problémák csak a felbomlás után jelentkeztek, ahol Ukrajnának kiemelt szerep jutott.

A Szovjetunió felbomlásával ezen kapacitások döntő többségére már nem volt többé szükség. A szovjet éra végére a hadiipar tette ki az ipari termelés 28%-át, így az ukrán hadiipari termékek nem csak hogy feleslegessé váltak a szovjet belső piac számára, de önmagukban eladhatatlanok voltak a nemzetközi piacokon is, hiszen kész termékek helyett általában csak alkatrészeket állítottak elő, vagy ballisztikus rakétákat, amelyekre a START szerződésekre és a leszerelési trendekre való tekintettel szintén semmilyen kereslet nem mutatkozott, leszámítva talán az illegális kereskedelmet.

A Szovjetuniótól való elszakadáskor a hadiipar 750 céget és 1,45 millió embert foglalkoztatott. Ballisztikus rakétákat, űrkutatásban felhasznált eszközöket, hadihajókat, harckocsikat, lőszert, páncélozott szállító harcjárműveket, elektronikai berendezéseket, radarokat és teherszállító repülőgépeket gyártottak Ukrajnában. A függetlenedés pillanatában hihetetlen mennyiségű fölösleg keletkezett, a harckocsigyártás az ukrán honvédelemhez szükséges mennyiség kilencszeresét állította elő, a hajógyártás olyan óceánjáró hadihajókat gyártott, amelyekre Ukrajnának egyáltalán nem volt szüksége, az atomarzenálról való lemondás miatt pedig az SS-18, SS-20 és SS-24-es ballisztikus rakéták "karrierje" is derékba tört, bár ezek közül néhányat kereskedelmi célokra sikeresen átalakítottak. Ezekről a későbbiekben még szó lesz.

Rendszerváltás a hadiiparban

A frissen függetlenedett Ukrajna megörökölte tehát ezt az irdatlan védelmi ipari kapacitást, ami csak tovább tetézte a politikai és gazdasági káosz okozta nehézségeket. A hadiipar racionalizálása nem csupán anyagi, hanem szociális természetű akadályokba is ütközött, hiszen ebben az ágazatban dolgozott majd’ másfél millió ember. Ez később a választói szavazóbázis támogatásának esetleges elvesztésétől való félelem miatt rányomta a bélyegét a reformfolyamatokra. Az infrastruktúra átalakítása vagy leszerelése, a káderek és munkások átképzése hihetetlen erőfeszítéseket követelt a fiatal ukrán államtól, a kétezres évek elejére azonban a helyzet valamelyest normalizálódott. Az ukrán hadiipar termelését az 1991-es volumenhez képest tizedére csökkentették, az itt dolgozók száma hetedére, az ukrán GDP-ből való részesedése 35%-ról 6%-ra csökkent. Mindazonáltal az ukrán hadiipar kibocsátása továbbra is meghaladja a honvédelem és az exportlehetőségek volumenét.

Az egyes termékek teljesen önálló, teljes ciklusának gyártását, az ehhez szükséges hatalmas tőkebefektetések és strukturális átalakítások magas költségei miatt viszont csak nagyon kevés, a Malisev harckocsigyárhoz hasonló cég tudta véghezvinni, amely többek között 125 mm-es harckocsilövegek és egyéb rendszerek előállítására specializálódott.

Általában azok a cégek, amelyek képesek voltak ilyen átalakulásra, a világpiacra is önállóan exportálnak, így erős konkurensei az orosz cégeknek. A Malisev mellett ilyenek például a Bronyetekhnika Ukraini, a Juzsnoje, a Juzsmas, a Motor Szics, (amely egyébként egyben az orosz cégekkel leginkább együttműködő és azoktól legjobban függő ukrán hadiipari cég is egyben) az Antonov Tudományos-Műszaki Komplexum, a Progressz Tudományos-Ipari Komplexum, az Izjumi Műszergyár, vagy az Ukrszpectechnika.

Új szelek, avagy a védelmi szektor átalakulása

Manapság a hadiipar már jóval kisebb szerepet játszik az ukrán gazdaságban mint a rendszerváltás idején, ugyanakkor egyes ágazatai korszerű termékeket állítanak elő. Így a gázturbinás hajtóművek, a rakétatechnika, a rádióelektronika, a szonártechnika és repüléstechnika tervezési és gyártási szinten továbbra is viszonylag magas technikai színvonalat képvisel, Ukrajna pedig a termelés jelentős részét a világpiacon is értékesíti, igaz ebben a szükségtelenné vált egykori szovjet haditechnikai eladások is megjelennek.

1. táblázat: Az ukrán védelmi ipar fontosabb ágazatainak felépítése

Forrás: Ukraine Defense Industry, Globalsecurity adatai alapján.

1996-tól a leépítést túlélő vállalatok a nemzetközi fegyverpiac felé orientálódtak és más országok hadiipari vállalataival (elsősorban oroszországiakkal) szoros együttműködést alakítottak ki. 2000-ben az ukrán hadiipar termelésének 90%-át a nemzetközi fegyverpiacon értékesítette, az állami megrendelések pedig mindössze a termelés mintegy 5%-át tették ki. Ez mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény, ha azt vesszük, hogy 1997-ben a hadiipari termelésnek csupán 43%-át exportálták . 2003 és 2007 között pedig Ukrajna a világ 10. legnagyobb fegyverexportőrévé lépett elő a szállítások 1,55%-ával.

2. táblázat: Az ukrán fegyverexport szerkezete 1995 után (millió USD$).

Forrás: a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) fegyverkereskedelemre vonatkozó statisztikái.

A SIPRI adatai szerint a 2007-es évben az ukrán fegyverexport jelentősen visszaesett: míg 2006-ban még 563 millió dollár értékben exportáltak, a tavalyi évben csupán 109 millió dollárnyi fegyvert sikerült a nemzetközi piacon értékesíteni. Ezek szerint 2007-ben Kínával, Irakkal, Azerbajdzsánnal és Pakisztánnal sikerült 43, 37, 27 illetve 2 millió dolláros üzleteket kötni. Feltűnő hiányossága a SIPRI adatbázisnak, hogy 1995 óta gyakorlatilag nem szerepelnek benne az Oroszországba irányuló szállítások(valószínűleg azért, mert Kijev a földgázszámláit innentől kezdte barter jellegű fegyverszállításokkal kiegyenlíteni), pedig ezek ismeretében valószínűleg számottevően módosulna a mérleg.

3. táblázat: Az ukrán fegyverexport 10 legnagyobb importőre 1995 után (millió USD$).

A SIPRI szakértői sok olyan adatot nem vesznek figyelembe, amelyek jelenleg az ukrán hadiipar fontos részét képezik, úgy mint a különböző alkatrészek gyártása, összeszerelés, illetve a régi szovjet haditechnika szervízelése, amelyek jelentősen növelnék az exportbevételek volumenét. Az ukrán Leszerelés és Hadsereg Átalakítás Központ (Центр Досліджень Арміі, Конверсії та Роззброєння) adatai ezért némileg eltérnek a svéd statisztikáktól. Feltételezhető, hogy nem csupán mellveregetés céljából kerekítették felfelé, hanem ezért mert saját terepen mozogva sokkal jobban ismerik az exportbevételek alakulását. Az sem tartható kizártnak, hogy az illegális fegyvereladások egy részét is belekalkulálják a számokba.

4. táblázat: Ukrajna fegyverexportja 2000 és 2007 között a Leszerelés és Hadsereg Átalakítás Központ adatai alapján (millió USD$).:

A következő részben az ukrán hadsereg jelenlegi állapotára vetek egy pillantást, megvizsgáljuk a védelmi ipar ukrán belpolitikában játszott szerepét, majd a kereskedelmi célú űrkutatásban rejlő potenciált vagy annak lassú elhalását vizionálom.