Kevés város büszkélkedhet olyan színes egyéniségű polgármesterrel, mint Moszkva: Jurij Luzskov igazán figyelemreméltó ember. 

Egyszerű család sarjaként született 1936-ban: apja asztalos volt, anyja pedig egy fűtőházban dolgozott. Hárman voltak testvérek, így a szülők alacsony fizetése miatt meglehetősen sokat szenvedtek a szegénységtől. Egy fából épült moszkvai bérház földszintjén tengették mindennapjaikat. A három fiúnak egyetlen kiszuperált kabátja volt, amit még édesapjuk hozott haza a háborúból. Később a Gubkin Olaj- és Gázipari Főiskolán tanult, 1958-ban pedig diplomát is szerzett itt. Az remélte, az olajiparban tud elhelyezkedni, ehelyett azonban a műanyagiparba került. Mindazonáltal itt sem dolgozott rosszul: ugyan csak 1968-ban lépett be a Pártba, 1974-ben már a Vegyipari Minisztérium tervezőigazgatója lett. Itt kezdett eltávolodni a szocializmus eszméjétől, hiszen immár belelátott a termelés és a kutatás hiányosságaiba, problémáiba.

1980-ban már javasolta, hogy válalatának tudományos részlege "önfinanszírozó" legyen. Ez volt a központosított tervgazdálkodás megreformálásának első ötlete, ami lényegében azt jelentette, hogy a vállalat megtarthatta nyereségét. A Párttal nem mert ötlete megvédésére szembeszállni,de a "kísérletezésre hajlamos" jelzőt így is ráaggatták.

1986-ban elhagyta az ipari szférát, és Moszkva adminisztrációjába került. 1987-ben elvállalta a zöldségraktárak irányítását is. Ez elsőre bagatellnek hangzik, valójában azonban nagyon is nagy súlyú és nehéz feladat: gyakorlatilag Moszkva élelmiszerellátását jelentette!

Mind Gorbacsov, mint Jelcin rendkívül elégedett volt munkájával. Nem véletlen, hogy a Szovjetunió felbomlása után Jelcin 1992-es elnöki rendeletében éppen őt nevezte ki Moszkva főpolgármesterének. A város vitathatatlanul épül-szépül, Luzskovot pedig többször újraválasztották azóta, mégpedig elsöprő többséggel.

Mindazonáltal bírálói túlságosan autoriter személyiségnek tartják, a fővárosból gyakorlatilag kis magánbirodalmat csinált, amibe természetesen a saját tömegkommunikációs csatornák is beletartoznak (bár ez Oroszországban kevéssé újdonság…) Bírálják még azért is, hogy nem tiszteli eléggé a régi, történelmi értékű épületeket, bármit hajlandó beáldozni a pompa és személyes kultusza növelésére.

Ennek megfelelően a jelcini éra végén elnöki ambícióiról sokat lehetett hallani, ám ezeket a híreket mindig igyekezett tompítani. Sokak szemében épp a médiabirodalom kiépítése volt elnöki ambícióinak legfőbb bizonyítéka. Mindemellett számos vidéki polgármester is támogatta. Aztán jött Vlagyimir Putyin, Luzskov elnöki tervei pedig füstbe mentek.

Népszerűségére jellemző, hogy azóta feltűnt már társasjáték dobozán is reklámarcként – és bár ugyanez a társasjáték Putyin arcával a tetején 450 forintnak megfelelő összeggel drágább volt, ez alighanem kevéssé zavarja. Főleg hogy mindkét változatot hamar elkapkodták a boltok polcairól. Mindemellett ő büszkélkedhet azzal, hogy egymillió dollárért kel el jellegzetes, lapos sildessapkája – igaz, ezüstből elkészítve – egy moszkvai árverésen.

Mégsem ezekért a legismertebb, hanem fura kijelentései miatt. Legutoljára az ukránokban keltett ellenszenvet, amikor Szevasztopolban vett részt a fekete-tengeri flotta megalapításának 225. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. Itt ugyanis azt találta mondani, hogy tulajdonképp jogilag ez a terület ma is Oroszországhoz tartozik (illetve kellene, hogy tartozzon) Értelemszerűen ennek Ukrajnában nem örültek. Azzal érvelt, hogy a terület Nagy Katalin cárnő (18. szd.) óta orosz fennhatóság alatt áll. Mint ismeretes, Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1954-ben „baráti gesztusként” az Ukrán SzSzK-nak adományozta a területet. Luzskov érvelése szerint ez alkotmányellenes lépés volt, mert népszavazással kellett volna szentesíteni a döntést, ez pedig elmaradt. De vajon ha minden ilyen „jogellenes” szovjet párfőtitkári intézkedést utólag visszavonnának, az hova vezethetne? Egyébként is sokak szerint kár egy politikailag amúgy is kényes ügyben ilyen kijelentést tenni. (A fekete-tengeri flotta megosztása és a kikötők használata a legkényesebb pontja volt az új ukrán és orosz állam közötti tárgyalásoknak és rendezésnek a Szovjetunió felbomlása után). Annak ellenére tette ezt a kijelentést, hogy az ukránok nyomatékosan megkérték, hogy ezen nézeteit Ukrajnában ne hangoztassa. Erre ő maga úgy reagált, hogy „Ukrajna nekem nem tömi be a számat!”

Az incidens eredménye egyébiránt az lett, hogy Moszkva fura ura immár persona non grata Ukrajnában. A májusi affér után júniusban kijelentette, hogy Oroszországnak mindenképpen fel kell bontania a barátsági és együttműködési megállapodást Ukrajnával, az ukrán vezetőség ugyanis kiszorítja az orosz nyelvet az országból. Szerinte a Krím-félszigeten az orosz nyelvet oktató tanárok alacsonyabb bért kapnak, mint más tantárgyat oktató tanárok, annak ellenére, hogy az egész parti Ukrajna és a félsziget lakosai orosz nyelven beszélnek és gondolkodnak. Luzskov a szükséges pénzösszeget az itt élők támogatásához – mintegy 34 millió dollárt – az orosz kormánytól akarta igényelni. A polgármester tervei természetesen újabb felháborodást keltettek Ukrajnában. „Az együttműködési megállapodás elméletileg már nem is létezik, az orosz politikusok kijelentései, amelyek sértik Ukrajna területi egységét, ellentmondanak a dokumentumban foglaltaknak” – jelentette ki egy ukrán parlamenti képviselő.

Októberben a Pervij Kanalnak adott interjújában megismételte Ukrajnával kapcsolatos kijelentését: szerinte kijelentésében nincs semmi populisztikus, ez ugyanis nem csak az ő személyes véleménye, ez minden orosz állampolgár számára fájó téma, a Krímet pedig „részegen ajándékoztuk Ukrajnának”.

A főpolgármestertől nem idegen az egykori szovjet tagköztársaságokban élő oroszok támogatása: a New York Times szerint Luzskovnak nagy szerepe van a Nyugaton agresszívnak tartott orosz külpolitika alakításában. Arról megoszlanak a vélemények, hogy ezt mennyire saját meggyőződésből, és mennyire a Kreml utasítására teszi. A Nyezaviszimaja Gazeta tulajdonosa, Remcsukov szerint szándékosan használják őt ki: valakinek képviselnie kell a „kemény vonalat”, és Luzskov erre nézetei és stílusa miatt is kiválóan megfelelő. Tény ami tény, októberben az újdonsült dél-oszét fővárosnak Chinvalinak ajánlott fel moszkvai pénzeket az újjáépítésre, nem is beszélve azokról az adományokról, amelyeket az elmúlt években kapott a két szakadár grúz terület, Abházia és Dél-Oszétia.

A New York Times egy másik írásában az előző cikkre érkezett oroszországi kommentárokkal (az egyszeri emberek online hozzászólásaival) foglalkozik. Ezekben bőven akad Luzskovot támogató és kritizáló írás is. Kifogásolják, hogy Moszkvában minden a feje tetejére állt, és lassan egy nagy bevásárlóközpont lesz csupán a városból, történelmi emlékek nélkül. (Nem véletlen, hogy mára Moszkva a világ legdrágább városa!). Egy másik hozzászóló azt sajnálja, hogy Luzskovot nacionalistának tartják, pedig ő segít újjáépíteni Dél-Oszétiát, valamint humanitárius segítséget nyújt a területnek. Ezzel szemben az USA fegyvereket szállít és katonákat segít kiképezni. Egy harmadik hozzászóló szerint Luzskov nacionalizmusa csak az álca, valójában a minél nagyobb profit elérése ösztönzi.

Persze nem ez volt az első olyan eset, amellyel kivívta a nemzetközi közvélemény megdöbbenését. Például tavaly Észtországot fasisztázta le. Az ok: az észtek eltávolítottak Tallinból egy II. világháborús szovjet emlékművet.

Nemzetközi jogvédők régóta kifogásolják, hogy Moszkvában nem lehet melegtüntetést tartani, mivel a polgármester rendre megtiltja, mondván „a homoszexualitás a sátántól való”. Ezen ügy bonyolultabb azért annál, mint amilyennek elsőre tűnik. Elég, ha az idei (2008-as) budapesti eseményekre gondolunk, vagy akár arra, hogy tavaly a litvánok az utolsó utáni pillanatban mégis betiltották a melegfelvonulást, annak ellenére, hogy azt az Európai Unió is támogatta (volna). Luzskov joggal tehette fel magában a kérdést: kell ez az egyébként is konzervatív, a másságot elvető oroszoknak? A válasza pedig évek óta egyértelmű nem.

A legmeghökkentőbb ötlete azonban kétségkívül az a 2003-as megnyilvánulás volt, hogy mégis meg kellene fordítani a szibériai folyók folyásirányát. A fura terv nem újkeletű: még a Brezsnyev-korszakban foglalkoztak a kérdéssel, de akkor a társadalmi felháborodás hatására nem lett belőle semmi. (Igaz, arra hogy a szovjet KB hivatalosan is hülyeségnek minősítse az ötletet egészen 1986-ig kellett várni) 2003-ban Luzskov kijelentette, hogy az akkor vezetés (nota bene: a brezsnyevi vezetés!) túlságosan puhány volt, és „pszeudozöldek félrevezették a közvéleményt”. Különben is, az Ob vizének mindössze 6-7%-át fordítanák ténylegesen vissza, amivel meg lehetne oldani a közép-ázsiai köztársaságok vízproblémáit. Mindehhez csupán 2500 km-nyi csatornát kell ásni Kazahsztánig és Üzbegisztánig – esetleg akár Türkmenisztánig is –, ami a tervek szerint 200 méter széles és 16 méter mély lenne. A munkálatokat egy eurázsiai konzorcium végezné az érintett államok részvételével, mégpedig moszkvai vezetéssel! Felmerül azonban a kérdés, hogy mennyit segítene az a vízmennyiség, ami becslések szerint a folyton kiszáradófélben lévő Aral-tó vízpótlásához is kevés lenne.

Az ötlet olyannyira szöget ütött Putyin elnök fejébe, hogy 2006-ban felvetette közép-ázsiai kollégáinak, hogy hozzanak létre egy Eurázsiai Vízi-energetikai Konzorciumot, amelynek egyik feladata, hogy az Ob és a Lena vízhozama egy részét délre juttatássa. A jelek szerint mindezt Putyin maga sem gondolta komolyan, és a vállalkozásból – egyelőre – ismét nem lett semmi. Egyvalamiben biztosak lehetünk: ötleteinek lesz még folytatása!