A világ legnépesebb muszlim országának hadserege vízválasztó évhez kellene hogy érkezzen az idén - legalábbis jogilag. Számos kimutatás ugyanakkor már korábban is kétségbe vonta az Indonéz Nemzeti Hadsereg (TNI) állami költségvetésből való teljes finanszírozásának - az állami büdzsé részesedését a hadsereg bevételeiben alig 30% körülire taksálják, a fennmaradó részt pedig a hadsereg tulajdonába tartozó széleskörű üzleti érdekeltség-hálózatból származtatják - közeli lehetőségét és a hadsereg széleskörű üzleti hálózatának állam általi átvételét, de a tavalyi év végére teljesen nyilvánvalóvá is vált, hogy ez nem fog a kitűzött határidőre megtörténni. A 2009-es évvel ugyanis lejár az az ötéves határidő, amit a 2004. október elején, a Megawati-kormányzat utolsó napjaiban elfogadott, 2004/34-es Nemzeti Hadseregről szóló törvény 76. paragrafusa szabott meg a TNI érdekeltségébe tartozó vállalkozások, üzleti hálózatok állami átvételére. A dolog azonban természetesen nem ilyen egyszerű, még akkor sem, ha a korábban sokkal jelentősebbnek gondolt érdekeltségek értékéről többször is meglepően alacsony számok láttak napvilágot a közelmúltban.
Miről is van szó? A(z) - indonéziai politikai életben különösen 1957 és 1998 között markáns szerepet betöltő - TNI az 1998-ban beindult, eleddig viszonylag sikeresnek mondható demokratizálódási folyamatban a megdöntött, nepotista és korrupt diktatúrához kötődő hadsereg elleni közhangulatban az explicit politikai jelenlét elvesztésének kivételével (a TNI képviselői 2004-ig ülhettek benn a parlamentben) lényegében sikerrel bekkelte ki az 1999 és 2004 közötti különböző kormányok erősebb vagy gyöngébb átfogó reformkísérleteit. Ebben a TNI kezére játszott persze az 1998 után gyengülő belpolitikai stabilitás és biztonság iránti nagyobb társadalmi igény is - mely a törvény rendelkezéseiben is kifejeződik. Benne van viszont a fent említett kikötés, mely szerint 2009-re az állam át kell hogy vegye ezeket az üzleti tevékenységi köröket.
Miért is fontos ez a kérdés? Mert a hadsereg az ország függetlensége óta jelentős részben, sőt többségében a hivatalos állami költségvetésen kívüli forrásokból tartja el magát, mely döntő mértékben járult hozzá a civil kormányzatoktól való függetlenségéhez is. Ennek okai a múltban keresendők, amikor a függetlenségi háború (1945-49) idején a gerillaharcmodort alkalmazó egységek lokálisan oldották meg saját ellátásukat, ez a gyakorlat pedig a Totális Népi Védelem doktrínájának megszilárdulásával (és a territoriális parancsnoki struktúra megalkotásával, melynek lényege a közigazgatással párhuzamos parancsnoki struktúra kiépítése a falu szintjéig lebontva - a jelszó: "minden faluba őrmestert!") döntő fontosságúvá lépett elő. Korábbi cikkünkben már utaltunk rá, hogy hogyan alakult ki a hadsereg kivételes politikai szerepe Indonéziában. A hadsereg az 1957-es Sukarno-féle államcsínyben játszott szerepe miatt jelentős forrásokhoz jutott a még megmaradt holland tulajdonó üzemek, vállaltok államosításából is. Mindez persze nemcsak a hadsereg bevételeit növelte tovább, de függetlenségét is, a központi büdzsétől, és a politikai vezetéstől egyaránt. A katonai puccsal 1965-66-ban hatalomra kerülő - egyébként épp egy éve elhunyt - Suharto idején (1966-1998) a hadsereg üzleti szférában (ami a kereskedelemtől a turizmuson át a légitársaságokig és a bankokig terjedt) még nagyobb befolyást szerzett, igaz, az üzletekből kedvezményezettek köre elsősorban az elnökhöz közelálló tábornokokból került ki (akik az ún. Suharto-franchise tagjaként esetenként szintén mesés vagyonokat hozó cégeket hoztak létre). Tény viszont, hogy a kilencvenes években több kimutatás szerint is a hadsereg bevételeinek alig több mint negyede származott az állami büdzséből - csakhogy ezenkívül a korrupció mentén folytatott egyéb illegális tevékenységek (a feltételezett lista itt is széles: csempészet, prostitúció, drogkereskedelem, stb) hozadéka felderítetlen és felderíthetetlen.
Suharto 1998-as bukásával és a hadsereg politikából való kiszorításának össztársadalmi igényével a csupán a hadsereg politikából való visszavonulásával szemben a TNI politikai szerepét és önállóságát más módon biztosító büdzsén kívüli források felméréséről, megregulázásáról kevéssé esett szó. A diktatúrát elsöprő 1997-98-as gazdasági válság és az azt követő lassú gazdasági talpraállás idején nem is volt reális a hadsereg állami finanszírozását a három-négyszeresére emelni (főleg, hogy a megrendült szociális és ezáltal politikai stabilitást kellett így vagy úgy helyreállítani), és a hadsereg (egyes tagjainak) érdekeltségeit átvenni. Pusztán a belpolitikából való nyílt visszavonulás jöhetett szóba. A TNI nemkülönben ellenállt amúgy a keményebb nem-költségvetési célú reformtörekvéseknek is (lásd különösen Wahid elnök és Wirahadikusumah altábornagy kísérleteit az ezredfordulón), így a költségvetés átalakítására jelentős állami források bevonása híján nem lehetett szó a későbbiekben sem.
A hadsereg szerepét szabályozó 2004-es törvénybe - legalább a reformok perspektíváját biztosítandó - bekerült a fenti kitétel, és bár a politikai akarat megvolt a végrehajtásra a jelenleg regnáló Susilo Bambang Yudhoyono elnök kormányában (legalábbis személy szerint a reformpárti, ráadásul civil védelmi miniszterben, Dr Juwono Sudarsonoban), mégis várható volt, hogy a kérdés megoldása nem lesz egyszerű, sőt talán lehetetlenhez közeli.
Az egyik kihívás rögtön az volt, hogy a TNI befolyásának másik, szintén a függetlenségi háborúból származó eleme, a territoriális struktúra ellentétes hatást kiváltó módon megerősítést nyert (a 2004-es szökőár-katasztrófa idején megmutatkozó logisztikai impotencia ellenére is, mely amúgy talán a leginkább felfedte a territoriális struktúra gyengeségeit, igaz az érintett Aceh tartomány akkoriban a TNI hadműveleti területe volt a Szabad Aceh Mozgalom /GAM/ elleni, az ezredfordulón felerősödött konfliktusban) egyrészt a decentralizáció folyományaként megrendezett helyhatósági demokratikus választások nyomán visszaszoruló, de helyi pozícióit védeni akaró hadsereg nyomására, másrészt a terrorizmus okozta közelmúltbeli biztonsági kihívások csökkentésére a Yudhoyono (maga is nyá. tábornok) vezette jakartai kormány szükségesnek látta, hogy ne nyúljon hozzá az egyébként majd' öt évtizedes struktúrához.
A másik, nem kevésbé fontos kihívás a TNI-hez köthető vállakozások felmérése és ezek törvényi hatály alá vonása volt. A törvény ugyanis a hadsereghez köthető üzleti érdekeltségekről szól, ebben a hadsereg hangoztatta együttműködési szándékát de az elvileg a katonák "jólétét szolgáló" alapítványokról nem (jellemzően egyébként a hadsereg alacsonyabb rendfokozatú tagjainál jólétről nemigen beszélhetünk), a pedig TNI ragaszkdott ehhez az értelmezéshez. Szintén nem terjedt ki a törvény hatálya a egyes (főleg magasrangú) katonák Suharto korában különösen virágzó érdekeltségeire. 2004 után be is indult egy gyors átkeresztelési és átminősítési láz, melyben számos érdekeltséget alapítványnak neveztek át, vagy eladtak (például csak a Mandala Légitársaságon 30 millió dollárt sikerült keresni): Marcus Mietzner szerint a kb. 220 TNI-hez köthető nagyobb vállalkozáscsoportból (melyek alá több mint 1500 cég tartozik) majd 90%-a került alapítványi minősítés alá. A kormány 2007-ben döntést hozott arról, hogy a 2 millió dollárnál nagyobb tulajdonnal bíró társaságokat veszi át, ez pedig már csak maximum egy tucat céget érint. A törvény hatálya nem terjedt ki a katonai személyek érdekeltségébe tartozó vállalkozásokra sem.
A felmérést készítő bizottság össze is ült, hogy összeírja a (legális) érdekeltségek értékét, de a 2006 elején kiadott jelentésükben eredményül kapott, nevetségesen alacsony 108 millió dolláros összérték hiteltelenné is tette (volna) azt. Csakhogy azóta hasonló kimutatásokra lelt a Brookings Intézet elemzése és a Yudhoyono elnök által tavaly felkért vizsgálóbizottság őszi jelentése is. Hogyan?
A feltárt adatok elvileg alátámasztanák azt a politikai igényt, hogy a hadseregnek nincs szüksége ezekre az elapadni látszó, viszont kizárólag legális bevételekre, ugyanakkor nehezen képzelhető el, hogy a világ negyedik legnépesebb országának hadserege a nálánál húszszor kisebb népességű Szingapúr védelmi költségvetésének alig háromnegyedéből (3,6 milliárd dollár) gazdálkodna csupán. A láthatóan széles eltéréseknek több oka van: Egyrészt a feketegazdaságban az átláthatóság enyhén szólva korlátozott. Másrészt a hivatalos statisztikai adatokban is bőven adódik inkonzisztencia. Harmadrészt épp ennek következtében a decentralizációval a helyi önkormányzatoktól a hadsereg további állami eredetű forrásokhoz jut, ezeket azonban már nem a központi büdzséből számolják el. Negyedrészt természetesen a hadsereg vállalkozásai sem mindig sikeresek (meg különben is, ugye a válság ott is válság volt és lesz is), sőt. Emiatt több következtetés is levonható a fentiekből: egyrészt meglepően alacsonynak bizonyult a hadsereghez köthető vállalkozások értéke (ez a korábban említett statisztikai eltérések, a korábbi szemantikai és értékesítési machinációk, illetve csődök és megszűnések miatt is van), ugyanakkor a hadsereg bevételeinek jelentős része valószínűsíthetően immár nem is ezekből az üzleti vállalkozásokból származik (mivel a kutatásokban közölt összegek még az állam által adott honvédelmi költségvetésnek is csak a töredéke). Ezenkívül a hadsereghez tartozó, a közvélemény által busásan jövedelmezőnek tartott üzleti érdekeltségeket a törvény alapján eleve le is választották a hadsereg tagjainak magánérdekeltségeitől (a katonák vállalkozói és üzleti tevékenységét amúgy a törvény tiltja), melyek jövedelmezőségét fel sem mérték.
Noha Sudarsono miniszter több korábbi nyilatkozatában is hangoztatta, hogy a TNI-nek az állam által rá áldozott források legalább háromszorosára lenne szüksége, hogy a hadsereg állami büdzsén kívüli (ön)finanszírozása kiváltható legyen, paradox módon éppen az államnak sem fűződik már teljes mértékben érdeke a hadsereg finanszírozásának teljeskörű átvállalásához. Ahogy Sudarsono is megjegyezte, az állam a következő évtizedben a szociális - és implicite az ezáltal biztosított politikai - stabilitásra helyezné a hangsúlyt (ami nem lehet kérdés 1998 fényében, ami a sokáig szociális stabilitást biztosító Suharto-rezsim gazdasági válság okozta gyors bukásának tanulságát hozta).
Ily módon a hadsereg továbbra sem kerül teljesen állami finanszírozás alá (sőt, az államtól sem várhat nagyobb plusz összegeket a központi költségvetéshez viszonyított, elmúlt években tapasztalható lassú, 3,5-ról 6%-körülire való emelésén kívül), hisz a politikai akarat időközben gyakorlati okokból elillanni látszik, és ezáltal a közvetve továbbra is befolyásos, a védelmi miniszter alá egyébként szervezetileg sem tartozó (jogilag kizárólag az elnöknek alárendelt) hadsereg folytathatja saját, büdzsén kívüli finanszírozását - bár saját érdekeltségeiből már korántsem olyan bőkezűen, mint ahogy korábban sejtették.
Ez összességében két dolgot von maga után: egyfelől az Indonéz Nemzeti Hadsereg civil kormányzatnak való teljes alárendelése tovább csúszik, másfelől viszont a hadsereg anyagi lehetőségei is korlátozottabbnak bizonyulnak, még ha vannak is felderítetlen jövedelemforrások. A törvényi végrehajtás csúszásának egyetlen mellékhatása merülhet fel: mivel a 2009-es évben parlamenti és elnökválasztásokat is tartanak Indonéziában, kérdés, hogy felhasználja-e valamelyik politikai erő ezt a tényt a kormány és a népszerűségét az utóbbi hónapokban visszaszerző, sőt megerősítő Yudhoyono elnök ellen? Ennek lehetőségét csökkenti, hogy a TNI renoméja 2004-hez képest a biztonsági helyzet javulása miatt pozitívabb (sőt, már akkor is növekvőben volt a hadsereg megbecsültsége), ráadásul a a tapasztalatok szerint a 240 milliós lakosságot sokkal jobban érdeklik a gazdasági és napi megélhetési kérdések, melyek a politikusok népszerűségében is leginkább számítanak.
Utolsó kommentek