E Franciaország-mértetű területű (513 ezer km2) és lakosságú (kb 60-65 millió) ország elsősorban üdülőparadicsomairól (Phuket, Pattaya, Koh Samui), a Délkelet-Ázsiában gazdaságilag jelentős Bangkokról, a szexturizmusról és esetleg arról imert, hogy nem gyarmatosították. Most viszont már hetek óta Thaiföldtől hangos a nemzetközi sajtó. Thaiföldön három éve permanens politikai válság van, mely jócskán bővelkedett fordulatokban.

December 2-án az Alkotmánybíróság állítólagos 2007-es választási csalások miatt betiltott három kormánypártot (a hatból). A legújabb fejlemény, hogy a tavalyi választáson vesztes párt vezetőjét ma kormányfővé választotta a hiányos létszámú törvényhozás. A történtek azonban senkit nem nyugtattak meg hosszabb távon az ország jövőjét illetően, merthogy Thaiföld jelenleg szinte feloldhatalan ellentétek között vergődik: populizmus által saját céljára felhasznált többpárti demokrácia, illetve a régi bürokratikus-technokrata elit dominálta hol kvázi-demokratikus, hol kvázi-autokratikus rend. Régi tényezőként a háttérben áll a magát 2006-ban másfél évtized múltán újra megmutató hadsereg (RTA) is. Mindennek mélyebb történeti hátteret kell tulajdonítanunk: a vidéki és városi szegény lakosság és a városi középosztályi-technokrata réteg közötti ellentétet, a hadsereg politikai szerepét, a királyság intézményének sajátos szerepkörét és a társadalomfejlődés irányait az elmúlt évszázadban. Mindezek kontextusába helyezhető a jelenlegi válságfolyamat is, mely a Katpol blog e cikkének fókuszában áll.

Sajátos társadalomfejlődés és az 1932-es változások
Thaiföld (illetve akkoriban Sziám) a XIX. század végén sikerrel elkerülte mind a brit, mind a francia befolyást. Ez köszönhető volt főleg Chulalongkorn király (ezen a képen tradicionális viseletben), a Chakri-dinasztia (1782-) egyik legnagyobb uralkodójához, aki ügyes lavírozásával és némi területi veszteséggel sikerrel váltotta meg országa függetlenségét.
Chulalongkorn felismerte a modernizáció szükségességét is, amit a korban szintén "divatos" nemzetállami formában képzelt el, amin keresztül nemcsak az országot központosíthatta, de a királyi címnek is új szerepet, jelentőséget adhatott. A modernizáció kiterjedt a bürokráciára, a hadseregre, az öltözködésre, az udvari szokások egy részére, a phrai (jobbágysághoz hasonló intézmény) és rabszolgaság eltörlésére és az ország fiataljainak külföldre való kiküldésére is (ebben az alig pár évvel korábbi japán modell igen jó motíváció volt). Természetesen alapvetően a városokra (főleg Bangkokra) korlátozódó bürokratikus elitben történt a legnagyobb irányváltás, a vidékre ezek az újítások, alig értek el (például a falufőnököket a központi apparátushoz kötötték, de élethossziglani megbízást kaptak). Ott tehát a célok ellenére továbbra is élt a feudális jellegű társadalom helyi hatalmasságokra épülő rendszere.

A thai nemzeti identitás kialakítása is e korban kezdődött, főleg a nyugati eszmékkel megismerkedő szűk értelmiségi réteg révén. A nemzethez tartozás a király irányítása alá tartozó, szilárd határokkal körülvett területen élő lakosságra (állampolgárság) vonatkozott, ebben segített a phrai eltörlése.
Az északon élő kínai lakossággal szemben (főleg a köztársaság 1911-es kikiáltása óta) nőtt a gyanakvás, sőt korlátozásokat vezettek be ellenük, ugyanakkor a nyelvileg asszimilálódott, thai-kínai vegyesházasságokból származó üzleti-kereskedő elit pozícióinak megtartása érdekében az udvarral tartott.

AZ 1920-as évekre azonban a nyugaton végzett, elithez tartozó fiatalok egyre inkább olyan változásokat igényeltek, melyek szétfeszítették az abszolutista királyság kereteit, mivel a fejlődés valódi lehetőségét a a külföldön megtapasztalt irányvonal egy részének adaptálásában látták. Ez a republikanizmustól a nacionalizmuson át az alkotmányos királyságig és a demokráciáig terjedt. Számos csoport alakult külföldön, ezekből a legjelentősebb a civilekből (pl. Pridi Panomyong) és viszonylag magas rangú, fiatal katonatisztekből (Phaet Phibun Songkhram őrnagy, Phya Phaholpholphayuhasen ezredes, stb.) álló Néppárt volt, melynek programjába a nemzeti fejlődés került fő célként, elsősorban az 1929-es gazdasági válság miatt, mely Sziámot is súlytotta. Az abszolút monarchiát a helyzet kezelésére alkalmatlannak tartották és az 1932-es bangkoki puccsal (vagy foradalommal) Prajadhipok király abszolút hatalmát megszüntették, és új, polgári jogokat garantáló alkotmányt vezettek be (Thaiföldön pezsgő alkotmányozási hagyományoknak nyitottak ezzel utat, 1932-től máig összesen 18 alkotmányt sikerült kreálni), és 10 év után előrevetítették a létrahozandó Nemzetgyűlés tagjainak nép általi teljes választását (amennyiben a lakosság fele alapfokú végzettséget szerez), és kormányt alakítottak (konzervatívabb elit mgenyerése érdekében) a királykoz közeli jogász, Phya Manopakorn Nitithada vezetésével. Noha nem kérdőjelezték meg a királyságot, de a gazdasági bajokért a királyt és az abszolutizmust tették felelőssé. A folytatásról azonban már eltérő vélemények voltak, ami összeütközéssel járt a kormányon belül, ráadásul egy monarchista lázadással is meg kelett küzdeni 1933-ban. A kormány konzervatív része a radikális, népre épülő (általa kommunistának tartott - de a későbbiek alapján inkább fasiszta jellegű) ideológiát ki akarta szorítani, amire a radikális tiszteknek lépniük kellett. A válsághelyzetek (a zendülések és az eliten belüli elsősorban az időről időre felmerülő koncepció-és érdekkülönbségek miatt) kezelésére pedig nem maradt más, mint a hadsereg, mely a későbbiekben hol eszköze, hol önálló alakítója a politikai folyamatoknak, gyakorlatilag napjainkig.

1933-57 a hadsereg dominanciája
A hadsereg átvette a hatalmat a fővárosban, és ez egy thai politikai tradíciónak nyitott utat, a puccsoknak. Sőt, negyed évszázadig egyértelműen a belpoltika dinamikáját a hadsereg puccsai adták, melyekre négy körülmény adott alkalmat az ország történetében:  a) belpolitikai válság vagy patthelyzet, b) romló viszony a civil kormány és a hadsereg között, c) Belső konfliktusok a hadseregen belül és végül d) egyszerűen a saját katonai kormányzat ellen, hogy az intézményi kötöttségeket (alkotmány, parlament) kiiktatva szabadabban gyakorolhassák a hatalmat. A puccs azonban sokszor csak egyszerűen egyes katonai körök eszköze volt a hatalom megszerzéséhez.
1933-ban az első két opció egyszerre létezett. A RTA elvileg a demokrácia érdekében lépett fel és tíz év alatt teljesen demokratikusan választott parlamentet akartak létrehozni, de már hamar nyilvánvalóvá vált, hogy sem a társadalmi, sem az infrastrukturális, sem az intézményi feltételek nem adottak a demokratikus intézményrendszerhez (noha választást tartottak, azon a jogosultak nagyon alacsony részvétele volt jellemző) - érdekes módon a hadsereg vezetői ezt hamar elismerték. 1935-ben a király lemondott és külföldre távozott. A thai nemzeti identitást a közös származásra, a népszuverenitásra és az állampolgári jogokra helyezték, legalábbis az 1936-ban kiadott Állampolgárok kézikönyve szerint - a kiadvány inkább a royalisták elleni eszköz volt az 1932 utáni vezetés kezében (de csak a royalisták ellen - a királyság intézménye az 1932 utáni korban is az államegység fontos szimbóluma volt - még a király távollétében is), a megfogalmazott célok nemigen valósultak meg. Előbbiek közül hamar kiemelkedett Phibun Songkhram, aki hamar a kormány legbefolyásosabb tagja, majd 1938-tól vezetője lett. 
Phibun tábornagy (mivel idővel előléptette magát) a nemzetépítéshez az európai fasiszta eszmékhez közelálló ideológiát választott (jelzésértékű volt Sziám "sötét/bőrűek földje/" átnevezése Thaiföldre - "szabadok országa" - 1939-ben - igaz, inkább arról van szó, hogy a többségi népcsoportot korábban is így hívták, és ez lett a nemzethez tartozás szimbóluma, illetve a zászló és a himnusz nyilvános tiszteletét is előírták), személyi kultuszt vezetett be, és nekilátott az ország modernizálásához. A kor kulcsszava a nacionalizmus, a modernizáció (modern öltözködés , tisztálkodási szokások és etikett előírása, naptárreform, illetve a lakosság "felkészítése a demokráciára"), a "közvélemény" és a protekcionizmus, amihez erős kínai- és idegenellenes hangulat társult (a royalista thai-kínai gazdasági elitet ekkor szorították háttérbe), noha az ország vezetői nem kis részének voltak kínai felmenői. A tábornagy-kormányfő hamar szimpatizált Japánnal is, mely a 1941-re domináns tényező lett a térségben, ekkor Phibun - részben kényszerűségből - csatlakozott hozzájuk, abbéli reményben, hogy a francia gyarmatosítóktól területeket szerezhet vissza. 1944-ben lemondott (vezérkari főnöki posztját megtartotta), de a tényleges felelősségrevonást -  a lakosság körében mutatkozó népszerűesége miatt  - elkerülte. A háború végén a királyi család nagy részével visszatért külföldről Ananda Mahidol, aki papíron 1935 óta uralkodott, de 1946-ban gyanús körülmények között lőtt sebbel holtan találták. Ekkor került trónra öccse, az akkor tizenkilenc éves Bhumibol Adulyadej, aki a mai napig betölti Thaiföld uralkodói posztját (de Bhumibol király véglegesen csak svájci tanulmányai végeztével, 1950-ben tért haza).
1945 után a hazatérő royalista, bürokrata elit igyekezett háttérbe szorítani a RTA befolyását, létrehozták a Demokrata Pártot, melynek fő ideológiája a "royalista demokráca" (azaz Phibun személyi kultusza ellenében) lett és maradt máig. Az 1944 utáni "civil" kormányzatok (melyek közt amúgy volt katonatisztek által vezetett is) és a szövetségesek a RTA második világháborús szerepe miatti rosszallása következtében háttérbe szorult hadsereg a "civil kormányok gyengesége" miatt 1947-ben puccsot hajtott végre, és Phibun vezetésével visszaszerezte a hatalmat (közvetve az előző vezetésre kenték Ananda Mahidol király meggyilkolását is). Ismét kiderült, hogy a vidéki társadalom teljesen apolitikus és a belpolitikában alapvetően az elitből kikerülő tisztek és civil vezetők közti hatalmi harcról van szó.

Phibun második országlása (1948-tól ismét ő a kormányfő) csak a személyi kultuszt tekintve volt hasonló az előzőhöz, viszont jó ütemérzékkel  ekkor már antikommunizmus és a hidegháború kialakulásával az USA-hoz való csatlakozás (koreai háborús thai részvétel, illetve csatlakozás a SEATO-hoz) jellemzi politikáját. Ugyanekkor a propagandában (valószínűleg amerikai ráhatásra is) a harmincas évek halogató hozzáállása helyett erős hangsúlyt kapott a "demokrácia" (legalábbis a formalitásai). Noha a király 1950-től az országban tartózkodott, Phibun idején teljesen háttérbe szorult (a kormányfő a Szenátust megszüntette). A tábornagy-kormányfőnek csak a hadseregen belüli ellenfeleivel kellet időről-időre számolnia. 1951-ben például épp a haditengerészet puccskísérletét kellett levernie ("Manhattan-zendülés") a szárazföldi hadsereg és a légierő támogatásával.

1957-1980 A vidék mint tényező megjelenése és demokratikus kísérletek
Phibunt végül pártfogoltja, Sarit Dhanarajata tábornagy (és mögötte sejthetően az USA) buktatta meg 1957-ben, majd 1958-ban újabb puccsal megszabadult a korábbi formális  kötöttségektől  és ő maga lett a miniszterelnök is.
Sarit (balra) mindenféle formalitást mellőző diktatúrája ("a demokráciában a népnek nem választásokra van szüksége, hanem az érdekeit képviselő kormányzatra") a "nemzet, vallás, király" hármas jelszó mellett a politikai rend céljául a gazdasági és társadalmi fejlődést állította. Egyfelöl legitimációs céllal maga elé tolta a királyt, akit Phibun személyi kultusza után ismét hangsúlyosan a nemzeti identitás és egység szimbólumává avattak (és aki jótékonysági tevékenységével és vidékjárásával hamar megbecsültséget és tiszteletet szerzett), másfelöl nekilátott a vidék gazdasági  felzárkóztatásának, amit infrastrukturális és oktatási fejlesztési programokkal  indított el. Utóbbi különösen sikeresnek mondható, az oktatás kiterjesztése persze nemcsak gazdasági célokat szolgált, de a királlyal együtt legitimitást adott a fennálló rendnek is, a demokráciáról mint távlati célról és csak mint sajátos "Thai-változatról" esett szó, a társadalom érettségének elérésekor.
Sarit idejején a hadsereg is megerősítette pozícióit, nem emllékesen az 1960-as évektől a közeli Vietnamban exponálódó USA miatt, mely jelentős fejlesztési pénzeket juttatott a RTA-nak (állítólag a katonai büdzsé felét 1950 és 1971 közt), és mely Thaiföldön is létrehozta bázisait (az amerikaiaknak köszönhető Pattaya, a későbbi turistaparadicsom felfedezése is).
Sarit 1963-ban bekövetkező halála után utóda, Thanom Kittikachorn tábornok folytatta programját, és noha 1968-ban választások formalitását is visszaállították (természetesen a győztes párt mögött a miniszterelnök állt) ugyanakkor a nyitottabbá váló gazdaság és a fejlesztési programok mellett előbújtak a rendszer ellentmondásai: a nepotizmus, a vaskos korrupció, a gazdasági fellendüléssel és modernizációval erősödő társadalmi különbségek  következtében a kommunista párt megerősdödött vidéken, és 1965-ben harcot indított a nyugatbarát kormányzat ellen. Thanom fegyverrel szállt szembe a lázadással, ehhez 1971-ben (saját kormánya elleni) puccsal újra eltörölte a hatalom formális korlátait.
Az oktatás révén megjelenő liberalizmus és a Sarit-kortól gazdasági fellendülés következtében megerősödő és érdekeiért egyre hatékonyabban fellépni kívánó kínai-thai eredetű (korábban háttérbe szorított) gazdasági-technokrata elit egyes tagjainak a nyitottabb politikai életre való igénye súrlódásokat okozott a rendszerben, ami az 1973-as diáktüntetésekbe és mészárlásba torkollott. A király közbelépésére végül Thanom lemondott és külföldre távozott.
A sokadik új alkotmánnyal (1974) és demokratikus választások kiírásával nemcsak a stabilizációt akarták elérni, de a kommunista felkelés  kezelésére is választ kívántak adni. A választásokon hatalomra kerülő konzervatív és technokrata elit pártjai erre alkalmatlanok voltak, és a vidéki lakosság mobilizálásától és bevonásától is tartottak véső soron, mivel a nyitottabb társadalomtól, és az abban jelentkező baloldali csoportoktól (és egy esetleges vietnami vagy kambodzsai berendezkedésre való áttéréstől) ugyanez az elit megrémült (akárcsak a hadsereg). A baloldali és liberális diákok (Thanom hazatérése által kiváltott) tünetéseitől és a véres ellenreakció az 1976. október 6-án a bangkoki Thammasat Egyetemnél bekövetkező lövöldözésben és puccsban tetőzött (mely Thaiföldön azóta is tabunak számít, nem véletlenül: lásd Samak Sundaravej későbbi kormányfő - akkor a konzervatív erők fiatal képviselője - magyarázkodását a CNN-en 2008-ban).
A puccsal hatalomra került új (konzervatív, de civil irányítású) kormány azonban túllőtt a célon, a gazdasági fejlődés és a rend érdekében túl keményen lépett fel a demokrácia-aktivisták illetve baloldaliak ellen, és 1977-ben újabb puccsal egy újabb katonai vezetésű kormányzat váltotta, mely (a Kínával javuló kapcsolatoktól nem függetlenül) mérsékeltebb politikájával semlegesíteni tudta a kommunista lázadást, és enyhébb intézkedéseivel sem irritálta a közvéleményt. Azt fel kellett ugyanis ismerni, hogy az 1976-77 közti időszak nem folytatható, a gazdasági elitben és a nyitottabbá váló társadalomban egyre erősebb az igény az átláthatóságra.

1980-2001 Az elnyújtott demokratikus kísérlet
1980-ban a király bizalmasa, a liberálisabb szellemiségű Prem Tinsulanonda (balra) alakított kormányt, aki a fokozott demokratizálás híve volt, és a technokrata elitet maga mögött tudva egyfelöl utat nyitott a politikai részvételnek és 1983-ban a többpárti választásoknak (melyen a helyi vidéki elitek szavazatvásárlása amúgy megszokott volt), de "féknek és ellensúlynak" meghagyta az 1978-ban visszaállított, 100%-ban a miniszterelnök által kinevezett, de a bürokrácia és a hadsereg dominálta Szenátus jogait is - ezt a sajátos, kvázi-demokráciát hívták akkoriban a kormányfő neve után Premokráciának.
A hadsereg ekkoriban kellően megosztott volt ahhoz, hogy ellenálljon (egy, a pozíciók elosztása körül forgó, genrációs alapú konfliktus állt a háttérben), ezt az 1981-es és 1985-ös elvetélt puccskísérletek is jelezték (a király is nyíltan kiállt a kormányfő mellett). A gazdasági fellendülés (Bangkok ekkor vált Délkelet-Ázsia egyik meghatározó gazdasági központjává) persze nemcsak a technokrata elitben és a városi középrétegek megjelenésében fejtette ki hatását, de a burjánzó korrupció és nepotizmus is egyre inkább publicitást nyert a sajtó viszonylagos szabadsága és a (középosztályosodás következtében) NGO-k virágzása mentén. Utóbbi az 1988 után megválasztott, vidéki technokrata Chatichai Choonhavan kormánya ellen Suchinda Kraprayoon tábornagy vezetésével 1991-ben végrehajtott katonai puccs egyik indoka (a másik - látens - indok volt, hogy a kormány a hadsereg irányítását is át akarta venni) volt. Ekkorra azonban, noha a kormány a korrupciós ügyek miatt valóban népszerűtlenné vált, a gazdasági elit és a városi középosztály már nemigen fogadta el a választások nélkülözésével végbemenő konzervatív irányú bevatakozást. Különösen úgy nem, hogy szemükben a hadsereg egyre inkább a politikai instabilitást jelképezte, és a gazdasági társadadalmi stabilitáshoz jobban illene egy liberális, demokratikusabb rend. 1992-ben megtartották a választásokat, de a katonai szolgálattól visszavonult Suchinda miniszterelnökké kinevezése ez év májusában tüntetésekbe torkollott, melynek során a hadsereg mozgósítását követő összecsapások többszáz ember halálát okozták ("Fekete Május"). A hadsereg érzékelve a helyzetet, jó másfél évtizedre háttérbe vonult.
Suchinda Bhumibol király által is támogatott lemondása (balra a híres kép, amikor fogadja a tábornagyot és a tüntetők vezetőjét, Chamlong Srimuangot, aki ma egyébként lelkes PAD aktivista - a királynak ez további nagy hazai és nemzetközi tekintélyt szerzett) után újabb választásokat tartottak, melyek után megalakuló új, városi középosztályra támaszkodó kormány módosította az 1991-es alkotmányt, célul űzte ki a pénz-politika felszámolását (azaz elsősorban a szavazatvásárlást) és 1996-ban sor került egy szakmai összetételű alkotmányozó gyűlés kialakítására is, mely a politikai szabadságjogok mellett egy liberális demokrácia és német típusú, vegyes választási rendszer mellett tette le a voksát (ahol az ismét visszaállított, korábbi elitista kontroll eszközeként szereplő Szenátus - kötelezően pártonkívüli - tagjait is 100%-ban választják), külön kihangsúlyozva a törvények uralmát és az emberi jogokat. Hangsúlyt kapott a "fékek és ellensúlyok" kérédsköre is, mely különösen az újonnan felállított 15 fős Alkotmánybíróságban, a független Választási Bizottságban, a Nemzeti Korrupcióellenes Tanácsban (NCCC), Állami Számvevőszékben és Nemzeti Telekommunikációs Bizottságban, illetve a Pénzmosás-elleni Hivatalban öltött testet. E szervek voltak hivatottak meggátolni a visszaéléseket és a korrupciót. Megerősítették a parlamentnek felelős kormány stabilitását is. Az új, 16. alkotmányt 1997-ben már a délkelet-ázsiai gazdasági válság kitörése után fogadta el a parlament, és a Nép alkotmáynának nevezték el (noha kialakítása a gazdasági elithez és a városi középosztályhoz kötődik) a kidolgozás és elfogadás szakmai és parlamentáris körülményei miatt.
Az alkotmány kialakításánál két szempont szintézise érvényesült: egyfelől a liberális technokrata elit igénye a demokratikus választásra és a hadsereg gazdaságilag destabilizáló puccsainak megszüntetésére, másfelől a konzervatív elit törekvése a végrehajtó hatalom stabilitására a korábbi többpárti, gyenge civil kormányokból okulva. Az alkotmány gyakorlatilag intézményesítette a plurális demokráciát, ugyanakkor számos problémakört nyitva hagyott, amelyek a későbbiekben igencsak hamar felszínre kerültek.

2001-2006 A Thaksin-jelenség
A nyugati normák átültetése egy teljesen más társadalomfejlődésű és kulturális örökségű országba mindig kérdéseket vet fel, és ez különösen igaz a demokratizálási kísérletekre. Az igen divatos institucionalista megközelítések ugyanis a fenti kérdések felett hajlamosak átsiklani, holott az intézmények nem elégségesek, a gyakorléati működésük és céljaik megvalósulása a kulcspont.
A plurális demokrácia ugyanis a harmadik világban igen gyakran nem hozzák meg a várt eredményt hosszú távon. Merthogy lehet intézményi és törvényi szempontból teljesen tiszta választásokat tartani, de az intézményekben megtestesített célok gyakorta fennakadnak a gyakorlat rostáján (lásd a különböző kritikai demokrácia-elméleteket, pl. Zakaria, Carothers).
Az 1997-es gazdasági válság, az azt követő stabilizáció (IMF-csomag és privatizációs hullám) és az instabil kormányok után robbant a köztudatba a volt rendőrtiszt, de az 1980-as évektől (állami koncessziókra alapozva) kiépített (média)vállalatbirodalma révén milliárdossá lett Thaksin Shinawatra vezette, (korábbi pártokból és politikusokból is összegyúrt - ehhez például régi baloldali diákokat, vidéki kommunistákat, de konzervatívokat is megnyert) Thai Rak Thai (TRT) Párt. Thaksin az 1990-es évek közepén már belekóstolt a politikába, és rövid ideig különböző kormányzati posztokat is betöltött. 1998-ban alapítot pártjával viszont a válság és a vagyoni különbségek révén jól felsimert helyzetben populista ígéreteivel, és média-hátterével gyorsan népszerűséget szerzett a megfáradt, liberális demokráciát (de annak legalábbis gazdasági eredményeiből alig valamit érző, elsősorban vidéki lakosság körében) kiépíteni igyekvő régi elit pártjaival szemben. A párt a 2001-es választásokat (melyeket az eddigi legtisztábbnak és legdemokratikusabbnak tartanak) populista (Pl. olcsó hitelek, teljeskörű egészségügyi ellátás, stb.) és nacionalista (elítélte a privatizációt és az "ország kiárusítását") szólamaival (noha ő maga is hasznot húzott a gazdasági válságot követően beinduló privatizációból) a esősorban a vidéki lakosság szavazataival fölényesen megnyerte (bár ekkor a civil szervezetek közül is sokan támogatták), és a korábbi elit számára kiderült, hogy a választásokon korábban passzív vidéki lakosság a demokratikus processzusban nem a nemzeti érdekeket vagy programokat tekinti mérvadónak, hanem elsősorban napi létszükségletei biztosítását és fejlődését.
Thaksin kormányfő neoliberális gazdaságpolitikája ellenére igéreteihez híven (saját gazdasági holdudvarán kívül) számos kedvezményt juttatott a lakosságnak is, hogy bebiztosítsa többségét a következő választásokon. A mindenki számára biztosított 30 bahtos egészségügyi ellátás vagy az önkormányzati hitelek ezt a célt szolgálták és hatásuk nem maradt el. Thaksin további népszerűséget ért el  kábítószer-kereskedelem elleni erőszakos fellépéssel (súlyos emberi jog-ellenes atrocitások, törvénytelen kivégzések is történtek), ellenben az ezredforduló után kitörő, maláj határ menti muszlimok ellen is hadsereget vetette be, immár kevesebb  sikerrel.  Az erősen autokratikus stílusú (országát céges vezérigazgatóként - híres mondása: "a vállalat egy ország, az ország egy válallat..." - de pártját is kézivezérléssel irányító) miniszterelnök biztos népszerűségével a háta mögött nekilátott híveinek gazdasági és állami kulcspozícióba ültetéséhez (és azon keresztül azok cégeinek állami támogatását is meg kívánta oldani) és a független intézmények feletti irányítás megszerzéséhez, vagy azok manipulálásához (Pl Jaruvan-ügy), melyhez stabil parlamenti és szenátusi (amely elvileg csak független, pártonkívüli képvielőkből állt) többségét is felhasználta. Emellett igyekezett a médián és a befolyásolt állami intézményeken keresztül ellenfeleit (politikai pártok, NGO-k) is diszkreditálni.
Thaksinnal a tiszta választások ellenére a régi thai politikai eszközök jelentek meg: a nepotizmus, a korrupció, a pénzpolitika, csakhogy most a régi technokrata elit háttérbe szorításával - ami újdonság volt, az a parlamenti választásokon aratott elsöprő győzelem adta legitimáció volt. Noha a civil szervezetek egyre inkább tiltakoztak az említett eszközök ellen, a kormányfő népszerűsége vidéken töretlen volt. És bár a milliárdos Thaksinnal korábbi üzlettársai közül többen szembefordultak, a kormányfő bírta a vidéki és városi szegények támogatását.
A 2005-ös választásokat Thaksin fölényesen, a parlamenti helyek 3/4-ének (!) megszerzésével megnyerte és az ország történetében először egypárti kományt alakítot. A tehetetlen vesztes pártok és NGO-k jobb híján a nyílt ellenállás felé mozdultak el.
Thaksin legismertebb ellenfelévé korábbi üzlettársa (aki korábban szintén hasznot húzott Thaksin-féle állami támogatásokból és valószínűleg egy személyi döntésen különböztek össze), a milliárdos  Sondhi Limthongkul vált, aki megalakította a Népi Szövetség a Demokráciáért (PAD) nevű szervezetet, és korrupcióval, nepotizmussal és felségsértéssel (mely Thaiföldön bűncselekmény) vádolva a kormányfőt, utcai tüntetéseket szervezett a fővárosban és ehhez megnyerte az udvarban csoportosuló konzervatív és technokrata elitet (az 1992-ben tekintélyt szerzett Srimuang is csatlakozott, akárcsak Prem, a Titkos Tanács elnöke) és a királyi család több tagját, és a demokráciát féltő városi középosztályt is. Ehhez csatlakoztak a Thaksin által privatizálni kívánt szektorok dolgozói és az észeki tanárok, akik az oktatás decentralizációjától tartottak. A sárga pólós aktivisták (a sárga Bhumibol király színe, és rengetegen viselték a király uralkodásának 60. évfordulójára emlékezve) felvonulásűának is egy célja volt: vallalni a szolidaritást a monarchiával, illetve a mindenki által tisztelt uralkodóval (mert szerintük Thaksin populista lépései aláássák a király tekintélyét) a kormányfő ellenében. 2006 elején megalakult a Thaksin-párti ellentüntetők csoportja is, az Egyesült Nemzeti Front a Demokráciáért a Diktatúra ellen (UDD). 2005 végére 2006 elejére a bangkoki helyzet tarthatatlanná vált, amikor a legnagyobb botrány kirobbant: a Shin Corp-ügy.
A cég, mely Thaksin válallatainak zászlóshajója volt, 2006 elején közel 2 millárd dollárért több mint 49 %-ban egy szingapúri cég tulajdonába kerül (egy adóparadicsomon keresztül ráadásul szinte adómentesen), miután a miniszterelnök felemelte a thai cégekben szerezhető külföldi részesedést 25-ről 49 %-ra. Ez tovább élezte a helyzetet.
Végül a kormányfő gyorsan feloszlatta  a parlamentet és előrehozott választásokat írt ki 2006 áprilisára, amit a várható biztos vereség miatt az ellenzék bojkottált. A bojkottnak egy célja volt: az alkotmány szerint minden képviselői helyet be kellett tölteni, de ha egy körzetben 20% alatti a részvétel, akkor érvénytelen a szavazás -  ez esetben az új parlament sem ülhet össze. A bojkott sikeres volt, az ellenzéki déli tartományokban és Bangkok egy részén ez az eredmény jött ki. A politikai patthelyzet kivédésére és állítólagos visszaélések miatt az Alkotmánybíróság törölte az eredményt és a király végül októberre új választást írt ki, amelynek esélyese továbbra is Thaksin volt.

A 2006-os puccs és további válság
A tüntetések és a választások körüli hercehurca helyzetében 2006. szeptember 19-én a hadsereg Sonthi Boonyaratglin tábornok, vezérkari főnök vezetésével vértelen puccsal (amolyan szabadtéri tankkiállítás formájában - a fantáziadúsabb kommentároknak még ez a régi szám is eszébe jutott) átvette a hatalmat a külföldön tartózkodó miniszterelnöktől, és letratóztatta a kormány tagjait.
A középosztály, az NGO-k kitörő örömmel vették tudomásul az eseményt, mely a hadsereg másfél évtized utáni politikába való visszatérését is jelentette. A hadsereget 2006 elején már a PAD is kérte beavatkozásra, de akkor a tábornok elhárította azt. Most viszont a puccsistákból alakult junta (melynak elnevezése sok névváltoztatás után Demokratikus Reform Bizottság lett /CDR/, később, véglegesen Nemzetbiztonsági Tanács /CNS/) a közbelépést a belpolitikai zűrzavarral, korrupcióval, nepotizmussal indokolta, valójában azonban az is szerepet játszhatott, hogy Thaksin a rendőrségben és a hadseregben számos hozzá közeli tisztet helyezett magasabb funkcióba (akiket Sonthi tábornok amúgy még a nyár elején elmozdított). A junta felfüggesztette az alkotmányt, átszabta az Alkotmánybíróságot, Ideiglenes Alkotmányt vezetett be decemberben és új Alkotmány készítését határozta el.
A CNS által életre hívott ideiglenes kormány vezetője Surayud Chulanont nyá. tábornok, a Titkos Tanács (TT) tagja lett, mely félreérthetetlenül jelezte az udvari körök (elsősorban a TT elnöke, Prem exminiszterelnök) szerepét az eseményben. A PAD a puccs után bejelentette, hogy elérte célját és feloszlott. Ami a legfurcsább csavar a történetben, hogy nagyjából ugyanazok a csoportok sorakoztak fel a hadsereg mellett, hogy "megmentsék a demokráciát" a kétszeresen is elsöprő fölénnyel megválasztott Thaksintól, akik ugyanezen okból mentek ki tüntetni  a  hadsereg politikai szerepe ellen 1992-ben.
A puccs megítélése nem volt egyértelmű. Noha a király már két nap után fogadta (és ezáltal legitimálta) a tábornokokat, a nemzetközi közvélemény meglehetősen visszafogottan reagált. A nemzetközi megítélésen és a tőke bizalmán tovább rontottak a CNS protekcionista szólamai (a "nemzet kiárusítását" elítélő nyilatkozatok) és az, hogy a CNN Thaksinnal közölt interjúját letiltották Thaiföldön. A vidéki lakosság sem fogadta pozitívan a puccsot és a városokban sem egyértelműen támogatták, noha a CNS választásokat ígért még 2007-re.
A körvonalazott alkotmánytervezet, mely a megválasztott kormány jogát korlátozta volna éles kritikákat kapott a jogászoktól, mivel számos ponton visszahozta az 1997 előtti ellenőrző-mechanizmusokat: a Szenátus felét kinevezéssel töltenék be, a parlamenti képviselők megválasztásánál is új, korlátozó szabályozások léptek életbe, és a hadsereg saját büdzséje meghatározására vonatkozó jogait is újra megerősítették. Az új alaptörvény célja volt, hogy korlátozza a pártegyesültést, és visszaállítsa az elit korábbi ellenőző eszközeit (azóta is kritizálják miatta rendesen). Az új alkotmányt végül 2007 őszén meglehetősen alacsony többséggel, a résztvevők 57,8 %-ának igen szavazatával fogadták el (és a kormány gyakorlatilag lehetetlenné tette a "nem"-re felhívó kampányokat).
Időközben a Boonyaratglin-féle 9 tagú Alkotmánybíróság betiltotta a TRT-t és 119 vezetőt (Thaksinnal együtt) eltiltottak a politikától. A párt hamarosan a Népi Hatalom Pártja (PPP) néven újjáalakult Samak Sundaravej veterán (korábban amúgy a konzervatív elithez tartozó) politikus, Thaksin volt szövetségese vezetésével.
A 2007. december 23-i választásokat az új szabályozások között is 36%-kal nyerte a PPP és többi öt parlamenti párttal kormányt is alakított, Samak vezetésével. Az egyetlen ellenzéki erő a 30%-ot elért Demkrata Párt lett.
Az újabb kudarc után újjáalakult a PAD, és a DP is folyamatos kísérletet tett a kormány megbuktatására. 2008 a politikai válság éve lett. Bizalmatlansági indítványok, külpolitikai viták (a határvita Kambodzsával) borzolták az indulatokat, majd 2008 nyarától ismét a tüntetéseké lett a főszerep. Az ellenzék csalással, korupcióval, nemzetárulással vádolta  a kormányt, augusztus végén a PAD aktivistái megszállták a Kormányhivatalt és több minisztériumot (a PAD szlogenjeiben már nem demokráciát követeltek - az egy "nyugati import" - hanem visszatért az évszázad közepétől hangoztatott Thai-típusú demokráciára hivatkozás). A kormány rendkívüli állapotot hirdetett ki, de végül szeptember 9-én a kormáynfő lemondani kényszerült egy fura összeférhetetlenségi ügy (ti. már miniszterelnök volt, amikor egy magántévé főzőműsorában még mindig szerepelt) miatt. Utódja, a PAD által korábban elfogadhatónak tartott Somchai Wongsawat azonnal a támadások középpontjába került, mivel Thaksin sógora volt.
A válsághelyzet októbertől folyamatosan a nemzetközi sajtó címlapján volt, a legnagyobb hírt kapó esemény azonban a legnagyobb bangkoki repülőtér, a Suvarnabhumi és a Don Muang tüntetők általi blokádja volt november 25-én. A kezdődő turistaszezonra (bevételekre) mindez óriási csapást jelentett, az elitet és a tüntetőket azonban mindez láthatóan hidegen hagyta. A külföldi útjáról hazatérő Somchai sem tudott gépével leszállni, ezért székhelyét átmenetileg az északi (és a PPP bázisának számító) Chiang Maiba tette át. A rendőrség meglehetősen lagymatagon kezelte a helyzetet, ugyanakkor több bombatámadás is történt, ami a válság súlyos eszkalációjának képét vetítette előre. További aggodalomra adott okot, hogy a kormánypárti tüntetők (UDD) is a PAD-hoz hasonló szervezett tömegakcióba kezdtek (ők pirosba öltözve), Bangkokban mindennapossá váltak a felvonulások, tüntetések, ellentüntetések.
A sokak által megoldásként várt hadsereg jelentkezett is ugyan Anupong Paochinda tábornok, vezérkari főnök (aki részt vett a 2006-os puccsban is) személyében, csakhogy nem puccsot jelentett be, "csak" új választások kiírására szólította fel a kormányt, de tevőlegesen nem lépett fel. A hadsereg visszafogott reakciójának oka lehet a 2006-2007-es kormányzás idején elkövetett kommunikációs hibák sora, a kedvezőtlen nemzetközi politikai és gazdasági fogadtatás és az alkotmány nyögvenyelős elfogadtatása.
Időközben az alkotmánybíróság elé került egy beadvány, mely különböző, 2007-es választási csalásokat tartalmazott, és a hatból három kormányppárt (PPP, Chart Thai és Matchimathipataya) betiltását kérte.
A beadványról a bíróság december 2-án döntött, és amolyan jogi puccsal a helyzet eszkalálódását is megelőzendő, a pártok feloszlatása és vezetőik politikától való 5 éves eltiltása mellett döntött. Mindez a 2007-ben megválasztott kormány bukását is jelentette valamint a kományfő és számos képviselő politikától 5 évre való eltiltását is. A jelenlegi helyzetben érdekes szituáció alaklulhat ki: bár a három feloszlatott párt Puea Thai (PT) néven újjáalakult, kérdés, tud e többséget szerezni a parlamentben ahhoz, hogy kormányt alakítson. Az elit támogatta DP mindenesetre és az újonnan alakult PT is nekilátott a képviselők többségének (mindkét párt és szimpatizánsaik részéről mondhatnánk, közel minden eszközzel való) összegyűjtésének, hogy ő alakíthatsson kormányt. Az Alkotmánybíróság döntése sem jelenthet megnyugvást: a Thaksin-párti csoportok szombati gyűlésén legalább 40 000-en vettek részt, hogy meghallgassák a volt kormányfő előre felvett videóüzenetét.
Sokan reménykedve várták a mindenki által tisztelt Bhumibol király december 5-i ünnepi beszédét, hogy abban esetleg irányt mutasson, de uralkodása alatt először, a 81 éves uralkodó egészségügyi okokból lemondta a beszédet. A lakosság a közvélemény-kutatások szerint mindenesetre stabilitásra vágyik, és majdnem mindegy, kinek  az irányítása alatt (ugyanakkor a feloszlatott és újjáalakított kormánypártnak továbbra is jelentős a támogatottsága, és a lakosság kétharmada új választást szeretne, melynek várható kimenetele nem tűnik kétségesnek). Thaiföld  súlyos gazdasági árat fizet a  jelenlegi (szerencsére egyelőre csak) politikai harcokért.
Ma (magyar idő szerint hajnalban) Thaiföld 27. miniszterelnökévé választották Abhisit Vejjajivát (aki mondhatni, önmagában személyesíti meg az elitet), a 2007-es választáson vesztes DP vezetőjét. Az UDD időközben körbevette a parlamentet, hogy megakadályozza a szavazást.

Összefoglalás
A fent tárgyalt hosszabb áttekintés során levonhatjuk a következtetést, hogy Thaiföldön továbbra is válsághelyzet van, mely immáron három éve osztja meg az országot. Az alapvető probléma, hogy az ország politikai életét az ezredfordulóig domináló konzervatív és technokrata elit, (oldalán) a hadsereg, illetve a plurális demokrácián felemelkedő, populista, de nem a demokratikus irányvonalat képviselő új, üzleti elit egy része küzd a hatalomért. Alapvető ellentmondás, hogy a régi elit, mely a társadalmi-politikai stabilitás érdekében a demokratizálódás mellett tette le a voksát 1992-97 között, most viszont mintha viszatáncolna ettől, és pozícióinak védelmében visszatérne a nyolcvanas évek korlátozott viszonyaihoz. Mert míg a kilencvenes évekig a belpolitika alapvetően a különböző elitcsoportok közötti harcként fogható fel (konzervatív bürokrata elit, hadsereg, technokraták) 1992 után a demokratizálódási kísérlettel új helyzet állt elő. Az 1950-es évek vége óta a politikába fokozatosan bevonni kívánt, passzív vidéki tömegek hajlandósága a szavazásra az ezredforduló után felborította a helyzetet, és utat nyitott egy új elitnek, mely a térnyerése értelemszerűen a réginek a rovására ment. Az is ellentmondás, hogy a demokratikus intézményeknek nem volt kellő beágyazottsága a autokratikus törekvések kivédésére, ugyanakkor Thaksin kétszer is elsöprő demokratikus legitimitást szerzett. A politikából kiszorított hadsereg 2006-ban ugyan újra fontos szereplőként (és a régi elit eszközeként) jelent meg, ez azonban sokkal korlátozottabban valósulhatott meg, mint a XX. század folyamán. A régi elit, úgy tűnik, még a rövid távú gazdasági érdekeit, sőt a 90-es években saját maga által kialakított demokráciát is hajlandó feláldozni a jelenlegi folyamatok megállítására, ennek legszembetűnőbb példája a mai miniszterelnök-választási processzus. Számos alapvető kérdés marad tisztázatlan: meddig tart a jelenlegi helyzet? Vissza lehet-e térni nyíltan a korábbi viszonyokhoz, azaz fel lehet-e adni nyíltan a 1997 utáni demokratikus folyamatokat? Mi lesz a monarchia és a király szerepe? (A 81 éves uralkodó ugyan töretlen népszerűségnek örvend, ugyanakkor a dinasztia tekintélyét súlyosan csorbították a koronaherceg magánéletéről szóló pletykák). Thaiföldnek fel kell oldania ezeket az alapvető ellentmondásokat.