[az első rész]

Az első brit válaszlépések

A fehér telepesektől egyre több nyugtalanító jelentés érkezett a Mau Mau tevékenységéről, ám ezeket a hatóságok nem vették túl komolyan. Ennek a nemtörődöm magatartásnak több oka volt. A kormányzó, Sir Philip Mitchell igyekezett különösebb erőfeszítések nélkül kihúzni a nyugdíjazásáig hátralévő időt, és már csak ezért sem tulajdonított nagy jelentőséget a felkelés egyre sokasodó jeleinek. Nem nagyon törte magát az utódja, Henry Potter sem. Nyilván egyikük sem hitte, hogy holmi fekete parasztok nagyobb galibát is okozhatnak, és londoni feletteseik is inkább az akkoriban elharapódzó malajziai kommunista felkeléssel és a recsegő-ropogó birodalom megannyi más problémájával voltak elfoglalva.

Ingerküszöbüket csak az egyre több politikai merénylet törte át. 1952 októberében Nairobiban az új kormányzó, Sir Evelyn Baring kinevezése után a legjelentősebb lojalista törzsfőnökkel, Waruhiu wa Kungu-val a Mau Mau tagjai fényes nappal végeztek.

Az események ezután gyors fordulatot vettek. Sir Baring szakított elődjei hozzáállásával és drasztikus, de többnyire eredménytelen, pontosabban kontraproduktív lépéseket tett, elsősorban a telepesek nyomására, akiknek a zúgolódásától bizonyára legalább annyira tartott, mint a Mau Mau dzsungelharcosaitól. Október 20.-án bevezette a szükségállapotot – abban bízott, hogy erre csak néhány hétig lesz szükség, aztán úrrá lesznek a helyzeten. Az végül 8 évig volt érvényben, és 380 ezer főt börtönöztek be vagy zártak fogolytáborba, amiért megsértették az újonnan életbe lépett rendszabályok valamelyikét. Ezek között olyan is akadt, ami bizony ma már nyilvánosan vállalhatatlan rasszista előítéletről tett tanúbizonyságot: egy járműben egyszerre csak egy kikuju származású személy utazhatott…

Sir Baring azt akarta, hogy a szabotázs, az illegális fegyvertartás, a Mau Mau-ra tett eskü és hasonlók mellett még a gyújtóanyagok birtoklása is halállal legyen büntethető. A közben a miniszterelnöki székbe visszakerült Churchill felhívta a figyelmét arra az evidens tényre, hogy ennek értelmében akasztófa alá kellene küldeni mindenkit, akinél a rendőrjárőr egy doboz gyufát talál. Az ötletet ejtették. Egyébként a harcok ideje alatt több mint ezer elfogott gerillát akasztottak fel nyilvánosan. A szigorú ítélkezés legfőbb oka az volt, hogy a kormány elmondhassa: a kemény kéz politikáját alkalmazza. Másképp az elégedetlen telepesek körében túlságosan elterjedt volna a tömeges önbíráskodás.

A kormányzó katonai erősítést is kért, ami Szuezből légi úton gyorsan meg is érkezett. Az 1. Lancashire-i gyalogsági ezred egységei azonnal demonstratív járőrözésbe kezdtek Nairobi utcáin, ami a gerillák ellen vajmi keveset ért ugyan, de a fehér lakosság elégedetten fogadta. Legalább úgy tűnt, mintha a kormány végre csinálna valamit. 1953 májusára a Brit Királyi Légierő 3 bombázószázada és 10 ezer katona, közöttük az afrikai gyalogsági ezred (King’s African Rifles) két zászlóalja állomásozott az országban. A Hadügyminisztérium a Közel-Keleti Parancsnokságról leválasztotta a Kelet-afrikai Parancsnokságot (East Africa Command), élén Sir George Erskine tábornokkal. A központi tartomány hegyvidékét, ahol a felkelés koncentrálódott, „tiltott területté” nyilvánították, amelynek határait mindenki csak kormányengedéllyel lépheti át. Itt minden bennszülöttre lőttek, aki mozgott.

Egy szükségállapot minden kormány vágyálma, mivel alkalmat ad a belső ellenzékkel való nyílt leszámolásra. Ez Kenyában sem volt másképp: a rendőrség 25 nap alatt 8 ezer, 1953 végéig 157 ezer „gyanús elemet” vett őrizetbe, többek között Dzsomo Kenyattát és a KAU sok más vezetőjét, akiket azzal vádoltak, hogy titokban ők inspirálták és szervezték a felkelést. Kenyatta és munkatársai ellen pert indítottak, és noha semmilyen bizonyíték nem szólt ellenük, 7 év kényszermunkára és száműzetésre ítélték őket.

Ez belpolitikai öngólnak bizonyult. A megrémült hatóságok „egyik kutya, másik eb” alapon nyilván minden fekete politikust, aki valaha kritizálta őket, ellenségnek tekintettek és ennek megfelelően kezeltek. Pedig ha Kenyatta és haverjai addigi tevékenységét górcső alá vették volna, és egyszerűen tárgyalásba bocsátkoznak velük, akkor kiderül, hogy ők mindig mérsékelt, kompromisszumra hajló politikát folytattak, és sosem követelték Kenya erőszakos függetlenedését. Könnyedén fel lehetett volna használni őket a lázadók legalább egy részének a lecsendesítésére, megosztására és a kikujuk megnyugtatására, akiknek a szemében Kenyatta karizmatikus vezető volt.

A britek mással sem szereztek jó pontokat a bennszülöttek körében. Sok iskolát bezártak, mert a tanárokat Mau Mau propaganda terjesztésével vádolták. Sok fehér farmer pedig úgy vélte, hogy a szükségállapot feljogosítja őket a renitens kikujukkal való leszámolásra, és gyilkosságok sorozatát követték el. A fogolytáborokban fél év alatt 430 embert lőttek agyon, úgymond szökési kísérlet közben.

Összességében a kormány korai intézkedései egyáltalán nem gyengítették meg a decentralizált felépítésű Mau Mau-t, amelynek sok városi tagja a hatóságok elől az erdőkbe menekült, és csatlakozott a már ott tevékenykedő felkelőkhöz. A tömeges letartóztatások és a telepesek akciói pánikot idéztek elő a bennszülött lakosság körében, így egyre több önkéntes csatlakozott a gerillákhoz. 1954 januárjában egy, a helyszínre küldött parlamenti küldöttség jelentette, hogy a felkelők támogatottsága nőtt a szükségállapot bevezetése óta. Az tehát nem megelőzte, hanem valósággal kiprovokálta és kiterjesztette a felkelést egy olyan időszakban, amikor annak még szabadlábon lévő vezetői még nem is vették tervbe a „felszabadító háború” meghirdetését. Mindenesetre 1953 elején ezt is meglépték. Sikereiken felbuzdulva még a velük egyébként nem is szimpatizáló maszájok is lázadozni kezdtek az ország déli részén.

A Mau Mau az "üllőn": lecsap a karhatalom

Persze ha a felkelők nem voltak teljesen felkészülve a kialakult helyzetre, ezt a kormányszervekről még inkább el lehetett mondani. Ahogy ilyenkor lenni szokott, különösen a hírszerző szolgálatok tevékenysége hagyott kívánnivalót maga után. A létszámhiánnyal küzdő szolgálatok között nem volt megfelelő együttműködés. Eleinte katonai alakulatokból sem volt elegendő a Mau Mau visszaszorítására, de nyilván tízszer annyi csapatot is hiába küldtek volna be a dzsungelbe, ha egyszer semmi információjuk nem volt arról, hol vannak az ellenség titkos bázisai, hol és mikor várható a következő akciójuk stb. A hadsereg többnyire azzal múlatta az időt, hogy látványosan a Kenyai-magasföldön járőrözött abban a hiú reményben, hogy az ellenség majd kiáll, és csatába bocsátkozik.

A gondok orvoslására a brit titkosszolgálat (MI5) vezetője, Sir Percy Sillitoe érkezett Kenyába, hogy a kormány megbízásából felmérje a helyzetet és cselekvési tervet állítson össze. Ő kezdeményezte, hogy malajziai mintára hozzák létre a hadsereg, a rendőrség és a civil közigazgatás képviselőiből álló bizottságok hierarchikus rendszerét – erről bővebben már írtam egy korábbi részben –, mivel a Mau Mau-ról szerzett információkat csak így lehet hatékonyan összesíteni és felhasználni. Az átszervezést Sir Robert Hinde vezérőrnagy hajtotta végre 1953 folyamán. A felkelők elleni tevékenység legfőbb irányító szerve a Gyarmati Rendkívüli Bizottság lett, amelynek tagjai voltak a kormányzó és a helyettese, a rendőrség főparancsnoka, a kormánytagok, a Törvényhozó Tanács 2 európai képviselője és természetesen a műveleti igazgató (Director of Operations). Churchill erre a posztra is Erskine tábornokot nevezte ki – Malajziához képest az volt az egyetlen különbség, hogy nem vette át a civil közigazgatás irányítását is. 1954 márciusában a hatékonyabb döntéshozatal érdekében a Rendkívüli Bizottságot egy szűkebb létszámú testület váltotta fel; Erskine természetesen ennek is tagja volt. Területi szinteken hasonló bizottságokat hoztak létre, ezek szervezték a helyi műveleteket.

Az apparátus tehát készenállt, már „csak” a megfelelő emberek kellettek, akik működtetik. A piszkos munka zömét – ahogy a gerillaháborúkban általában – nem a hadsereg, hanem a különböző kormánymilíciák és (kisegítő) rendőri erők végezték, amelyek létszámát a kormány drasztikusan növelte (ekkor kb. 15 ezer gerilla tevékenykedett, de a kormányerők több mint ötszörös számbeli fölényben voltak). Mozgósította a rendőrség önkéntes tartalékosait (Kenya Police Reserve), kiegészítő egység gyanánt pedig megszervezte a lojalista bennszülöttekből álló, zömében hagyományos szúró-vágó fegyverekkel ellátott Kikuju Honi Gárdát, amely a törzsi területeket ellenőrizte (a KPR is 90 százalékban feketékből állt). Hatékonyságukat gyakran csökkentette ugyan korrupt mivoltuk ill. a közéjük beépült Mau Mau ügynökök, de könyörtelen módszereiken azóta is csámcsog a brit kolonializmus bűneit leleplező irodalom. A cikk előző részében idézett William Baldwin, aki a KPR soraiban szolgált, így emlékezett vissza a kezük közé került gyanúsítottakra:

"Úgy tekintettünk rájuk, mint fertőzött állatokra. A halál volt az egyetlen gyógymód. Az afrikai ember inkább ért az azonnali büntetésből, mint a bírósági nyilatkozatokból. A Mau Mau egy rákos daganat, márpedig senki nem használ aszpirint a rák gyógyítására."

Sok rendőrtiszt ellen indítottak fegyelmi eljárást, amiért foglyokat vertek agyon, égettek el elevenen vagy tépettek szét kutyákkal. A telepesek milíciái is hasonló elmés módszereket találtak ki két tea között, pl. a gyanús delikvenst terepjáró után kötötték, és úgy vitték el kocsikázni a holdfényes éjszakában. A kormány elnézte a túlkapásokat abból az egyszerű megfontolásból, hogy ellenkező esetben csökkent volna a jardok munkakedve (1955-ben amnesztiát hirdetett a honi gárda vizsgálat alatt lévő tagjaira és a magukat feladó gerillákra). A cenzúra ellenére néhány eset híre eljutott az anyaországba is, de ezt a sajtónak sikerrel tálalták mint elszigetelt kihágásokat. Persze a foglyokból „kiszedett” információknál hagyományosan többet ér a besúgók tevékenysége, ezt azonban több tényező is korlátozta. A Mau Mau módszeresen vadászott mindenkire, akit ilyesmivel gyanúsított.

(Kirívó eset volt a Lari faluban elkövetett mészárlás 1953 márciusában. A felkelők megvárták, amíg a honi gárda helyi egysége őrjáratra indul, ezután megrohamozták és porig égették a szegényes települést, a helyi „áruló” falufőnököt pedig 70 lakossal együtt felaprították. A brit média persze nagy hírverést csinált az incidensnek, de arról már kevesebb szó esett, hogy a hatóságok a történtek után 400 gyanúsítottat statáriálisan kivégeztek.)

Másrészt a kapott „füles” nem mindig bizonyult megbízhatónak, mégpedig a törzsi szokások miatt. A Mau Mau tagjai, babonás emberek lévén, minden tervezett akció előtt kikérték a helyi varázsló véleményét. Ha az pedig rossz óment olvasott ki a jószág beleiből, azonnal lefújták a másnapra időzített támadást. Szerencsére a kikujuk hiedelemvilága a hatóságok tisztjei előtt sem volt ismeretlen – sokan a helyi fehér közösségből kerültek ki, így jól kiismerték alattvalóikat –, és ezt kreatív módon a maguk hasznára fordították. Bevett módszer volt például, hogy azonos gerilla csapathoz tartozó foglyokat külön-külön vallattak ki; ha az egyik „köpött”, az információt úgy tálalták a többinek, hogy azt egy nagyon felkészült, a kormány által felbérelt varázslótól kapták meg. Ez rendszerint elég volt ahhoz, hogy a megrendült foglyok átálljanak.

Az állami szervek erőfeszítései először 1954 januárjában hoztak látványos eredményt, amikor egy rajtaütés során elfogták Waruhiu Itote-t („Kína-tábornok”), a Mau Mau egyik legjelentősebb vezetőjét. Hogy a vallatása során milyen módszereket alkalmaztak, azt az olvasó képzeletére bízom; legyen elég annyi, hogy 68 órán át tartott, és sikeresnek bizonyult. A kormány fontos ismereteket szerzett a Mau Mau felépítéséről és titkos támaszpontjairól, ezeket pedig egy grandiózus kutatóakció kitervelésére használta fel.

1954. április 24.-én az „Üllő-művelet” keretében 25 ezer katona és rendőr körbezárta a fővárost, és hozzáfogtak a teljes fekete lakosság szisztematikus átvilágításához. 28 ezer főt, elsősorban a szakszervezeti tisztviselőket, bebörtönöztek. A vidéki városokban hasonló akciókra került sor. Az év végére már 70 ezer fő került fogolytáborba, 100 ezer parasztot pedig deportáltak a telepesek birtokairól.

A Mau Mau számára ez komoly csapást jelentett, mivel a szimpatizánsok és vezetők derékhada fogságba esett, az utánpótlás forrásai elapadtak. A britek azonban hamarosan még többet tekertek a kikujukat fogó satun, mintegy ízelítőt adva abból, milyen kellemetlen következményekkel járhat a civilek számára az, ha egy gerillamozgalmat támogatnak.

Koncentrációs táborok, átnevelés és egyéb nyalánkságok

A foglyul ejtett gerillák és gyanús elemek számára átnevelő munkatáborok rendszerét hozták létre. A Vasfüggöny másik oldalán már működtek hasonló intézmények, de britek inkább saját kútfőből vették az ötletet. A táborokat szigorúság alapján 3 kategóriába sorolták. A foglyokat „szűrő-ellenőrző” központokba küldték, ahol a fegyveres erők tisztjei mindenkiről eldöntötték, hogy „javíthatatlannak” minősül-e, vagy ha nem, akkor milyen kategóriás intézménybe kerüljön. Ezek a táborok az igen rossz életkörülményekről, a kegyetlen bánásmódról és természetesen a politikai oktatás kifinomult rendszeréről voltak híresek, aminek a foglyokat alávetették. A napi kényszermunka után lojalista politikai vezetők és anglikán lelkészek előadásait kellett végighallgatniuk arról, hogy a Mau Mau romlásba taszítja Kenya népét, míg a fehér ember mindenkinek csak jót akar, és aki együttműködik vele, annak segíteni fog, és jobbá teszi az életét. A táborban felszerelt hangszórókból állandóan harsogtak a könnyen memorizálható szlogenek: „A Mau Mau becsapott benneteket!”, „Asszonyaitok és gyermekeitek megvetnek titeket!” és hasonlók. Akinek esetleg kételyei támadtak mindezzel kapcsolatban, azt testi fenyítéssel hamar jobb belátásra bírták.

A tisztek maguk terjesztették az itt történt atrocitásokról szóló történeteket, mivel meggyőződésük szerint a felkelők terrorjával még nagyobb terrorral kellett szembeszállni. Agyafúrt és – legalábbis a saját szempontjukból – humoros módszereket találtak ki a foglyok megfélemlítésére. Pl. este egy tiszt besétált a sorakozótérre viharlámpával, kötéllel, bilinccsel és pisztollyal felszerelve, majd kiválasztott egyet a rabok közül. Kivitte a táborból, majd hamarosan üvöltés és pisztolylövés hallatszott a közelből. Valójában az illetőt egy másik táborba szállították át, de a látszat ugyebár más volt.

Az ötlet, hogy az átnevelés során a kikujuk vallásos érzelmeire is hassanak, a híres archeológustól, Louis Leakey úrtól származott. Ő ekkoriban a kormány tanácsadójaként tevékenykedett, mivel jól ismerte a kenyai bennszülöttek szokásait. Azt javasolta, hogy a misszionáriusok ne csesztessék tovább a kikujukat a törzsi vallásuk miatt; sok tekintetben egyébként is a kereszténységhez hasonlít, azzal a néhány elemmel pedig, amik a művelt briteknek nem tetszettek, felesleges foglalkozni. A Mau Mau részben vallási mozgalom volt, ennek megfelelően ezen a téren is szembe kellett szállni velük.

A kikujuk ezután saját gyülekezeteket hozhattak létre az Anglikán Egyház gyámkodása alatt. A fogolytáborokban a rabok lehetőséget kaptak, hogy meggyónják az állam és a saját népük ellen elkövetett bűneiket. Ennek keretében meg kellett tagadniuk a Mau Mau-ra tett esküt. Az ilyen események hanganyagát rendszeresen lejátszották a többi fogolynak. Ez is a rehabilitáció része volt. Ha egy delikvens átnevelését sikeresnek minősítette a parancsnokság, akkor átkerülhetett egy enyhébb kategóriájú táborba, így végül szabadon is engedhették, és valamelyik lojalista törzsfőnök felügyelete alá rendelték.

A legradikálisabb kormányintézkedés kétségtelenül a kikuju törzsi területek teljes lakosságának ún. „védett falvakba” történő áttelepítése volt. 1954 júniusa és 1955 októbere között összesen kb. 1,1 millió főt tereltek be 854 ilyen településre. A „védett falu” elnevezés természetesen a közvéleménynek szólt. Akárcsak a malajziai szükségállapot idején létrehozott „új falvak”, az ilyen települések valójában koncentrációs táborok voltak – azzal a különbséggel, hogy a kikujuknak ez a tömeges áttelepítés jóval nagyobb megpróbáltatást jelentett.

Mint említettem, a kenyai és a malajziai harcok párhuzamosan folytak, London számára pedig az utóbbi bírt nagyobb jelentőséggel. Ennek következtében az ottani civil kormányzat nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott. Ebből pedig olyan falusiasítási programra futotta, ami a legtöbb érintett civil számára életszínvonal-emelkedéssel járt együtt. Kenyában egyáltalán nem ez volt a helyzet. A civileknek maguknak kellett felépíteni a falvakat, ahol aztán ki voltak szolgáltatva a honi gárda kényének-kedvének.

Ezeket a kedves helyeket azért nem lehetett a nevükön nevezni, mert a „koncentrációs tábor” – az „élettér”, „végső megoldás” és „fajhigiénia” szavakkal egyetemben – a szövetségesek második világháborús győzelmét követően a politikailag szalonképtelen kifejezések tárházába került, már csak abból az egyszerű okból is, hogy az átlagembernek kapásból a nááácik és a krematóriumok jutott róla az eszébe. Pedig valójában ennél kevésbé „baljós” intézményről van szó, ami alapvetően nem a népirtás, hanem az „ellenséges” civil lakosság feletti ellenőrzés, ergo kifejezetten a COIN alapvető eszköze. Más kérdés, hogy ettől még rendszerint - de nem feltétlenül - az ilyen létesítmények a tömeghalál helyszínei, mivel az ide bezsuppolt népek megfelelő ellátása ritkán kap magas prioritást a hatóságok részirül.

Ez volt a helyzet a búr háborúban is, ahol a britek először létesítettek ilyen táborokat. Akkor is az volt az elsődleges cél, hogy a gerillákat megfosszák a népi támogatástól. Másrészt Kenyában sok lojalistát csak így lehetett megóvni a Mau Mau megtorló akcióitól. A telepesek is szorgalmazták a falusiasítást, mivel aggódtak a bennszülöttek által elkövetett szabotázs miatt. Végső soron a program rámutatott a hírszerzés még mindig meglévő hiányosságaira: arra nem volt mód, hogy rendőrségi munkával elfogjanak minden civilt, aki a Mau Mau-t támogatja, így jobb híján az összes kikujut a hatóságok megfigyelése alá kellett helyezni.

Persze a britek nemcsak ilyen drasztikus módszerekkel akarták kirántani a szőnyeget a gerillák alól. Az átnevelési programot és a falusiasítást kiegészítve indult meg a földreform, ami alapvetően abból állt, hogy a törzsi területeken felszámolták a közösségi tulajdont és földosztást hajtottak végre. Ez szintén Leakey ötlete volt, aki azt szorgalmazta, hogy a kikuju földbérlő parasztokat magántulajdonhoz kell juttatni, amiből azután profithoz juthatnak. Először a Mau Mau tagjainak és szimpatizánsainak a parcelláit osztották fel a többiek között. (Az átnevelő táborok foglyai is tudták: ha az átnevelésüket sikertelennek minősítik, ugrik a föld).

A Világbank közreműködésével a kormány 185 ezer hold földet vásárolt fel a telepesektől és osztott fel az afrikaiak között. Az alapvető cél ezzel az volt, hogy kibővítsék a bennszülött középosztályt, ahonnan a lojalisták hagyományosan származtak – elvégre akinek saját birtoka van, legyen az bármekkora, már kisebb eséllyel fog egy gerillamozgalmat támogatni, mivel van mit veszítenie. A kikujuk arra is engedélyt kaptak, hogy kávét termesszenek. Ennek természetesen nagyon örültek, mivel azt jó áron lehetett eladni a piacon.

A Mau Mau városi befolyásának ellensúlyozására 1953-ra kormány támogatásával létrejött a mérsékelt, „fehér galléros” szakszervezetek szövetsége, a KFRTU (Kenya Federation of Registered Trade Unions). A tagság jelentős fizetésemelést kapott. A főtitkári székbe a tehetséges politikus és volt KAU-tag, Tom Mboya került, aki ekkor mindössze 23 éves volt. És még egyesek azt mondják, hogy Afrika nem a lehetőségek kontinense.

(Érdekesség: Mboya ellenezte a felkelést, de nacionalista lévén a kormány korai intézkedéseit és a telepeseket okolta érte. Emiatt gyanús is volt a hatóságok szemében, ezért az Üllő-művelet során őt is letartóztatták. Később, a kenyai függetlenség kivívása után gazdasági miniszter lett, és kapitalista-liberális politikát folytatott. Egyik ellenlábasa nem volt más, mint id. Barack Obama, a pénzügyminisztérium munkatársa és a jövőbeli amerikai elnök édesapja, aki 1965-ben az „afrikai szocializmus” oldalán állva kritizálta Mboya intézkedéseit. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy sosem jutott feljebb a hatalmi ranglétrán.)

Ál-gerillák és nehézbombázók – a brit fegyveres erők kenyai harcai

"A nemzetközi jog szabályai csak a civilizált államok közötti hadviselésre vonatkoznak, civilizálatlan törzsek vagy államok elleni háborúra nem." - a brit hadsereg hadijogi kézikönyve, 1914, 6. kiadás, 7. cikk (részlet)

A britek tehát ellehetetlenítették a Mau Mau tevékenységét, és elzárták őket minden támogatástól. 1955 végére már csak 2 ezren harcoltak. Eljött az ideje, hogy megmaradt erőiket kifüstöljék a hegyvidékről. Tulajdonképpen a katonai akciók képezték a COIN-műveletek legkevésbé fontos részét, mert a többi intézkedés már, mint említettem, úgymond előkészítette a terepet. Megjegyzem: ez mindig így történik, ha a kormány hozzáértően lép fel egy gerillamozgalom ellen.

Mivel az ellenség végzetesen meggyengült, az ellenük indított korai hadműveletek leginkább az „extreme overkill” kategóriába tartoztak. Ezek sikeres végrehajtása során többnyire az volt a végeredmény, hogy egy csekély létszámú Mau Mau alakulatot a sokszoros túlerőben lévő csapatok bekerítettek, napokon át tüzérséggel lőttek, aztán a biztonság kedvéért légitámogatást is kértek rádión. A légierő ilyenkor letarolta a dzsungel vagy mocsár kijelölt részét, noha a bombák nagyobb eséllyel tépték darabokra a csimpánzokat, mint a környéken bujkáló felkelőket.

Frank Kitson százados, aki a különleges akciók és az alacsony intenzitású hadviselés szakértőjének számított (később egyébként a brit szárazföldi erők főparancsnoka lett), ennél kifinomultabb megközelítést javasolt: hozzanak létre kormánypárti kikujukból és átállt Mau Mau – tagokból kis létszámú „ál-gerilla” egységeket („pseudo-gangs”). Ilyeneket már sikeresen alkalmaztak Malajziában, ill. az amerikaiak a fülöp-szigeteki kommunista felkelők ellen. Ezek behatolnak a dzsungelbe, felveszik a kapcsolatot a gyanútlan felkelőkkel, aztán meglepetésszerűen leszámolnak velük. Ezt megkönnyíti a Mau Mau decentralizált jellege – az egyes csoportok gyakran nem is tudtak egymás létezéséről. A foglyok pedig értékes információkat szolgáltatnának.

Lathbury altábornagy, Erskine utódja áldását adta a tervre, és hozzáfogott az egységek megszervezéséhez. A brit tisztek irányítása alatti egységekben főleg lojalisták szolgáltak, de eleinte a létszámhiány miatt feketére maszkírozott brit katonák is (az ő alkalmazásukkal érthető okokból hamar felhagytak). Hamarosan ők „szállították” a legtöbb hasznos információt. Ennek köszönhetően 1956 októberében elfogták a Mau Mau utolsó jelentős parancsnokát, Dedan Kimathi-t. Eddigre csak összesen 500 felkelő maradt. A katonai műveletek befejeződtek, és megkezdődött a csapatkivonás.

A harcok addig természetesen az ilyenkor megszokott könyörtelenséggel folytak. Összességében a hadsereg ügyelt arra, hogy az események ne ejtsenek nagy csorbát a hírnevén, bár ez a cenzúra, ill. a piszkos munkát elvégző rendvédelmi erők már fentebb taglalt tevékenyégének ismeretében nem volt túl nagyratörő elképzelés. 1953-ban például Erskine tábornokot roppant módon felháborította az afrikai gyalogsági zászlóaljak egyik szokása, ami a tudomására jutott: a tisztek eredményjelző táblákat állítottak fel a táborhelyen, és minden katona plusz pontot és ezzel járó pénzjutalmat kapott minden lelőtt gerilláért. A régi vágású parancsnok kifogásolta, hogy emberei úgy viselkednek, mint a fejvadászok.

Részlet Erskine hivatalos felhívásából a csapatoknak:

"Mindenki előtt a lehető legvilágosabbnak kell lennie, hogy a parancsnokságom alatti biztonsági erők fegyelmezett erők, amelyek tudják, hogyan kell viselkedni akár a legkellemetlenebb körülmények között is. Biztos vagyok benne, hogy a hadsereg és a rendőrség megőrzi a becsületét és tisztességét a jelenlegi helyzet kezelése során. Az igazságtalan bánásmódhoz vezető fegyelmezetlen magatartást nem fogom megtűrni. Nagyon nehéz feladat áll előttünk, és nem áll szándékomban a biztonsági erők kezét olyan szabályokkal és parancsokkal megkötni, amelyek képtelenné tennék őket a kötelességük teljesítésére - eléggé gyakorlatias katona vagyok ahhoz, hogy tudjam: bárki hibázhat, és mindenki számíthat a támogatásomra, ha a hibát jóhiszeműen követte el. De nem tartom helyesnek, ha ennek az országnak a lakosait megverik csak azért, mert helyi lakosok. Remélem, hogy ilyesmi eddig nem történt a múltban, és nem fog történni ezután sem. Az ilyesfajta fegyelmezetlenség nagyon sokat ártana a biztonsági erők hírnevének, és nagyon megnehezítené a dolgunkat. Ezért megparancsolom a hadsereg és a rendőrség minden tisztjének, hogy vessen véget minden olyan bánásmódnak, amit ő sem kívánna a saját népének."

Persze nem mindenkinek voltak ilyen aggályai. Az atrocitásokat egyébként is el lehetett leplezni egyszerű papírmunkával. Egy gyalogsági tiszt később említett egy ilyen esetet: támadás előtt írásban parancsot kapott, hogy a magukat megadó gerillákat ejtse fogságba és adja át a hírszerzésnek, viszont azt a szóbeli utasítást kapta, hogy ne ejtsen foglyokat. A pragmatikus gondolkodású baka erre azt mondta a felettesének, hogy rendben, világos, mi a pálya, de ha erre később fény derül, akkor ki vállalja majd a felelősséget? Majd ő, mert megszegte azt a parancsot, aminek nyoma is maradt? Erre megnyugtatták, hogy nincs probléma: úgyis egy csomó fegyver van raktáron, amit a Mau Mau-tól zsákmányoltak, azokkal úgyis el kell számolni. Majd utólag szétdobál egy párat a hullák között, aztán azt írja a jelentésben, hogy az illetők harc közben estek el, és igen veszélyes csapat volt, lám, mekkora a hadizsákmány…

Az agresszív brit harcmodornak köszönhetően a szembeálló felek veszteségei közötti arány már-már groteszk mértéket ért el (persze észben kell tartani, hogy a „body count” soha nem volt megfelelő fokmérője a COIN hatékonyságának). Egy brit gyalogsági ezred pl. kenyai szolgálata alatt összesen 290 felkelőt ölt meg és 194-et ejtett fogságba. Ezalatt összesen 1, azaz egy katonát veszített. Hivatalos brit adatok szerint a szükségállapot ideje alatt a kormányerők összesen 596, míg a Mau Mau majdnem 11 ezer főt veszített (csak a harcban elesettekről van szó). Nem tudni, hogy pontosan mennyi kikuju halt meg a harcok és a kormányintézkedések következtében; a becslések 20 és 300 ezer között mozognak. A brit kormányszervek azóta gondosan megsemmisítették a szükségállapottal kapcsolatos hivatalos dokumentumokat, de a gerillaháborúkban egyébként sem erőssége senkinek a gondos nyilvántartás. Képtelenség kideríteni, mennyi foglyot és „gyanús” civilt vertek agyon vagy puffantottak le a katonai alakulatok és a kormánymilíciák mindenféle papírmunka vagy más hivatalos nyom nélkül. Jellemző, hogy a Mau Mau összesen 32 telepest ölt meg, pedig a brit bulvársajtó korabeli beszámolói alapján azt hihette az ember, hogy ezrével darabolják fel őket a vérszomjas négerek.

A brit fegyveres erők tehát viszonylag rövid és eredményes harcban a Mau Maut mint gerillamozgalmat végleg felszámolták. A szükségállapotot hivatalosan 1960 januárjában oldották fel. A kormány ezután nekilátott, hogy a hadsereg győzelmét a Korona számára előnyös politikai rendezés végrehajtására használja fel – bár nem egészen úgy, ahogy a helyi alattvalók azt elképzelték.

A politikai rendezés

A felkelők leverésén buzgólkodó telepesek bizonyára nem sejtették, hogy London az ő érdekeik kiárusítására készül egy, az államérdeknek megfelelő kompromisszum jegyében.

Mivel a kenyai helyzet 1952 után súlyosabbnak bizonyult, mint azt bárki képzelte, a brit politikai pártok egyetértettek abban, hogy a status quo nem állítható vissza; inkább engedményeket kell tenni a mérsékelt, nyugatbarát afrikai elitnek, és egyezségre kell jutni velük a felkelés aláásása érdekében. A cél az volt, hogy Kenyát elindítják a fokozatos függetlenedés útján, amennyiben az új vezetők gondoskodnak arról, hogy baráti, kapitalista állam marad. Az ország gyarmati sorban való megtartására sem politikai akarat, sem anyagi keret nem volt. A Mau Mau elleni harc akkori árfolyamon 55 millió fontot emésztett fel; már ez is a sokszorosa volt annak, amit a briteknek egyáltalán kedve lett volna beleölni a távoli országba.

A kezdeti elképzelés szerint az átmenet igen sok időt vett volna igénybe. 1959 januárjában Lennox-Boyd gyarmatügyi miniszter közölte a Törvényhozó Tanács képviselőivel, hogy Kenya aligha lesz független állam 1975 előtt. A britek nyilván az ország fontos stratégiai elhelyezkedése miatt voltak óvatosak. De az afrikaiak ellenállása miatt ez a vonal is tarthatatlannak bizonyult, és fennállt a lehetőség, hogy kiújul a felkelés. A kormány hivatalosan is elkötelezte magát a többségi uralom mellett Kenyában.

Az is kiderült, ki lesz a kompromisszumkötés főszereplője: Kenyatta, akit 1961-ben engedtek szabadon. Kijelentette, hogy nem táplál ellenséges érzelmeket az britekkel szemben, és nincs köze a kommunistákhoz sem, akinek szerinte egyébként sincs keresnivalója Afrikában. Azt is garantálta, hogy hatalomra kerülése esetén nem tesz kísérletet az európai gazdasági érdekeltségek visszaszorítására. Nemcsak a brit kormány, de a bennszülöttek többsége is támogatta.

Persze ezek a fejlemények azt jelentették, hogy a brit kormánynak fel kellett áldozni a fehér telepesek érdekeit, akiknek a többsége arra törekedett, hogy olyan, faji szegregációra alapuló uralmat hozzon létre, mint amilyet a búrok Dél-Afrikában. Ezt az elképzelést már csak azért is fel kellett adni, mert csekély számarányuk ezt eleve nem tette volna lehetővé, másrészt politikailag addig uralták ugyan az országot, de gazdaságilag már nem – az összes befektetés 15 százalékával rendelkeztek. Tömeges elvándorlásuk már 1959 előtt elkezdődött, mivel a kormány felajánlotta, hogy megfelelő áron felvásárolja a földjeiket.

(Persze ami nem sikerült nekik, az sikerült kollégáiknak Rodéziában – a mai Zimbabwe –, igaz „csak” 1979-ig. Végeredményben még a kenyai fehér telepesek jártak a legjobban – noha ezt akkor bizonyára nem így gondolták –, mert csendben-rendben elhagyhatták Afrikát, nem pedig elűzték őket. Dél-afrikai és rodéziai sorstársaik a helyükön maradtak, de mint tudjuk, abban nem volt sok köszönet.)

Végeredményben tehát a harcokat lezáró rendezésből pontosan azokat hagyták ki, akik azokat a harcokat elsősorban megvívták: a telepeseket és a keményvonalas fekete kenyai nacionalistákat. Azt hiszem, ezt érdemes fontolóra vennie mindenkinek, aki gerillaháború megvívására adja a fejét.

Az 1963-as választásokat nem túl meglepő módon a KAU utódja, a Kenyai Afrikai Nemzeti Unió nyerte. Az év végén a fővárosban, a Ruringu-stadionban rendezett ünnepségen megtörtént a függetlenség kikiáltása, a Mau Mau utolsó harcosai pedig formális ceremónia keretében tették le a fegyvert az ország miniszterelnöke és jövendőbeli de facto diktátora, Dzsomo Kenyatta előtt.