President George W. Bush may have been right when he proclaimed that democracy is God’s gift to man, but somebody should have warned the Albanians that batteries are not included.
(Peter Lucas)

Pilótajáték, piramisjáték – bizonyára mindenki hallott már az átverés ezen furmányos módjairól. Az azonban viszonylag ritka, hogy piramisjátékok egy ország GDP-je 50%-ának megfelelő pénzösszeget forgassanak, vagy hogy egy ország lakosságának hasonló hányada „fektessen be” ilyen játékokba. Pedig pontosan ez történt Albániában, ahol a játékokat szervező „vállalkozások” 1996-97. évi összeomlása polgárháborús helyzethez, gazdasági káoszhoz, majd a nemzetközi katonai erők beavatkozásához vezetett. A két részes cikk első felében a válság előzményeit, a piramisjátékok felfutását és összeomlását, a második részben pedig a kialakuló belpolitikai káoszt és a nemzetközi beavatkozást vesszük górcső alá.


Mi is ez az egész – pár szóban a piramisjátékok lelkivilágáról

A történet fonalának felvétele előtt hasznos megismerkedni néhány fogalommal. Kezdjük mindjárt az elnevezésnél. A magyar nyelvben minden ilyen típusú csalást egységesen pilóta- illetve piramisjátéknak neveznek, míg az angol nyelv megkülönbözteti két alaptípusukat, a klasszikus piramisjátékot és az ún. Ponzi-játékot (Ponzi scheme). Az Albániában működő játékok az utóbbi típusba tartoztak. Ebben a játékban (mely az amerikai alvilág legendás, 20-as évekbeli fénykorának egyik jeles alakjáról, az olasz származású Charles Ponziról kapta nevét) a hálózatépítésre alapuló klasszikus játékoktól eltérően a delikvensek közvetlenül a „vállalkozónak” fizetik be a pénzt, aki cserébe rövid idő alatt hihetetlen profitokat ígér. Ezek forrása általában hiányzik, vagy csak részben fedezi a kifizetéseket, épp ezért a korábban belépő emberek „profitja” a későbbi belépők „tőkéjéből” kerül kifizetésre. Ha elég sok új ember teszi pénzét a játékba (mert híre megy a hihetetlen hozamoknak), vagy a korán belépő, és a hozamhoz hozzájutó emberek, vérszemet kapva visszateszik a pénzt „még egy körre”, a Ponzi-játékok megdöbbentően sokáig el tudnak működni. Különösen így van ez, ha a puszta „betétgyűjtésen” túl a „vállalkozásnak” van valami jól jövedelmező mellékes tevékenysége is (például csempészet, pénzmosás, prostitúció, stb.)

Mindehhez persze az kell, hogy a hatóságok, ilyen vagy olyan okból szemet hunyjanak tevékenységük felett. A kritikus pont ott jön el, amikor a befizetések elkezdenek csökkenni, aminek következtében (különösen, ha új, rivális piramisjátékok is megjelennek) az üzemeltetők drasztikusan emelni kezdik az elérhető hozamokat. A magas hozamok miatt rövid idő alatt nagy mennyiségű új pénz áramlik be a játékba, ami időlegesen fedezi a régebbi játékosok kifizetéseit, de az így kialakuló hatalmas tartozások rövid időn belül szinte törvényszerűen fizetésképtelenséghez vezetnek. Elég a bizalom pillanatnyi megingása, s a dominó dőlni kezd. Az Albániában működő piramisjátékok tündöklése és bukása pont ezen forgatókönyv szerint zajlott le: némelyikük már 1992-93 óta folytatta működését a hatóságok jóindulatú asszisztálása mellett, fénykorukat 1996 nyarán és őszén élték, majd az egyik kisebb vállalkozás csődje lavinaszerűen temette maga alá az egész „iparágat”.

Once upon a time in Albania….

A kedves olvasónak talán lehet már némi fogalma a 80-as évek végi, 90-es évek eleji Albániában uralkodó politikai és gazdasági állapotokról. A szövetségeseit gyakran váltogató albán diktátor, Enver Hodzsa (Enver Hoxha) a legutolsó pártfogójával, Kínával való szakítást követően meghirdette az „önerőre támaszkodás”, azaz a gyakorlatilag teljes elszigetelődés politikáját. Érdemi változás ebben az irányvonalban az új pártvezető, Ramiz Alia 1985-ös hatalomra kerülése után sem történt, viszont a gazdaság a 80-as évek végére az összeomlás szélére került. Ennek ellenére 1990-ig csak néhány kisebb, kozmetikai jellegű intézkedésre került sor, melyek albán szerzők szerint az 1968-as magyar Új Gazdasági Mechanizmus eszköztárából származtak. (NB. jobb későn mint soha, végülis csak 20 évet késtek az elvtársak.)

Alia 1990-es újévi üzenetében arra hívta fel népe figyelmét, hogy Albánia sorsát Albániában döntik el, arra külföldön történő események nincsenek hatással. A valóságban persze a Ceasescu házaspár kivégzése némi aggodalommal töltötte el a tiranai vezetőket politikai jövőjüket illetően. A fenyegető gazdasági összeomlás árnyékában az Albán Munkáspárt vezetése 1990 első felében több, hihetetlenül merész reformra szánta el magát: ilyen volt például az állami- és pártvezetők hivatali idejének korlátozása, illetve „a párt közelebb hozatala az emberekhez” – talán nem árulunk el titkot azzal, hogy a közvélemény nem fogadta őket kitörő lelkesedéssel. Amikor pedig a vezetés kilátásba helyezte, hogy rövidesen engedélyezni fogják minden albán állampolgárnak a külföldre utazást, több ezres tömeg rohanta meg a Tiranában található nyugati nagykövetségeket, hogy politikai menedékjogot kérjen. (Egy görög szerző beszámol egy albán diák esetéről, aki, kellő helyzetfelismerési képesség híján, a kubai nagykövetségen akart menedékjogot kérni. Későbbi sorsának alakulását talán nem kell részletezni.). A nagykövetségeken menedéket kereső kb. 5000 ember végül az ENSZ közbenjárására elhagyhatta az országot.

1990. második felében az általános energia, nyersanyag és élelmiszerhiány miatt gyakorlatilag megbénult a gazdaság, és az egyre gyakoribb sztrájkok, tüntetések hatására a kommunista vezetés végül 1990. decemberében engedélyezte a többpártrendszer bevezetését. Az első ellenzéki pártok között alakult meg Sali Berisha orvos vezetésével a Demokrata Párt. Berisháról azért tudni kell, hogy minden bizonnyal korábban is megbízható elvtárs volt, ugyanis Enver Hodzsa személyes orvosai közé tartozott, és az egyik tiranai kórház pártszervezetét vezette.

Az 1991-es évet a totális politikai és gazdasági káosz jellemezte. A gazdasági összeomlás összekapcsolódott a közrend szinte teljes megszűnésével: egyes beszámolók szerint az élelmiszerraktárak készleteitől a mentőautókig minden mozdítható dolgot loptak a különféle fosztogatásra szakosodott fegyveres csoportok, a mezőgazdasági termelés leállása és a valutatartalékok kimerülése nyomán pedig éhínség fenyegetett Albániában. A külső határok hermetikus lezárásának megszűnése után több tízezres emigrációs hullám indult meg a szomszédos országok, elsősorban Görögország és Olaszország irányába. Becslések szerint 1991-92-ben hosszabb-rövidebb időre kb. 200,000 ember hagyta el Albániát. Az 1991 március végén megtartott választások, melyen a korábbi kommunista párt jelöltjei szerezték meg a többséget, nem vezettek a helyzet stabilizálódásához, első kormányuk néhány hónap után megbukott. Néhány hónapig egy koalíciós kabinet gyakorolta a hatalmat, amelyben a Berisha vezette Demokrata Párt képviselői is helyet kaptak, s kilátásba helyezték előrehozott választások megtartását 1992 első felében. Noha 1991 nyarán és őszén a koalíciós kormány számos fontos intézkedést hozott a politikai és gazdasági átmenet érdekében, befolyása az eseményekre mindvégig limitált maradt, s végleg összeomlott, miután 1991 decemberében a Demokrata Párt kilépett a koalícióból.

Érdemes megemlíteni, hogy 1991 folyamán rövid időre olasz csapatok vonultak be az országba: a kormány kérésére érkező katonák fő feladata a humanitárius szállítmányok szétosztásának biztosítása volt. (Pelican hadművelet) A következő választásra 1992 tavaszán került sor, ahol a Demokrata Párt meggyőző többséget szerzett, Berishát államelnökké választották, s egy demokrata párti politikus, Aleksander Meksi lett a kormányfő. Az új kormány alatt a politikai helyzet némiképp stabilizálódott, de a gazdasági átmenet igen lassan haladt, virágzott a korrupció, és mindvégig komoly problémát jelentett a magas munkanélküliség és az igen alacsony életszínvonal. Ezen zűrzavaros években jöttek létre azok a kereskedelmi, pénzügyi vállalkozások, melyek egy része a későbbi piramisjáték „iparág” fő szereplőit adta.

Épül a piramis

A későbbi események alakulásában több tényező is szerepet játszott. Az egyik a Jugoszlávia elleni embargó volt, amit 1992-ben hirdetett meg az ENSZ és ami kiváló lehetőségeket nyitott meg a környező országok bűnszervezetei számára, mindenekelőtt az olaj és olajtermékek csempészete terén. Miközben a balkáni harctereken ropogtak a fegyverek, szerb, horvát, albán, macedón, bolgár, román és magyar szervezett bűnözői körök nem ritkán példás együttműködésben csempészték a benzint, gázolajat, cigarettát, alkoholt és hasonló, nagy profittal kecsegtető cikkeket az embargó alatt lévő államba. Alighanem igaza volt Misha Glenny brit újságírónak, amikor legújabb könyvében azt írta, hogy a nagyhatalmak az embargó meghirdetésével „1992-ben egy csapásra megteremtették a pán-balkáni maffiát”. Számos ekkoriban alakult albán „kereskedelmi” vagy „pénzváltó” cég igen aktív szereplője volt a Jugoszláviába irányuló csempészetnek és minden jel arra mutat, hogy több piramisjáték szervezőjének is igen fontos bevételi forrása volt eme tevékenység egészen 1995 végéig, a szankciók feloldásáig.

A másik fontos tényező az igencsak fejletlen formális albán bank- és pénzügyi rendszer. Az első, állami tulajdonú kereskedelmi bankok csak 1992-ben jöttek létre, és nem igazán örvendtek túlzott bizalomnak a lakosság körében – tegyük hozzá, teljes joggal. A különféle informális pénzügyi vállalkozások pedig mind a készpénzben és általában keményvalutában ($ és DM) felhalmozott, jórészt a külföldön élő albánok hazautalásaiból származó megtakarítások befektetése, mind pedig a hitelek nyújtása terén gyorsan igen jó pozíciókat építettek ki. A még mifelénk is leginkább az „uzsorás” címkével illethető informális pénzügyi szolgáltatók először a hitelek folyósítását kezdték el az ebben az „iparágban” akkoriban kishazánkban is szokásos, havi 6-10% százalékos kamatra, később némelyikük betétek gyűjtését is felvállalta, szintén a bankinál jóval magasabb hozamok mellett.

A hitelnyújtó cégek ugyan formálisan nem voltak legálisak, általában nem működtek piramisszerűen, ezért és a legális bankrendszer fejletlensége miatt a hatóságok és esetenként a nemzetközi pénzügyi szervezetek is szemet hunytak működésük felett. Az albániai piramisjátékok működtetői tehát a pénzváltó és a féllegális/illegális pénzkölcsönző szcéna tagjai közül kerültek ki, s noha pontos működésükre teljes mértékben később sem derült fény, annyi azonban bizonyos, hogy bizonyos cégek (mint például a VEFA, és a Gjallica, mely számos más vállalkozást tulajdonolt) kezdetben rendelkeztek legalább részben elegendő forrással az ígért kamatok kifizetésére, de feltehetően az illegális források (csempészet) megszűntével piramisszerűen kezdtek el működni. Több később indult társuk (különösen az úgynevezett „alapítványok”) viszont soha nem is folytatott érdemleges üzleti tevékenységet a pénz beszedésén és kifizetésén kívül, vagy tevékenységük csak alibi jellegű volt. Egy harmadik csoport pedig valahol a kettő között helyezkedett el. A főbb piramisjátékok által kínált hozamok 1995 végéig kb. havi 4-5% körül mozogtak, ezidőtájt a banki kamatok évi 15 és 20 százalék között alakultak.

A fordulópontot 1996 hozta: egyrészt, mint említettük 1995 végén a Jugoszlávia elleni szankciókat megszüntették, ami véget vetett a korábban komoly bevételeket jelentő csempészetnek. Szintén ez évben került sor a sorrendben harmadik parlamenti választásra is, mely különös jelentőséggel bírt annak fényében, hogy számos jelentősebb piramisszerű befektetési cég, mint például a VEFA, jelentős összegekkel támogatta a Demokrata Párt kampányát, és a párt fontosabb tisztviselői gyakran előfordultak ezen cégek által szervezett rendezvényeken. Minden bizonnyal ezzel hozható összefüggésbe az is, hogy noha 1996 tavaszán új banktörvény lépett életbe, aminek értelmében betétgyűjtésre csak bankok lettek volna jogosultak, a piramisjátékokkal foglalkozó cégek esetében a törvény végrehajtása elmaradt.

Sali Berisha pedig meglehetősen sajátos nézeteket vallott a demokráciáról. Noha az elnöki hatalom erősítését tervező új alkotmányt egy 1994-es népszavazás elvetette, 1995-ben több olyan törvényt fogadtak el, mely szűkítette a politikai tisztségre megválaszthatók körét. Ezen törvények egyike, a „Népirtásról szóló törvény” szerint nem volt választható állami tisztségre az, aki 1991 előtt kormányzati pozíciót töltött be vagy a titkosszolgálat ügynöke volt. Talán nem hangzik meglepően, hogy a törvény értelmében a választásig 139 ember indulását tiltották meg, akik közül csak 3 tartozott a Demokrata Párthoz. A májusban lezajlott választásokon, melyek tisztaságát a nemzetközi közösség is megkérdőjelezte, a Demokrata Párt végül a mandátumok 87%-át szerezte meg.

Az 1996-os év első felében három új cég is megjelent a piacon: a Xhaferi és a Populli, melyek hivatalosan „alapítványként” (!) működtek, elsősorban az egyszerű nép fiait célozták meg különféle jótékonysági akcióikkal (előbbinek még saját futballcsapata is volt), egy harmadik, a Sude pedig már 1996 májusában havi 12-19% (évi 144-228%) hozamot kínált. Ezen szervezetek már egyértelműen színtiszta piramisjátékok voltak, üzleti tevékenységet egyáltalán nem folytattak. Az új, agresszív piaci szereplők és a választások utáni bizonytalanság következtében a nagyobb cégek is 8% körüli mértékre emelték elérhető hozamaikat. Az igazi hisztéria azonban ősszel bontakozott ki: előbb a Populli növelte a hozamot havi 30%-ra, majd októberben és novemberben a Xhaferi és a Sude hirdetett meg egymásra licitálva őrültebbnél őrültebb „akciós betéteket”: nem sokkal az összeomlás előtt a Xhaferi az ajánlotta, hogy 3 hónap alatt megtriplázzák a hozzájuk betett pénzt, míg erre válaszul a Sude két hónap alatt dupla pénzt kínált. Eközben a „konzervatív” régebbi cégek havi hozama 8-10% körül mozgott. A „hihetetlen hozamok” hatására óriási tömegek tódultak a piramisjátékok irodáihoz, több beszámoló szerint sokan az ingatlanukat vagy a földjüket is eladták, hogy a kapott pénzt a játékokba fektethessék. 1996 végén a 3,5 milliós lakosságból nagyjából 1,7 millió ember fektetett a különböző piramisjátékokba, a követelések névértéke összesen kb. 1,2 milliárd dollárt tett ki (az 1996-os GDP kb. 2,7 milliárd dollár volt)

A dominó dőlni kezd

A kormány hozzáállása a piramisjátékok fokozódó tevékenységéhez 1996 novemberéig egyértelműen megengedő volt: noha a nemzeti bank vezetői már 1995 óta sürgették ezen cégek felszámolását, ezen véleményükkel sokáig egyedül maradtak. Sőt, kormánytisztviselők nyilatkozatai többször azt támasztották alá, hogy az érintett cégek „legitim befektetési vállalkozások”, vagy hogy a régebbi, nagyobb (és minden bizonnyal jobb politikai kapcsolatokkal rendelkező) cégek „megbízhatóbbak”. A helyzet abszurditását mutatja, hogy kormánytisztviselők szájából nem egyszer a „piramisjáték” szó is elhangzott, azonban a szó bevett jelentésétől eltérő, pozitív értelemben. A kormány folyamatosan tagadta az elhangzó vádakat, miszerint a játékok illegális tevékenységet folytatnának, az olasz maffiával tartanának fenn kapcsolatokat, vagy, hogy részt vettek volna a Demokrata Párt kampányának finanszírozásában. A piramisjátékok mögötti állam-politikai „garancia” illúziója minden bizonnyal jelentősen hozzájárult az 1996 őszi hisztéria kibontakozásához.

A probléma méretével a nemzeti bank is akkor szembesült először, amikor október folyamán ismertté vált számukra, hogy a VEFA cég különböző albániai bankszámláin kb. 250 millió dollár (a GDP 10%-a) található. Csak november folyamán hangzottak el kormánytisztviselőktől az első, a piramisjátékokkal kapcsolatos figyelmeztetések, és ekkor helyezték kilátásba egy parlamenti vizsgálóbizottság megalakítását is.

Mindez azonban már too little, to late volt, ahogy az angol mondja: november 19-én a Sude felfüggesztette a kifizetéseket, az összeomlás megkezdődött.

(Folytatás hamarosan...)