Szerkesztőségünk a közelmúltban úgy döntött, hogy saját (és olvasóink) látókörének szélesítése érdekében interjúkat készít olyan szakértőkkel, katonatisztekkel stb., akik hasznos információkkal, tapasztalatokkal rendelkeznek azokban a témakörökben, melyekkel blogunk is foglalkozik.
Köszönöm megtisztelő megkeresésüket, mely a 2002-ben az Egyesült Államok Szárazföldi Vezérkari Törzstiszti Akadémia, Haladó Katonai Tanulmányok Iskolájában írt tézisemmel volt kapcsolatos.
Kérem, hogy a kérdésekkel és a válaszokkal kapcsolatban is a következőket vegyék figyelembe:
1. A tanulmány 2002-ben, tehát 6 évvel ezelőtt, a NATO csatlakozás második köre és az EU bővítés előtt íródott. Akkor még látszott némi realitása annak, hogy a csatlakozást a Visegrádi országok regionális alapon, közös gazdasági és biztonsági érdekek mentén tudják megvalósítani. Mára világosan látszik, hogy ez nem így történt.
2. Bár foglalkozom a témával és tanultam is az USA-ban, nem vagyok végzett biztonságpolitikus és nem is tartom magam annak (viszont jó lenne tudni, hogy ők hol vannak). Hivatásos katonatisztként azonban úgy gondolom, hogy hivatásom gyakorlásához ismernem kell a biztonságpolitikában végbemenő folyamatokat, különös tekintettel hazánkra nézve. Elsősorban és mindenekelőtt harckocsizó tisztnek tartom magam.
[Lőrincz Gábor]: Úgy gondolom, hogy az államközi konfliktusok veszélyét régiónkban teljesen soha nem lehet kizárni. Az egyetlen gyógyírt Trianonra és a II. VH utáni békediktátumra az Európai Unió egyesítő hatásában látom. Ez azonban nem válasz azoknak a csoportoknak, akik folyamatos hatalom- és befolyásvesztést élnek meg, vagy éppen kimaradni látszanak a folyamatokból (pl. Szerbia, vagy a volt Szovjetunió egyes tagállamai) a 90-es évek óta. Azt, hogy a fegyveres konfliktusok jellege csak részben változik, bizonyítja a balkáni konfliktus bestiálisan kegyetlen jellege és a népirtás mérete. Mindez Európában, a XX szd. végén, Magyarországtól néhány kilométerre.
Mi várható? A magyar biztonságpolitikai szakértők néhány éve kinyilatkoztatták, hogy 10 éves távlatban tulajdonképpen elenyésző egy fegyveres konfliktus valószínűsége. Ahogy a diplomamunkában is fogalmaztam, jól látható trend a KKEU-i országok haderőinek költségvetési alapon történő csökkentése (talán kivétel ez alól Lengyelország – ha megkérdezünk lengyel állampolgárokat, ők igen világosan meg tudják fogalmazni fenyegetettségük mibenlétét), bízva az 5. cikkely hatályában. „Cserébe” ezen országok próbálnak fokozottan részt venni a NATO prioritásnak minősített feladataiban (Afganisztán). A térség országait lekötik az eurózónához való mielőbbi csatlakozás feladatai, katonai erőik pedig elsősorban az említett missziókra koncentrálnak, valamint arra, hogy felzárkózzanak a fejlettebb NATO országok szintjére – függően persze a költségvetés részükre juttatott hányadától.
A specializációval kapcsolatban kissé szkeptikus vagyok. Ígéretek és szándéknyilatkozatok valóban történtek az ún. „niche” képességekkel kapcsolatban KKEU szerte. Ami markánsan megjelenik szövetségi szinten is, az a Csehek NBC (ABV) képességcsomagja. Sajnos, mi elmulasztottuk, hogy elmozduljunk a műszaki képességek felé, pedig ebben világszínvonalú tudással és tapasztalattal rendelkeztünk, nem is beszélve az SFOR-ban szerzett igen pozitív nemzetközi elismerésről. A nehéz műszaki technika fenntartása és fejlesztése állítólag drága – hallottuk az ellenérvet. Ugyanakkor, ha ezt a HM prioritásként jelölte volna ki, akkor a felmerülő költségek talán igazolhatóak lettek volna…
Nem tudok róla, hogy az MH jelen pillanatban bármilyen irányban specializálódna. A biológiai laborunk nem rossz, de sajnos nem egy átfogó katonaegészségügyi fejlesztés része. A víztisztító képesség sem volna rossz ötlet, de megint nem rendszerben gondolkodtunk (nem egy átfogó műszaki képességcsomag része). Szövetségi szinten bármelyik komolyabb tengerjáró hajó rendelkezik hasonló kapacitással. A könnyű lövész irányt lefújtuk, miután kiderült, hogy a feltételek jelentős része nem adott – a könnyű nem feltétlenül jelent olcsót… Nem tudok a Szlovákok, Szlovének, sőt a Románok specializációjáról sem (ez persze lehet az én ismerethiányom) de azt tudom, hogy a Lengyelek fenntartották, sőt fejlesztik a gépesített és légi mozgékonyságú erőiket.
JELENLEG tehát az említett konfliktus realitása valóban kicsi. Amit nem tudok az az, hogy a védelmi erők radikálisan lecsökkentett létszámai részletes biztonságpolitikai kockázatelemzések eredményei-e. A reformoknak és átszervezéseknek keresztelt leépítések relatíve gyorsan, 1-2 év alatt végrehajthatók, azonban a leépített képességek visszaállítása évtizedes feladat lehet (szervezeti, fegyvernemi kultúrák kialakítása, legénységi-, tiszthelyettesi- és tisztképzés beindítása, javítási, fenntartási üzemeltetési és egyéb logisztikai feladatok újraindítása az említett területeken).
[KatPol]: Ön a tanulmányában azt írta, hogy Közép-Kelet-Európában vannak még felkészült katonai erők. Mely országok hadseregeire gondolt és miért?
[L.G.]: A kérdés önmagában nehezen megválaszolható, mert önmagában nehéz értelmezni azt, hogy felkészült. Mire felkészült? Alapfeladataira, ország-védelmi feladatokra, missziós- vagy a NATO-val történő együttműködésre, expedíciós feladatokra, mindenre, mire? A kérdést továbbá ketté lehet bontani: felkészült, azaz kiképzett, vagy pedig teljesen felkészült (a kiképzésen kívül megfelelően felszerelt és finanszírozott) haderőre. Jelen pillanatban, a térségünkben a lengyel haderőt tartom a legfelkészültebbnek általánosságban. Közeli szomszédaink is egyre jobban felzárkóznak a NATO-átlaghoz, köszönhetően a missziós szerepvállalásaiknak és a szárazföldi haderőnemeik modernizációjának.
Az MH-nak is vannak rendkívül jól felkészült alegységei és egységei, nem beszélve a a 30-45-ös éveit taposó tiszti és tiszthelyettesi állományról, akik zömében már külföldön (nyugaton) tanultak, vagy kaptak különböző szintű kiképzést. Meg kell említeni a fizikai és nyelvi teljesítőképességüket, és azt, hogy az átlag 2 missziót tudhatnak a hátuk mögött (Balkán, Afganisztán, Irak, Sínai, Ciprus, valamint ENSZ megfigyelői feladatok), nem is beszélve a szakmai és vezetői tapasztalataikról.
[KatPol]: Most már csak egy századnyi harckocsink van hivatalosan, de a hadsereg többi része is épül lefele, és már senki nem beszél a honvédelemről, mint a Magyar Hadsereg egyik - ha nem is fő - feladatáról. Ön szerint minek kéne ahhoz történnie, hogy ez a trend megforduljon, és újra legalább minimális HLD képességeink legyenek?
[L.G.]:
1. A gazdasági helyzet jelentős javulásának. Egyetlen politikai erő sem fog pénzt áldozni olyan képességekre, amiket az általuk meghatározott biztonsági kockázat nem igényel.
2. A biztonsági helyzet romlásának térségünkben. A gond itt – ahogy már említettem - az időtényező. Egy gyors, löketszerű feltöltésre, toborzásra lehetőség van a már kiképzett állományból, de a tartalékos rendszer még nem működik, új katonák kiképzésére pedig 6-12 hónap szükséges.
3. Van minimális HLD képességünk. Hogy ez pontosan mi és mennyi, az minősített információ és a Parlament Honvédelmi Bizottságának, a HM-nek és a HVKF-nek a hatásköre. A vita itt a „szükséges” és az „elégséges” meghatározása körül lehet.
[KatPol]: Az Ön javaslata szerint a harckocsiknak meg kell maradnia a közép-kelet-európai hadseregekben, amíg sor nem kerül a nehézfegyverzet általános potenciális leszerelésére az egész kontinensen. Ezek szerint szükség lenne egy nemzetközi szerződésre, amely lehetővé teszi ezt? Mekkora egy ekkora mértékű leszerelés (politikai) realitása?
[L.G.]: Gyakorlatilag zéró. Ha kissé cinikus akarok lenni, akkor azt mondom, hogy az már aszimmetrikus hadviselés, hogyha nekem nincsenek harckocsijaim, az ellenfélnek pedig van. A harckocsi azért életképes még mindig, mert mind a mai napig nem hoztak létre olyan fegyverrendszert, ami rendelkezne a megfelelő páncélvédettséggel, tűzerővel, mozgékonysággal és sokkhatással. Az már más kérdés, hogy a politika igényt tart-e ezekre a képességekre…Sokan emlegetik a harci helikoptert, mint azt a fegyverrendszert, amelyik átveszi a harckocsi feladatát, egyet azonban ne felejtsünk el: terepszakaszt, körletet elfoglalni vagy megtartani helikopterrel nem lehetséges, a hk. viszont ezt adott esetben gyalogság nélkül is teljesíti.
Az, hogy a kanadaiak 60 db Leo 2A6 vásárlásával válaszolnak az Afganisztánban elszenvedett veszteségeikre, azt bizonyítja, hogy a hk. mást is tud, mint támadni arcból egységes páncélozott harcrendben… Az angolok és amerikaiak sikeresen használták a hk-kat a Balkánon bizonyítva létjogosultságukat a békefenntartásban is.
A reálpolitika azt mutatja, hogy a legtöbb ország elsősorban a saját nemzeti érdekei szerint cselekszik és majd csak ennek teljesülésekor lép csatasorba NATO vagy EU érdekekért. A kontinensen több országnak van komoly fegyveripara, amit még akkor is működtetni akar, amikor a biztonsági kockázatok ezt már esetleg nem indokolják. Nehezen képzelem el a nehézfegyverzetnek bármiféle általános leszerelését, ugyanakkor az is igaz, hogy számuk jelentősen csökkent az elmúlt évtizedben. Érdekes példa azonban Svájc és Ausztria – amelyek bár semleges országok és ezért elvileg nagyobb haderőt igényelnek – alpesi országokhoz képest igen tisztességes páncélos erejük van. Fenyegetettségük mértéke pedig valljuk be – igen alacsony.
[KatPol]: Közép-Kelet-Európa szempontjából a keleti (offenzív, közepes) és a nyugati (nehezebb, drágább, ergonómikusabb) harckocsi típusokat hasonlítja össze. Mindkettő tervezésénél a NATO-VSZ összecsapás volt szem előtt, és ezért mindkettő ugyanarra a célra készült, hogy nyílt terepen, főként ellenséges páncélos alakulatokkal tudja felvenni a harcot. Azonban az aktuális konfliktusokban már meghatározóbb szerepet tölt be a városi harc illetve az irreguláris ellenfelek. Nem volna-e szerencsésebb a kisebb költségvetésű közép-kelet-európai országok részéről inkább az orosz BMP-T-hez hasonló sokoldalú harci járművekbe beruházni egy hagyományos tank-design helyett?
[L.G.]: A kérdés nagyon jó. Bár én erősen elfogult vagyok, mégis azt kell mondanom, hogy a USARMY kísérlete a Stryker családdal megfontolandó. Mindenképpen járműcsaládban kellene gondolkodni, ami nem új dolog, már több ország is próbálkozott hasonlóval. Ha belegondolunk, a hasonló alváz jelentős fenntartási és üzemeltetési költségeket spórol meg hosszú távon. Sajnos nincs birtokomban semmilyen “lessons learned” a Strykerek, különösen a MGS (mobile gun system) alkalmazási tapasztalatairól. Nálunk érdekes és sajnálatos módon a politika és a katonai vezetés is leszavazta a lánctalpas eszközök megtartását, ezért, és első sorban a könnyebb súly és szállíthatóság miatt a jövőben valószínűleg kerekes eszközökben kell majd gondolkodnunk. (Azért ha utánanézünk a BMP és a BTR járműcsalád képviselői harci súlyának, meg fogunk lepődni, hatalmas különbségek nincsenek. Ráadásul véleményem szerint a BMP család konstrukciója (kivétel az elektronikai rész) alázza szinte az összes nyugati gyalogsági harcjárművet. Többel volt alkalmam lőni vagy vezetni, tehát nem a levegőbe beszélek…)
Ha a jelenlegi biztonsági helyzet nem romlik, illetve, ha továbbra is távoli missziókban képzeljük el az MK érdekeinek védelmét, akkor mindenképpen érdemes megfontolni egy sokoldalú harci járműcsalád beszerzését.
[KatPol]: Az Ön meglátása szerint politikai okokból nem valószínű, hogy a közép-kelet-európai országok Oroszországtól vásároljanak bármilyen harckocsitípust a jövőben. Mi a helyzet az izraeli típusokkal, és pl. a T-55 és T-72 szovjet típusok nem orosz gyártmányú továbbfejlesztett változataival? Ezek jövőbeni importja is megfontolandó lehetőség.
[L.G.]: Bár az öreg “ötvenöcsi” remek gép volt a maga korában, mára minden szempontból elavult típus, még izraeli tuninggal is. A T-72 upgrade-je jó lehetne, de ez a kérdés távolról sem szakmai. Emlékezzünk a vadászgépbeszerzésünk körüli nemzetközi lobby -ra. Politikailag elképzelhetetlennek tartom, hogy fegyverzetbeszerzéseink ne NATO vagy EU országtól történjenek.
[KatPol]: Ön szerint hosszú távon a közép-kelet-európai országoknak saját közös harckocsitípust kell kifejleszteni. Mely országoknak, hadiipari cégeknek kellene (fő) szerepet vállalnia egy ilyen közös projektben?
[L.G.]: A Visegrádi országok NATO és EU csatlakozása nem úgy alakult, mint ahogy azt az ezredfordulón többen gondolták (gondoltuk). A szoros, regionális gazdasági, biztonsági és politikai érdekközösség nem alakult meg, ezért a fenti kérdést már nem tartom realitásnak."
Utolsó kommentek