Elsősorban mit is kell tennie egy parancsnoknak, hogy határozzon? Értékelnie kell a helyzetet. Ahhoz, hogy helyzetértékelést végezhessen, minimum körül kellene néznie. És mi lehet a vélemény arról a parancsnokról, akinek nincs ereje kidugni fejét a BTR-ből, belülről meg semmit sem lát? Célozgattunk rá, hogy legalább azokkal kapcsolatba kellene lépnie, akik a városban harcolnak. Ők el tudnák igazítani, hol is vannak az állásaik, hol helyezkedik el az ellenség, ki milyen irányban lövöldöz. És főleg: merre, hova menjünk, hogy segítsünk nekik. A nálunk kialakult kupit látva meglepett, hogy milyen hozzáértően és nyugodtan tevékenykedett a második raj parancsnoka. Ez a 20 éves srác, aki közvetlenül a sorkatonai szolgálat letöltése után írta alá a szerződést, sok tisztet felülmúlt. Mindenesetre látszott, hogy fürgén jár az esze, és nem fél parancsot adni. Nem várta meg szakaszpékánk talán soha meg nem érkező utasítását, ő bizony kidugta a fejét a nyíláson, s körülnézett. Vagy száz méternyire balra észrevett egy éles útkanyart, s oda irányította a BTR-t. Ott az úttöltés jó félig eltakarta a járművet. Ekkor a legényeit kiparancsolta a szabad ég alá - láttam, hogyan keresnek villámgyorsan fedezéket -, egyszóval faszán csinált mindent: jobbról egy BTR, balról és elölről természetes fedezékként az úttöltés...

Géppuskánk tüzétől kigyulladt az utca elején álló benzinszállító, fekete füstoszlop emelkedett az ég felé. A mellette álló épületben tűzvész támadt. A látási körülmények jelentősen rosszabbodtak, s ezt nem késlekedtek kihasználni ellenségeink. Gránátvetőik tüze felerősödött. BTR-ünkben lázadás tört ki. Max úgy döntött, hogy felül kimászik. A kibúvónyílás felcsapott fedele mögé rejtőzve megfigyelésbe kezdett. Meg kell jegyeznem, hogy optikai eszközökkel jól álltunk: a Max puskáján és Miha géppuskáján levő céltávcsövek mellett még volt két messzelátónk - egy a parancsnoknál, egy pedig személyes tulajdonként nálam. Ez igen hatásossá tette a harcmező megfigyelését. Max hamarosan észlelt egy célt, s ezt jelentette is. Azonban amíg a parancsnok "gondolkodott", a cél elrejtőzött. Max levonta a megfelelő következtetéseket: következő alkalommal felkiáltott: "Tűz!", és lőni kezdett. Az eltalált fegyveres felbukott, s Max célmegjelölése alapján a többiek is tüzet nyitottak rá. Hozzátették magukét az amerikaiak is. Három nagy kaliberű géppuska és néhány automata okádta a tüzet ugyanarra a pontra... Röviden: amikor leülepedett a por, láttuk, hogy a fegyveresnek nyoma sem maradt. Parancsnokunk továbbra sem adott semmiféle utasítást. Csak akkor, amikor megszűnt a lövöldözés, kérdezte meg:

– Paramon, te lőttél?

– Igen...

– Derék fickó vagy.

Ez volt az utolsó adalék, amivel szakaszunk hozzájárult a csatához. Később még néhányszor tüzet nyitottunk, de ez a tevékenységünk minden volt, csak nem hatásos. Ellenség nem került látókörünkbe, nem lőttek ránk. Általában egy helyben álltunk, néha el-elgurultunk pár métert jobbra vagy balra, s gyakorlatilag minden fegyverünk hallgatott. Körülbelül két órányi harc után megjelent a légi támogatás. Kezdetben lengyel helikopterek köröztek a város felett, valamivel később csatlakozott hozzájuk két "Apache", magasan fent meg hőcsapdákat eregetve amerikai vadászbombázók őrjáratoztak. Arra sem panaszkodhattunk, hogy nincs furcsa dolgokban részünk. Harc közben nemegyszer olyan információt kaptunk, hogy a fegyveresek civil autókat használnak utánpótlásuk szállítására. Miha meg észrevette, hogy az égő benzinszállító mellett valamilyen pacákok futkosnak, fémes tárggyal a kezükben. Nem sokat gondolkodott, meghúzta az elsütő billentyűt. Aztán gyorsan rájöttünk, hogy ezek tűzoltók: az égő benzinszállítót jöttek oltani. Azt, hogy közülük senkit nem ért találat, mind a mai napig nem értem. A becsapódások keltette homok-szökőkutak közvetlen közelükben szökkentek fel, de golyó embert nem talált el. A tőlünk jobbra álló amerikaiak a tűzoltókocsit látták megérkezni, s átkiáltottak hozzánk, hogy ne lőjük az abból kiugrált személyzetet. Egyébként a tűzoltók nem is voltak olyan ártatlan bárányok. Néhány nap múlva, amikor Dolf "megtisztogatta" azokat a házakat, amelyekből lőttek minket, a tűzoltóság épületéből egy egész arzenált bányásztak elő.

Végül elfogyott a türelmünk, kimásztunk a BTR-ből és a páncélzata mögé bújtunk. A szakaszparancsnok továbbra is bent ücsörgött. A lövöldözés néha intenzívebbé vált, néha elcsitult. Az ellenség feltöltötte készleteit, s minden kezdődött elölről.

Körülbelül délután 4 órakor valami nagyot dördült a 2. raj BTR-jétől vagy 70 méternyire, s egy olyan porfelhőhullám indult el onnan, ami hasonlított ahhoz a hullámhoz, ami akkor keletkezik, ha követ dobunk vízbe. Néhány másodperc múlva egy másik robbanás, ez már 30 méterrel közelebb volt a járműhöz. Aknavető. Szanyek sietve másik helyre navigálta a BTR-t, s ezután nem küldtek felénk több szeretetcsomagot. Haverjaink áthelyezték a tüzet a SZIMIK-re.

Mellettünk, a bázisra vezető úton elhúztak a felderítő század BTR-jei, a katonai rendőrség pár "Bardak"-ja [katonai szleng: bardak = kupleráj, itt a katonai rendőrök által használt járművet jelent; kifejezi a katonák világszerte tapasztalható "imádatát" az MP-k iránt], és századunk 6 BTR-je. Dolf végre mindannyiunkat egybeterelt. Kihasználva a csendet beténferegtünk az 1. útellenőrző-áteresztő pontra, s feltöltöttük lőszerkészletünket. Körülbelül ekkor jelenhettek meg Mahdi Hadseregének képviselői táborunkban. Tárgyalásokat javasoltak. A "megegyezés" színhelyéül a rendőrség épületét ajánlották Al-Kutban, ez a Tigris túlpartján, a főgát mellett volt. Szobora tábornok – a hadosztály parancsnokhelyettese – és Osztrovszkij, a dandárparancsnok beszélt velük.

– Ki garantálja a biztonságunkat? - kérdezte a tábornok.

– Adunk, természetesen adunk garanciákat, – győzködték őt a felkelők.

Ezt az epizódot igen jól bemutatta Caplienko a Tűzvonalban c. dokumentumfilmjében. Hát mi akkor igencsak ráfáztunk ezekre a garanciákra. Jóknak hittünk...Azt még csak-csak elfogadtam volna, hogy odajön bázisunkra egy hadúr és azt mondja nekünk: "erősítsetek rám egy robbanóanyaggal megtömött övet, s vegyétek kézbe a denotátor kezelődobozát. Ha megszegem adott szavamat, nyomjátok meg a gombot." Ennél is jobb lett volna, ha elhozza családját, feleségét meg a lányát, - "itt a családom, ha történik magukkal valami, vágják le a fejüket", -ez igen, ez garancia lenne, ha nem is százszázalékos. Szobora elindult a tárgyalásra. Kíséretét Berkut szakasza adta. A történteket röviden, egy később vele folytatott beszélgetésem alapján, az ő szavaival mondom el:

"– Elindultunk, a tábornok dzsipje a két BTR közt haladt. Az elsőn én voltam a parancsnok, a másodikon Gepárd (a zászlóaljparancsnokság egyik tisztje). Fent ülök teljes harckészültségben. Elhaladunk az elevátor mellett, egy futó pillantást vetek udvarára, s majdnem becsináltam. Vagy 30 fegyveres volt ott, s minden harmadik kezében RPG. Az utcasarkok mögül is fegyveresek dugják ki fejüket. No, gondolom, ennek nem lesz jó vége. A lehető legjobban befészkelem magam a parancsnoki ülésbe... Elérjük a kijelölt terepszakaszt, a tábornok már ki is kászálódott dzsipjéből, amikor odasóztak nekünk...Gránát robbant egy méterrel a BTR előtt...-Tűz! – ordítom az enyéimnek, a tábornoknak meg azt, hogy: – Gyorsan vissza a kocsiba, ezek szószegő kurvák!!! – közben számolok magamban. Két másodperc kell nekik az újratöltéshez – egy, kettő, most célozni kezd – három, a szél miatt helyesbít – négy, most a jármű sebessége szerint korrigál – öt, lövés nincs – hat, még mindig nincs – hét, mi meg már ott vagyunk az utolsó gátnál, s lövünk mindenből, amink csak van. Egy RPG – bu-bumm!!! – mellé, egy újabb bu-bumm, ekkor fordultunk be a gát mögé, a gránát meg elhúzott mellettünk.

– Kinyuvasztottatok valakit?

– Nem tudom, az alapján, amit a srácaim mondanak – rajtam kívül még öten voltak a kocsiban – nem tudom megmondani, hogy hányat. Sah ( a 3. szakasz géppuskása) egy gránátvetőst szó szerint kettényírt...ezt magam láttam. Különben kell a fenének az ilyesfajta beszélgetés. Háború van, szerencsénk volt, mert gyorsan mentünk, a többi smafu...

– És a másik BTR?

– Nem tudom. Azon Gepard volt a parancsnok, elbambult...nem lőtt addig, amíg meg nem látta, hogy mi tüzelni kezdünk... Késöbb rákérdeztem a srácainál, ők elmondták, hogy hogyan harcolt: kidugta az automata csövét a lőrésen, s egyetlen, megszakítás nélküli sorozattal kilőtte az egész tárat...Egyéként a harc után Gepard azt mesélte: Öt embert nyírtam ki,...néhány nap múlva: – pontosan hármukkal végeztem, majd egy hét múlva: – egyet biztosan megöltem, hármat meg megsebesítettem...

– Meg tudod mondani, hogy akkor körülbelül hány ember lőtt rátok?

– Nehéz pontosan megmondani, de a tűzsűrűségből ítélve elég becsületes mennyiségű tűzfegyvert működtettek...Szobora tábornokot akarták csővégre kapni...De végül is szerencsénk volt, engem lecsukhattak volna, mert lőni kezdtem, meg úgy általában, nagy botrány lehetett volna..."

Ezután senkinek sem akaródzott elmenni a tárgyalásokra. Bevonultunk a bázis területére. Gyorsan sötétedett. Az őrmester azokkal a kajákkal látott el minket, amiket az általunk elhagyott Uralról szedtek le...A főnökség azon törte a fejét, hogy hogyan is tovább. A Tigris túlsó partján bekerítve ott maradt "Lavina-100" 57 harcosával...mi pihenni próbáltunk, de ez meglehetősen bonyolult dolog, ha rajtad van a védőmellény, s átkozottul nyom a rád aggatott hadfelszerelés.

Engem akkor a barátságságnak és melegségnek az az érzése töltött el, ami egy csatában a vállt vállhoz vetve együtt harcoló katonák közt alakul ki, akik ráadásul gyakran még csak nem is ismerik egymást...Még az amerikaiak is másként kezdtek viszonyulni hozzánk, tiszteletteljesebben szóltak hozzánk, meg-megveregették vállunkat; mindez apróság, de jól esett...

Éjfélkor a városban valaki lőtt egy RPG-vel. Azonnal fellángolt a tűzpárbaj. Az eget sorozatok színezték. Ellenségeink a SZIMIK-et lőtték. Szeregától elkértem a rádió adó-vevőt, és "Lavina-100" hullámhosszára hangoltam. A kijárat sarka mögé bújtam, fél szemmel azt lestem, hogy a mieink hová szórják az ólmot. Kiválóan hallottam az éteren át, hogy "Lavina-100" miként irányítja a harcot.

- Minden rendben van, harcban állok, segítség nem kell...

Rendíthetetlen, mint egy elefánt...Al-Kut peremén egy sikátorból kihajtott egy furgon, s lőni kezdtek róla felénk. Valószínűleg egy DShK-t [12,7 mm-es nehézgéppuska] szereltek rá...Hát ilyet én még nem láttam. A csőből kétméteres lángoszlop tört elő, s belőle a szinte folyamatos sorozatok világoszöld csíkja - akárcsak egy fantasztikus filmben a lézerfegyver sugara, az 1. sz. útellenőrző- és áteresztő pont őrtornya felé húzott. Elsőként megint az amerikaiak reagáltak. Két Humvee gyakorlatilag egy szempillantás alatt választüzet nyitott tizenötös kaliberéből.

Az első sorozat mellément, de a többi pontosan a célon ült. Néhány másodperc múlva tüzet nyitott az útellenőrzők őrtornya is, az eget sorozatok világították meg. "Barátaink" nem bírták ezt a tüzet, s visszahátráltak a sikátorba. Ettől függetlenül folytatódott a csata a Tigris túlpartján. Ellenségeink gyalogsági fegyverekkel, RPG-vel és aknavetővel lőtték SZIMIK-et. Körülbelül 50 akna csapódott be területére. Parancsnokságunk idegei ekkor valószínűleg felmondták a szolgálatot, s úgy határozott, hogy a 3. századot SZIMIK-ről visszavonja a Delta-bázisra. Éjjel négykor befejeződött e lövöldözés. 7-én reggel 6 óra körül az 5 BTR-ből, Ural teherkocsiból, néhány személyautóból és 7 dzsipből álló - ez utóbbiakon az iraki ideiglenes hatalom munkatársai ültek - konvoj harc nélkül elhagyta a várost. Az oszlopot 2 "Apache" helikopter fedezte. Ezt a "kivonást" senki nem értette a harmadik század legénysége közül. Álláspontjuk a következő volt: "Voltaképp már befejeződött a harc, s hogy mi a f...nak kellett onnan eljönnünk, az ésszel fel nem fogható." Az újkori Ukrajna fegyveres erőinek első csatája ezzel véget ért.

Végeredménye: részünkről egy halott és öt sebesült.

Az ellenség veszteségeit lehetetlen volt pontosan megállapítani. Különböző számokat emlegettek 40-től 1000-ig, állítólag ennyi fegyverest öltünk meg. Azt gondolom, hogy az első szám sokkal-sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a második. Még egy érdekesség. Amikor az amerikai hadsereg szétverte Husszein reguláris haderejét, az Al-Kutot ért háborús károkat mindössze néhány golyónyom jelentette. Most, hogy 6-án "megbékéltettük" a várost, az utcákat tucatszám felgyújtott autók díszítették, jó néhány ház fala meg a jól kiérlelt ementáli sajt lyukacsos belsejére emlékeztetett. Súlyos károkat szenvedtek a közigazgatás épületei.










Robbanás.











Katona harckészültségben. Az egyik utánközlő szájt szerint a szerzőről készült: ezt egy később sorra kerülő csoportkép igazolni látszik.

 
Sokat gondolkodtam az átélteken, s az alábbi következtetésekre jutottam:

A legénység és a tiszthelyettesi állomány személyes, szakmai felkészítése elég magas színvonalúnak bizonyult. Hozzáértően harcoltak, pontosan végrehajtották a parancsokat, gondosan célozva tüzeltek, s általában elmondható, hogy bátran és határozottan cselekedtek, morálisan nagyon magas szinten álltak.

Taktika

Szakasz szinten összességében elég jól mentek a dolgok. Az alparancsnokok többsége előszeretettel kiszállította a deszantot a BTR-ből és annak páncéljával, vagy a közelben található tereptárgyakkal fedezte embereit. Az automaták tüzét célkijelöléssel általában egy helyre összpontosították, majd egy másik célpontra helyezték át. A KPVT-ket kezelő géppuskások állandóan kapták az új meg új célmegjelöléseket úgy szóban, mind rádión keresztül, valamint a cél irányába kilőtt nyomjelzős sorozattal. Kijelölték a tüzelési szektorokat és az alapvető tájékozódási pontokat, ez lehetővé tette a szervezett tűzvezetést.

Sajnos Dolfot egy szakasszal a városházához vezényelték, ezért a harcot százada szétszórtan kezdte, neki személyesen nem volt lehetősége hatásosan vezetni egységét. Kellett egy kis idő, míg teljesen kezébe vehette a parancsnoklás gyeplőjét, s amikor ez megtörtént, a 2. század tevékenységének hatásossága sokszorosára nőtt. Zászlóalj- és magasabb szinten semmiféle taktikát nem alkalmaztak, semmiféle manőverezés nem volt, bár a taktikai helyzet egyértelműen a javunkra szólt. Az egyetlen parancs, ami elhangzott zászlóaljparancsnokunk szájából:

– Szórjatok meg mindent, ami mozog.

Ez fokozta a harci szellemet, de semmi több.

Al-Kut várost részekre osztja a Tigris folyó és a rengeteg csatorna. Ezt a körülményt fel lehetett volna használni a fegyveresek lokalizálására – elég lett volna ellenőrzés alá vonni a hidakat. El sem kellett volna azokat foglalni, elég, ha a mesterlövészek megfigyelése és ellenőrzése alatt állnak.

Pontosan nem tudom, hogy melyik józan elmének jutott eszébe, hogy mesterlövészeket küldjön az elevátorra; harc nélkül birtokba vettük, azonban a Nagy Könyvben leírtak szerint meg is kellett volna azt erősíteni. Az elevátor birtokában hatásosan tűz alá tudtuk venni azt a két kerületet, ahol "haverjaink" fő állásai voltak. S ami a legfontosabb, onnan ellenőrzésünk alatt tarthattuk a Tigrisen átvezető mindhárom híd megközelítési útjait. A gabonasiló kész erőd - falai vastagok, ablaknyílások vannak minden irányban, bárhonnan közelítsen az ellenség, tűzzel lehet fogadni, egy zászlóalj kevés az elfoglalásához. Kiváló állás a mesterlövészek, géppuskások és a földi légiirányítók számára. Azonban senki nem használta ki ezt a lehetőséget. Az alacsonyabb beosztású tisztek kezdeményezését nem támogatták. Az a néhány, legfelső szintekre telepített mesterlövész nem tudta ellenőrzése alatt tartani az egész építményt, több bejárata is volt, s hogy "alulról" el ne vágják, visszavonták őket. Száz méterre az elevátortól volt egy másik magas épület is, a malom. Azt szintén kontroll alá kellett volna vonni, ha másért nem, hát azért, hogy az ellenség ne fészkelhesse be oda magát. A malom nem volt kulcsfontosságú.

A rádiókapcsolat rendszere szintén nem volt ideális. Zászlóaljunk két hullámsávon dolgozott, az egyiken a 3. század, a másikon az összes többi alegység. Ebbe periodikusan bele-belekotyogott a dandárparancsnokság, lényegében semmiféle parancsot nem adott, csak növelte az éterben a lármát. Ekkor hullámsávunk "eldugult", s időnként lehetetlen volt bárkivel kapcsolatot teremteni.

Mindezek azonban csak apróságok, idővel sikerült kiküszöbölni őket, s nemigen voltak hatással a személyi állomány magas fokú harci szellemére, amit elsöprő tűzerő-fölényünk igencsak megerősített. A harc végkimenetele nem volt kétséges: győznünk kellett.

Legfőbb hiányosságunk meg vörös-véres vonalként húzódik végig egész iraki ottlétemen - ez a hiányosság okozott olyan veszteségeket, amiket elkerülhettünk volna. Kritikus helyzetben sok parancsnok betegesen rettegett attól, hogy döntéseivel felvállalja a velük járó felelősséget is. Nagy sajnálatomra ilyennek bizonyult embereinknek legalább a fele. Ahelyett, hogy egyszemélyi parancsnokként döntést hoznának - felvállalva ennek felelősségét -, az ilyen csúcs-parancsnokok értékes hátsó felüket fedezve kapcsolatba lépnek a főnökséggel, s azt kérdezgetik, hogy engedélyezik e ezt vagy azt a tevékenységet. A főnökség meg rendszerint a törzsben székel, vajmi kevés elképzelése van arról, hogy valójában mi is történik, s bizony ők sem törik össze magukat abbeli igyekezetükben, hogy parancsot adva bőrüket kockáztassák: "Nem vonnak e felelősségre engem emiatt?"

A harc kezdete után pár perccel meghalt Ruszlán Androscsuk, a felderítő század géppuskása. A dandárban makacsul tartotta magát az a hír, hogy azért halt meg, mert a parancsnokság megbocsáthatatlanul habozott, s későn adta ki a tűzparancsot. Ez az információ elvesztette az "úgy hallottam" jellegét, amikor megerősítést nyert a 6. dandár hivatalos újságjában, a "Békefenntartóban". Hogy elkerüljem a mendemondákat, szó szerint idézem a felderítő század parancsnokának az újságban megjelent elbeszélését.

[Egy ukrán nyelvű idézet következik. Gondolkodtam azon, hogy bekopizom az eredeti ukrán szöveget, aztán mégis a magyar változat mellett döntöttem. Ukránul nem tudok. Egy belorusz anyanyelvű ember tört magyarsággal előadott egyszeri, szóbeli fordítására és szótárazásra alapítva közlöm az idézetet: pontosságáért nem, tartalmi helyességéért kezeskedem...]:

"A felfordulás 11:45-kor azzal kezdődött, hogy egy zöld furgonból, ami kihajtott az egyik utcából, majd menekülésre készülve megfordult, leadtak felénk egy sorozatot. Világos volt, hogy a támadást előre kitervelték: az autó elhúzott, ugyanokkor balról célzott tüzet kaptunk. VÁLASZUL RIASZTÓLÖVÉSEKET ADTUNK LE [Ez volt a legfontosabb – a szerző megjegyzése]. A sikátorokon át megközelített minket egy ellenséges gránátvetős. A személyt Vologyimir Litvincsuk őrmester bemérte. A gránátvetős második lövésével eltalálta Pável Kaspirszkij főhadnagy páncélozott szállítójárművének bal oldalát, s ennek következtében halálos sebet kapott Ruszlan Androscsuk közlegény, KPVT-kezelő géppuskás. Ekkor kaptunk parancsot, hogy védekezésül nyissunk tüzet, majd a többi egység fedezete alatt a hátországba vontattuk a kilőtt BTR-t..."

Békefenntartó", 7.sz. 2. oldal, 2004. 04.11.

Az idézetből világosan kiderül; függetlenül attól, hogy szinte a szemüket kiverték a veszély nyilvánvaló jelei, parancsnokaink "egy hullára vártak" - erre hivatkozva igazolhatták későbbi cselekedeteiket. "Hát igen, lőttek ránk, egyikünket megölték, erre harcba léptünk..." S mindez annak ismeretében történt, hogy rendelkezésükre állt egy igen szabatosan megfogalmazott okmány: "Instrukciók a többnemzetiségű Központ-Dél hadosztály számára az erő alkalmazásával kapcsolatban" címmel. Ez lehetőséget adott arra, hogy ha a LEGKISEBB veszély fenyegeti a békefenntartó egység személyi állományának életét vagy egészségét, minden rendelkezésre álló tűzfegyvert bevessenek a veszély elhárítására. Az utasítás 3. pontja kimondja:

[Megint egy ukrán nyelvű idézet, ezzel kapcsolatban lásd az előző megjegyzést]:

"Ellenséges támadás fizikai elhárítására erő – beleértve a lőfegyverek alkalmazását is – használata: 3.) Alkalmazni kell azok ellen, akik támadják, vagy támadhatják a saját, illetve a koalíciós erők katonáit, vagy kárt okoznak nekik."
 
Az utasításnak ez a pontja rendkívül széleskörű felhatalmazást adott nekünk arra, hogy tüzet nyissunk bármelyik fegyvert viselő emberre, aki nem a koalíciós erők, vagy Irak fegyveres erőinek egyenruháját hordta, ha az megítélésünk szerint támad vagy támadhat. Következtetésképp megsemmisítő tüzet kellett volna nyitni azonnal akkor, amikor "...egy zöld furgonból, ami kihajtott az egyik utcából, majd menekülésre készülve megfordult, leadtak felénk egy sorozatot...".

Parancsnokságunk azonban inkább azt választotta, hogy túlbiztosítja magát – ennek eredményeként egy holttestet letakartak a sárga-kék ukrán zászlóval.