Itt olvasható az ukrán békefenntartó 2004-es iraki kalandjait taglaló személyes beszámoló harmadik része. Folytatás két hét múlva.

 

Omar elbeszélése

Itt egy kis kitérőt teszek, elmondom, hogy mi történt Al-Haiban azután, hogy elhagytuk a várost. Ezt Omar elbeszéléséből tudtuk meg. Omar Al-Hai lakója volt, nekünk tolmácskodott, kivonulásunk után néhány hónappal találkoztunk vele. A fegyveresek 3-án, 4-én jöttek be a városba. Akkor körülbelül 200-an voltak. Minket nem akartak megtámadni, elvégre semmi fenyegetést nem jelentettünk számukra, s tisztában voltak azzal, hogy 5-én elhagyjuk a várost. Ellenben kivonulásunkból egy ragyogó PR-akciót csináltak. Alig hogy kitettük a lábunkat, állig felfegyverkezve megjelentek bázisunknál, s azt követelték az ICDC harcosaitól, hogy engedjék be őket. Azok kezdetben tiltakozni próbáltak, ebben élen járt egy őrmester, aki az egyik fegyverest pofán is vágta. A fegyveresek azonban megfenyegették őket: kivégzik valamennyiüket, családjukkal együtt, sőt, rokonaikat is megölik. Ez megtörte az ICDC ellenállását, és beengedték őket. Azonnal lefegyverezték az ICDC katonáit, s elkobozták tőlük azt az arzenált, amit ott hagytunk nekik. Volt ott vagy 100 automata, néhány RPG-7-es, meg egy halom lőszer. Egy pár gárdista átállt hozzájuk.

A koalíció kezéből teljesen kicsúszott Al-Hai ellenőrzése. Az amerikaiaknak nem volt rá lehetőségük, hogy rendcsinálásra oda vezényeljék egységeiket. Április 4-én harcok kezdődtek Nadzsafban és Falludzsában, néhány nap múlva meg felkelés tört ki Dél-Irak valamennyi jelentősebb városában. Al-Hai néhány hónapra bandita-enklávévá vált, egész Vaszit tartományból ide jártak a fegyveresek: itt tanácskoztak, itt gyógyították sebeiket, s úgy általában úgy érezték, hogy teljes szabadságot élveznek. Fegyveres csoportjaik szabadon jártak-keltek a városban, lövöldöztek, "forradalmi adó" szedtek a boltosoktól és a kereskedőktől, a nyílt utcán adták-vették a fegyvereket.

A Delta-bázisra úgy érkeztünk meg, hogy semmi rendkívüli nem történt velünk útközben. Zászlóalpékánk bejelentette, hogy az Al-Haiban teljesített szolgálatunk kivonulásunkkal nem ért véget, mostantól majd Al-Kutból járunk oda járőrözni. Hát ezt a bejelentést enyhén szólva kétkedéssel fogadtuk. Ha nem tudtunk eredményesen tevékenykedni akkor, amikor bázisunk volt Al-Haiban, akkor most hova vonulhat vissza, vagy honnan várhat segítséget egy bajba került járőr, hová evakuálhatnánk sebesültjeinket, hol foglalhatnánk védőállást és hol tarthatnánk magunkat legalább addig, amíg segítség érkezik? De ha odaküldünk pl. egy két BTR-ből álló járőrt, az a főerőktől 60 kilométernyire lesz, s ha valami történik velük, mire odaér a segítség, írmagjuk sem marad.

A Delta-bázis a városon kívül, a Tigris mellékfolyójának túlpartján volt. Magában a városban Szemenov kapitány parancsnoksága alatt a 3. század három szakasza járőrözött és látta el Vaszit tartomány vezetőségének és a polgármesteri hivatalnak védelmét. Szemenov százados (hívójele: Lavina-100) katonailag igen képzett tiszt volt, de kíméletlenül beletaposott a személyi állomány lelkivilágába, a farkukra lépett és "megtépte" őket. Ők a Tigris másik partján, a SZIMIK bázison állomásoztak. Még le sem pakoltunk teherautóinkról, amikor olyan információk érkeztek onnan, hogy a városban gránátvetőkkel felfegyverkezett emberek mászkálnak. Előző nap este egyébként rálőttek a "Delta" kommandósainak dzsipjére, amikor felderítő úton voltak a városban.

Elhatározták, hogy szakaszunkat a 3. század említett három szakaszának megerősítésére küldik. Én pluszként kaptam egy "Muha"-t [RPG-26], s felkerekedtünk. A Delta és a SZIMIK bázis közt légvonalban nem volt nagyobb a távolság 700 méternél, de hogy oda jussunk, egy hurkot kellett megtennünk a folyó mellett, s közben át kellett kelnünk 3 hídon. Legjobb esetben is tíz percnyi út. Probléma nélkül odaértünk. A SZIMIK bázison szinte vibrált a levegő a feszültségtől. Sorstársaink elmondták, hogy gránátvetőkkel és automatákkal felszerelkezett fegyveresek egy cseppet sem rejtőzködve, sőt, mórikálva magukat sétálgattak a folyó mentén, s fenyegető gesztusokat tettek a mieink felé. Azonban egy lövést sem adtak le. Mesterlövészeink célgömbjükön tartották néhányukat, de nem kaptak tűzparancsot.

Az éjszakát a folyóparton töltöttük. Körös-körül nyugalom, csak nagyon hideg volt, ezért engedélyt kaptunk, hogy egymást váltva be-bemásszunk a BTR-be melegedni. Egy apróság történt csupán: az infrán megláttam, hogy a túlparton egy kisteherautón felfegyverkezett emberek érkeznek a malomhoz, – ez egy nagy szürke épület volt – s sietve bemennek a kapun. Az operatív ügyeletes jelentésemre azt felelte, hogy azok akár rendőrök is lehettek, és egy tanáccsal is szolgált: "Fokozottabban figyeljetek!". Hajnaltájt BTR-ünkbe bekukkantott a harmadik század egy tisztje (a sötétben nem tudtam megállapítani, hogy ki is az). Megkérdezte, hogy hányan jöttünk, majd elmagyarázta: jobbra tőlünk van a legszélső állásunk, ott az ő emberei, meg az ICDC néhány gárdistája őrködik. A helybeliek reménytelen esetek - s érződött, hogy ezt igen komolyan mondja, - ma már egyszer megfutottak az őrhelyről, amikor megjelentek a fegyveresek. Remélem, ti nem lógtok meg, kitartotok?

Éjszaka semmi különös nem történt.

Reggel aztán elküldtek minket a Delta-bázisra kajáért. Amikor két BTR-ünkkel meg az élelmiszerrel megrakott Urállal [tehergépkocsi] elértük az első közúti ellenőrző-áteresztő pontot, a városban már dúlt a harc, s már veszteségeink is voltak. Idáig hallatszott az RPG-k robbanása és a nehézgéppuskák zakatolása. A könnyűfegyverzet hangját elnyomta a nagyobb kaliberűek döreje. A bejáratnál, szemben a fegyver töltő-ürítő hellyel állt a felderítő század gránátvetővel kilőtt BTR-e.

[Akárcsak békeidőben a laksiban... Az őrszolgálatra indulók, illetve az onnan bevonulók kizárólag csak az arra kijelölt, biztonságossá tett helyen tölthették meg élessel, illetve üríthették ki fegyvereiket. Ékes példája annak, hogy az ukrán parancsnokság valóban békefenntartásra, nem pedig háborúra készült – a ford.]

A lövés elöl, bal oldalán érte a járművet. Függetlenül attól, hogy az oldalt egy földdel töltött faláda védte, ez kevésnek bizonyult. A gránát leszakította a láda sarkát, és egy lyukat égetett a páncélba, – ennek méretét akkor öklömnyinek becsültem. Ekkor kapott halálos sebet Ruszlan Androscsuk géppuskás. Nehéz leírni azt az érzést, ami akkor eluralkodott rajtunk. Amíg szakaszpékánk a főnökséggel tanácskozott, bekapcsoltuk Szerega Bondarenko hordozható, a zászlóalj hullámsávjára beállított rövidhullámú adó–vevőjét. Az éterben teljes káosz uralkodott. Azt, hogy ki beszél és kinek, nehéz volt kitalálni, az esetek felében nem használták hívójelüket, s minden szöveget a lövések és robbanások szakadatlan kakofóniája kísért. Néhány mondat örökre emlékezetembe vésődött:

– Gránátokkal szórnak meg minket!!! Ezek az állatok gránátokat hajigálnak felénk!!!

– Jobbra gránátvető! Nyírd ki!

– Már három sebesültem van! Mit csináljak?

– Húzz el onnan!

– Ugyan, menj a p....ba!

– Megértelek, de mégis húzz el onnan!

– Hol vannak az embereid?!!

– Nézd a nádast, a nádason át jönnek!!!

Hallható volt, hogy akadt, aki már pánikba esett, más meg ellenkezőleg, szinte dermesztő hidegvérről tett tanúbizonyságot.

Bár takarékoskodni kellett volna az elemekkel, nem tudtunk ellenállni a kísértésnek és nem kapcsoltuk ki a rádióállomást. Mindenki számára érthető volt, hogy mennünk kell, segíteni a mieinknek, de merre menjünk? A SZIMIK-en szintén állt a bál, ott is folyt a harc, az odavezető hidat állítólag aláaknázták, a megközelítési utakat meg RPG-vel lőtték. Az éterben elhangzottakból világossá vált, hogy Dolfot egy kis csapat harcossal valahol a polgármesteri hivatal közelében körülzárták. Arról azonban leghalványabb elképzelésünk sem volt, hogy pontosan hol vannak. Pár perc múlva végre parancsot kaptunk: "Menjetek be a városba, s segítsetek a mieinknek!" Az Uralt élelmiszerestől az ellenőrző ponton hagytuk, mi meg a két BTR-rel elindultunk.

A háború nem volt mindenkinek a szíve csücske...

És ezzel elkezdődött az, amitől mindannyian tartottunk, bár tudtuk, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik, s minden megtörtént velünk, ami "Jasztreb" [a szakaszparancsnok] parancsnoksága alatt várható volt. Mindannyiunkat, beleértve a "fülesbaglyokat" is, bezavart a BTR belsejébe, s megparancsolta, hogy minden nyílást zárjunk le. Szerencsére ezt a parancsot senki sem hajtotta végre: tisztában voltunk azzal, hogy mit művelne velünk egy RPG találat esetén a kumulatív gránát robbanása. Vagy háromszáz méternyire távolodtunk el a bázistól, elértük az első gátra vezető feljárót, amikor a lőrésen kinézve torkolattűz lángnyelveit vettem észre egy épület tetején. Ennek udvarán egy nagy, terebélyes fa állt. Néhány lövedék kis homokgejzíreket vert föl BTR-ünk mellett, a következő már csendülve lepattant a páncélról. A homokzsákokból, amikkel körberaktuk járművünket, peregni kezdett a föld.

Felkiáltottam: "Tüzelnek ránk! Az ellenséges lőállás: az utca harmadik házának teteje, a nagy fa mellett!" - bár jobb lett volna, ha nem teszem ezt, de mit csináljak, működni kezdtek reflexeim. A könnyű lőfegyverek tüze nem árthatott nekünk. A BTR ahelyett, hogy növelte volna sebességét, lecövekelt egy teljesen nyílt helyen. Aztán még rosszabb következett. A szakaszpéká ahelyett, hogy kiadta volna a "TÜZELJ!" parancsot, rátapadt a parancsnoki megfigyelő műszerre [PMM - alapjában egy forgatható periszkóp] és rákérdezett:

"Hol?"- Azt az átkozott PMM-et legyártása óta senki nem tisztította meg, mostanra meg teljesen betömítette az iraki por. A harc után megnéztem - AZ ÉG EGY VILÁGON SEMMIT NEM LEHETETT RAJTA ÁT LÁTNI!!!. Ráadásul a BTR olyan szög alatt állt a tűzfészekhez képest, hogy a műszert nem is lehetett irányába fordítani. Tovább lőttek minket. Ezúttal mindenki látta ezt, aki a jobb oldalon ült. Most már a sarokház tetejéről és a nem messze álló benzinszállító tartálykocsi alól is lőttek. Amikor a páncélzat még megcsendült néhányszor a golyóbisoktól, a szakaszpéká olyasmit tett, amivel igen elkeserítette az egész szakaszt. Ahelyett, hogy maga határozott volna, a józan ész és az erő alkalmazására kiadott világos instrukciók ellenére - ezek alapján azonnal ki kellett volna adnia a tűzparancsot - hívni kezdte a zászlóalj hadműveleti ügyeletesét:

– 695...

– Vételre kapcsolok...

– 695, Jasztreb vagyok, tűz alá vettek, engedélyezi, hogy választüzet nyissak?

A 695-ös vagy nem hallotta a légköri zavarok miatt, vagy nem akart felelni; bölcsen úgy gondolta, hogy a helyszínen levő parancsnok ismeri ki magát legjobban az adott szituban...

– 695, vétel? 695, Jasztreb vagyok, 695, engedélyezed, hogy tüzet nyissak? - folytatta a rövidhullámú adó-vevő mikrofonjába üvöltve. Aztán végre-valahára hozzánk is szólt:

– Misa (ő volt a KPVT-t kezelő géppuskásunk), te látod? Mert én abszolút semmit nem látok!

Mi azonban látjuk!!! S ez nem elég neki? Ezúttal az amerikaiak segítettek ki minket. Két Humvee állt tőlünk jobbra. Észrevették, hogy kereszttűzbe kerültünk, s a világ minden kincséért sem vagyunk hajlandóak választüzet nyitni. Nehézgéppuskáikkal avatkoztak közbe; a sarokház mellett felszökkentek a becsapódások keltette homok-szökőkutak. Misa meglátta, hogy az amerikaiak merrefelé szórják az áldást. Nyilvánvalóan rájött; ha most hallgat, mindannyiunk számára siralmasan végződhet az eset. Felkiáltott:

– Látom!

Jasztreb csak Misa "jóváhagyása" után szülte meg parancsát.

Emlékszem arra a hatalmas megkönnyebbülésre, és szinte magamon kívül voltam az örömtől abban a másodpercben, amikor meghúztam az elsütő billentyűt. Már nagyon elegem volt a kiszolgáltatott élő célpont szerepéből. Mi, a járművünk jobb oldalán ülők megszórtunk minden helyet, ahonnan lőttek ránk. Kényelmetlen volt így lőni, egymás közelsége zavarta tevékenységünket. Ekkor hálát adtam Istennek azért, hogy megkockáztattam: parancsnokaim elől eltitkolva belőttem automatámat. A tetőről, arról a helyről, ahol az első tűzfészket felfedeztem, lezuhant valami feketeség. Úgy látszik, valakit telenyomtunk ólommal. A ránk irányuló tűz egy időre lecsendesedett.

Pontosan alegységünkkel szemben, már bent a városban, ellenséges gránátvetősök tevékenykedtek. Magukat a lövészeket nem láttuk, de pozíciójukat pontosan meg lehetett határozni a kilövéskor keletkező porfelhő és fehér füstgomolyag alapján. Ha már a szakaszpékánk úgy határozott, hogy itt fogunk álldogálni, akkor jó lett volna, ha legalább az úttestről lehajtunk addig, amíg valamelyik közülük meg nem fordul, s nem minket vesz célba. Ha lehajtunk, az csökkentette volna BTR-ünk látható sziluettjét, sőt, homokkal álcázhattuk volna, ehhez azonban ki kellett volna mászni járművünkből.

Szakaszpékánknál azonban láthatóan elfogyott a mersz, s a későbbiekben nem volt hajlandó "átlépni" semmiféle küszöböt. Erre a javaslatra válaszul kijelentette:

– Ez az, ami nem megy, barátocskám, ott elakadnánk. (A században történt egy furcsa eset: miközben egyik BTR-ünk üldözött egy autót, a folyó irányába lerepült az útról, s gyakorlatilag félig elmerült. Nyilvánvaló, hogy ez váltotta ki pékánk fóbiáját.)

Mint aki nem hallja, felcsaptam a kibúvónyílás fedelét s kikászálódtam. Az út mentén a talaj szokásosan kemény volt, a porban BTR és BRDM [páncélozott felderítő harcjármű] keréknyomok látszottak. Szakaszparancsnokunk aggodalmát cáfolva jobbra, vagy száz méterre tőlünk, két amerikai dzsip rejtőzködött a töltés fedezékében, alig látszott belőlük valami - mintha kicentizték volna. A látottakat azonnal jelentettem parancsnokomnak, de az továbbra is csak a magáét hajtogatta:

– Elakadnánk, a duma bejezve!

Aztán általam követhetetlen gondolatmenttől vezérelve megparancsolta, hogy forduljunk meg és induljunk visszafelé. Harminc méternyi gurulás után megálljt vezényelt, újra az úttest kellős közepén. Túloldalon figyelő "haverjaink" a számukra is érthetetlen manőver után ismét lőni kezdtek ránk. Parancsnokunk meg ismét megbocsájthatatlanul sokáig nem adott utasítást a választűz megnyitására. Végül a két KPVT és kézifegyvereink összpontosított tüzével újra arra kényszerítettük ellenségeinket, hogy abbahagyják a tüzelést. Ekkor Misa lövései eltaláltak egy, fedezékéből rosszkor kiugró gránátvetőst, de annak vetőcsövéből még kicsúszott a gránát. Azt valószínűleg eltalálhatta egy nyomjelző lövedék, mert lőportöltete begyulladt, s szikrát hányva búgócsigaként pörögni kezdett. Erre az egész deszant üvölteni kezdett a parancsnokra, s ő végre-valahára belátta, hogy jobb, ha lefarolunk az útról.

Az úttöltés bizonyos fedezéket jelentett, mi megkönnyebbülve egyre határozottabbak lettünk. A házak, ahonnan lőttek ránk, átlag 350-400 méternyire voltak tőlünk, azaz a gránátvetők hatásos lőtávolságán belül. Sajnos a szakaszpéká továbbra is arra kényszerített minket, hogy mindannyian járművünkben maradjunk, ez jelentősen csökkentette tűzerőnket, hiszen csak azok lőhettek, akik a BTR ellenség felé eső oldalán voltak. Különösen Max érezte szarul magát; mesterlövész puskájával képtelen volt megfordulni a "doboz" belsejében. Környezetünk helyzetét sem tudtuk megfelelően szemmel követni. Szerencsére hátunk mögött jobbra bázisunk területe volt, hátul balra meg úgy 500 méternyire egy házcsoport, ahonnan semmiféle ellenséges tevékenységet nem tapasztaltunk. Tehát a hátunkat többé-kevésbé biztonságban érezhettük. Pillanatnyilag második rajunk BTR-je tőlünk balra állt. Jobb szárnyunkat az első útellenőrző pont és a "Delta" két amerikai Humvee-je fedezte.

Az amerikaiak csapata néhány lövészből, két nehézgéppuskából és egy mesterlövészpárból [megfigyelő + lövész] állt. A rendelkezésünkre álló tűzerő több mint elegendő volt. Lényegileg itt már semmi tennivalónk nem volt. Ha elhallgattatjuk az ellenséges tűzfészkeket, kapott parancsunk értelmében tovább kellett volna indulnunk, be a városba, de parancsnokunknak más volt ezzel kapcsolatban a véleménye. A tűzharc intenzításából és a rádióból hallott üzenetváltásokból megtudhattuk, a városban folyó csata döntő fázisába lépett. Az RPG-k robbanásai egymást követve szinte összefolytak. A felkelők gránátvetősei a Tigrisen át a nyúlgát és a főgát közti állásainkat lőtték. Magukat a kezelőket nem láttuk, (egy sekély gödörben foglaltak állást) de őket is ragyogóan elárulták a lövés leadásakor keletkező por-és füstfelhők. Csak a vak nem vette észre őket. A sarokháztól - kiváló hivatkozási pont volt mellette: három magas pálma - az iskolaépület melletti kis ligetig húzódó vonalon voltak lőállásaik. Az éterből meg állandóan olyan célmegjelöléseket hallottunk, amik erre a területre vonatkoztak. Azt tanácsoltuk, hogy vegyük őket tűz alá RPG-vel és GP-25-össel, hiszen lövészfegyvereinkkel nem érhettük el állásaikat. Ekkor felordított parancsnokunk, s ettől égnek állt a hajam!

– Mire akarsz lőni? Börtönbe akarsz kerülni?

Egy másodpercnyi szünetet tartott, majd folytatta. A szóáradat közben többször elhangzott: "Azt akarod, hogy miattad börtönbe kerüljek?" Ezek a szavak világosan arra utaltak, hogy parancsnokunk nem volt hajlandó tudomásul venni a nyilvánvaló tényeket – a "béketeremtősdi" játék befejeződött, igazi háború kezdődött, s most bizony ennek megfelelően kellene cselekedni. "Ha vége lesz ennek, nem vonnak e felelősségre?" – ez a gondolat motoszkálhatott fejében minden cselekedetekor. Világossá vált, hogy most bizony nem fogunk mi semmiféle városba benyomulni, és sem a felsőbbség parancsa, sem a felelősségérzet, de még az sem, hogy a városban harcol Dolf barátja, nem fogja szakaszpékánkat arra késztetni, hogy előre nyomuljon. Mintha attól félne, hogy az éterben valaki meghallja hívójelét, nem volt hajlandó kapcsolatba lépni szakaszunk másik járművével, az elöljáró parancsnoksággal való hírösszeköttetés meg már szóba sem került. Még átkiabálni is hiába próbált Szaska, a 2. raj parancsnoka, hogy valami utasítást kapjon. A PMM-hez tapadva úgy tett, mintha nem hallotta volna meg sem az adóvevőből állandóan hangzó hívást : "Jasztreb, én Jasztreb-2 vagyok, mit csináljak?", sem a részünkről elhangzó csúfolódást: "Mi a f...ért álldogálunk itt? Később Szanja elmondta:

– Egyszerűen köptem egy nagyot, s megértettem, hogy csak magamra számíthatok.