Itt olvasható az ukrán békefenntartó személyes beszámolójának második része. Folytatás két hét múlva.
***
Al-Haiban töltött első napjaimban igen erős benyomások értek, világosan emlékszem rájuk: a nagy, vörös Napra, a naplemente visszaadhatatlan színárnyalataira, a müezzinek kántálására, a mecsetekre, a nemzeti viseletbe öltözött helyi lakosokra, a fügepálmákra, az arab beszédre – mindez egy valószínűtlenül egzotikus kaland képzetét keltette, aminek leírására nem hiszem, hogy bármikor meg fogom tudni találni a megfelelő szavakat.
Ráadásnak ott volt a bázis körül folyó állandó, rendszertelen lövöldözés. Az első pillanatban arra gondolsz, hogy okvetlenül rád lőnek, s keresed a célt, hogy egy válaszsorozattal elhallgattasd. Ezt pár nap alatt megszokod. Lövöldözni a városokban: Irakban nemzeti szórakozás. Minden házban van fegyver. Az arabok lövöldöznek okkal és ok nélkül. Megfialt a szamár - lövöldöznek, megdurrantotta az asszonyt - lövöldözik, ha a kedvenc focicsapat gólt lő, az egész égboltot nyomjelzős sorozatok borítják. Nem ritka dolog az sem, hogy automata segítségével oldják meg a családi vitákat és konfliktusokat, és persze ez a legnyomósabb érv a bűncselekményeknél is. A fentieknek semmi közük nincs magához a háborúhoz, ezt a partizán-formációk vívják a koalíciós erők, a helyi rendőrség és az ICDC (Iraki Polgári Önvédelmi Hadtest, más néven Iraki Nemzeti Gárda) ellen. Az összes város közül, amiket később sikerült felkeresnem, Al-Haiban lövöldöztek legtöbbet. Szerintem azért volt ez, mert mi lényegében nem reagáltunk a lövöldözésre. Azokban a városokban, ahol az amerikaiak járőröztek, az arabok sokkal visszafogottabban viselkedtek, mert egy meggondolatlanul eleresztett sorozatra azonnal válasz érkezhetett egy MARK-19-es automata gránátvetőből, vagy egy Browning M-50-es (M2) géppuskából. A szolgálat napjai egyforma ritmusban teltek. Egy nap a bázis őrzését ellátó csapatban, a következő nap ellátmányért a Delta bázisra megyek a konvojjal, harmadnap reggel és este járőrözés a városban. Minden kivonulást új kalandként élünk meg.
Az első kivonulás egy éjszakai járőrözés volt. Három BTR-rel indultunk el, mi a páncélzaton ültünk. Infravörösben látjuk a várost. Egy sötét sikátorban valaki elereszt egy sorozatot. Lőjünk - ne lőjünk? Semmi érdemlegest nem látunk...Elhúzunk...Mérhetetlen mennyiségű fegyver van a helyieknél. Az első, városba történt kivonulásunkkor elkoboztunk egy "Kalast", néhány perc múlva meg egy "Colt 1911-es” pisztolyt. Aztán mentünk tovább. Nincs olyan kivonulás, hogy ne akadna egy-két elkobzandó "cső" (szleng - "cső": valamilyen lőfegyver). Beretták, Makarovok, TT-k, Browningok, no és természetesen iraki gyártmányú AK-47-esek és AKM-ek. Azoktól szedtük el a fegyvereket, akiknek nincs fegyvertartási engedélyük.
Fokozatosan kezdett kiderülni, hogy milyen is a viszony zászlóaljunk és a 6. dandár között, hogyan is értelmezik az ukrán kontingens előtt álló feladatokat. Én azt mondanám, hogy ez kutya-macska barátság volt. Mi mással lehetne azt magyarázni, hogy nem kaptuk meg az érvényben levő iraki dokumentumok mintapéldányait, olyanokat, mint a koalíciós erők által kiállított fegyvertartási engedélyé, vagy a rendőrigazolványé? A legkeresettebb terroristákról nem kaptunk sem személyleírást, sem fényképet...
Egy tipikus eset: megállítunk egy kocsit, átkutatjuk, találunk egy automatát. "Sziljah kart aku?" (Van fegyvertartási engedély?) - kérdezzük a sofőrtől. "Aku, aku" (Van, van!..), aztán a kezedbe nyom valamiféle papirost -kézzel írott és rajta a pecsét fekete-fehér, xeroxmásolat. Azt mondja, hogy ez az engedély. -Menj a p...-ba az ilyen engedéllyel!, - az automát a BTR-be, a sofkát megy egy "gud bájjal" útjára engedjük, elvégre nem tartóztathatunk le mindenkit. Azt, hogy miként néz ki egy valódi fegyvertartási engedély, csak három hónap múlva tudtuk meg, akkor, amikor áttelepültünk Al-Kutba. Kialakult az a rendszer, hogy a rendőrségre csak azokat vittük be, akiknél nehéz fegyverzetet, pl. RPG-t vagy több "csövet" találtunk. Iraki mértékkel egy "Kalas" komolytalan tétel.
Színtiszta kupi, plusz XVIII. századi körülmények. Mintha nem is lenne kriminalisztika meg rendőri szakismeret. Már csak megszokásból is azt gondoltuk, hogy laminált, fényképes, pecséttel és holografikus védelemmel stb. ellátott dokumentumokkal lesz dolgunk. Hát rosszul gondoltuk. Pl. az Al-Kut polgármestere által kiadott rendőrigazolványok következőképp néztek ki: egy kicsiny, nyomtatáshoz használt papírból kivágott darab, átlátszó műanyagtasakban. A rajta levő pecsétek is olyanok voltak, mintha printerrel nyomtatták volna rájuk. Az ilyesféle vackok fele valószínűleg hamisítvány volt, és lehetővé tette a fegyveres banditáknak, hogy szabadon utazgassanak az országban. Hab a tortán, hogy a helyi rendőrségnek nem állt módjában megállapítani a letartóztatottak valódi személyazonosságát. Így általában a letartóztatott banditák is megúszták a dolgot azzal, hogy elvették tőlük fegyvereiket.
Irakba érkezve az ötödik dandár által addig használt fegyvereket kaptuk meg. Magától értedődik, hogy az általunk nem ismert fegyvereket be kell lőni. Azonban bármilyen hihetetlenül hangzik is, ezt a háborúban oly' fontos kérdést figyelmen kívül hagyták. Teltek a hetek, s mi kivonulásainkon be nem lőtt fegyverekkel tevékenykedtünk. Minden áldott nap lövöldöztek körülöttünk, minden nap felolvasták a felderítő jelentéseket: ezek az ellenállók fokozódó tevékenységéről, a koalíciós erők elleni támadásaikról, a szövetséges katonák veszteségeinek növekedéséről számoltak be. Zászlóaljunk parancsnoksága azonban, akárcsak korábban, úgy viselkedett, mintha üdülni jöttünk volna ide. Még a MESTERLÖVÉSZEK fegyvereit sem lőtték be. Egy kicsit előre szaladva közlöm, hogy ELSŐ HARCUNKAT IS BELÖVETLEN FEGYVEREKKEL VÍVTUK MEG. Később megtudtam ennek okát. Zászlóaljparancsnokunk nem szerette, félt a lövészettől, de ezt nem merte rábízni beosztottjaira. Így nyugisabb volt számára. Csaknem egy hónapja Irakban voltunk már, amikor Dolfnak sikerült "kiverekednie" a fegyverek belövését. Minden szükséges cuccot összeszedtünk ehhez, volt üres lőlap, lehetővé vált a célzóberendezések beállítása. Azonban a zászlóaljparancsnok vezette belövésből cirkusz lett: nyilvánvalóan úgy határozott, hogy jobb minél előbb túlesni ezen a kellemetlen procedúrán, s ezért mindenkit, akit lehetett, egy tömegben kivitt a lőtérre. Lőlapot nem engedett cserélni, üresre csak a belövést elsőként végrehajtók lőhettek. Fejenként 10 lőszert kaptunk, ezt egyszerre, bár szép komótosan el kellett lőnünk, ezután kimehettünk a céltáblákhoz. Megnézem a sajátomat - két tucatnyi megkülönböztethetetlen lyuk van rajta, azt, hogy melyik az én találatom, csak találgathatom. A többiek is így jártak. Szó sem volt a gondosan, ugyanoda célzott négy lövéses szériáról, meg a fegyver belövésének egyéb posztulátumairól, amit egyébként már az őrmesterek is kívülről fújnak! Mintha nem is létezne lőszabályzat! Nagyon berágtam. Automatámat a bázison lőttem be úgy, hogy a kerítésre feltettem egy vízzel töltött fémládát. Az ügyeletesnek meg azt jelentettem, hogy a helyi lakosok lőttek. Nemegyszer ilyen sumák módszerekhez kellett folyamodnunk.
Viszont ezután, április elején, az ukrán fegyveres erők számára oly' nevezetessé vált ápr. 6-i csata után a következő eset tanúja voltam. Amikor meguzsonnázva kijöttünk az étkezdéből, odajött hozzánk Szobora tábornok, a Központ-Dél hadosztály parancsnokhelyettese, s a fene tudja miért, úgy döntött, hogy elbeszélget velünk, egyszerű páriákkal. Természetesen imponálóan nagy tömeg gyűlt össze, főnökségünkből is ott voltak jópáran, persze a zászlóaljparancsnok is. Mindenkire vetett egy-egy fenyegető pillantást, nehogy valaki elkottyantson valami feleslegeset. Beszélgetés során Szaborától elhangzott a következő mondat: "Győződjetek meg arról, hogy be van e lőve mindenkinek a fegyvere", -majd a zászlóaljparancsnokhoz fordult: "342-es, (a zászlóaljparancsnok hívójele) neked belőtt fegyvered van?"
– Igenis, tábornok bajtárs, természetesen belőttük.
A dühtől rángatózni kezdett a vállam. A zászlóaljban legfeljebb két tucatnyi valóban belőtt automata van, belövetlen fegyverekkel küldte embereit harcba, s nem nyílik meg alatta a föld. S ez megy az egész hadseregben. Színtiszta sztrájk.
Akkoriban Irakban egyre forróbbá vált a helyzet. Nőtt a szövetséges katonák elleni támadások száma. Az olaszok, lengyelek és amerikaiak rendszeresen összetűztek partizán csoportokkal. Egyre gyakrabban kaptunk olyan értesüléseket, hogy aknára futott egy konvoj, vagy egy járőr, s csak az ukránokat - néhány jelentéktelen, lövöldözéssel kapcsolatos incidenst leszámítva - kerülte el a háború. Az azonnal világos volt, hogy előbb-utóbb elér minket is.
Számunkra komolyan először 2004. márc. 11-én vált büdössé a helyzet. Ekkor a Mahdi hívei által kezdeményezett tüntetés fokozatosan zavargássá nőtte ki magát. A feldühödött, kövekkel felfegyverkezett tömeg megrohamozta a városi polgármesteri hivatalt. Egymásnak ellentmondó parancsokat kaptunk, el-elindultunk, hogy kivonuljunk az események színhelyére, de jött a "lefújva" utasítás, s mi visszafordultunk, de továbbra is teljes harckészültségben ültünk "dobozainkban". A polgármester állítólag segítséget kért, de Al-Kut katonai parancsnoksága nem engedte, hogy beavatkozzunk. Törvényszerűen felmerült a kérdés: ha nem csinálunk semmit, mi a fenének jöttünk ide? Aztán olyan híreket kaptunk, hogy a polgármestert már hivatala erkélyére szorították ki szobájából. Végre elindultunk. Deszantunk (a BTR-ben levők) tagjaként beszorították mellém arab tolmácsunkat, ő velünk együtt dolgozott. Ezek az arabok - sokan közülük korábban a volt Szovjetunióban tanultak - nem örvendtek valami nagy bizalomnak sem köztünk, sem parancsnokainknál. Ők voltak a cintányérok közti levegő, azt kockáztatták, hogy bármelyikükhöz bármelyik éjjel belátogathattak Mahdi Hadseregének tagjai, s megbosszulandó a hitetlenekkel való együttműködést, egy bizonyos testrészénél fogva felakasztják őket, aztán végeznek egész családjukkal. Úgy vélem, hogy az ilyen tolmácsok csak egyféleképp kerülhették el klánjuk törvényszerű, kíméletlen bosszúját: felderítő jelentéseket adtak nekik tevékenységünkről. Állandóan a bázison lófráltak, gyakran résztvevői voltak kivonulásainknak, tüzetesen ismerték minden tevékenységünket. A városháza felé menet azt javasoltam a minket harcjárműveinkbe kényszerítő főnökségnek, hogy inkább gyalog, a BTR-ek fedezetében vonuljunk, képzeletemben ugyanis felrémlett, hogy egy gránátvető eltalálja a BTR-t, s szinte hallottam a túlzsúfolt "utastérben" élve égő emberek kiáltásait. Kot (ő volt a sofkánk) válla felett láttam a füsttel borított utcát, gumiabroncsok égtek, hallottuk a háborgó tömeg kiabálását, általános volt a káosz és semmit sem értettünk. Érzékelésem felerősödött, elkapott a hév, ujjam görcsbe rándult. A mellettem rázkódó tolmács rimánkodott:
– Csak ne lőjetek, csak ne lőjetek! - Ezzel csak olajat öntötök a tűzre.
– No akkor mássz ki, s nyugtasd meg a sajátjaidat!
– De azonnal megölnének!!!
– Akkor meg dugulj el, és ne zavarj!
Nem tettünk meg hetven métert sem, amikor fülsüketítően csendülő ütések érték a páncélzatot, s erre mindenki összehúzta magát. Azonban ezek nem lövések voltak. A közeli iskola kerítése mögül kőzápor zúdult járművünkre. Elkezdődött a lövöldözés. Hallom, hogy tüzelni kezdenek a "fülesbaglyok" [a BTR mindkét oldalán egy-egy figyelésre kijelölt harcos], Paramon - RPK-kezelő géppuskásunk - szidja Vitalikot, aki akadályozta, hogy behúzódjon a BTR belsejébe. Nem volt igaza, bent egy kummányi hely sem volt, mindkét oldalon 4-4 fővel, teljes létszámmal indult útnak deszantunk. A lőrésen át látom, hogy elhúz mellettünk Dolf (századparancsnoki) BTR-je, s minden csőből riasztólövéseket ereget az ég felé. Fülsüketítően dörög a KPVT, a helybeliek meg szétszaladnak. Nem sokáig tartott a csönd. Észrevették: nem akarunk úgy tüzelni, hogy sérülést okozzunk, s újra gyülekezni kezdtek. (Ebben a helyzetben nem vált volna kárunkra, ha van nálunk vaktöltény, könnyfakasztó gáz, s van néhány vízágyúnk.) Igaz, ezután senki nem dobált minket kövekkel. Néhány percig az utcán manővereztünk, majd egy kicsit távolabb gurultunk, az egyik BTR meg belegabalyodott a szögesdrótba. Röviden szólva igaz kupi volt. Mind a mai napig nem értem, hogy a helybeliek miért nem gyújtották fel akkor egész századunkat.
Fél órával azután, hogy a lázadás gyakorlatilag befejeződött, s úgy látszott, hogy a felek tárgyalóasztalhoz ültek, gúnyolódásnak tűnő engedély érkezett Al-Kutból, a törzstől. "Adjatok le néhány riasztó lövést a KPVT-kből." Két óra múlva meg, amikor már belefáradtunk az utcán való lézengésbe, s mindannyiunk számára világossá vált, hogy a mai napra vége a "háborúnak", s ideje lenne visszamenni a körletbe, a zászlóaljuk Al-Kutból segítségként hozzánk küldte a zászlóalj visszamaradt részét, meg a dandár felderítőszázadát - ez utóbbit parancsnoksága alá helyezték. Az a rohadt polgármester meg, aki a század határozott fellépésének köszönhette, hogy épségben maradt, később elment Al-Kutba, s panaszt tett ellenünk a dandárparancsnokságon. Azt mondta, hogy senki nem kérte beavatkozásunkat, mi magunktól tolakodtunk oda, s abszolút feleslegesen lövöldözni kezdtünk.
"Egy birkanyáj egy oroszlán vezetésével oroszlán csapattá, egy csapat oroszlán egy birka vezetésével birkanyájjá válik."
Eltelt néhány nap. Éjszakai őrjáratra készültünk. Beültünk a BTR-ekbe, Paramon volt a bal-, én a jobb oldali "fülesbagoly". Odajött szakaszparancsnokunk:
– Megváltozik a terv. A helyi rendőrségtől jelzést kaptunk, hogy a téglagyár közelében levő hídnál egy automata fegyverekkel felszerelkezett csapat kirabolja az arra járó autókat. Kimegyünk a helyszínre és elkapjuk őket.
Príma. Kihajtottunk az útra és előre. Kot úgy nyomja a gázt, hogy beremeg a BTR, a szél meg sisakostól igyekszik letépni a fejemet. Az amerikai éjjellátó készülékemen zöld színben látom, hogy miként rohan el mellettünk a puszta táj. Paramon a bal oldali megfigyelő. Az üzem közelében, balra előre álló autók stoplámpái égnek. Néhány száz méterre tőlük kikapcsoltuk a fényszórókat, s a BTR mögé rejtőzködve gyalog nyomultunk előre. Amikor észrevettek minket, az autók mellől elindult felénk a helyi rendőrség egyenruháját viselő néhány ember, s odajöttek hozzánk. Szavaikból és élénk gesztikulálásukból azt hámoztuk ki, hogy a banditák egy fehér autóval Al-Kut felé távoztak. Beugrottunk a BTR-ekbe, s üldözésükre indultunk.
Megyünk, megyünk, az országúton nincs senki, még szembejövő autókkal sem találkozunk. Alaposan eltávolodtunk Al-Haitól, már nem volt messze Al-Kut, és még mindig nem találkoztunk senkivel. Balra valamiféle mező vagy veteményes van, az éjjellátóban meg egy falucska látszik, úgy egy tucatnyi házból állhat. Úgy határoztunk, hogy felhagyunk a kilátástalan üldözéssel, de hogy ne térjünk vissza üres kézzel, felállítottunk egy útellenőrző pontot, hogy majd leállítunk néhány autót, csak tán sikerül elkoboznunk néhány csövet. Néhány perc múlva megállítottunk egy mikrobuszt. Vetál lomolt a cuccok közt, én hátulról-oldalról fedeztem, balról meg Paramon tartotta szemmel a falut éjjellátójával. A mezőn, Paramon oldalán tűzharc tört ki. Világosan látszottak az automaták csövéből kicsapó lángnyelvek. A mezőn álló világos színű autó mellől lőttek, két vagy három csőből a falu felé tüzeltek, ahonnan szintén sorozatokkal feleltek. Az első lövések eldördülésekor szó szerint "teleportáltam" magam a páncélzat mögé, s a csövet kidugva célba vettem azt a helyet, ahol fel-fellobbantak a lövések lángnyelvei. Egy másodperc múlva csatlakozott hozzám Vetal és Szanja Konovalov. Szakaszparancsnokunk észrevette, hogy mire készülődünk, s ránk ordított: "Ne lőjetek!". Általában ez volt a kedvenc parancsa, jó párszor hallottuk tőle extrém helyzetben. Egy kicsit késlekedve Paramon is átfutott a mi oldalunkra. A leállított busz utasait elengedtük, nem kutattuk át őket.
Világos; azok vannak előttünk, akiket kerestünk. A banditák behatoltak a faluba, de ott ellenállásba ütköztek. A lövöldözés vagy két percig tartott, aztán a világos színű gépkocsi kikapcsolt világítással egy földúton az országút felé indult. Elkapott minket a hév! Ez már igazi vadászat, fut a vad! Háromszáz méterrel előttünk kellett kijönniük az országútra. Az asztal simaságú pusztaságon azonban nem maradhattunk sokáig észrevétlenek, ezért határozottan kellett cselekednünk. A következő tervet ajánlottuk: Közelítsünk feléjük 100-150 métert, amíg meg nem látnak minket (a személyzet üljön ki a páncélzatra a lőtorony mögé, hátha gránátvetőt vet be az ellenség), a toronygéppuskával párhuzamosított fényszóróval vakítsuk el őket, majd tőlük balra is, jobbra is eleresztünk pár rövid sorozatot a KPVT-ből, így rájuk ijesztünk, s megadásra kényszerítjük őket. Abban az esetben, ha ellenállást tanúsítanak, a két BTR-en elhelyezkedő szakasz teljes fegyverzetével, gránátvetőivel és nehézgéppuskáival cafatokra lőheti ezt a lemezkasznit. Hát nem így lett!
Parancsnokságunk, amit jelen pillanatban szakaszparancsnokunk és törzsfőnökünk képviselt, nyilvánvalóan nem égett a vágytól, hogy fegyveres összetűzésbe keveredjünk, bár elsöprő túlerőben voltunk. Ahhelyett, hogy parancsot kaptunk volna az előre mozgásra, a törzsparancsnok egy később szállóigévé vált utasítást adott: "Álldogáljatok, álldogáljatok, ők maguktól is felétek fognak közeledni!". Az történt, ami várható volt. Még tíz méterük volt hátra, hogy kiérjenek az országútra, amikor észrevettek minket, s kezdtek megfordulni. Üldözésükre indultunk. Bonyolította a helyzetet, hogy BTR-ünk farral állt feléjük, így nekünk is meg kellett fordulni. A másik raj BTR-je - abban törzsfőnökünk parancsnokolt - ügyesen kikerült minket, s vagy 400 métert előre ment, s lezárta az országútra vezető feljárót. Közben a banditák autójának sikerült vagy kétszáz métert megtennie visszafelé a mezőn. Az infrán kiválóan láttam, hogy kikapcsolt fényszórókkal lassan halad előre egy keréknyomban. Látva, hogy a mi BTR-ünk is túlságosan nekilendült, s már-már túlrohan a földút lejáratán, odaordítottam ezt Kotnak, de nem értett meg azonnal. Ráfordultunk a mezei útra, s lassan csökkenteni kezdtük a távolságot. Láttam, hogy a gépkocsi megáll, úgy 300 méter lehetett köztünk a távolság. Balra tőlünk egy öntözőcsatornában víz folydogált, jobbra valamiféle veteményes volt. Rá kellett volna kapcsolni, de törzsfőnökünk utasítást adott, hogy álljunk meg.
– Nem megyünk tovább, nincs út. - Ez nyilvánvaló hazugság volt, egyszerűen nem volt kedve tovább folytatni az üldözést. Dühösen csúsztam be a nyíláson a járműbe, hogy ne hallja meg káromkodásomat. A mellettem ülő Szanja Konovalov állította föl a diagnózist:
– Betojtak!
Tíz percünk telt el azzal, hogy Kot hátramenetben kifaroljon az országútra. Az éjjellátóban kitűnően láttam a mezőn kikapcsolt lámpákkal álló gépkocsit. A banditák valószínűleg már sorsára hagyták, s gyalog menekültek tovább. Eme üldözés szerencsétlen kimeneteléhez fűződő elmélkedést szívderítőnek egy cseppet sem mondható gondolat kísérte: hogyan fogunk harcolni olyan emberek vezetésével, akik nem képesek eligazodni a legelementárisabb harchelyzetekben sem?
Akkori kalandunk azonban ezzel még nem ért véget. Bajtársamat, Dima Zabirovot kikészítette a gyomra. Egész nap fájdalomról panaszkodott, nem is vonult ki velünk. Estefelé rosszabbul érezte magát, s századunk szanitéce, attól tartva, hogy súlyos vakbélgyulladása lehet, kihívta a mentőhelikoptert. Megparancsolták, hogy azonnal térjünk vissza, s biztosítsuk a leszállóteret. A leszállótér egy üres telken volt, közvetlenül a bázis mellett, azaz bent a városban, ami szabályzatunk szerint egyúttal azt is jelentette, hogy nem veszélytelen. Körbevettük a telket és lezártuk az oda vezető utcákat. Néhány perc múlva, akárcsak egy kísértet, kikapcsolt fényekkel megjelent egy "Black Hawk". Ahogy közeledett a helikopter, fellőttünk néhány jelzőrakétát, a leszállótérre meg bedobtunk egy pár fényjelzőt.
Később kiderült, hogy nem kellett volna ezt csinálnunk: az amerikaiak kizárólag éjjellátó műszerekkel repülnek, tudták, hogy hol keressenek minket, rakétáink nélkül is kiválóan láttak minket. Egy másodpercre felvillantották reflektorukat, mert igyekezetünkben elvakítottuk őket. "Menetből", mindenféle forduló és körözés nélkül leszállt a gép, a deszantosok fülkéjéből kiugrottak a fedező csoport tagjai, és védőállást foglaltak el a helikopter körül. Dimont felrakták a gépre, s az elstartolt. Az egész evakuáció nem tartott egy percnél tovább. Ez volt az első eset, hogy akcióban láttam az amerikai helikoptereseket. Amúgy hamis volt a diagnózis. Dimon egyszerűen túlette magát amerikai kajával, aminek egy kiruccanás lett a vége. Egy hét múlva, amikor az autójavítónál oszlattunk fel egy tüntetést, a tömegből ránk lőttek, s megsebesítették a 3. szakasz sofkáját, Valerka Mitinát - "Bober" volt a beceneve. Akkor jött másodszor a mentőhelikopter. A fájdalomcsillapítótól piásnak látszó Valerka viccelődött, miközben felrakták a gépre - ezúttal fényes nappal volt, s a helyi lakosság asszisztált a mentéshez. Ez volt az első harci veszteségünk.
Március végén igen kiéleződött a helyzet Irakban. Egyre gyakrabban tiltották meg nekünk, hogy elhagyjuk a bázist, ostromlottként kezdtük magunkat érezni. Aztán olyan hírek terjedtek el, hogy alegységünket nemsokára kivonják Al-Haiból, s az al-kuti főbázisra vezényelnek át. Az Al-Haiban töltött utolsó napok rendkívül feszültek voltak. Minden erőnket a bázis védelmére fordítottuk, tevékenységünk kizárólag annak területére korlátozódott. Április első napjaiban arról értesültünk, hogy a "Mahdi Hadseregének" harcosai nagyszabású támadást intéztek vagy a spanyol, vagy az olasz kontingens bázisa ellen (pontosan nem emlékszem). Az Al-Kutban járt tisztek akkor azt mondták, hogy megtámadott szövetségeseink segítséget kértek az ukrán kontingenstől, de ettől parancsnokságunk elzárkózott. Kiderült, hogy ez utóbbi csak kitaláció volt, mindenestre rendkívül kellemetlen volt ilyesmit hallani. Az események további menete sajnos azonban megmutatta, hogy akár igaz is lehetett volna a szóbeszéd.
Al-Haiból való kivonásunkat április 5.-re ütemezték be. Függetlenül attól, hogy igen büdös volt a helyzet, különösebben nem örültünk ennek. Al-Haiban Dolf volt a parancsnok, ő nem bosszantotta a személyi állományt szükségtelen sorakozókkal, ellenőrzésekkel és más f...ságokkal. Csak a munkánkat végeztük, ebben ellenben igen követelménytámasztó volt. Munkánk végeztével, szabadidőnkben senki sem zavart meg minket, egyetlen kivétel volt - néha a bázis további megerődítésével és a BTR-ek "életképességének javításával" kellett foglalkoznunk. Al-Kutban mindent a zászlóaljpéká irányított, ez rányomta bélyegét az egész Delta-bázis életére. Ő imádta a különböző sorakozókat, a rendszeres névsorolvasást, az alakzatban való menetelést, gyülekezőket, a megkülönböztető jelzések felragasztását és fegyveres erőink más gyönyörűségeit, amik végrehajtása után sem idő, sem erő nem maradt a harci kiképzésre. Legjobban az bosszantott minket, hogy a "terelgetésen" kívül nemigen értett máshoz: szakmai felkészültsége egyenlő volt a nullával, és nem értett az emberek harctevékenységének irányításához. Addigra a helybeliek mindegyike tudomást szerzett arról, hogy elhagyjuk a várost. Az ICDC század harcosai naponta erről faggattak minket, s a végén már közösen láttuk el a bázison az őrszolgálatot.
Az, hogy állandóan felfegyverzett arabok vannak mellettünk-mögöttünk, meglehetősen idegesített minket. Nem voltunk biztosak abban, hogy egy támadás esetén kitartanak mellettünk, s nem támadnak hátba. Ha az utóbbi következik be, alegységünket percek alatt megsemmisíthetik. Április 5-én reggel a Tető-2 őrhelyen álltam. Reggel hét óra körül egy hangszórós kocsi kezdett környékünkön tevékenykedni. A folyamatos arab szövegből számunkra csak a "jukrania" szó volt érthető, ennek jelentése: ukrán. Világos volt, hogy rólunk beszélnek. Velünk szemben két iskola volt - egy a fiúknak, egy a lányoknak. Feltűnt nekem, hogy a szokásostól eltérően nem jönnek a gyerekek iskolába. Ezekből a jelekből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy valamiféle veszély közeleg. A hangszórós kocsi megjelenése után fél órával csoportosulni kezdtek az emberek bázisunk előtt, s valami fenyegetést kiabáltak. A bázis felé elrepültek az első kövek. Meg-megcsörrentek a bevert ablaküvegek. Nem lőttünk. Parancsnokságunk megtiltotta, hogy bármit kezdeményezzünk. Kivonásunk biztosítására erősítés érkezett a Delta bázisról a dandár parancsnokhelyettesének, Hmelevij ezredesnek vezetésével, velük jött a dandártörzs néhány tisztje, s természetesen a zászlóaljparancsnok is. Azonban a nagyszámú erősítés megérkezése sem csendesítette le a tömeget. A kőzápor "sűrűsödött". Pár perc múlva nem maradt a bázison egy ép ablaküveg sem. A 129-es BTR-en egy kő megrongálta a géppuska célzóberendezését.
Miközben hullott a kőzápor, felmálháztuk cuccainkat, s induláshoz készülődtünk. A tömegben világosan kivehetők voltak azok a személyek, akik az egész folyamatot irányították. Az utca végén feltűntek valamiféle autóbuszok, bizonyára azért, hogy elzárják utunkat. Általában ez az általunk tanúsított példátlan "csak azért sem reagálunk" viselkedés igen bántotta önérzetemet. Amikor elmentem a 6. dandár magasabb rangú tiszjeinek csoportja mellett, meghallottam az egyik ezredes hangját: "Most kellene ide az OMON [az ukrán belső karhatalom] egy szakasza!", azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy egy ilyen szakaszhoz elsősorban olyan tisztek kellenek, akik képesek kiadni az "Oszlatni!" parancsot.
Amúgy az OMON nélkül is boldogultunk volna, a tömeg elsősorban úgy tizennégy év körüli kamaszokból állt. Kemény fellépés helyett azonban úgy döntöttek, hogy igyekszenek lecsendesíteni a tömeget, s egy parlamentert küldtek ki, aki magával vitt egy láda tartós élelmiszert. A konzervdobozokat az arabok megvetően, a kőzápor részeként "visszaküldték". Aztán még érdekesebbé vált a dolog. A zászlóaljparancsnok, hogy felettesei előtt csillogtassa alárendeltjeinek fegyelmezettségét, s hogy teljes rend van az egységben, elrendelte: a bázis udvarán az EGÉSZ személyi állomány sorakozzon fel parancskihirdetésre, hogy megkapja a kivonulással kapcsolatos utasításokat. Az, hogy az utasításokat elég lett volna a járműparancsnokokkal közölni, s ezt megtehették volna az épületben is, eszükbe sem jutott. Ismételten felemlítem, hogy a tőlünk 100-200 méterre levő házak tetejéről udvarunkat bárki – akárcsak saját tenyerét – teljes egészében beláthatta. Mintha kivégzésre sorakoztattak volna fel minket.
A kinti jótét lelkek láthatóan nem vártak tőlünk ilyen hülyeséget, ha akarták volna, ezen az udvaron végezhettek volna az egész zászlóaljjal. Nyugodtan állták a kölykök a kőzáport, sisakos fejüket a kövek érkezésének várható irányába hajtották, s alig hallhatóan anyáztak, ha el-eltalálták őket. Közben Hmelev ezredes kiadta utasításait: ki hogy' soroljon be az oszlopba, milyen hullámsávon tartjuk a kapcsolatot, menet közben mekkora lesz a sebesség és a követési távolság, stb., s mindezt pontosan, szigorúan a Szabályzatot követve tette. Már csak a "Balra át! Oszolj!" volt hátra, de az elmaradt anélkül, hogy különösebb megrázkódtatást váltott volna ki belőlünk.. Amikor végre vége lett ennek a kínlódásnak, járműveinkhez futottunk. Az arabok diadalüvöltéseitől kísérve hagytuk el a várost, egy lövés sem dördült el. A helyiek az egészet felvették videóra, majd ezt az Al-Dzsazira levetítette - "Hogyan űzik ki az ukrán békefenntartókat Al-Haiból" címmel ment az adás.
Ráadásnak ott volt a bázis körül folyó állandó, rendszertelen lövöldözés. Az első pillanatban arra gondolsz, hogy okvetlenül rád lőnek, s keresed a célt, hogy egy válaszsorozattal elhallgattasd. Ezt pár nap alatt megszokod. Lövöldözni a városokban: Irakban nemzeti szórakozás. Minden házban van fegyver. Az arabok lövöldöznek okkal és ok nélkül. Megfialt a szamár - lövöldöznek, megdurrantotta az asszonyt - lövöldözik, ha a kedvenc focicsapat gólt lő, az egész égboltot nyomjelzős sorozatok borítják. Nem ritka dolog az sem, hogy automata segítségével oldják meg a családi vitákat és konfliktusokat, és persze ez a legnyomósabb érv a bűncselekményeknél is. A fentieknek semmi közük nincs magához a háborúhoz, ezt a partizán-formációk vívják a koalíciós erők, a helyi rendőrség és az ICDC (Iraki Polgári Önvédelmi Hadtest, más néven Iraki Nemzeti Gárda) ellen. Az összes város közül, amiket később sikerült felkeresnem, Al-Haiban lövöldöztek legtöbbet. Szerintem azért volt ez, mert mi lényegében nem reagáltunk a lövöldözésre. Azokban a városokban, ahol az amerikaiak járőröztek, az arabok sokkal visszafogottabban viselkedtek, mert egy meggondolatlanul eleresztett sorozatra azonnal válasz érkezhetett egy MARK-19-es automata gránátvetőből, vagy egy Browning M-50-es (M2) géppuskából. A szolgálat napjai egyforma ritmusban teltek. Egy nap a bázis őrzését ellátó csapatban, a következő nap ellátmányért a Delta bázisra megyek a konvojjal, harmadnap reggel és este járőrözés a városban. Minden kivonulást új kalandként élünk meg.
Az első kivonulás egy éjszakai járőrözés volt. Három BTR-rel indultunk el, mi a páncélzaton ültünk. Infravörösben látjuk a várost. Egy sötét sikátorban valaki elereszt egy sorozatot. Lőjünk - ne lőjünk? Semmi érdemlegest nem látunk...Elhúzunk...Mérhetetlen mennyiségű fegyver van a helyieknél. Az első, városba történt kivonulásunkkor elkoboztunk egy "Kalast", néhány perc múlva meg egy "Colt 1911-es” pisztolyt. Aztán mentünk tovább. Nincs olyan kivonulás, hogy ne akadna egy-két elkobzandó "cső" (szleng - "cső": valamilyen lőfegyver). Beretták, Makarovok, TT-k, Browningok, no és természetesen iraki gyártmányú AK-47-esek és AKM-ek. Azoktól szedtük el a fegyvereket, akiknek nincs fegyvertartási engedélyük.
Fokozatosan kezdett kiderülni, hogy milyen is a viszony zászlóaljunk és a 6. dandár között, hogyan is értelmezik az ukrán kontingens előtt álló feladatokat. Én azt mondanám, hogy ez kutya-macska barátság volt. Mi mással lehetne azt magyarázni, hogy nem kaptuk meg az érvényben levő iraki dokumentumok mintapéldányait, olyanokat, mint a koalíciós erők által kiállított fegyvertartási engedélyé, vagy a rendőrigazolványé? A legkeresettebb terroristákról nem kaptunk sem személyleírást, sem fényképet...
Egy tipikus eset: megállítunk egy kocsit, átkutatjuk, találunk egy automatát. "Sziljah kart aku?" (Van fegyvertartási engedély?) - kérdezzük a sofőrtől. "Aku, aku" (Van, van!..), aztán a kezedbe nyom valamiféle papirost -kézzel írott és rajta a pecsét fekete-fehér, xeroxmásolat. Azt mondja, hogy ez az engedély. -Menj a p...-ba az ilyen engedéllyel!, - az automát a BTR-be, a sofkát megy egy "gud bájjal" útjára engedjük, elvégre nem tartóztathatunk le mindenkit. Azt, hogy miként néz ki egy valódi fegyvertartási engedély, csak három hónap múlva tudtuk meg, akkor, amikor áttelepültünk Al-Kutba. Kialakult az a rendszer, hogy a rendőrségre csak azokat vittük be, akiknél nehéz fegyverzetet, pl. RPG-t vagy több "csövet" találtunk. Iraki mértékkel egy "Kalas" komolytalan tétel.
Színtiszta kupi, plusz XVIII. századi körülmények. Mintha nem is lenne kriminalisztika meg rendőri szakismeret. Már csak megszokásból is azt gondoltuk, hogy laminált, fényképes, pecséttel és holografikus védelemmel stb. ellátott dokumentumokkal lesz dolgunk. Hát rosszul gondoltuk. Pl. az Al-Kut polgármestere által kiadott rendőrigazolványok következőképp néztek ki: egy kicsiny, nyomtatáshoz használt papírból kivágott darab, átlátszó műanyagtasakban. A rajta levő pecsétek is olyanok voltak, mintha printerrel nyomtatták volna rájuk. Az ilyesféle vackok fele valószínűleg hamisítvány volt, és lehetővé tette a fegyveres banditáknak, hogy szabadon utazgassanak az országban. Hab a tortán, hogy a helyi rendőrségnek nem állt módjában megállapítani a letartóztatottak valódi személyazonosságát. Így általában a letartóztatott banditák is megúszták a dolgot azzal, hogy elvették tőlük fegyvereiket.
A fegyverek belövése
Irakba érkezve az ötödik dandár által addig használt fegyvereket kaptuk meg. Magától értedődik, hogy az általunk nem ismert fegyvereket be kell lőni. Azonban bármilyen hihetetlenül hangzik is, ezt a háborúban oly' fontos kérdést figyelmen kívül hagyták. Teltek a hetek, s mi kivonulásainkon be nem lőtt fegyverekkel tevékenykedtünk. Minden áldott nap lövöldöztek körülöttünk, minden nap felolvasták a felderítő jelentéseket: ezek az ellenállók fokozódó tevékenységéről, a koalíciós erők elleni támadásaikról, a szövetséges katonák veszteségeinek növekedéséről számoltak be. Zászlóaljunk parancsnoksága azonban, akárcsak korábban, úgy viselkedett, mintha üdülni jöttünk volna ide. Még a MESTERLÖVÉSZEK fegyvereit sem lőtték be. Egy kicsit előre szaladva közlöm, hogy ELSŐ HARCUNKAT IS BELÖVETLEN FEGYVEREKKEL VÍVTUK MEG. Később megtudtam ennek okát. Zászlóaljparancsnokunk nem szerette, félt a lövészettől, de ezt nem merte rábízni beosztottjaira. Így nyugisabb volt számára. Csaknem egy hónapja Irakban voltunk már, amikor Dolfnak sikerült "kiverekednie" a fegyverek belövését. Minden szükséges cuccot összeszedtünk ehhez, volt üres lőlap, lehetővé vált a célzóberendezések beállítása. Azonban a zászlóaljparancsnok vezette belövésből cirkusz lett: nyilvánvalóan úgy határozott, hogy jobb minél előbb túlesni ezen a kellemetlen procedúrán, s ezért mindenkit, akit lehetett, egy tömegben kivitt a lőtérre. Lőlapot nem engedett cserélni, üresre csak a belövést elsőként végrehajtók lőhettek. Fejenként 10 lőszert kaptunk, ezt egyszerre, bár szép komótosan el kellett lőnünk, ezután kimehettünk a céltáblákhoz. Megnézem a sajátomat - két tucatnyi megkülönböztethetetlen lyuk van rajta, azt, hogy melyik az én találatom, csak találgathatom. A többiek is így jártak. Szó sem volt a gondosan, ugyanoda célzott négy lövéses szériáról, meg a fegyver belövésének egyéb posztulátumairól, amit egyébként már az őrmesterek is kívülről fújnak! Mintha nem is létezne lőszabályzat! Nagyon berágtam. Automatámat a bázison lőttem be úgy, hogy a kerítésre feltettem egy vízzel töltött fémládát. Az ügyeletesnek meg azt jelentettem, hogy a helyi lakosok lőttek. Nemegyszer ilyen sumák módszerekhez kellett folyamodnunk.
Viszont ezután, április elején, az ukrán fegyveres erők számára oly' nevezetessé vált ápr. 6-i csata után a következő eset tanúja voltam. Amikor meguzsonnázva kijöttünk az étkezdéből, odajött hozzánk Szobora tábornok, a Központ-Dél hadosztály parancsnokhelyettese, s a fene tudja miért, úgy döntött, hogy elbeszélget velünk, egyszerű páriákkal. Természetesen imponálóan nagy tömeg gyűlt össze, főnökségünkből is ott voltak jópáran, persze a zászlóaljparancsnok is. Mindenkire vetett egy-egy fenyegető pillantást, nehogy valaki elkottyantson valami feleslegeset. Beszélgetés során Szaborától elhangzott a következő mondat: "Győződjetek meg arról, hogy be van e lőve mindenkinek a fegyvere", -majd a zászlóaljparancsnokhoz fordult: "342-es, (a zászlóaljparancsnok hívójele) neked belőtt fegyvered van?"
– Igenis, tábornok bajtárs, természetesen belőttük.
A dühtől rángatózni kezdett a vállam. A zászlóaljban legfeljebb két tucatnyi valóban belőtt automata van, belövetlen fegyverekkel küldte embereit harcba, s nem nyílik meg alatta a föld. S ez megy az egész hadseregben. Színtiszta sztrájk.
Akkoriban Irakban egyre forróbbá vált a helyzet. Nőtt a szövetséges katonák elleni támadások száma. Az olaszok, lengyelek és amerikaiak rendszeresen összetűztek partizán csoportokkal. Egyre gyakrabban kaptunk olyan értesüléseket, hogy aknára futott egy konvoj, vagy egy járőr, s csak az ukránokat - néhány jelentéktelen, lövöldözéssel kapcsolatos incidenst leszámítva - kerülte el a háború. Az azonnal világos volt, hogy előbb-utóbb elér minket is.
Számunkra komolyan először 2004. márc. 11-én vált büdössé a helyzet. Ekkor a Mahdi hívei által kezdeményezett tüntetés fokozatosan zavargássá nőtte ki magát. A feldühödött, kövekkel felfegyverkezett tömeg megrohamozta a városi polgármesteri hivatalt. Egymásnak ellentmondó parancsokat kaptunk, el-elindultunk, hogy kivonuljunk az események színhelyére, de jött a "lefújva" utasítás, s mi visszafordultunk, de továbbra is teljes harckészültségben ültünk "dobozainkban". A polgármester állítólag segítséget kért, de Al-Kut katonai parancsnoksága nem engedte, hogy beavatkozzunk. Törvényszerűen felmerült a kérdés: ha nem csinálunk semmit, mi a fenének jöttünk ide? Aztán olyan híreket kaptunk, hogy a polgármestert már hivatala erkélyére szorították ki szobájából. Végre elindultunk. Deszantunk (a BTR-ben levők) tagjaként beszorították mellém arab tolmácsunkat, ő velünk együtt dolgozott. Ezek az arabok - sokan közülük korábban a volt Szovjetunióban tanultak - nem örvendtek valami nagy bizalomnak sem köztünk, sem parancsnokainknál. Ők voltak a cintányérok közti levegő, azt kockáztatták, hogy bármelyikükhöz bármelyik éjjel belátogathattak Mahdi Hadseregének tagjai, s megbosszulandó a hitetlenekkel való együttműködést, egy bizonyos testrészénél fogva felakasztják őket, aztán végeznek egész családjukkal. Úgy vélem, hogy az ilyen tolmácsok csak egyféleképp kerülhették el klánjuk törvényszerű, kíméletlen bosszúját: felderítő jelentéseket adtak nekik tevékenységünkről. Állandóan a bázison lófráltak, gyakran résztvevői voltak kivonulásainknak, tüzetesen ismerték minden tevékenységünket. A városháza felé menet azt javasoltam a minket harcjárműveinkbe kényszerítő főnökségnek, hogy inkább gyalog, a BTR-ek fedezetében vonuljunk, képzeletemben ugyanis felrémlett, hogy egy gránátvető eltalálja a BTR-t, s szinte hallottam a túlzsúfolt "utastérben" élve égő emberek kiáltásait. Kot (ő volt a sofkánk) válla felett láttam a füsttel borított utcát, gumiabroncsok égtek, hallottuk a háborgó tömeg kiabálását, általános volt a káosz és semmit sem értettünk. Érzékelésem felerősödött, elkapott a hév, ujjam görcsbe rándult. A mellettem rázkódó tolmács rimánkodott:
– Csak ne lőjetek, csak ne lőjetek! - Ezzel csak olajat öntötök a tűzre.
– No akkor mássz ki, s nyugtasd meg a sajátjaidat!
– De azonnal megölnének!!!
– Akkor meg dugulj el, és ne zavarj!
Nem tettünk meg hetven métert sem, amikor fülsüketítően csendülő ütések érték a páncélzatot, s erre mindenki összehúzta magát. Azonban ezek nem lövések voltak. A közeli iskola kerítése mögül kőzápor zúdult járművünkre. Elkezdődött a lövöldözés. Hallom, hogy tüzelni kezdenek a "fülesbaglyok" [a BTR mindkét oldalán egy-egy figyelésre kijelölt harcos], Paramon - RPK-kezelő géppuskásunk - szidja Vitalikot, aki akadályozta, hogy behúzódjon a BTR belsejébe. Nem volt igaza, bent egy kummányi hely sem volt, mindkét oldalon 4-4 fővel, teljes létszámmal indult útnak deszantunk. A lőrésen át látom, hogy elhúz mellettünk Dolf (századparancsnoki) BTR-je, s minden csőből riasztólövéseket ereget az ég felé. Fülsüketítően dörög a KPVT, a helybeliek meg szétszaladnak. Nem sokáig tartott a csönd. Észrevették: nem akarunk úgy tüzelni, hogy sérülést okozzunk, s újra gyülekezni kezdtek. (Ebben a helyzetben nem vált volna kárunkra, ha van nálunk vaktöltény, könnyfakasztó gáz, s van néhány vízágyúnk.) Igaz, ezután senki nem dobált minket kövekkel. Néhány percig az utcán manővereztünk, majd egy kicsit távolabb gurultunk, az egyik BTR meg belegabalyodott a szögesdrótba. Röviden szólva igaz kupi volt. Mind a mai napig nem értem, hogy a helybeliek miért nem gyújtották fel akkor egész századunkat.
Fél órával azután, hogy a lázadás gyakorlatilag befejeződött, s úgy látszott, hogy a felek tárgyalóasztalhoz ültek, gúnyolódásnak tűnő engedély érkezett Al-Kutból, a törzstől. "Adjatok le néhány riasztó lövést a KPVT-kből." Két óra múlva meg, amikor már belefáradtunk az utcán való lézengésbe, s mindannyiunk számára világossá vált, hogy a mai napra vége a "háborúnak", s ideje lenne visszamenni a körletbe, a zászlóaljuk Al-Kutból segítségként hozzánk küldte a zászlóalj visszamaradt részét, meg a dandár felderítőszázadát - ez utóbbit parancsnoksága alá helyezték. Az a rohadt polgármester meg, aki a század határozott fellépésének köszönhette, hogy épségben maradt, később elment Al-Kutba, s panaszt tett ellenünk a dandárparancsnokságon. Azt mondta, hogy senki nem kérte beavatkozásunkat, mi magunktól tolakodtunk oda, s abszolút feleslegesen lövöldözni kezdtünk.
Egy sikertelen üldözés
"Egy birkanyáj egy oroszlán vezetésével oroszlán csapattá, egy csapat oroszlán egy birka vezetésével birkanyájjá válik."
római közmondás
Eltelt néhány nap. Éjszakai őrjáratra készültünk. Beültünk a BTR-ekbe, Paramon volt a bal-, én a jobb oldali "fülesbagoly". Odajött szakaszparancsnokunk:
– Megváltozik a terv. A helyi rendőrségtől jelzést kaptunk, hogy a téglagyár közelében levő hídnál egy automata fegyverekkel felszerelkezett csapat kirabolja az arra járó autókat. Kimegyünk a helyszínre és elkapjuk őket.
Príma. Kihajtottunk az útra és előre. Kot úgy nyomja a gázt, hogy beremeg a BTR, a szél meg sisakostól igyekszik letépni a fejemet. Az amerikai éjjellátó készülékemen zöld színben látom, hogy miként rohan el mellettünk a puszta táj. Paramon a bal oldali megfigyelő. Az üzem közelében, balra előre álló autók stoplámpái égnek. Néhány száz méterre tőlük kikapcsoltuk a fényszórókat, s a BTR mögé rejtőzködve gyalog nyomultunk előre. Amikor észrevettek minket, az autók mellől elindult felénk a helyi rendőrség egyenruháját viselő néhány ember, s odajöttek hozzánk. Szavaikból és élénk gesztikulálásukból azt hámoztuk ki, hogy a banditák egy fehér autóval Al-Kut felé távoztak. Beugrottunk a BTR-ekbe, s üldözésükre indultunk.
Megyünk, megyünk, az országúton nincs senki, még szembejövő autókkal sem találkozunk. Alaposan eltávolodtunk Al-Haitól, már nem volt messze Al-Kut, és még mindig nem találkoztunk senkivel. Balra valamiféle mező vagy veteményes van, az éjjellátóban meg egy falucska látszik, úgy egy tucatnyi házból állhat. Úgy határoztunk, hogy felhagyunk a kilátástalan üldözéssel, de hogy ne térjünk vissza üres kézzel, felállítottunk egy útellenőrző pontot, hogy majd leállítunk néhány autót, csak tán sikerül elkoboznunk néhány csövet. Néhány perc múlva megállítottunk egy mikrobuszt. Vetál lomolt a cuccok közt, én hátulról-oldalról fedeztem, balról meg Paramon tartotta szemmel a falut éjjellátójával. A mezőn, Paramon oldalán tűzharc tört ki. Világosan látszottak az automaták csövéből kicsapó lángnyelvek. A mezőn álló világos színű autó mellől lőttek, két vagy három csőből a falu felé tüzeltek, ahonnan szintén sorozatokkal feleltek. Az első lövések eldördülésekor szó szerint "teleportáltam" magam a páncélzat mögé, s a csövet kidugva célba vettem azt a helyet, ahol fel-fellobbantak a lövések lángnyelvei. Egy másodperc múlva csatlakozott hozzám Vetal és Szanja Konovalov. Szakaszparancsnokunk észrevette, hogy mire készülődünk, s ránk ordított: "Ne lőjetek!". Általában ez volt a kedvenc parancsa, jó párszor hallottuk tőle extrém helyzetben. Egy kicsit késlekedve Paramon is átfutott a mi oldalunkra. A leállított busz utasait elengedtük, nem kutattuk át őket.
Világos; azok vannak előttünk, akiket kerestünk. A banditák behatoltak a faluba, de ott ellenállásba ütköztek. A lövöldözés vagy két percig tartott, aztán a világos színű gépkocsi kikapcsolt világítással egy földúton az országút felé indult. Elkapott minket a hév! Ez már igazi vadászat, fut a vad! Háromszáz méterrel előttünk kellett kijönniük az országútra. Az asztal simaságú pusztaságon azonban nem maradhattunk sokáig észrevétlenek, ezért határozottan kellett cselekednünk. A következő tervet ajánlottuk: Közelítsünk feléjük 100-150 métert, amíg meg nem látnak minket (a személyzet üljön ki a páncélzatra a lőtorony mögé, hátha gránátvetőt vet be az ellenség), a toronygéppuskával párhuzamosított fényszóróval vakítsuk el őket, majd tőlük balra is, jobbra is eleresztünk pár rövid sorozatot a KPVT-ből, így rájuk ijesztünk, s megadásra kényszerítjük őket. Abban az esetben, ha ellenállást tanúsítanak, a két BTR-en elhelyezkedő szakasz teljes fegyverzetével, gránátvetőivel és nehézgéppuskáival cafatokra lőheti ezt a lemezkasznit. Hát nem így lett!
Parancsnokságunk, amit jelen pillanatban szakaszparancsnokunk és törzsfőnökünk képviselt, nyilvánvalóan nem égett a vágytól, hogy fegyveres összetűzésbe keveredjünk, bár elsöprő túlerőben voltunk. Ahhelyett, hogy parancsot kaptunk volna az előre mozgásra, a törzsparancsnok egy később szállóigévé vált utasítást adott: "Álldogáljatok, álldogáljatok, ők maguktól is felétek fognak közeledni!". Az történt, ami várható volt. Még tíz méterük volt hátra, hogy kiérjenek az országútra, amikor észrevettek minket, s kezdtek megfordulni. Üldözésükre indultunk. Bonyolította a helyzetet, hogy BTR-ünk farral állt feléjük, így nekünk is meg kellett fordulni. A másik raj BTR-je - abban törzsfőnökünk parancsnokolt - ügyesen kikerült minket, s vagy 400 métert előre ment, s lezárta az országútra vezető feljárót. Közben a banditák autójának sikerült vagy kétszáz métert megtennie visszafelé a mezőn. Az infrán kiválóan láttam, hogy kikapcsolt fényszórókkal lassan halad előre egy keréknyomban. Látva, hogy a mi BTR-ünk is túlságosan nekilendült, s már-már túlrohan a földút lejáratán, odaordítottam ezt Kotnak, de nem értett meg azonnal. Ráfordultunk a mezei útra, s lassan csökkenteni kezdtük a távolságot. Láttam, hogy a gépkocsi megáll, úgy 300 méter lehetett köztünk a távolság. Balra tőlünk egy öntözőcsatornában víz folydogált, jobbra valamiféle veteményes volt. Rá kellett volna kapcsolni, de törzsfőnökünk utasítást adott, hogy álljunk meg.
– Nem megyünk tovább, nincs út. - Ez nyilvánvaló hazugság volt, egyszerűen nem volt kedve tovább folytatni az üldözést. Dühösen csúsztam be a nyíláson a járműbe, hogy ne hallja meg káromkodásomat. A mellettem ülő Szanja Konovalov állította föl a diagnózist:
– Betojtak!
Tíz percünk telt el azzal, hogy Kot hátramenetben kifaroljon az országútra. Az éjjellátóban kitűnően láttam a mezőn kikapcsolt lámpákkal álló gépkocsit. A banditák valószínűleg már sorsára hagyták, s gyalog menekültek tovább. Eme üldözés szerencsétlen kimeneteléhez fűződő elmélkedést szívderítőnek egy cseppet sem mondható gondolat kísérte: hogyan fogunk harcolni olyan emberek vezetésével, akik nem képesek eligazodni a legelementárisabb harchelyzetekben sem?
Akkori kalandunk azonban ezzel még nem ért véget. Bajtársamat, Dima Zabirovot kikészítette a gyomra. Egész nap fájdalomról panaszkodott, nem is vonult ki velünk. Estefelé rosszabbul érezte magát, s századunk szanitéce, attól tartva, hogy súlyos vakbélgyulladása lehet, kihívta a mentőhelikoptert. Megparancsolták, hogy azonnal térjünk vissza, s biztosítsuk a leszállóteret. A leszállótér egy üres telken volt, közvetlenül a bázis mellett, azaz bent a városban, ami szabályzatunk szerint egyúttal azt is jelentette, hogy nem veszélytelen. Körbevettük a telket és lezártuk az oda vezető utcákat. Néhány perc múlva, akárcsak egy kísértet, kikapcsolt fényekkel megjelent egy "Black Hawk". Ahogy közeledett a helikopter, fellőttünk néhány jelzőrakétát, a leszállótérre meg bedobtunk egy pár fényjelzőt.
Később kiderült, hogy nem kellett volna ezt csinálnunk: az amerikaiak kizárólag éjjellátó műszerekkel repülnek, tudták, hogy hol keressenek minket, rakétáink nélkül is kiválóan láttak minket. Egy másodpercre felvillantották reflektorukat, mert igyekezetünkben elvakítottuk őket. "Menetből", mindenféle forduló és körözés nélkül leszállt a gép, a deszantosok fülkéjéből kiugrottak a fedező csoport tagjai, és védőállást foglaltak el a helikopter körül. Dimont felrakták a gépre, s az elstartolt. Az egész evakuáció nem tartott egy percnél tovább. Ez volt az első eset, hogy akcióban láttam az amerikai helikoptereseket. Amúgy hamis volt a diagnózis. Dimon egyszerűen túlette magát amerikai kajával, aminek egy kiruccanás lett a vége. Egy hét múlva, amikor az autójavítónál oszlattunk fel egy tüntetést, a tömegből ránk lőttek, s megsebesítették a 3. szakasz sofkáját, Valerka Mitinát - "Bober" volt a beceneve. Akkor jött másodszor a mentőhelikopter. A fájdalomcsillapítótól piásnak látszó Valerka viccelődött, miközben felrakták a gépre - ezúttal fényes nappal volt, s a helyi lakosság asszisztált a mentéshez. Ez volt az első harci veszteségünk.
Tűzből a lángok közé
Március végén igen kiéleződött a helyzet Irakban. Egyre gyakrabban tiltották meg nekünk, hogy elhagyjuk a bázist, ostromlottként kezdtük magunkat érezni. Aztán olyan hírek terjedtek el, hogy alegységünket nemsokára kivonják Al-Haiból, s az al-kuti főbázisra vezényelnek át. Az Al-Haiban töltött utolsó napok rendkívül feszültek voltak. Minden erőnket a bázis védelmére fordítottuk, tevékenységünk kizárólag annak területére korlátozódott. Április első napjaiban arról értesültünk, hogy a "Mahdi Hadseregének" harcosai nagyszabású támadást intéztek vagy a spanyol, vagy az olasz kontingens bázisa ellen (pontosan nem emlékszem). Az Al-Kutban járt tisztek akkor azt mondták, hogy megtámadott szövetségeseink segítséget kértek az ukrán kontingenstől, de ettől parancsnokságunk elzárkózott. Kiderült, hogy ez utóbbi csak kitaláció volt, mindenestre rendkívül kellemetlen volt ilyesmit hallani. Az események további menete sajnos azonban megmutatta, hogy akár igaz is lehetett volna a szóbeszéd.
Al-Haiból való kivonásunkat április 5.-re ütemezték be. Függetlenül attól, hogy igen büdös volt a helyzet, különösebben nem örültünk ennek. Al-Haiban Dolf volt a parancsnok, ő nem bosszantotta a személyi állományt szükségtelen sorakozókkal, ellenőrzésekkel és más f...ságokkal. Csak a munkánkat végeztük, ebben ellenben igen követelménytámasztó volt. Munkánk végeztével, szabadidőnkben senki sem zavart meg minket, egyetlen kivétel volt - néha a bázis további megerődítésével és a BTR-ek "életképességének javításával" kellett foglalkoznunk. Al-Kutban mindent a zászlóaljpéká irányított, ez rányomta bélyegét az egész Delta-bázis életére. Ő imádta a különböző sorakozókat, a rendszeres névsorolvasást, az alakzatban való menetelést, gyülekezőket, a megkülönböztető jelzések felragasztását és fegyveres erőink más gyönyörűségeit, amik végrehajtása után sem idő, sem erő nem maradt a harci kiképzésre. Legjobban az bosszantott minket, hogy a "terelgetésen" kívül nemigen értett máshoz: szakmai felkészültsége egyenlő volt a nullával, és nem értett az emberek harctevékenységének irányításához. Addigra a helybeliek mindegyike tudomást szerzett arról, hogy elhagyjuk a várost. Az ICDC század harcosai naponta erről faggattak minket, s a végén már közösen láttuk el a bázison az őrszolgálatot.
Az, hogy állandóan felfegyverzett arabok vannak mellettünk-mögöttünk, meglehetősen idegesített minket. Nem voltunk biztosak abban, hogy egy támadás esetén kitartanak mellettünk, s nem támadnak hátba. Ha az utóbbi következik be, alegységünket percek alatt megsemmisíthetik. Április 5-én reggel a Tető-2 őrhelyen álltam. Reggel hét óra körül egy hangszórós kocsi kezdett környékünkön tevékenykedni. A folyamatos arab szövegből számunkra csak a "jukrania" szó volt érthető, ennek jelentése: ukrán. Világos volt, hogy rólunk beszélnek. Velünk szemben két iskola volt - egy a fiúknak, egy a lányoknak. Feltűnt nekem, hogy a szokásostól eltérően nem jönnek a gyerekek iskolába. Ezekből a jelekből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy valamiféle veszély közeleg. A hangszórós kocsi megjelenése után fél órával csoportosulni kezdtek az emberek bázisunk előtt, s valami fenyegetést kiabáltak. A bázis felé elrepültek az első kövek. Meg-megcsörrentek a bevert ablaküvegek. Nem lőttünk. Parancsnokságunk megtiltotta, hogy bármit kezdeményezzünk. Kivonásunk biztosítására erősítés érkezett a Delta bázisról a dandár parancsnokhelyettesének, Hmelevij ezredesnek vezetésével, velük jött a dandártörzs néhány tisztje, s természetesen a zászlóaljparancsnok is. Azonban a nagyszámú erősítés megérkezése sem csendesítette le a tömeget. A kőzápor "sűrűsödött". Pár perc múlva nem maradt a bázison egy ép ablaküveg sem. A 129-es BTR-en egy kő megrongálta a géppuska célzóberendezését.
Miközben hullott a kőzápor, felmálháztuk cuccainkat, s induláshoz készülődtünk. A tömegben világosan kivehetők voltak azok a személyek, akik az egész folyamatot irányították. Az utca végén feltűntek valamiféle autóbuszok, bizonyára azért, hogy elzárják utunkat. Általában ez az általunk tanúsított példátlan "csak azért sem reagálunk" viselkedés igen bántotta önérzetemet. Amikor elmentem a 6. dandár magasabb rangú tiszjeinek csoportja mellett, meghallottam az egyik ezredes hangját: "Most kellene ide az OMON [az ukrán belső karhatalom] egy szakasza!", azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy egy ilyen szakaszhoz elsősorban olyan tisztek kellenek, akik képesek kiadni az "Oszlatni!" parancsot.
Amúgy az OMON nélkül is boldogultunk volna, a tömeg elsősorban úgy tizennégy év körüli kamaszokból állt. Kemény fellépés helyett azonban úgy döntöttek, hogy igyekszenek lecsendesíteni a tömeget, s egy parlamentert küldtek ki, aki magával vitt egy láda tartós élelmiszert. A konzervdobozokat az arabok megvetően, a kőzápor részeként "visszaküldték". Aztán még érdekesebbé vált a dolog. A zászlóaljparancsnok, hogy felettesei előtt csillogtassa alárendeltjeinek fegyelmezettségét, s hogy teljes rend van az egységben, elrendelte: a bázis udvarán az EGÉSZ személyi állomány sorakozzon fel parancskihirdetésre, hogy megkapja a kivonulással kapcsolatos utasításokat. Az, hogy az utasításokat elég lett volna a járműparancsnokokkal közölni, s ezt megtehették volna az épületben is, eszükbe sem jutott. Ismételten felemlítem, hogy a tőlünk 100-200 méterre levő házak tetejéről udvarunkat bárki – akárcsak saját tenyerét – teljes egészében beláthatta. Mintha kivégzésre sorakoztattak volna fel minket.
A kinti jótét lelkek láthatóan nem vártak tőlünk ilyen hülyeséget, ha akarták volna, ezen az udvaron végezhettek volna az egész zászlóaljjal. Nyugodtan állták a kölykök a kőzáport, sisakos fejüket a kövek érkezésének várható irányába hajtották, s alig hallhatóan anyáztak, ha el-eltalálták őket. Közben Hmelev ezredes kiadta utasításait: ki hogy' soroljon be az oszlopba, milyen hullámsávon tartjuk a kapcsolatot, menet közben mekkora lesz a sebesség és a követési távolság, stb., s mindezt pontosan, szigorúan a Szabályzatot követve tette. Már csak a "Balra át! Oszolj!" volt hátra, de az elmaradt anélkül, hogy különösebb megrázkódtatást váltott volna ki belőlünk.. Amikor végre vége lett ennek a kínlódásnak, járműveinkhez futottunk. Az arabok diadalüvöltéseitől kísérve hagytuk el a várost, egy lövés sem dördült el. A helyiek az egészet felvették videóra, majd ezt az Al-Dzsazira levetítette - "Hogyan űzik ki az ukrán békefenntartókat Al-Haiból" címmel ment az adás.
Utolsó kommentek