"A szerző valódi neve kideríthetetlen. Én a 3-4. "utánközlést"  fordítom, visszafelé nyomozva annyit sikerült kiderítenem, hogy a teljes szöveget először egy "Phantom695" nick publikálta egy orosz nyelvű, a francia idegenlégióval foglalkozó szájton. Az általam használt "alapanyag" és az eredeti szinte tökéletesen egyezik."

A terjedelemre való tekintettel a visszaemlékezést több részletben fogjuk leközölni. Természetesen nincs módunkban kideríteni, hogy a szerző valóban az ukrán kontingensben szolgált-e, a kedves olvasóra bízzuk, hogy ezt megítélje. A fordításért pedig ezúton szeretnénk köszönetet mondani ismeretlen olvasónknak!

***

Hajdanán felkértek arra, hogy mondjam el, mi is történt. Akkor nem volt rá időm, de ezen a fórumon sok hozzám hasonló gondolkodású emberrel találkoztam. Ezt a cikket egy folyóirat számára írtam, de túl hosszúra sikeredett, s rövidíteni kellett. Elhatároztam, hogy ide a teljes, csonkítatlan szöveget felteszem. Meghívlak benneteket; nézzétek a háborút az én szemszögömből, és mondjatok róla véleményt. Admin; ha az a véleményed, hogy nem idevaló, töröld az egészet.

A cikkben leírtak abszolút igazak, mindent saját szememmel láttam. Az alant leírt események többségében személyesen részt vettem. Ezért nem osztom politikusaink nagyszámú eufórikus kijelentését arról, hogy az ukrán békefenntartók milyen jól teljesítettek Irakban. A cikk célja az, hogy bemutassa: valójában milyen állapotban van Ukrajna fegyveres ereje, s hogy végre-valahára fent is valaki megértse: egy mély gödörbe zuhanunk, ahol semmi jó nem vár ránk. Ha sürgősen nem látunk neki fegyveres erőink átszervezéséhez és nem változtatunk harckiképzési programjainkon, valós haderő nélkül maradunk; álcázásképp egy sereg házmestert és építőmunkást fogunk hadseregnek nevezni. Hogy harcolhassunk a hiányosságok ellen, azokat először észre kell venni és elismerni. A nálunk szokásostól eltérően nem szabad eltitkolni a hiányosságokat egy nyugalmas tiszti karrier érdekében. A háborúban a hiányosságok tragikus kimenetelű rendszerré alakulnak át. Az írást szakaszbeli bajtársaimnak, az olyan tiszteknek, mint Dolf, Woker és Berkut - ők még nem felejtették el, hogy mire kötelez a tiszti vállap -, valamint a parancsnokság korlátoltsága miatt elesettek emlékének szentelem... 

Az ukrán hadsereg Irakban: mi is történt valójában 

Minden név és rádiós hívásazonosító valódi, az említettek magukra ismerhetnek. 

Már régen megérlelődött bennem az elhatározás, hogy alkalomadtán felkeresek egy háborús övezetet. A polgári életben egy magáncégnél dolgoztam biztonsági őrként és szenvedtem az unalomtól; némi nosztalgiával gondoltam vissza sorkatonai szolgálatomra. Már kezdtem összeszedni cókmókomat, hogy elmegyek Csecsenföldre (ezt törvényeink lehetővé teszik), amikor Ukrajna legfelső politikai köreiben megérlelődött az elhatározás: feltétlenül katonai kontingenst kell Irakba küldenünk, hogy az részt vegyen a "Stabilizációs műveletben". Gondolkodás nélkül aláírtam a szerződést, abban reménykedtem, hogy Irakban végre egy igazi katonának való munkával találkozom - az ilyenről régen elfeledkeztek a nem harcoló országok fegyveres erőinél.

Nekem, akárcsak sok társamnak, három hónapos átképzésen kellett átesnem az A-0501-es seregtest bázisán (Baskirovka, Csugujevszkij kerület). Itt alakult meg a 6. dandár 61. önálló zászlóalja, aminek 2004. februárjában kellett Irakba mennie. Felkészítésünkről jónéhány oldalt írhatnék, de igyekszem csak a lényegre szorítkozni. A zászlóalj felépítése: 3 század 5-5 szakasszal. Egy szakasz két BTR-ből (PSZH - páncélozott szállító harcjármű) és 17 személyből állt. A szakasznak két gránátvetőse, két mesterlövésze, 4 GP-25-öse ("Kasztyor" gránátvető), 1 RPK-ja (golyószóró) és 1 PKM-je (állványra is szerelhető géppuska) volt. A zászlóaljnak volt még 1-1 önálló híradós, műszaki kiszolgáló és parancsnoki szakasza. Mindez körülbelül 370 főre rúgott.

Kezdetben olyan érzésem volt, hogy a szükségleteknek megfelelően igyekeznek kiképezni minket, de azonnal szembeötlő volt katonáink mentalitása. Például úgy a katonák, mint a tisztek abszolut helytelenül ítélték meg az Irakban kialakult helyzetet, kategórikusan elzárkóztak annak elismerésétől, hogy háborúzni megyünk. Ezért a foglalkozásokat gyakran ellazsálták. Voltak persze "fanatikusok" is, akik komolyan vették az előttük álló küldetést. Később meggyőződtem arról, hogy harci feladat teljesítésekor csak az ilyen "fanatikusokra" lehet számítani.

*Pozitívumok: Normális feltételeket teremtettek a foglalkozások végrehajtásához. Semmiféle gazdasági vagy építési munkát nem kellett végeznünk, sorállományúak láttak el a századnál mindenféle szolgálatot, hogy mi zavartalanul részt vehessünk a foglalkozásokon.

Elfogadható gyakorlóterünk és "békefenntartó városkánk" volt, ahol begyakorolhattuk a járőrözéssel kapcsolatos feladatokat, azt, hogy miként kell ellátni a szolgálatot az ellenőrző- és a megfigyelő pontokon, miként kell őrizni fontos objektumokat. A hat egymás mellett sorakozó furnérházacska csak távolról emlékeztetett egy lakott helységre, de köztük begyakorolhattuk a legalapvetőbb feladatokat: miként kell a járőrnek az utcán mozognia, hogyan működjenek együtt a rohamcsoportok, hogyan kell bejutni egy helyiségbe, behatolni egy ajtónyíláson, stb.

*Negatívumok: Seregünkben van egy kifejezés, ami maximális pontossággal és teljes mélységében kifejezi rendszerünk hiányosságait. Ez az "Unos-untalan folyó kibaszás". Ez a métely átitatja fegyveres erőinket és nincs tőle menekvés. Ez szülte hadseregünk másik fő problémáját, ennek neve a "porhintés szenvedélye". Minnél előbbre haladtunk, annál nyilvánvalóbbá vált az a tény, hogy túl sok parancsnokunk ahelyett, hogy a kiképzésünket maximálisan tartalmassá és fokozott tempójúvá tenné, minden lehetséges eszközzel csak ennek LÁTSZATÁT próbálta kelteni magasabb rangú parancsnokai előtt. Az önálló taktikai foglalkozásokat gyakran ellazsálták a katonák tisztjeikkel együtt.

A "béketeremtő" taktikai foglalkozásokon besulykoltunk néhány alapvető gyakorlatot.

1. Gyalogos őrjáratozást szakasz kötelékben, fegyveres személy kiemelését és letartóztatását, miként kell cselekedni, ha csapdába kerülünk, vagy ha véletlenül keveredünk fegyveres összetűzésbe, ha távolról nyitott tűz ér minket, és hogy miként kell visszavonulni ellenséges tűz alatt.

2. Járőrözés harcjárműveinkkel. Mit kell tenni, ha tűz alá vesznek vagy lesből támadás ér minket.

3. Különösen fontos objektumok védelme.

4. Razzia vagy őrjáratozás lakott településen.

5. Az ellenőrző-áteresztő pontokon való szolgálat teendői.

Minden mást a szokványos kiképzés általános keretei közt gyakoroltunk.

Nem állítom, hogy minden felesleges volt. Sok apróság, amit begyakoroltunk, a későbbiekben hasznosnak bizonyul. De később az is bebizonyosodott, hogy az általunk elsajátítottak 80%-a a gyakorlatban használhatatlannak bizonyult, s a tanultaktól teljesen eltérő módon kellett cselekedni. Irakban túlnyomórészt mindent újra kellett tanulnunk. Nem volt EGYETLEN olyan instruktorunk sem, aki ha már harcokban nem is vett részt, de legalább háborús övezetben járt volna. Maximum részt vett valamelyik békefenntartó misszióban, ezekből jónéhány Ukrajna fegyveres erőinek számláját is terheli. Parancsnokainkat elemi kérdések is zavarba hoztak. Például: rajkötelékben végzett gyalogos őrjáratozás.

A gyakorlatban ez így nézett ki: az őrjárat "oszlopa" csanem 100 méter hosszú volt. A raj kétsoros vonalban vonult az úton sakktábla-szerű felállásban, az egyes harcosok közt 15-20 méter volt. A menetelés záró akkordjaként közülünk valaki eljátszotta a rossz fiú szerepét: fegyverrel kezében kiállt az útra. Őt arccal a föld felé lefektettük és megmotoztuk. Volt még néhány variáns: sima letartóztatás. Vagy tűzharc a "rossz fiú" gyülekező barátaival. Rendszerint a megtámadott "sajátjaink" az oszlop elején voltak és tüzelni kezdtek. Mit mond ilyen esetre a harcászati szabályzat?

A rajnak arccal az ellenség felé kb. 100 méteres arcvonalon fel kell fejlődnie, az egyes harcosok közt minimum 15 méter távolságot tartva stb. (A szárazföldi csapatok harcászati szabályzata, 61. pont). Ez van a terepen. Arról, hogy ilyen esetben mit kell tenni városban, a szabályzatban egy szó sincs. (Ellenben felsorol egy sor másfajta ilyenkor alkalmazható eljárást, csak meg keresni és el kell olvasni azokat.) Kiképzőink állhatatosan ezt verték fejünkbe: "Ne térj le az útról!" "Mindenütt akna van!" Azonban ha nem fejlődünk fel, tüzelni csak a két élen haladó tud, a többiek tüzelési szektorát blokkolják az előttük levők. Mitévők legyünk? Ezt a kérdést feltettem zászlóaljunk parancsnokhelyettesének, Burlakov őrnagynak, (szakaszparancsnokom semmi értelmeset nem válaszolt erre). Azonnal észrevettem, hogy zavarba hoztam. Egész arckifejezése azt sugározta, hogy nem izgatják az efféle faszságok.

És senkitől nem kaptam választ! Egy ilyen helyzet kicsit lázálom-szerű. Valóban olyan bonyolult lenne a válasz? Először mindig megfelelően fel kell mérni a helyzetet. Nem vitatom, óvakodni kell az aknáktól. De ott nincs olyasmi, amit frontvonalnak lehetne nevezni. Irak sivatagos ország. Ott hol folynak a harccselekmények? A városokban! És nem olyan városokról van szó, mint volt az a Honvédő Háborúban, akkor frontvonal húzódott a településeken. Az iraki városokban meg emberek laknak, munkába járnak, kimennek a piacra, nemegyszer egész tömegen kell átnyomakodni, a gyerekek futkároznak, fociznak. Hogy lehetnének így aknák az útpadkán? És általában, a szűk városi utakon kár vonalba fejlődni, más taktika kell, s ezt már leírták (Jakovlev B.N.: "Felderítés a városban", Szimonjan R.G.. Jeremenko F.I.:"Taktikai felderítés", I. Heimont: Taktikai felderítés a korszerű háborúban", információk találhatóak a "Siker Katonája", a "Bratiska" folyóiratokban, stb.) Röviden: lehetne rá igény. Vagy legalább felelősséget éreznének azok az emberek iránt, akiket majd a háborúba vezetnek! Minden elolvasottat aszerint kell értelmezni, hogy alkalmazhatóak-e az adott helyzetre.

Ha ismeretlen útvonalon kell járőrözni, fel kell deríteni a környezet elaknásítottságát. Most nem a jelenlegi taktikáról szólok, hanem az akkori hozzáállásunkról. Különösen nehezen folytak foglalkozásaink a "gyakorló faluban". A lakott településhez közeledve mindig azonnal az ellenség felé küldtek minket, soha nem adtak ki semmiféle más utasítást, bár az összes ház túloldalán ablak nélküli vakfal volt, s onnan sokkal kisebb eséllyel lőhettek volna minket. Csak néhány esetben láttam azt, hogy a századparancsnok helyesen azt mutatta meg katonáinak, hogy ne a házsarok mögül lövöldözzenek, hanem valamelyik irányban célszerűbb megkerülni a házat. De feltétlenül a századparancsnoknak kell ilyesmivel foglalkoznia? Ez a törzsőrmesterek szintje. Az, ahogy ezek a gyakorlatok lezajlottak, rámutattak a kirívó hozzá nem értésre és az alapvető katonai ismeretek hiányára.

Világosan emlékszem egy epizódra: a negyedik szakasz katonája az egyik ház felé futott, amikor hirtelen kilépett az ajtón egy "fegyveres", kezében PKM géppuskával, és úgy négy méterről a hasába eresztett egy sorozatot vaktölténnyel. A "meglőtt" katona hanyatt vágódott a váratlanságtól. Igen naturálisan "ölték meg", nekem a hideg futkározott a hátamon. Miért? Azért, mert a legény egyenest az ajtó felé tartott, meg sem próbált oldalra kitérni. És senki nem megyarázta meg neki, hogy ilyet nem "illik" csinálni. Ilyen kontármunka ezerszám fordolt elő, és senki nem próbált ez ellen fellépni, senki nem végzett valamiféle elemzést, hogy változtassunk-e valamit a taktikán.

Ismertem néhány embert az "A" különleges alegységből, és azzal rukkoltam elő, hogy tartsanak számunkra néhány bemutató foglalkozást a városi harcról, de javaslatom semmiféle visszhangot nem váltott ki parancsnokságunkból. Foglalkozásaink döntő többsége a "Csinálj mindent minnél szemfényvesztőbben, hogy tetszen az elöljáróknak" elv alapján zajlott le. A gyakorlati célszerűség meg a puszta paraszti józan ész valahol a tizedik körül volt a rangsorban. Ha kijött a televízió, számolatlanul adták a vaktöltényeket, füstpatronokat meg a rakétákat, de senki nem volt, aki rámutatott volna ennek népámító voltára.

Gránátvetős voltam. Azonnal óriási köszönetet akarok mondani kiképzőimnek: Gyagtyerjev és Podgornij főhadnagyoknak, ők tartották számunkra a foglalkozásokat. Mindenre megtanítottak, amit ők tudtak, s most elmondhatom, hogy elég jól értek az RPG-7-eshez. Persze itt sem sikerült legyőzni a nemtörődömség rendszerét. Az első két hétben abszolút nem volt lövészet. Hol gránát nem volt raktáron, máskor meg kimentünk a lőtérre, de nem állították fel a veszélyes területet lezáró őröket. Néhányszor gyakoroltunk imitátoron, de ez igen távol van az igazi lövészettől. Aztán gyakrabban kezdték ellenőrizni zászlóaljunkat a magasabb parancsnokságok. Tetszett nekem a tábornokok hozzáállása. Az első kérdés, amit feltettek: hányszor vettél részt éleslövészeten és milyen gyakorlatokat végeztetek? Mindenkit lehordtak a sárga földig és megmogyoróztak, s végre valahára hoztak gránátokat.

A szigorúan előírt célpontra lőttünk: ez fakeretre feszített gézből készített fehér négyzet volt. Kezdetben 300 méter volt a céltávolság. Rövidre fogva: az ilyesféle lövészet távolról sem hasonlított az igazi harchoz. Az volt a legsz..abb, hogy a céltáblák abszolút alkalmatlannak bizonyultak. Ahogy gyakorlottabbak lettünk és kezdtük eltalálni a célt, az első néhány lövés után teljesen megsemmisültek, s hogy meglegyen az előírt lövésszám, a megmaradt gránátokat kilőttük "valahová" - a terepen található alkalmi célpontra, vagy megvártuk, amíg rendbehozták a céltáblákat. Nappal még csak-csak lehetett valahogy célozni, az éjszakai gyakorlat azonban a lövészet paródiája volt. A lőtérkiszolgáló csapat képtelen volt rendbehozni a céltáblákat, elvégre az egy igen "hosszantartó" dolog, az udvaron meg tél lévén hideg volt. A kölykök fázósan toporogtak, mindenkinek tele volt a hócipője, s csak egy dolog izgatta a népet - minnél gyorsabban letudni a lövészetet és vissza a kaszárnyába. Jó esetben a főnökség nem figyelt oda, s akkor gyorsan végeztünk.

S ha odafigyeltek, akkor minden szabályszerűen ment? No, akkor lett igazi cirkusz a dologból. Mert mire is figyel a főnökség? Van e "legalább öt" lőállás. Ne adj' Isten, elfeledkeztek a vörös és fehér zászlócskák kitűzéséről - a lövészet elmarad, ne adja Isten, hogy valaki nem írta volna alá a biztonsági szabályok tudomásulvételét igazoló füzetet - de ami a legfőbb: a tiszteken karszalag van és jegyzetelnek. Hát ez volt a legfontosabb. Az ilyen, "szabályzat szerinti" lövészet háromszor tovább tartott a szokásosnál, s egy-egy ilyen gyakorlaton csak maximális erőfeszítéssel lehetett elérni, hogy a lövészetet mindenki végre hajthassa. S hogyan lehetett volna mindezt jobban megcsinálni? Mivel a csoport nagy volt, ketté kellett volna osztani és a heti két lövészeti nap helyett négyet beiktatni. A szabadban "-20" volt, és minden olyan kérdést (ellenőrzés, a fegyver szétszedése-összerakása, eligazítás, elmélet), ami nem függ össze közvetlenül magával a lövészet gyakorlásával, az oktatótermekben kellett volna elvégezni - nem pedig feleslegesen kitenni a fagynak az embereket, elvégre nem a sarkkörön túli bevetésre készültünk.

Kimegyünk a lőtérre, végrehajtjuk a lövészetet, aztán irány a laktanya. Másnap cserélnek a csoportok. Ha a szabványos céltáblákat szétlövik - fene bánja, helyettük kiberhelt BTR és BMP vázakat kellett volna használni. Inerciós gránátokkal évekig lehet rájuk lövöldözni, kutya bajuk sem lesz. Persze mindez hiú ábránd! Van egy, a zászlóalparancsnok által jóváhagyott foglalkozási utasítás, attól egy szemernyit nem szabad eltérni. Ha a jegyzetekben az áll, hogy a foglalkozást a lövészet helyén, a gyakorlótéren kell megtartani, akkor mindenki ott köteles megbarátkozni gránátvetőjével, tüzelésre való előkészítését is ott kell gyakorolni. Egyébként meg minden leselejtezett technikát, meg általában minden fémet már régen elloptak és hulladékként eladtak. A fiatal tiszteket meg maga a parancsnokság kényszeríti ilyen szűk keretek közé, s így gyakran a harci felkészítés értelme is csorbát szenved. A fiatal tisztek anyáznak, de hát szél ellen nem lehet pisálni.

Amíg tartott a gránátvetősök kiképzése, nem sikerült időt szakítani arra, hogy gyakoroljunk az AKSz-74-essel (gépkarabély, a "Kalasnyikov" egyik változata), s ugyanilyen ok miatt nyilván a specialisták (mesterlövészek, járművezetők, géppuskások, a KPVT-kezelők [KPVT - 14,5 mm-es nehézgéppuska]) sem lőttek eleget az AKSz-szel. A felkészítés alatt nem volt "saját" automata fegyverünk, a taktikai foglalkozásokon szintén csak a gránátvetővel kellett vacakolnunk, bár ennek nem láttam értelmet sem akkor, s ami lényegesebb, most, Irak után sem. Időben előre szaladva elmondom, hogy iraki szolgálatom alatt egyetlen egyszer sem lőttem az RPG-vel, míg a "Kalast" (a "Kalasnyikov" "beceneve") volt alkalmam többször használni. Háborúban mindig veled van az automata (automata: ukrán-orosz katonai szlengben az "egyéni sorozatlövő fegyver", általában Kalasnyikov. Magyarul helytelenül sokszor géppisztolyt emlegetnek helyette, bár a géppisztoly működési elve más, mint a gépkarabélyé). Azzal alszol, eszel, mész sorakozóra, és vele lősz először azért, hogy megvédd magadat és bajtársaidat, majd - ha életben maradsz - kereshetsz célt az RPG-nek is. A harcászati foglalkozásokon mindig igyekeztem magammal vinni egy AKSz-t, s minden lehetséges alkalmat felhasználtam, hogy "megbarátkozzam" vele. Későbbiekben ez igencsak hasznomra vált.

Egy másik igen fájó pont az automaták belövése volt. Sajnos nem adtak rá lehetőséget, hogy a saját fegyvert belőjük. Sem a kiképzés alatt, sem akkor, amikor Irakba értünk. Jobb, ha hallgatok arról, hogy milyen eredményességgel - ez egyben a célszerűséget is jelenti - zajlott le egy lőgyakorlat fél métert félrehordó automatával.

Mindentől függetlenül a három hónapos gyakorlatozás elfogadható szintre fejlesztette a katonák egyéni képzettségi szintjét, ez lehetővé tette, hogy a későbbiekben elboldoguljanak a felmerülő problémák többségével. Például mesterlövészeink - Kex és Max - hibátlanul mindig a céltábla közepébe találtak 100 méterről, ötszázról meg mindig fejen lőtték az egészalakos céltáblát. A járművezetők szinte éjjel-nappal furikáztak, a KPVT-s géppuskások magabiztosan bántak ketyerójukkal, a gránátvetősök még erős szélben is képesek voltak szétlőni a célt ha nem is az első, de a második gránáttal. Azonban az alegység taktikájában és harci összehangoltságában fellelhető problémák nagy részét nem sikerült kiküszöbölni.

2004. febr. 14. Indulás. Már Irakban van a zászlóalj vezetése meg a századparancsnokok - átveszik az ügyeket elődeinktől. A reptér, ahol landoltunk, Talil város közelében van. Két "Apache" helikopter fedezi leszállásunkat.

"+17 fok" fogad. Közvetlenül a leszállópályán mindenki golyóálló mellényt, sisakot és fegyvert - iraki gyártmányú AK-47-es vagy AKM automatát - és két tárat kapott. Ezzel a fegyverzettel kellett eljutnunk az ukrán hadsereg fő iraki bázisára, ez Al-Kut városban volt. Ott leadtuk a kapott cuccokat, s megkaptuk a hivatalos felszerelést.

Hogy mi volt feltűnő iraki tartózkodásom első perceiben? Nekem akkor úgy tűnt, hogy minden más, mint a megszokott. A talaj alapvetően homok és agyag, északon köves. Más a levegő, sokkal szárazabb, porszag érződik, más színek uralkodnak - a sárga, a narancssárga, még a levélzetnek is sárgás-szürke színe van, mindent ellep a mindenhová beszivárgó por -, a fák túlnyomórészt fügepálmák, néha egy-egy tüskés bokor, szamártövis, s bizony hiányzik a fenyőfák változatos világa. Házak - egy emeletesek, egyik helyen kőből, másutt égetetlen téglából épültek, ezek színe is sárga, másutt az építőanyag az agyag volt. Nyomor, mindenütt szemét, a konvoj mellett toprongyos gyerekek szaladnak és üvöltenek: "Mister give me pepsi, give me water". (Uram, adj pepszit, adj vizet) Parandzsba öltözött meghatározatlan korú nők, fiatal férfiak képmutató mosolya vagy nyíltan elkeseredett pillantása, ezek az első benyomásaim a Talilból Al-Kutba vezető utazáson.

Még egy bevésődött emlék - az 5. dandár katonái. Először a repülőtéren láttam meg őket. BTR-jeik páncélzatán ültek, oszlopunk kíséréséhez készülődtek. Mindannyiukat por lepte, kezükben szintén porlepte fegyverek voltak, egyenruhájuk elnyűtt, kiégett, arcuk vörösre égett, nézésük magabiztos, alig észrevehető kajánsággal szemléltek minket. Mindez úgy nézett ki, mint egy filmfevételhez beállított jelenet, aminek semmi köze a valósághoz.

Este a "Delta" bázison (Al-Kut). Abszolút sokkoló volt az étkezde meglátogatása. A menü akárcsak egy étteremben: hús, saláták, friss gyümölcsök, gyümölcslevek, fagylalt, sütemények számos válfaja, s mindez rogyásig - szinte hihetetlen. Azok a löttyök után, amivel a kiképzés alatt etettek minket, ez maga volt a Kánaán (a koalíció minden egyes katona táplálására napi 20 zöldhasút [dollárt] költött). Faszán táplálkozik a koalíció!!!

Az ellátóktól megkaptuk fegyvereinket. Én személyesen egy RPG-7N-t, egy PN-58-ast, négy tár töltényt és egy AKSz-74U automatát kaptam. Ez utóbbit három hét múlva lecseréltem egy AKSz-re.

Éjjellátó készülékeink elemei még a cár atyuska idejében lemerültek, újakat nem kaptunk. Megpróbáltam tartalék elemeket szerezni a "koronás" házból, de minden ilyesféle, tevékenységünkhöz szükséges eszközt a szabályzat szerint könnyen szemmel tartható helyen, kaszárnyai ágyunk alatt kellett tartani. Amerikai éjjellátókat használtunk.

Golyóálló mellényeink "Corsar M3-ok" voltak, s bár igen jó védelmet biztosítottak (a kevlar felfogja a PM [ Makarov-féle pisztoly] lövedékét, a fémlapok meg a SzVD [Dragunov-féle mesterlövész puska] páncéltörő lövedékét is), sajnos túl nehéz. Ha felvétele után még pluszban minden harchoz szükségessel felszerelkezel -tartaléktárak, gránátok, fegyverek, stb.- elveszted mozgékonyságodat, s minden alkalommal, amikor kiugrassz a BTR-ből, arra gondolsz, hogy nehogy lábadat törd. Arról, hogy kiugrás után szabályszerűen hasra feküdj és odébb hengeredj, jobb, ha elfeledkezel, különben megnyomorodsz. A kapott 4 tár lőszer nyilvánvalóan kevés volt egy harc megvívásához, ezért mindenki igyekezett plusz tárakra, gránátokra, stb szert tenni. Az alacsonyabb rangú tisztek jóváhagyóan elnézék ezt, a nagyfőnökség azonban a farkunkra lépett és alaposan megcibálta sörényünket ezért; sőt, rendszeresen mindenkit "leleltároztak", így próbálták kideríteni, hogy kinél mennyi balkézről jött hadianyag van.

Reggel elmentünk Al-Hai városba, a "Charley" bázisra, itt kellett a jövőben szolgálatot teljesítenünk. Feladataink közé tartozott a város helyzetének kontrollálása, jelenlétünk "nyilvánvalóvá tétele", őrjáratozás, segíteni a helyi rendőrséget és az itt állomásozó ICDC [a kormányhű Iraki Nemzeti Gárda] századot, a szállítókonvojok biztonságának szavatolása fennhatósági körzetünkben, az engedély nélküli fegyverek begyűjtése, stb. Osztagunk létszáma 60 fő volt.

Al-hai-i bázisunk a város szélén, a sportiskola épületében volt. Nem túl magas - körülbelül embermagasságú - téglakerítés övezte. Minden oldalról hagyományos, főleg egyemeletes épületek vették körül, ezek tetejéről belátható, következtetésképp gyakorlatilag tűz alá vehető volt bázisunk egész területe. Maga az iskolaépület elég szilárd volt, de nemigen volt alkalmas védelem céljára: a parapetmagasság [az ablaknyílás alsó szintje] alacsony, abban pedig, hogy hatásosan tűz alá vehessük a környező utcákat és a minket körülvevő házak alsó szintjét, zavart a kerítés. Többé-kevésbé hatásosan tüzelhettünk a tetőről, ott meg a fedezék volt igen gyenge. Az ellenségnek a szomszéd házak tetejére állított két géppuskája - egyik szemből, a másik valamelyik szárnyról tüzelve - igen nehéz, ha nem végzetes helyzetbe hozta volna a tetőre küldött harcosainkat. Az is nehezítette a dolgot, hogy a tetőre csupán egyetlen ajtón át lehetett kijutni, s frontális helyzetből ezt is tűz alá vehette az ellenség.

Nem tudom, hogy az 5. dandár parancsnokságát mi vezette akkor, amikor ezt a város belterületén fekvő épületet választotta ki bázisul, ellenségeink sem ajánlhattak volna megtámadásunkra alkalmasabb helyet. Általában elmondhattuk, hogy igen sok munka áll előttünk, ha védhetővé akarjuk tenni ezt a helyet. Dolf (századparancsnokunk) azonnal lépéseket tett bázisunk védelme megerősítésének érdekében, de bennem hamarosan olyan benyomás alakult ki, hogy parancsnokságunk nemigen akart segíteni ebben; még az olyan egyszerű kérés, mint az álcázóháló vagy szögesdrót kiutalása is süket fülekre talált. Mégis; az alatt a két hónap alatt, amíg Al-Haiban állomásoztunk, a tetőt övező kőfalat homokzsákokból emelt mellvéddel megmagasítottuk, az őrszemek számára sebtében homokzsákokból felépített állásokat a tetőn megbízható betonkupolákkal váltottuk fel - ezek megbízható védelmet nyújtottak, tüzelési szektoruk meg széles volt. A bázis bejáratának védelmére "Heszko" tipusú földerődöket építettünk, a kerítés mellé jelzőaknákat telepítettünk.