Ez persze első hallásra nem tűnhet túl meggyőző teljesítménynek, elvégre a Rambo 3 elég alacsonyra tette a lécet, de ennek megítélésénél nem árt figyelembe venni azt, hogy a filmet az öreg Stallone rendezte, és a forgatókönyv is az ő keze munkáját „dicséri”. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy a mű mondanivalója…(OK, abba lehet hagyni a röhögést) továbbra is az „először lőj, aztán kérdezz” stílusú militarizmus, akkor érdemesnek tűnik arra, hogy foglalkozzunk vele.  

A film legelején a néző megtudhatja, hogy az aktuális gonosz ezúttal a burmai katonai diktatúra, amely a törzsi lázadók ellen népirtást folytat, a kormányellenes tüntetők sorait pedig vegyifegyverrel ritkítja (mindennek nincs túl sok köze a valósághoz, de az a mi szempontunkból most lényegtelen). Kedves amerikai keresztény misszionáriusok egy csoportja fel is kerekedik, hogy segítsen a burmai határvidék nehéz sorsú népén; annak rendje és módja szerint fogságba esnek, ahonnan hősünk természetesen kiszabadítja őket, miközben jópár rosszfiút a másvilágra küld. Az alaptörténet kb. ennyi dióhéjban, és ennél több szót kár is lenne pazarolni rá.  

(Egyébként ahogy azt már megszokhattuk, maga Rambo is szűken méri mélyenszántó szavait; a nem túl gyakori párbeszédek közül szerintem a következő viszi el a pálmát:  

- misszionárius: „A világ a magához hasonlóak miatt olyan, amilyen.” 

- Rambo: „Szarok a világra.”)

Az ilyen klisék persze en bloc jellemzőek voltak a ’80-as évek akciófilmjeire, a John Rambo-ról viszont elmondható, hogy úgy egyesíti azok minden erényét – mozgalmas akció, erőszak, vérontás –, ugyanakkor nagyrészt mentes az azokra hagyományosan jellemző hibáktól.  

Kezdjük azzal, hogy az ilyen filmekben az ellenség (oroszok, vietnamiak, arabok stb.) dilettáns hülyék gyülekezete, akik a világon semmilyen lőfegyverrel nem tudnak pontosan célozni – a rohanó főhős lábai mellett földbe csapódó lövedékek látványa gondolom mindenki számára ismerős –, és csoportosan futnak a golyózáporba. Ebben a filmben viszont a burmai katonák aránylag jól képzettek, és értik a dolgukat. Példamutató alapossággal és gyorsasággal hajtják végre egy potenciális ellenállási góc pacifikálását (értsd: leradíroznak egy falut), melynek során a menekülő civileket géppuskatűz elé terelik, és a szökevény amerikaiakat is összehangolt művelet keretében, fegyelmezetten üldözik. Persze néhány röhejes jelenet azért akad, például amikor a burmai tiszt aknavetővel löveti az amerikai misszionáriusokat vendégül látó falut, miközben az emberei már a kunyhók között rohamoznak – a burmai fegyveres erőknél a tisztképzés bizonyára nem világszínvonalú, de őszintén szólva ennél többet nézek ki belőlük –, egy későbbi alkalommal pedig a parancsnoksága alatti helyőrség össznépi lerészegedés színhelyévé válik, fittyet hányva minden létező biztonsági előírásra.  

A korábbi Rambo–filmeket – sok hasonló alkotással egyetemben – az tette komolytalanná, hogy a józan logika és a fizika legalapvetőbb törvényszerűségeit is felrúgták egy-egy akciójelenet kedvéért. Mondanom sem kell, mennyire agyament az ötlet, hogy íjjal kilőtt gránátokkal teherautókat lehet felrobbantani több száz méter távolságból; irányítatlan, de ennek ellenére a víz felett egy helyben lebegő helikopter fülkéjéből RPG-vel lehet lövöldözni úgy, hogy a mögöttünk kuksoló embereknek semmi bajuk nem esik, vagy hogy egy T-72 és egy Mi-24 helikopter frontálisan ütközhet harc közben stb. Nos, a John Rambo szerencsére mentes az ilyen túlzásoktól – az egyetlen nagyobb baki talán az a jelenet, amikor társaival a dzsungelben egy, a második világháborúból visszamaradt Tallboy bombára bukkannak, amit egyrészt sosem vetettek be Burmában, másrészt ha egy több, mint 5 tonnás bombát jó magasról az útjára engednek, akkor lehet, hogy a becsapódás után nem robban fel, de az biztos, hogy nem marad meg a felszínen, hanem még jópár méteren át utat tör magának lefelé. 

Apropó, társak: régi szokásával szakítva Rambo nem egyedül indul harcba, hanem a misszionáriusok által felbérelt jó fej brit zsoldosokkal együtt (úgy látszik, mára már mindenkinek leesett, hogy a magányos harcosok kora végképp lejárt). Egy másik szokásának is búcsút mond, mivel sosem látni a kezében M60 típusú géppuskát, annál masszívabb pusztítást visz véghez viszont egy jó öreg M2-vel, amit nyugodtan nevezhetünk a film másik főhősének, mivel egy nehézgéppuska rombolóerejének ennyire realisztikus ábrázolását nem látni gyakran a mozivásznon (ugyancsak kendőzetlen bemutatását láthatja a nagyérdemű a Barrett M82 típusú mesterlövész-puska képességeinek is).

Persze nemcsak a jófiúk lövöldöznek modern csúzlikkal, hanem a burmai kormánycsapatok is. A fentebb linkelt videon 3:51-nél például egy (belga) FN MAG géppuskát csodálhatunk meg működés közben (úgy látszik, azért a film készítői valamennyire adtak a realizmusra, mert a burmai hadsereg tényleg alkalmazza a típust). Az ember viszonylag könnyen azonosíthatja ezeket a cuccokat a filmben, ha eleve tájékozott a lőfegyverek terén, vagy egy kicsit utánanéz - de ha ehhez nincs türelme/ideje, segítségére lehet az Internet Movie Firearms Database, ahol bizonyára sok filmrajongó csillapíthatja információéhségét. 

Hogy ne csak vasról beszéljek, érdemes említést tenni a vallási alapú idealizmus burkolt kritikájáról, ami szerintem a filmben néha tetten érhető. Különösen emlékezetes az egyik brit zsoldos megjegyzése az amcsi hittérítőnek: „Mi mentettünk meg, nem Isten!”. A látványos jelenetek közepette hajlamos elfelejteni a néző, hogy az egész cirkusz tulajdonképpen azért van, mert néhány középnyugati átlagpolgár a fejébe veszi, hogy ők márpedig Burmába is elviszik az Igét. A végén – egy falu és több száz ember mínusz –, ha jól számoltam, közülük összesen kettő menekül meg, és az ember önkéntelenül belegondol, hogy ezért érdemes volt-e az egész környéket vérrel és belsőséggel beborítani. Egyikük mindenesetre sikerrel meggyőzi hősünket arról, hogy mindezek után tényleg időszerű lenne hazatérnie.  

Ha egyes interjúknak hinni lehet, a szimbolikus hazatérés végleges, azaz folytatás mostmár tényleg nem lesz – ez mindenképpen kívánatos lenne, de azért kár, hogy ez a rész nem készült el jóval korábban.