Amennyiben a stratégia rossz, sem a tábornok tapasztalata a csatatéren, sem a katona bátorsága, sem az egyébként döntő, nagyszerű siker nem ér el eredményt.

/Alfred Thayer Mahan/

„Hatvannyolcban” sok esemény történt, ami maradandó hatással volt az emberek gondolkodásmódjára világszerte (de főleg Amerikában), de ezek közül az egyik legjelentősebbnek semmi köze nem volt a diáklázadásokhoz, a popzenéhez vagy éppen a virágokhoz.

Ma, a vietnami Tet-offenzíva 40. évfordulóján emlékezzünk meg mindazokról, akik kitervelték, végrehajtották és elszenvedték azt – másrészt ebből az alkalomból érdemes szemügyre venni, milyen tanulságokkal szolgálhat a jövőre nézve.

A kommunisták reményei szerint vietnami győzelmüket nem hagyományos értelemben vett katonai győzelem, hanem az amerikai kivonulás hozza majd el, amelyet a kifáradás vagy a közvélemény nyomása fog okozni.

/New York Times, 1965. október 20./

Ez az offenzíva jelentette a fordulópontot a vietnami háborúban, melyről már korábban itt említést tettünk ugyan, de nem árt felidézni annak főbb jellegzetességeit. Iskolapéldája volt ez az eltérő stratégiai célokért eltérő módszerekkel vívott konfliktusnak.

Az amerikai kormányt egyetlen cél vezérelte: megszilárdítani a dél-vietnami rendszert – akármennyire is korrupt és tehetetlen volt – az észak-vietnami befolyás kiküszöbölésével, így megakadályozva a kommunizmus terjedését Délkelet-Ázsiában. Mivel aggasztotta őket a háború potenciális belpolitikai visszhangja, a lehető legkisebb felhajtás mellett, kevés ráfordítással akarták megvívni azt, hogy lehetőleg ne kerüljön a címlapokra. 

(Ismerősen hangzik? Nem csoda, a demokráciák gyakran háborúznak így.) 

Ezért aztán nem mozgósították a jónépet arra, hogy bármilyen erőfeszítést tegyen a győzelem érdekében, nem próbáltak meg Észak-Vietnam (Vietnami Demokratikus Köztársaság, azaz VDK) elleni hadüzenetet megszavaztatni a törvényhozással, és nem is vettek tervbe átfogó konvencionális támadást ellene – ez természetesen kockázatokkal járt volna, de a Dél-Vietnam (Vietnami Köztársaság, a.k.a. RVN) elleni fenyegetést csak így lehetett volna felszámolni maradandóan. Röviden: korlátozott háborút vívtak korlátozott célokért. A VDK ezzel szemben minden eszközt mozgósított a saját célja érdekében: kiszorítani az amerikaiakat és egyesíteni Vietnamot bármi áron. 

Eleinte sikeresen alkalmazták a maoista háromlépcsős stratégiát: gerillaszervezetet kiépíteni az ellenség területén – ez volt a Nemzeti Felszabadítási Front, ismertebb nevén a Vietkong (VC) –, annak hatalmát kiterjeszteni vidéken, aztán megindítani a végső támadást a városi célpontok ellen. Aknamunkájuk következtében az RVN 1964-re az összeomlás szélére került, és a kormány siralmas politikai helyzete szükségessé tette az egyre nagyobb mértékű amerikai beavatkozást. 

A VC gerillái a dzsungelben tevékenykedtek, bölcsen elkerülve a nyílt összecsapást az amerikaiakkal, inkább a jól bevált „ölelő” taktikát alkalmazták: az ellenség közvetlen közelében mozogtak, így elkerülve a légi/tüzérségi támadásokat, és gyors rajtaütéseket hajtottak végre. Mivel az amerikaiak nagy bánatukra nem tudták a VC-t nyílt összecsapásra kényszeríteni, inkább infrastruktúrájának gyengítésére, lakossági támogatásának felszámolására, ügynökeinek módszeres levadászására koncentráltak. Ezen a téren sikerült is elérniük érdemi haladást, noha ezt sem vették túl komolyan (nemigen folytattak országos szinten összehangolt, központi irányítás alatti COIN-műveleteket).

A vég nélküli dzsungelharcot nem volt érdemes folytatni, mert a végső győzelem esélyével egyáltalán nem kecsegtetett. Több okból is jó ötletnek tűnt áttenni a harc helyszínét a dzsungelből a dél-vietnami városokba. Lakosságuk igencsak felduzzadt, mivel a vidéki területekről az állandó harcok és bombázások miatt menekültek az agrárnépek. A nagy tömegben, a menekültoszlopok között a VC gerillák könnyebben elvegyülhettek, esetleg népfelkeléseket is kirobbanthattak. Sem a US Army, sem az ARVN katonái nem voltak kiképezve a városi harcra, így nem volt valószínű, hogy abban a környezetben jól teljesítenek majd.

 

Giap azt is tudta, hogy az amerikaiak egyáltalán nem számítanak egy városok elleni offenzívára; jól ismerte a mentalitásukat és azt, hogyan tudja azt a saját javára fordítani. Az amerikaiak látták, hogy 1967-ig a VC nem jutott sokra Dél-Vietnamban, és ezt természetesen a saját stratégiájuk sikerének könyvelték el. A felderítés információi alapján számítottak arra, hogy az északiak valami nagyszabású offenzívát indítanak majd 1968 elején, hogy megtörjék a patthelyzetet – de Westmoreland több okból is arra számított, hogy ez egy nagy erejű konvencionális támadás lesz a Khe Sanh-i támaszpont ellen, a demilitarizált övezet (DMZ) közelében. Egyrészt a támaszpontot az amerikaiak részben azért hozták létre, hogy az északiakat provokálják, támadásra ösztönözzék és egy döntő csatában legyőzzék. Másrészt a történelmi tapasztalatok alapján azt hitték, hogy a vesztésre álló északiak majd olyan kétségbeesett támadást indítanak, mint a németek az Ardennekben 1944 decemberében, Khe Sanh-t pedig ugyanúgy próbálják meg bekeríteni és elfoglalni, mint Dien Bien Phu-t 1954-ben.

 

Westmoreland bízott benne, hogy így a háborút eldöntő nyílt csatára kényszerítheti az északiakat. Nekik persze eszük ágában sem volt döntő csatát vívni, erőik nagy részét nyílt összecsapásban az anyagi fölényben lévő amerikaiak ellen bevetni. Giap tudta, hogy az amerikaiakat könnyen megtévesztheti. Úgy döntött, az offenzíva előtt elterelő hadműveleteket indít Khe Sanh és más határmenti amerikai támaszpontok ellen, így az amerikai erőket elcsalhatja a városokból, ahol a fő csapást a jóval kevésbé veszedelmes ARVN-re mérheti.

 

A maoista stratégiát követő észak-vietnami vezetés bízott benne, hogy a VC általános támadása népfelkeléseket robbant majd ki szerte Dél-Vietnamban, ami a kormány bukásához fog vezetni – új kormány kerül majd hatalomra, ami az ő érdekeiket szolgálja, és amit egy előnyös tárgyalási pozícióban el tudnak fogadtatni az amerikaiakkal. Tervüket arra a feltételezésre alapozták, hogy az ARVN harcértéke alacsony (katonái nagy része majd dezertál vagy átáll) ill. hogy a nagy támogatottságú VC már szilárdan uralja a vidéki területeket.

 

1967 közepén megkezdődött a támadás előkészítése, amit a vietnami holdújév, január 31. idején akartak elindítani. A VC erőit átcsoportosították és ellátták modern kézifegyverekkel; a városi harcra kiképzett, civilnek öltözött gerillák és titkos fegyverszállítmányok egyre áramlottak a dél-vietnami városokba (ezt nem volt nehéz kivitelezni, mivel az újév előtti időszakot a vietnamiak általában rokonlátogatásokkal töltik, az utak ilyenkor tele vannak emberekkel). Az év folyamán havonta átlagosan 7 ezer gerilla szivárgott be Dél-Vietnamba, 1968 januárjában pedig 22 ezer. Ügynökeik titkos fegyverraktárakat hoztak létre, az ellenség összezavarására rémhíreket, pletykákat terjesztettek arról, hogy a VC és Amerika titokban fegyverszünetről, együttműködésről tárgyal, az északiak győzelme után az ARVN tagjai és az állami hivatalnokok amnesztiában részesülnek stb.

 

A nagy készülődés azzal járt, hogy a VC szüneteltette a nagyobb akciókat 1967 második felében; ez csak megerősítette az amerikaiakat abbéli hitükben (az észak-vietnamiak nem kis örömére), hogy stratégiájuk eredményes, az ellenség vesztésre áll és hamarosan kivérzik. Az északiak erre rá is játszottak azzal, hogy december 29-én a megtévesztés részeként javaslatot tettek béketárgyalások megkezdésére. Giap tervének megfelelően VC-alakulatok támadást intéztek Loe Ninh és Dak To, az amerikaiak támaszpontjai ellen a DMZ közelében, január 20-án pedig az észak-vietnami reguláris erők (PAVN – People’s Army of Vietnam) 4 hadosztálya (köztük tüzér- és páncélosezredek) megkezdte Khe Sanh ostromát. Westmoreland reakciója várható volt: azt hitte, ez Dien Bien Phu all over again, itt majd eldől a háború kimenetele, így számára a támaszpont védelme abszolút prioritást élvezett. A PAVN támadása nem járt sikerrel, végül 10 ezer katonája esett itt áldozatul az amerikai tűzerőnek és a B-52-esek szüntelen bombatámadásainak – az amerikaiak 500 embert veszítettek – de az északiak szempontjából csak az számított, hogy a jenkik bekapták a csalit.

 

A készülő offenzíva sikere nagyrészt a meglepetés erején múlott, az északiak hét napos tűzszünetet javasoltak a holdújév idejére, amit az ARVN el is fogadott – jó alkalmat kínálva ezzel a támadásra. Mivel a vietnamiaknak korábban sem volt szokása betartani az ilyen fegyvernyugvásokat, Westmoreland ellenezte a döntést, de végül csak arra tudta rávenni a dél-vietnamiakat, hogy rövidebb, négy napos fegyverszünetbe menjenek bele, és a városi helyőrségeket tartsák 50 százalékos létszámon. Annyi biztos, hogy a beavatkozása nélkül még nagyobb lett volna a katasztrófa, ami az ARVN-t hamarosan utolérte.

 

A támadás időpontját a főparancsnokság eredetileg február 4.-re tűzte ki, de mivel csak rövidebb tűzszünet lépett életbe, ezt előre kellett hozni január 30.-ra. Sok egység nem érkezett meg időben a gyülekezési pontokra, így a támadást egy nappal elhalasztották – a parancs azonban sok egységhez nem jutott el, így azok 30-án szervezetlen támadásokat hajtottak végre több városban. Ennek ellenére mind az amerikaiakat, mind a dél-vietnamiakat teljesen váratlanul érték a másnapi események.

 

70 ezer gerilla több mint 100 városban indított támadást, megrohamozták az ARVN parancsnokságait, fegyverraktárait és támaszpontjait. A fő célpont Hue történelmi városa volt, mivel itt sok kormányellenes szervezet működött, vagyis jó helyszínnek tűnt egy felkelés elindítására. A VC azonban egyetlen várost nem tudott elfoglalni. A kezdeti sokk után világossá vált, hogy Giap stratégiájának is volt egy-két gyenge pontja. A Tet-offenzíva komplex hadművelet volt, amely sok, egymástól elszigetelten működő egység összehangolt támadását irányozta, csakhogy ennek olajozott kivitelezését a VC szervezeti struktúrája, elégtelen kommunikációs rendszere és eszközei nem tették lehetővé.

 

A kialakult drámai helyzetet jól példázta az offenzíva leghírhedtebb mozzanata, a saigoni amerikai nagykövetség elleni támadás. Egy VC-kommandó berobbantotta a létesítmény külső falát, majd a nagykövetség kertjében tűzharcba keveredtek az őrséggel. Megtámadták az épületeket és a belső falat, sikertelenül. Mivel további parancsokat nem kaptak, hevenyészett védelmi pozíciót vettek fel a kertben és az utolsó emberig harcoltak (az amerikai újságok arról cikkeztek, hogy az ellenség „elfoglalta a nagykövetséget”, de ennek nem sok köze volt a valósághoz). A gerillák megpróbálták tartani a megszerzett pozíciókat, de ezzel csak annyit értek el, hogy jó célpontokat kínáltak az amerikai tüzéreknek, harckocsizóknak és pilótáknak. Abban reménykedtek, hogy a főparancsnokság majd utánpótlást küld nekik, de ilyesmit az általában nem is vett tervbe, ahol meg erre kísérlet történt, az sikertelennek bizonyult. A támadás időpontjának megváltoztatása miatt sok egység eleve felkészületlenül indult a harcba.  

 

Kiderült, hogy a VC vidéki támogatottsága korántsem akkora, mint amire a délen tevékenykedő ügynökök és pártmunkások optimista jelentései alapján Hanoi számított (a diktatúrákra jellemző módon a központnak azt jelentették, amit az hallani akart). A népfelkelés elmaradt, mivel a civilek többnyire úgy viselkedtek, ahogy háború alatt a civilek általában szoktak: senkit nem támogattak, inkább lapítottak és várták, hogy az egész cirkusz véget érjen (a VC emberei eléggé berághattak erre a „gyáva” népségre, mert csak Hue-ban 5000 embert végeztek ki az ostrom ideje alatt).

 

Az ARVN pedig korábban nem jeleskedett ugyan a VC elleni támadó hadműveletekben, most, védelemben viszont makacs ellenállást tanúsított. Az ellenség valóban nem volt járatos a városi harcban, de Giap nem vette figyelembe, hogy a korábbi nagy veszteségek miatt a VC-t tapasztalatlan, vidéki parasztfiatalokkal töltötték fel, akik még városban sem jártak soha életükben.

 

Így a támadás néhány hét után kifulladt, a VC erőinek nagy része megsemmisült az amerikai fegyverek tüzében – kb. 60 ezer embert veszítettek, ezzel szemben az ARVN 2300-at, az amerikaiak pedig 1200-at. Taktikai értelemben a hadművelet tehát katasztrófa volt a VDK számára – ez azonban valószínűleg nem érte meglepetésként Giap tábornokot, aki egyszerűen feláldozta a VC erőinek egy részét egy távoli stratégiai cél érdekében. Egyébként sem arról volt híres, hogy sokra tartaná katonái életét. Ahogy egyszer tömören megállapította:

Emberek százezrei halnak meg ezen a földön minden percben. Százak, ezrek, tízezrek élete vagy halála keveset számít, még ha a honfitársainkról is van szó.

 

Az öreg harcos egykor és napjainkban. Igen, egy Mercedes limuzinból száll ki.

Meg kell említeni, hogy a VDK megengedhetett magának ekkora „érvágást” – ez volt a fő előnyük ebben a háborúban. Valójában az amerikaiak a közelében sem jártak annak, hogy az ellenséget kivéreztessék. Hanoi nagy mennyiségű, birkafegyelmű emberanyaggal rendelkezett. Ami azt illeti, ezen a ponton nem a VDK, hanem az USA jutott katonai teljesítőképességének határára, mivel korlátozott háborút vívott – 1968 márciusában Westmoreland tábornok újabb 205 ezer katonát akart Vietnamba küldeni, de ez a tartalékosok tömeges behívását jelentette volna, és a kormány ezt nem volt hajlandó vállalni.

 

A Tet-offenzíva nem érte el a taktikai célkitűzéseket, viszont fordulópontot jelentett a háborúban és döntő csapást mért az amerikai stratégiára. A városi harcok képeivel tele voltak a híradók és az újságok, a döbbent amerikai közvélemény pedig nem hitt többé a hivatalos szóvivőknek, akik a VC gyengüléséről meg a közelgő győzelemről beszéltek. A nagykövetség elleni támadás különösen erős pszichológiai hatással bírt – taktikai, katonai értelemben értelmetlen volt, viszont látványosan megcáfolta az amerikai állítást, mely szerint a hadsereg az irányítása alatt tartotta a vietnami eseményeket. A body count mánia pedig azt eredményezte, hogy az amerikaiak a VC veszteségeinek maximalizálása érdekében nagyvonalúan használták az elsöprő tűzerőt szerte Dél-Vietnamban. Az ezzel együtt járó pusztítás ismeretében aligha meglepő, hogy a vidéki lakosság körében az amerikaiak erőfeszítései nem leltek nagy támogatásra.

Az amerikaiak és különösen vietnami szövetségeseik dilettantizmusának híres példája volt, amikor február 1-én Saigonban a dél-vietnami rendőrfőnök az NBC forgatócsoportja és az Associated Press fotóriportere előtt kivégzett egy VC-foglyot a nyílt utcán. A sajtónak nagy szenzáció, másrészt a PR-szempontok teljes figyelmen kívül hagyása. Hősünknek bizonyára senki nem magyarázta el korábban, hogy az efféle piszkos munkát lehetőleg titokban kell elvégezni.  

 

Giap számítása, mely szerint az ellenség a Tet-offenzívára nem a bevetett erői növelésével, vagyis a háború eszkalálásával fog reagálni, bevált. Az amerikai kormány stratégiát váltott, és azt tűzte ki célul, hogy katonai erőit minél simábban és a lehető legkisebb presztízsveszteség mellett kivonhassa Délkelet-Ázsiából. Felfüggesztették az Észak-Vietnam elleni bombatámadásokat, Johnson elnök pedig bejelentette, hogy nem indul az 1968-as választásokon. Utódja, Nixon folytatta az erők egyoldalú kivonását, ami 1973-ra befejeződött, és a törvényhozás megszüntette az USA katonai jelenlétét Dél-Vietnamban. Az amerikaiak egyre inkább a COIN-műveletekre és a „vietnamizációra” helyezték a hangsúlyt, abban reménykedve, hogy Dél-Vietnam képes lesz megvédeni magát az északi támadásoktól amerikai segítség nélkül is. 

 

Ez a politika nem sok jót ígért. A Tet-offenzíva bebizonyította, hogy az ARVN képes ugyan a védelmi harcra, de amerikai tűztámogatás nélkül nem tudja kivívni a győzelmet. Dél-Vietnam legnagyobb problémája a mindent átható korrupció volt, ez ellen pedig az amerikaiak nem sokat tehettek (jellemző, hogy a Tet-offenzíva előtt a VC hiányt szenvedett ugyan gyógyszerekben és orvosi felszerelésben, ügynökei mégis könnyen hozzájutottak ezekhez, mert a dél-vietnamiak rendszeresen fosztogatták az ARVN és az amerikai hadsereg támaszpontjait, raktárait, a zsákmányt meg a városi feketepiacon árulták). Hogy a dél-vietnamiak mennyire képtelenek voltak egy működő hadsereget önállóan fenntartani, azt jól példázza a PAVN 1975-ös offenzívája. Az ARVN hiányt szenvedett ugyan utánpótlásban és pótalkatrészekben, de anyagi és számbeli fölényben volt. Az északiak mégis elsöpörtek minden ellenállást két hónap alatt. 

 

Ami a COIN-műveleteket illeti, a VC kiépített infrastruktúrája az amerikaiak minden igyekezete ellenére nem semmisült meg teljesen, de ereje 1968 után is folyamatosan gyengült. Ebben több tényező szerepet játszott: a vidéki önvédelmi milíciák szervezése, a földreform, az egyre nagyobb mértékű katonai mozgósítás, ami csökkentette a potenciális önkéntesek számát. A Tet-offenzíva előtt még 300 ezer gerillával rendelkezett Dél-Vietnamban, 1972-re már csak 25 ezerrel. Egyre több észak-vietnami pártmunkás szolgált a soraikban, taktikájukban pedig inkább terrorista akciókra, kormánytisztviselők és segítőik elleni merényletekre koncentráltak, mint a gerillaharcra. 

 

A VC mint hatékony katonai szervezet már nem számított tényezőnek, de ez egyáltalán nem keresztezte Giap terveit. Nem véletlen, hogy tartalékban hagyta a PAVN egységeinek zömét a Tet-offenzíva idején ahelyett, hogy azokat is beáldozta volna. A bőkezű szovjet, kínai, észak-koreai támogatást élvező észak-vietnamiak egyre inkább a reguláris erőkre hagyatkoztak. Ennek megfelelően a háború jellege is megváltozott, 1968 és 1972 között széleskörű gerillaháborúból modern fegyverekkel vívott konvencionális háborúvá fejlődött, amiben egyre inkább az északiak javára billent a mérleg (különösen harci szellem és politikai akarat terén). A VC eközben háttérbe szorult, a végső győzelem kivívásában pedig semmilyen érdemi szerepet nem játszott. 

 

Összességében elmondható, hogy 40 évvel ezelőtt az amerikaiak a saját kárukon tanulták meg azt, amit a vietnami kommunisták már tudtak, és amit ma már lassan mindenki kezd kapizsgálni: a közvélemény hatékony befolyásolása döntő fontosságú egy modern háborúban. It’s the PR, stupid! Ugyanakkor említést érdemel, hogy az amerikaiak tényleg igyekeztek tanulni a hibáikból, ami először az 1991-es Öböl-háborúban mutatkozott meg: a hadsereg szigorú ellenőrzés alatt, rövid pórázon tartotta az újságírókat és TV-stábokat. Az elszenesedett hullákról és szétbombázott konvojokról készült képek csak a háború után kerültek nyilvánosságra. 

 

Természetesen az ilyen szigorú médiakontroll hatékonyságát az Internet gyorsan növekvő népszerűsége, elérhetősége erősen lecsökkentette. 

A vietnamiak tehát jól feladták a leckét a Tet-offenzívával. A magam részéről kíváncsi vagyok, az iraki felkelők majd megpróbálkoznak-e valami hasonlóval a 2008-as amerikai elnökválasztások előtt. Hogy mit hoz a jövő, azt majd meglátjuk. És persze megírjuk.