Lassan újraindul az élet a 2008-as évben a Katpol blog szerkesztői körében is, ezért még a szokásos szilveszteri tüzijátékra asszociálva következzen pár gondolat a legnagyobb ember alkotta "pirotechnikai szórakoztató eszközökről".  Ha valakinek nem esett volna le, ezek a nukleáris fegyverek, a végső pusztító erő, ami képes lenne, hogy eltakarítsa az emberi civilizációt a Föld színéről. Tulajdonképpen az ereje a hátulütője is, hiszen értelmes politikusok szeretik túlélni a legyőzött ellenséget, valamivel tovább is, mint húsz perccel. Persze azért a világbéke és az Armageddon mellett számos köztes megoldás is létezik, és vannak esetek/lehetőségek egy korlátozott nukleáris csapásra egy konfliktus során. Lám Japán ellen is bevetették az atomfegyvert 1945-ben, és mégsem dőlt össze a világ. Igen az valóban teljesen más helyzet volt, más mint a hidegháború meg a mai modern felvilágosult világunk, de két fontos tényezőt kiemelnék az eset kapcsán. Egyrészről Japán nem tudott visszavágni tömegpusztító fegyverekkel (sem), és ez még mindig fontos tényező, ha atomfegyverek bevetési esélyeit latolgatjuk. A másik különbség, hogy azokban az időkben bevett szokás volt városokat porig bombázni 100.000+ civil áldozattal. Tokió 1945. március tizedikei bombázása során egyes források szerint körülbelül annyi ember halt meg, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttesen, ha pedig nem lett volna időre készen az atombomba, az amerikaiak vegyi fegyverrel szórták volna tele a japán szigeteket a partraszállás előkészítéseként (Operation Olympic). Hát igen, harsh times, harsh measures. Azért az eltelt évek alatt a világ még nem változott egyetlen hatalmas hippikommunává, és bizony elképzelhető néhány eset, amikor még most is megnyomnák ama hírhedt piros gombot.

Analógiaként említeném az 1980-88. között zajlott Irak-Iráni, másik nevén az első öbölháborút, ami a közelmúlt egyik leglátványosabb és legkevésbé értékelt konfliktusa volt. Nukleáris fegyver ugyan egyik félnek sem állt a rendelkezésére, vegyi viszont annál inkább, és használták is rendszeresen mindketten. Érdemes megfigyelni a következőket: habár megvoltak a szükséges eszközeik, hogy tömegpusztító fegyverrel csapást mérjenek egymás nagyvárosaira, ezt mégsem tették meg, hanem csak harctéri körülmények között vetették be azokat. A tömegpusztító fegyverek igen hatékonyak tudnak lenni a gyengén felszerelt, de számbeli fölényben lévő ellenfél ellen, mint amilyen az iráni hadsereg volt, és az irakiak nem haboztak ilyen "tisztességtelen eszközökkel" javítani az esélyeiken, hiszen a vereség még mindig a rosszabb opció, és háborúban nem osztanak fair play díjat. Ezen a ponton Irán döntés elé került: szó nélkül mégsem hagyhatja, hogy a nemzetközi jogot felrúgva elgázosították a csapatait, viszont ha stratégiai megtorló csapást mér iraki városokra, akkor ugyanannak teszi ki a saját nagyvárosainak lakosait is, akik eddig meg voltak kímélve a háború eme borzalmaitól. Maradt az arany középút - Irán is bevetett vegyi fegyvert iraki katonák ellen. Képzeljük el ugyanezt atomfegyverekkel: két atomhatalom is vívhat úgy nukleáris háborút, hogy a világ egyben marad, legfeljebb a kettejük közti egykori frontvonal fog esténként érdekesen világítani. Aki szerint ez az elképzelés túlságosan irreális, annak ajánlom figyelmébe, hogy az ezredfordulón még ez volt az orosz doktrína a taktikai atomfegyverekkel kapcsolatban, és nem tudok róla, hogy azóta megváltoztatták volna. Ha az orosz hadsereg védekező háborúban vesztésre állna, akár egy másik atomhatalom ellen, vígan leatomozná a támadó hadsereget, mert nincs az az őrült államfő, aki meg akarna ismerkedni az orosz stratégiai arzenállal, csak azért, hogy "jogos elégtételt" vehessen az "aljas húzásért". Azt pedig, hogy mi számít olyan vereségnek, amit minden áron el kell kerülni, megint csak elég tágan lehet értelmezni. 1973-ban a sokk, amit az egyiptomi támadás és a kezdeti sikerek okoztak, már elég volt ahhoz, hogy atombombákkal felszerelt izraeli vadászbombázókat állítsanak riadókészültségbe, holott a Szuezi-csatorna környéke és a Sínai-félsziget aztán végképpen nem izraeli anyaföld.

No de vissza az első öbölháború példájához, hiszen ott civilek ellen is bevetettek vegyi fegyvert. Szaddám Husszein bombáztatott kurd civileket ideggázzal, de a saját - lázadó - lakosságát, és nem irániakat. Ugye egy lázadó csoport nem fog megtorló csapással válaszolni, vagy tiltakozni az ENSZ Biztonsági Tanácsánál, a legtöbb, amit tehet, hogy a médiához fordul. Ez akkor nagyjából működött a kurdok  - vagy sokkal inkább Irán részéről - de a rebellis népek pacifizálására elméletben kifejezetten hatásosak az egyes tömegpusztító fegyverek. A '60 években Egyiptom által elgázosított jemeni civilekről nem sokat lehet hallani, és vietnami háború során intenzíven alkalmazott, hírhedt Agent Orange is tekinthető vegyi fegyvernek, hiszen a "kezelt" területről nem csak a dús zöld lombokat, hanem az alattuk lakó kicsi sárga emberek egy részét is hatásosan eltűntette. A gerilláknak pedig fontosabb a helyi lakosság, mint az erdők, mert az előbbi búvóhelyen kívül sok egyebet is tud biztosítani - például új tagokat. Egy-két atombomba egy lázadó terület nagyobb városaira, csomópontjaira látványosan csökkentené a szeparatisták okozta problémákat - a gond csak az, hogy a járulékos gombafelhők túl látványosak ahhoz, hogy titokban lehessen tartani az akciót, ezért a közeljövőben ki lehet zárni a nukleáris fegyverek efféle felhasználását. De ki tudja mit tartogat a jövő?

Az Egyesült Államok is eljátszik néha az atomfegyverek bevetésének gondolatával, ami végül is érthető, hiszen az óriási atomarzenál és a hozzá tartozó egyéb eszközök igen sokba kerültek az adófizetőknek, akik talán látni is szeretnének valamit a pénzükért. Főleg a taktikai atomfegyvereknek tudná hasznát venni a különböző lator államok elleni harc során, amik nem átallanak néha mindenféle  WMD programba kezdeni, és az ehhez tartozó létesítményeiket mélyen a föld alá, megerősített bunkerrendszerekbe telepíteni. Egy csupán néhány kilotonnás vagy akár szubkilotonnás töltet (a legkisebb nagyjából 0.18 Kt erejű) könnyedén letakarítana mindenféle üzemet, bunkert és az óriás hő semlegesítené az esetlegesen ott tárolt vegyi vagy biológiai fegyvereket. Csak hát ott van az a fránya sugárszennyezés, meg az atomfegyverek rossz hírneve, ami miatt inkább hatalamas, konvencionális bombákat fejlesztenek ki, mint a MOAB. Elgondolkodtató, hogy ha nem aggódnak a DU lőszerek miatt, ami kb. felváltható lenne a wolfrámmagos lőszerrel, csak az utóbbi drágább, és így meg tudnak valamit csinálni az urándúsítás során keletkező melléktermékkel; ha nem aggódtak a már említett Agent Orange rákkeltő hatása miatt, ami simán eléri egy taktikai atomtöltet okozta sugárzás hatásait, akkor miért pont az atombomba kapcsán tombol legerősebbben a pacifizmus.

Egy másik forgatókönyv, már egy stratégia atomcsapásról: a 2003. óta (és valószínűleg még sokáig) tartó iraki háború egyik indoka az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek léte volt. Ezeket azóta sem találták meg - egyesek szerint azért, mert kimenekítették Szíriába. (Ezek a WMD-k már csak ilyenek, hordozzák őket körbe a világban, mint valami modern Szent Jobbot, érdekes módon mindig olyan országokban, amik aktuálisan nem szimpatikusak az USA-nak.) Ha Szaddámnak valóban lettek volna atombombái, hogyan használta volna fel őket? Két probléma a célbajuttatás és a valószínűleg kiváltott megtorló csapás. Itt nem állt fent a az Irak-Iráni háború szimmetriája, nem tudott volna európai vagy amerikai nagyvárosokat fenyegetni. Beveti az atomfegyvert a Perzsa-öbölben állomásozó flotta ellen? A siker esélye kevés, az amerikai reakció pedig elég durva lett volna. Kilövi Szaud-Arábiára, mint korábban a scudokat? USA válaszcsapás Bagdadra. Kilövi Izraelre? Az izraeli válaszcsapás, ami kb. USA reakció a négyzeten. Az invázióra viszont már hónapokkal a megkezdése előtt számítani lehetett. Mi lett volna ha teherhajókon kicsempészi a bombákat Irakból, cirkáltatja őket a tengeren, majd amikor már biztos a vég (elfogták, halálra ítélték), jelt ad, a teherhajók odamanővereznek New York, San Francisco, etc. partjaihoz és radikálisan átalakítják az említett városok képét. Mit nyert volna ezzel Szaddám? Bosszút állt volna a hatalmának megdöntéséért és a bekövetkező haláláért, valamint elgondolkodtatott volna minden államot a "humanitárius intervenciók" kockázatairól. És Amerika semmit sem tehetett volna. Válaszcsapást mér? Hova? Irak már az övé, illetve az általa felálított kormányé. Kideríti, hogy milyen felségjelű hajón szállították oda a bombákat? Találni fog egy Szingapúrban bejegyzett céget, ami libériai zászló alatt működteti a hajóit, ezeket az országokat meg ezért csak nem támadhatja meg. Levadássza és megbünteti a terroristákat, akik megszervezték az akciót? Terroristákat amúgy is hajkurászik, szóval ez nem jelentene semmi újat. Tanulság: egy új atomhatalomnak, amit nem kedvel a nemzetközi közvélemény, inkább érdemes a pénzét leharcolt kereskedelmi flottába, mintsem drága rakétarendszerekbe ölnie. Észak-Korea atomprogramja kapcsán ezért csak legfeljebb Japán szempontjából fontos, hogy mekkora is a Taepodong ballisztikus rakéták hatótávolsága és találati pontossága.

Végül következzen néhány sor az izraeli nukleáris doktrínáról, a "Sámson-opcióról", ahogy emlegetni szokták. Lényege, hogy ha Izrael  elvesztené az aktuális háborúját az arabok ellen, és tengerbe szorítanák, akkor már egyfajta "minden mindegy" alapon kilőné a teljes atomarzenálját a környező arab országok nagyvárosaira. Rossz nyelvek szerint a célpontok listáján egyes európai nagyvárosok is megtalálhatók, de ezt adatok hiányában tessék urban legend szinten kezelni. Annyi biztos, hogy a hidegháború során a Szovjetunió déli részén található városok rajta voltak a listán arra az esetre, ha Izrael arab seregek általi megszűntetésében esetleg a Szovjetunió is (döntő) szerepet vállalna. Az egész forgatókönyv gyakorlatilag a hidegháborús kölcsönös megsemmisítés hatásait másolja le - kicsiben. A Közel-Kelet valóban lakhatatlanná válna az elkövetkezendő pár tízezer évre, de a világot nem sújtaná olyan mértékben az eset, mint ha az USA vagy Oroszország röptetné ki a teljes arzenálját. Így 2008. elején nem látok sok esélyt arra, hogy egy újabb arab koalíció a pusztulás szélére tudná sodorni Izraelt, de nem is ez a lényeg. A bemutatott példák csupán lehetőségek az atomfegyver világvége-mentes felhasználására, hogy ha puszta létük által képviselt elrettentés nem lenne elég. Az atomhatalmak száma pedig Hirosima óta megnőtt, és minden valószínűség szerint nőni is fog, hiszen a szükséges technológia több, mint hatvan éves. Érdemes megnézni, hogy jelenlegi 8 (Észak-Korea határeset, vele együtt lenne 9) atomhatalomból 3 hivatalosan fejlődő ország, és például Pakisztán jelen pillanatban korántsem tekinthető stabil és prosperáló államnak. Ha több ország rendelkezik nuklerási fegyverrel, nagyobb eséllyel fogja alkalmazni azt az egyikük előbb vagy utóbb. És amikor eloszlik a gombafelhő, és a világ első felháborodása után ráeszmél, hogy nem jött el az Armageddon, és csupán egy korlátozott terület vált sugárfertőzötté, hogy csupán egy pillanat alatt halt meg az a több tízezer ember, akiket amúgy hosszú évek alatt öltek volna meg - nem vicc, lásd Ruanda, Kongó, de az iraki civilek veszteségei is óriásiak - akkor lesznek a fenti eszmefuttatások igazán érdekesek.