"Az erőszak nem old meg semmit. Csak megkönnyíti a dolgokat."

Az iraki káosz hamarosan egy újabb üde színfolttal lehet gazdagabb, amennyiben a török-iraki határon felsorakozott török csapatok valóban tömegesen nyomulnak be a kurd területekre, és a tűz és vas, mint szemléltető eszközök segítségével adják a a kurdok tudtára, hogy a PKK legutóbbi akciói nem nyerték el osztatlan tetszésüket. Azért kell külön megjegyezni, hogy tömegesen, mert a török hadsereg már ezekben a napokban is lövi az iraki kurd célpontokat a határ mentén, és ezzel együtt minden valószínűség szerint török kommandós osztagok is bevetéseket hajtanak végre Irakban.  

Na de hogy jutott el a helyzet idáig? A kurdok a világ legnagyobb állam nélküli népe, mintegy 20-25 millió kurd él összesen Törökországban, Irakban, Iránban és Szíriában. A felsorolt államoknak persze eszük ágában sincs, hogy területeket adjanak fel a népek önrendelkezési jogának nemes eszméjéért, ezért a kurd függetlenedési törekvéseket mindig is elnyomták. 2003-ban azonban jött a zseniális amerikai intervenció Szaddam megdöntésére, aminek következtében Irak felszabadult, demokratizálódott, majd ennek örömére de facto megszűnt létezni. Az iraki kurdok már addig is viszonylag függetlenek voltak Bagdadtól, mert még 1991-ben, a második Öböl-Háború után - igen, az már a második volt, az első még 1980-88 között zajlott Irak és Irán között - repüléstilalmi zónát jelöltek ki a 36. szélességi foktól északra. A kurdok köszönték szépen a frissen kapott szabadságot, és azzal a lendülettel egymásnak is estek a két rivális párt, a KDP (Kurdish Democratic Party) és a PUK (Patriotic Union of Kurdistan) vezetésével. A harcok közepette a KDP még magától Szaddamtól is segítséget kért 1996-ban, hogy nyomják le a PUK-t, aki örömest segített ritkítani a soraikat. 2005-ben végül is a két rivális párt megegyezett egymással, hogy közösen szálljanak ringbe az iraki választásokon, illetve hogy biztosítsák maguknak Kirkuk városát a hozzá tartozó olajmezőkkel egyetemben. Mostanra a PUK-s Dzsalal Talabani az iraki államfő, és a kurd területek Irakban egyedüliként képesek gazdasági fejlődést felmutatni, szóval valamit azért jól csináltak. Most ezt a sikertörténetet zúzhatja szét a török hadsereg. Egy fontos kérdést azonban fel kell tenni magunknak: Na és akkor mi van?

A probléma lényege nem abban áll, hogy új front nyílik Irakban, vagy hogy tovább fokozódik az erőszak a Közel-Keleten (tud az még egyáltalán?) - illetve, ahogy néhol olvastam, akkor majd Irán is beavatkozik, és akkor nukleáris holokauszt meg harmadik világháború. Az a fránya harmadik VH minden nyomorult konfliktus kapcsán ki akar törni, már csak ilyen az ő természete. Ha a törökök át is mennek az iraki kurd területekre, - amiről per pill a fél világ le akarja őket beszélni, ígért nekik Condi Rice titkosszolgálati együttműködést, az iraki kormányfő, Nuri al Maliki pedig egyenesen azt, hogy le fogják vadászni a PKK terroristáit  - attól még nem szakad le az ég. Nem elfoglalni akarják azt a területet, nem hülyék, hogy hozzácsapjanak még 4-5 milió kurdot a saját 12 milliójukhoz, és nem is felszabadítani meg demokratizálni mennének oda, hogy évekre leragadjanak - szét akarnak rúgni pár segget, és miután ezt megtették, ki is vonulnának. A kardcsörtetés leginkább két csoportnak szól: egyrészről a helyi kurdoknak és különösen a PKK-nak,  hogy az utóbbi időben nagyon elszemtelenedtek, jó lenne ha befognák a pofájukat. Másrészről pedig a török lakosságnak, hogy lássák, még nem teljesen töketlen a hadsereg és a vezérkar, annak ellenére, hogy ez valószínűleg EU tagsági kritérium. Kurdisztán gazdasága óriási mértékben függ a törököktől, összesen egy csomópont van a határon, ahol engedélyezik az átmenő kamionforgalmat, tehát  ha nagyon akarná, Törökország erőszakmentesen is könnyen megszorongathatná a kurdokat. 

A helyzet igazán az Egyesült Államoknak kínos, a szuperhatalomnak, ami addig kavarta a szart a Közel-Keleten, míg berántotta a kanál. Irakban még mindig nem látszik a harcok vége, a gyermeteg álom a mintademokráciáról csak nem akar valósággá válni. Viszont a térség stabilitása, már az a kevés ami még volt neki, eltűnt Szaddám Irakjával együtt, és az USA azóta is kapkodó, ad hoc intézkedésekkel próbálja helyreállítani.  Irán, Szíria, Libanon mind nyitott kérdésként szerepel, és Amerika egyenlőre nem tudott előállni semmi eredeti elképzeléssel. Megtámadni Iránt? Rossz ötlet nem lehet, hiszen az amerikai nép többsége támogatja...

Ebben a helyzetben esik egymásnak az Egyesült Államok két - Izraelt leszámítva a térségben az utolsó épkézláb - szövetségese.

(Gondolkodott már valaki azon, hogy az USA-nak miért kell Izrael, mint szövetséges? Úgy értem, tisztán stratégiai/katonai szempontból, miért kell pénzzel és fegyverekkel tömni egy államot, ha ezzel mindenkit a környéken magára haragít, és ez az állam cserébe semmit nem tud/akar nyújtani? Ok, hogy lobby, meg tengely, meg minden, de érdekes eljátszani a gondolattal, hogy egy nap közlik a lobbistákkal, hogy az  új favorit Szíria, pénz és hardver átirányítva oda, azért még barátok maradhatunk. Lehet, hogy Amerika jobban járna vele, mint az aktuális leosztással.)

Törökország, mint NATO tag, a térség meghatározó katonai ereje, és nem mellékesen az egyetlen ország, ami valamennyire össze tudta hangolni a nyugati értékeket az iszlámmal, valamint a kurdok, akik képesek voltak északon valamiféle rendet teremteni, felmutatni valamiféle prosperitást és önkéntes hajlandóságot a demokratikus berendezkedésre. És most már ezek ketten is egymásnak es(het)nek.

Létezik egy olyan fogalom, hogy Realpolitik. Leegyszerűsítve ez azt jelentené, hogy a különböző nagy és nemes ideák, mint "igazság", "emberi jogok" és úgy általában a JÓ helyett egy államnak szigorúan a saját stratégiai érdekeit kell szem előtt tartania a politikája meghatározásakor. Nem abból kiindulva, amit látni akar, hanem ami van. A Közel-Keletből akkor sem lesz békés, toleráns, demokratikus holland kertváros, ha nagyon, nagyon szeretnénk, és mélyen hiszünk benne, hogy az emberek jobbá tehetőek. Ha valaki uralni akarja ezt a térséget - és gyakorlatilag bármilyen térséget - akkor a Brit Birodalom gyarmatpolitikájára lenne szüksége, az "oszd meg és uralkodj" elvére, és magasból kell szarni, hogy melyik csoportnak/etnikumnak/felekezetnek mire van történelmi joga. Az USA ugyanúgy nem lenne népszerű, mint most, és akkor is naponta tüntetnének peacenik mozgalmak az "imperialista háború" ellen, ami csak az olajról szól. ("Csak", b+? Stratégiai erőforrás, az nem elég?!) Viszont a térség stabilabb lenne, és a világ egyetlen szuper-hiper hatalma nem lenne közröhej tárgya, ha háborúra kerül sor. De Bush és a neoconok ezt is elkúrták, amikor elfelejtettek figyelembe venni pár olyan apróságot, mint például, hogy egy egyensúlyi szerepet betöltő ország lezúzása bizony következményekkel jár. Most viszont szembesülhetnek velük még hosszú-hosszú évekig, mert nem ez a török-kurd cirkusz lesz az utolsó.