"It is impossible for someone to lie unless he thinks he knows the truth. Producing bullshit requires no such conviction. A person who lies is thereby responding to the truth, and he is to that extent respectful of it. When an honest man speaks, he says only what he believes to be true; and for the liar, it is correspondingly indispensable that he considers his statements to be false. For the bullshitter, however, all these bets are off: he is neither on the side of the true nor on the side of the false. His eye is not on the facts at all, as the eyes of the honest man and of the liar are, except insofar as they may be pertinent to his interest in getting away with what he says." - Harry Frankfurt
Bizonyára mindenki tudja, hogy a magyar napisajtó kifogyhatatlan, bűzhödt tárháza nemcsak a leggagyibb bulvárhíreknek és a bárgyú pártpropagandának, hanem úgymond "szakmai", de rendszerint (politikai nézetek védelmében hangoztatott) dilettáns véleményeknek is. Ha pedig olyan témák kerülnek szóba, amelyekkel blogunk is foglalkozik, akkor holtbiztos lehet benne a nagyérdemű, hogy sok állatságot fognak elé tálalni a billentyűzetet ragadó, rosszabb esetben a TV-kamerák elé állított megmondóemberek.
Erre friss példát szolgáltat a Népszabadság nevet viselő napilap múlt szombati száma, melynek böngészése közben az egyszerű lelkű militarista olvasóknak - remélhetőleg ilyenek is vannak - bizonyára megakadt a tekintete az "Aszimmetrikus háborúk kora" című értekezésen. Végre egy színvonalas, érdekfeszítő eszmefuttatás a sok belpolitikai agitprop, a hótt unalmas glosszák és könyvkritikák között?
Naná, hogy nem.
Az újságírók egyik jellemzője, hogy legtöbbüket nem lehet a "sík hülye" és "lángész" kategóriákba begyömöszölni. Gyakran meggyőző, logikus - pontosabban annak tűnő - érveléssel vezetnek fel egy következtetést, ami általában a valósággal köszönő viszonyban sem lévő totális baromság. Ha nem tévedek, a tengerentúlon valami ilyesmit neveznek a bullshitting művészetének. A szóban forgó cikk sem kivétel.
Szerzője, egy bizonyos Szilágyi Ákos eleinte elkerüli azt, hogy nyilvánvaló marhaságokat mondjon az aszimmetrikus hadviselés lényegéről. Itt valóban a katonailag gyengék harcáról van szó a katonailag erősek ellen, melynek során az előbbiek semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, amennyiben azt hatékonynak ítélik. Mindent megtesznek a média manipulálása érdekében, és igyekeznek kihasználni az ellenség gyengeségeit. Céljuk pedig az esetek többségében valóban az, hogy azt olyan válaszlépésekre sarkallják, melyek végeredményben a felkelők malmára hajtják a vizet.
De a közmondásos bikaszar máris repül az olvasó képébe.
"Az aszimmetrikus háború olyan semmiféle szabályt, normát, megkülönböztetést (reguláris hadsereg - polgári lakosság, harctér - hátország stb.) nem ismerő hadviselés, melyet nem előz meg sem hadüzenet, sem tárgyalás..."
Hát ez speciel nem holmi gerillák találmánya, és nem is újdonság. Elég jól ráillik arra a fajta 19. és 20. századi konvencionális háborúra, amit egyes katonai teoretikusok, mint Giulio Douhet, Billy Mitchell vagy Ludendorff, elméletileg megalapoztak, illetve kevésbé filozofikus jellemek, mint Arthur Harris vagy Sherman pedig kiviteleztek, anélkül, hogy különösebben sokat agyaltak volna annak hogyanjáról és miértjéről. Mindez logikus következménye volt a tömeghadseregek közötti gépesített háború megjelenésének, annak, hogy a hátország gazdasága, a civilek munkaereje egyre fontosabbá vált a háborús erőfeszítések szempontjából. Ha náluk "civilizáltabb" tisztek ellenséges területen nem engedélyezték katonáiknak a fosztogatást és a civilek elleni tömeges atrocitásokat, azt nem keresztényi emberszeretetből tették, hanem mert mindez a harckészültség és a morál kárára ment volna - nem beszélve arról, hogy a gyors előnyomulásból sem lenne semmi, ha az alakulatok minden faluban 2 napra megállnának tobzódni. Hadüzenetet meg már régen nem szokás küldözgetni, különösen nem a támadás megkezdése előtt.
"Az aszimmetrikus háborúban a támadást kezdeményező gyengék jelölik ki - és épp támadásukkal - a terepet (bárhol), határozzák meg a szabályokat..."
Az aszimmetrikus háború rendszerint úgy robban ki, hogy egy támadó reguláris hadsereg megszáll egy adott területet, ahol aztán a szerveződő ellenállók úgy próbálnak harcolni ellene, hogy ne kelljen nyílt összecsapást vállalniuk az elsöprő tűzerővel szemben. Tehát a terepet a reguláris erők "választják ki" a megszállással, a célpontokat ők maguk kínálják - végső soron ők bátorítják az ellenséget új, váratlan módszerek alkalmazására, csak éppen indirekt módon.
"Mert mit ér a legpompásabban kiképzett és felfegyverzett katonai erő az "élő bomba" ellen, mondjuk, egy keleti bazár vagy szupermarket "harci terepén"? Mit ér a katonai erő az autóbuszon vagy a metróban magát felrobbantó öngyilkos terrorista vagy az általános iskolát, revüszínházat elfoglaló túszejtők ellen? Mitévő legyen a katonai szuperhatalom a hadibázisait, fegyverutánpótlását, védelmi vonalait a civil létesítmények mellé vagy alá telepítő, a polgári lakosság evakuálását megakadályozó, a békés civileket élő pajzsként használó ellenféllel szemben?"
Először is, a terrorista fenyegetés elhárítása, a túszmentés hagyományosan belügyi-titkosszolgálati, nem pedig katonai feladat - ha sikeresen végrehajtják, az soha nem azért van, mert bevetnek valami méregdrága új fegyvert, vagy még 20 ezer katonát, hanem mert beépítettek egy-két ügynököt a terroristák közé, szóra bírtak néhány foglyot, vagy egy kommandó szép csendben likvidált néhány vezetőt, mielőtt még további terveket szövögethettek volna stb. Ami a hadsereget illeti: ha egy adott terület tartós megszállásához és pacifikálásához nincs eszköze, vagy gyomra, akkor legjobban teszi, ha nem is teszi be oda a lábát. Vagy ha mégis, akkor vegyen példát például Timur Lenkről, és pusztítson el minden minden potenciális ellenállást - mert ha a "szuperhatalom" kizárólag katonai eszközökkel akar kezelni egy ilyen helyzetet, akkor harmadik opció voltaképpen nincs. De azért nem kellene úgy tenni, mintha kifinomultabb módszerek nem volnának a világon. A helyi lakossági támogatásra való hagyatkozás például nem a gerillák istenadta adottsága, hanem egy főleg megfélemlítésen alapuló rendszer, amit a megszállók több úton is felszámolhatnak - a "szív és ész" megnyerésének jól bevált programjával, vagy a PR-szempontokra kevesebbet adó műveletekkel, mint pl. a Phoenix Program. És a gerillák parancsnokait nemcsak likvidálni lehet, hanem aknamunkával egymás ellen fordítani, néhányat megvesztegetéssel vagy zsarolással pálfordulásra bírni; lehet támogatni rivális fegyveres szervezeteket, így megosztva a felkelők erőit stb. Aki csak gyors, látványos katonai megoldásokban tud gondolkodni, az hollywoodi filmrendezőnek vagy kalandregények írójának talán alkalmas, politikai vagy katonai döntéshozónak viszont aligha.
"Ugyan mit ért az amerikai szuper-hiper hadászati erő a szeptember 11-i terrortámadás ellen New Yorkban?"
Lehet, hogy az amerikai hadászati erő "szuper-hiper" - ilyen szóról sem hallottam még -, de az biztos, hogy a honi légvédelem aznap nem állt a helyzet magaslatán; összesen 14 vadászgép volt készültségben az egész ország területén (Alaszkát és Hawaii-t leszámítva). Ha a titkosszolgálatok és a Pentagon méltóztattak volna komolyan számolni az ilyen jellegű terrortámadás lehetőségével, és egy ilyen eshetőségre felkészülve a főváros környékén állomásoztatnak egy vadászrepülő-századot meg légvédelmi rakétákat - egyik sem "szuper-hiper hadászati erő" kategória, legalábbis Amerikában nem -, a hírhedt terrortámadás sosem járt volna sikerrel. Újabb indok, hogy ebben a témában a titkosszolgálati munka, nem pedig a konvencionális fegyverzet fontosságát hangsúlyozzuk.
"És mit ért az Egyesült Államok imponálóan gyors katonai győzelme Irakban, ha egyszer az iraki diktatúrával együtt összeomló központi állam helyén tátongó űr ideális feltételeket teremtett egy permanens aszimmetrikus háború számára, mely azóta is folyik."
A háború utáni Irakban nem azért jött létre "tátongó űr", mert a Gondviselés így rendelte el, hanem mert az amerikaiak egy teljesen kétbalkezes és korrupt megszálló hatóságot állítottak fel Bagdadban, ami a szétszéledt iraki hadseregből nem szervezett rendfenntartó erőt, és rövid fennállása alatt valószínűleg egyetlen értelmes döntést nem hozott. A hülyeségre semmilyen fegyverzet birtoklása nem jelent gyógyírt. A gyors katonai győzelem megteremtette a hatalom konszolidálásának feltételeit, de tényleg fabatkát sem ért, mert végső soron a dilettantizmusnak és a "demokráciaépítő" idealizmusnak tört utat, ráadásul az évtizedek óta folyamatosan csökkenő állományú amerikai hadseregnek elméletileg sem volt módja arra, hogy megfelelő létszámú megszálló erőt állomásoztasson az országban. Ilyen körülmények között egy valamirevaló gerillamozgalomnak természetesen nincs nehéz dolga.
"Csakhogy az aszimmetrikus háborúban épp az új, hogy "katonáival" szemben nem lehet szabályszerű küzdelmet folytatni."
És ez talán baj? A sportban van értelme a szabályszerű küzdelemnek, gerillaháborúban viszont biztos, hogy nincs. A gerillák egyébként sem reguláris hadsereg tagjai, ha fogságba esnek, a genfi egyezmény értelmében a hadifoglyokat megillető jogok rájuk nem vonatkoznak. Hát istenem, szar ügy. Vagy talán az Abu Ghraib-i kínzások körüli botrányra utal a szerző? Annak csak két tanulsága van: 1. a gyanúsítottak azonosítását, őrzését és kihallgatását nem a kukoricásból szalajtott suttyókra, hanem könyörtelen, de körültekintő szakemberekre kell bízni, 2. a börtönben be kell tiltani a fényképezést. Moralizálásnak itt nem sok értelme van.
Ha van tanulsága az amerikaiak iraki és az izraeliek libanoni fiaskójának, akkor talán az, hogy egy reguláris hadseregre nem az ellenség "váratlan módszerei" jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem saját politikai vezetőik ostoba döntései.
De ezt a lehetőséget természetesen fontolóra sem veszi a tisztelt szerző, inkább a bullshit terítésével van elfoglalva. A cikk második felével, ahol vagdalkózásba kezd, meglehetősen erőltetett és abszurd párhuzamot vonva az aktuális politikai ellenség és a terroristák között, inkább nem is foglalkozom.
Az amerikai filozófus, Leo Strauss egyszer tömören összefoglalta a politikai "érvelés" egyik kedvelt formáját, melyre a Reductio ad Hitlerum kifejezést használta. Politikai ellenségeinket hasonlítsuk a nácikhoz, majd ennek "alapján" nyilvánítsuk ki erkölcsi felsőbbrendűségünket, és söpörjük le minden érvüket az asztalról anélkül, hogy reagálnánk azokra - azóta is kedvelt módszere ez sok úgynevezett "közéleti személyiségnek" és "véleményformáló értelmiséginek". Ki tudja, lehet, hogy a nácik hírneve lassan megfakul, és ezért majd keresni fognak helyettük más mumust, mondjuk a terroristákat, a gerillákat? Azért remélem, hogy ez nem valamiféle új trend. De a magyar média jelenlegi színvonalát elnézve ezen sem csodálkoznék.
Utolsó kommentek