Kategóriák: vissza a jövőbe!
"Be kell látni, hogy Irakban jelenleg polgárháború folyik - még akkor is, ha nem kékben és szürkében vannak." - Bill Maher
Nemrég meghirdettem egy, az eredményes COIN-műveleteket taglaló cikksorozatot - a média csatornáin széltében-hosszában terjesztett kifejezések ("polgárháború", "alacsony intenzitású konfliktus" stb.) ismeretében viszont úgy látszik, az első bejegyzés egy kicsit pongyolára sikeredett, mivel nem tért ki a pontos definíciókra (pl. mi is az a gerilla hadviselés, és miben is különbözik más konfliktusoktól). Na nem mintha lebecsülném a kedves olvasó értelmi képességeit - inkább arra bátorítom, hogy bozótvágó késsel vágjon rendet a kifejezések, buzzword-ök burjánzó dzsungelében.
Vegyünk egy aktuális példát, az iraki háborút. Amerikai politikusok, katonák és "szakértők" készségesen folytattak/folytatnak késhegyre menő vitákat a TV-kamerák előtt arról, hogy Irakban polgárháború zajlik-e, és ha nem, akkor azzá fajulhat-e a jelenlegi szektariánus erőszak, vagy egy szép napon majd szunniták és síiták kéz a kézben indulnak el a szebb jövő felé vezető úton. Ez módfelett komikus, mivel ha bárki eltölt 3 percet internetes kereséssel, rájön, hogy a US Army a következő hivatalos definíciót használja a polgárháborúra:
A war between factions of the same country; there are five criteria for international recognition of this status: the contestants must control territory, have a functioning government, enjoy some foreign recognition, have identifiable regular armed forces, and engage in major military operations.
A leírás jól jellemzi a múlt polgárháborúként kategorizált konfliktusait (amerikai polgárháború, spanyol polgárháború stb.). Másrészt könnyen belátható, hogy Irakban az egymással versengő milíciákra még jó ideig nem érvényes a fent említett 5 ismérv - az ottani helyzet egyébként is olyan kaotikus, hogy az amerikaiak valószínűleg még örülnének is neki, ha az iraki törzsek államra emlékeztető szervezeteket, reguláris fegyveres erőket állítanának fel a sivatagban, így átláthatóbbá téve a viszonyokat. A "szektariánus erőszak" elnevezéssel inkább ne is foglalkozzunk, hiszen voltaképpen nem más, mint az európai fülnek oly ismerős vallásháború szinonímája.
(Egy megjegyzés erejéig csak annyit, hogy a polgárháború-vita értelmetlen időpazarlásnak tűnik - egy kicsit olyan, mintha 1942-ben a brit lapok hasábjain és a filmhíradókban azon vitatkoztak volna Őfelsége tisztjei, hogy a Malajzia és Burma elleni japán invázió a német Blitzkrieg-taktikát alkalmazta-e, avagy sem, ahelyett, hogy sikeres ellentámadásokon törték volna a fejüket.)
Ha már az imént szóba kerültek a reguláris erők, érdemes rátérni a reguláris/konvencionális hadviselésre. A legegyszerűbben ezt úgy lehet körülírni, hogy az átlag civilnek ez jut eszébe, amikor a "háború" szót meghallja, a világ hadseregei erre vannak felkészítve, és vezérkaruk ennek a megvívásáról fantáziál (természetesen számbeli fölény mellett). Történelmileg a kifejezés bizonyára új - az elmúlt évszázadokban az államok nemigen vettek fontolóra más hadviselési normákat, mint ezt. És akik nem ezt a normát követték, azokat nemes egyszerűséggel a "banditák", "haramiák" , "útonállók" csöppet sem megtisztelő jelzőivel illette a tipikus katonatiszt, aki csak azt tiszteli, aki hozzá hasonlóan harcol. A reguláris hadviselés két legfontosabb ismérve ugyanis az, hogy
a) a hadviselő felek államok, amelyek
b) standardizált, reguláris (voilá!) katonai erőket vetnek be.
Az állami erőszakmonopólium fogalmára most nem térnék ki részletesen, aki valamennyire ismeri a jó öreg Max Weber munkásságát, már bizonyára hallott róla, és voltaképp már az elnevezésből adódik, hogy mit is jelent. Néhány megjegyzést azért hozzáfűznék: a szervezett erőszak feletti teljes állami monopólium képtelenség, ahogy a társadalom feletti totális állami uralom is az. Törekedni persze lehet rá, de ezt sem teszi meg minden állam (lásd pl. az USA fegyvertartási törvényeit, az alkotmány 2. kiegészítését). Másrészt egyes reguláris erők (itt a különleges alakulatokra gondolok) gyakran alkalmaznak irreguláris taktikákat. És ne feledkezzünk meg a zsoldosszervezetekről sem - pardon: "private military contractors" -, amelyek állami irányítás nélküli reguláris erők, de szolgálataikat az államok rendszeresen igénybe vették majdnem minden konfliktusban. Európai fénykoruk kb. a 13-16. századra esik, de sok helyen (Irak, Afrika) már egy ideje reneszánszukat élik.
Egyszóval a két ismérv közül a második a fontosabb. Ha valamelyik ismérv nem érvényesül, vagy azokról a háborúkról beszélünk, melyeket az államok létrejötte előtti korokban vívtak, akkor természetesen irreguláris hadviselésről beszélünk. Ilyenkor többnyire a gerilla- vagy partizánakciókra gondol mindenki. A napóleoni háborúk ismerői bizonyára tudják, hogy a guerrilla kifejezést 1808-tól használták a a könnyű fegyverzetű spanyol civilekből álló kis létszámú, gyors mozgású egységekre, amelyek sajátos stratégiát alkalmaztak a francia megszállók ellen: szabotázsakciók; katonai őrjáratok, kisebb helyőrségek elleni meglepetésszerű rajtaütések; kollaboránsok likvidálása stb. A külföldi (brit) támogatással működő csapatok a saját jellegükből adódó előnyöket (mozgékonyság, lakossági támogatás, egyszerű utánpótlás) messzemenőkig kihasználva harcoltak. A franciák a civilek elleni könyörtelen megtorlásokkal akarták megfosztani az ellenséget a támogatástól és az utánpótlástól, de ezzel többnyire csak saját helyzetükön rontottak. Amikor viszont a spanyol felkelők nyílt csatába bocsátkoztak a megszállókkal, rendszerint vereséget szenvedtek, mivel így saját magukat fosztották meg a korábban élvezett előnyöktől. A gerillaharc fő ismérvei azóta is változatlanok.
A terrorizmus alapvetően abban különbözik ettől, hogy fő eszköze a kifejezetten civilek (nem pedig a reguláris erők) elleni erőszak vagy az ezzel való fenyegetőzés, célja pedig az ellenség politikai döntéshozatalának befolyásolása. Azt is meg kell viszont említeni, hogy ilyen módszereket a gerillák és reguláris hadseregek is rendszeresen alkalmaznak, főleg a civil lakosság megfélemlítésére. Egy gerillamozgalom szempontjából ez különösen fontos, mivel így tudnak "éket verni" a kormány és a civilek közé, illetve így biztosítják az utóbbiak támogatását. A reguláris hadviselés eszköztárába pedig nemcsak a terrorisztikus módszerek tartoznak bele, de gyakran az ellenség hátországában folytatott gerillatevékenység irányítása, támogatása is.
A partizán toszkán eredetű szó, lényegében ugyanazt jelenti, mint a guerrilla. A II. világháború jugoszláv, szovjet és olasz partizánalakulatait leszámítva jóformán soha senki másra nem alkalmazták ezt a kifejezést, és PR-szempontok miatt valószínűleg soha nem is fogják, legalábbis nem maguk a felkelők vagy azok támogatói - egy gerillamozgalom ellen harcoló állam nyílván nem akarja, hogy az ellenségei és a médiában istenített "antifasiszta szabadságharcosok" között bárki is párhuzamot vonjon. Másrészt az oroszok is megsértve éreznék magukat.
(az viszont érdekes, hogy amerikai hivatali szóvivők csak nagyon ritkán nevezik az iraki ellenállókat "gerilláknak", noha ez a legpontosabb kifejezés. Ugyan mitől tartanak? Hogy a FARC tiltakozó levelet küld? "God forbid we should give all those decent guerillas in the world a bad name!")
"Gerilla" és "partizán" között tehát nem érdemes különbséget tenni, mert az már jogászkodás lenne. Annyit érdemes megemlíteni, hogy a szovjet partizánok erős állami kontroll alatt tevékenykedtek.
Nézzük a közelmúltban kreált kategóriákat:
asymmetric warfare - amerikai eredetű, még a hidegháború idejéből. Nem túl meglepő módon olyan konfliktusra vonatkozik, ahol "aszimmetria áll fenn a résztvevők lehetőségei, céljai és taktikái között", "a szembenálló felek között nincs erőegyensúly, és ennek következtében egymás gyengeségeit igyekeznek kihasználni". Logikusan hangzik, a probléma csak az, hogy ez a kategória túlságosan is tág. Gyakorlatilag bármelyik háborút bele lehet tuszkolni (természetesen a gerillaháborúkat is), hiszen nehéz megnevezni egyet is, ahol a felek nem próbálták meg kihasználni a másik gyengeségeit, erőegyensúly állt fenn közöttük, és lehetőségeik is azonosak voltak. Ha pedig a hatékonyabb kategorizálás érdekében a jelentést leszűkítjük, végső soron rövid és praktikus elnevezést kaptunk minden olyan konfliktusra, ami állami és nem állami szereplők között folyik. Egyébként véleményem szerint a hivatalos szervek (így a hadsereg is) többnyire olyan jelenségre aggatnak ilyen zseniális kifejezést, ami saját több évtizedes szellemi tespedésük után teljesen váratlan "újdonságként" éri őket, noha egyáltalán nem az.
low intensity conflict (LIC) - az aszimmetrikus hadviselésnél is tágabb kategória - katonai erők bevetése (nem feltétlenül államok részéről) minden helyzetben, ami nem konvencionális háború (pl. békefenntartás). A fentebb már idézett US Army Field Manual szerint:
Political-military confrontation between contending states or groups below conventional war and above the routine, peaceful competition among states. It frequently involves protracted struggles or competing principles and ideologies. Low intensity conflict ranges from subversion to the use of armed force. It is waged by a combination of means, employing political, economic, informational, and military instruments.
fourth generation warfare (4GW) - mind közül a kedvencem. William Lind és más amerikai elemzők által 1989-ben körülírt "új" háború, melyet az állami erőszakmonopólium további visszaszorulása (ezzel párhuzamosan a nem állami szereplők felemelkedése), a hadviselés decentralizációja, az információs technológia fejlődéséből adódó új lehetőségek jellemeznek. Az elmélet szerint az újkor kezdete és a hidegháború vége között 3 nagy korszakra osztható a hadviselés evolúciója, de ma már mind nagyrészt a múlté. A kiindulópont - vagyis hogy a hidegháború után meg fog változni a hadviselés jellege - és a gondolatmenet alapvetően helyes, de úgy látszik, bizonyos szempontból a derék jenkik egyszerűen feltalálták a spanyolviaszt. A 4GW ugyanis néhány új komponens (internet, elektronikus média) kivételével nem sokban különbözik a gerillaháborútól. Egyébként az átfedés a 4GW, a LIC és az aszimmetrikus hadviselés között túl nagy ahhoz, hogy mindhármat párhuzamosan használjuk.
Általános szabályként elmondható, hogy alighanem fölösleges új kifejezést keresni valamire, amire már találtak egyet több évtizeddel - a gerillaháború esetében több évszázaddal - ezelőtt. Legközelebbi cikkemben viszont egy olyan, még Napóleon kora előtt kirobbant konfliktusról lesz szó, ami alighanem utólag is joggal minősíthető gerillaháborúnak.
Utolsó kommentek