Amikor 1914-ben felálltak egymással szemben Európa országainak csapatai, hogy megvívják a XX. század egyik legszörnyűbb háborúját, szinte mindegyiküknek igen hamar számos téren kellett súlyos fiaskóval szembesülniük. Nem következett be a mindenki által hőn áhított villámháborús győzelem, nem lehetett a harcokat olyan gyorsan "letudni", mint a legutolsó komolyabb európai háborúban, 1870-71-es porosz-francia háborúban. Sőt, a térben oly távoli orosz-japán háború  (1904-05) számos tanulsága előjött például a mind jobban megjelenő haditechnikai fejlődés kapcsán (a defenzív hadviselés eszközeinek viszonylagos fejlettebb volta például a géppuskák magas száma és ennek következtében a veszteségek korábbiakhoz képest való megtöbbszöröződése). Bár utóbbi tény minden államot érintett, a francia hadsereg (többi társához hasonlóan) nemcsak a porosz–francia háború korának poroszok számára nyerő offenzív harcmodorát akarta újra alkalmazni, de szinte ugyanazokban az öltözetekben is vonult a harcmezőre, melyeket a majd’ fél évszázaddal korábbi konfliktusban viseltek katonái. A sötétkék kabát (capote) és a vörös nadrág  színkombinációban virító katonák támadása (már önmagában is, ha a ruhákat nem is vesszük figyelembe) a géppuskákkal megerősített német állások ellen enyhén szólva botorság volt – az eredményt el tudjuk képzelni. "Angyalbőrben minden kicsit más" c. sorozatunk, egyenruha-történeti barangolásunk második eleme a francia hadsereg vörös nadrághoz és színes öltözetekhez való hosszú-hosszú és tragikus ragaszkodása lesz.

 Feltehetjük a kérdést: a háború kitörése előtti trendet látva mi akadályozta meg a francia hadvezetést abban, hogy a többi európai ország által követett minta szerint modernizálja katonái viseletét? Miért nem történt változás annyi évtizeden keresztül? Egyáltalán honnan eredt és miért így alakult a francia fegyveres erők öltözete? Nem célunk minden egyes ruhatípus teljes és részletes bemutatása. Hosszabb történeti előzményeket is taglaló bemutatónkkal pusztán azt a folyamatot szeretnénk vázolni, hogyan és mennyire (keveset) változtak a francia egyenruhák főbb ismertetőjegyei a tárgyalt szűk egy évszázad alatt.

Előzmények

Már eleve furcsának tűnhet hallani, hogy az épp akkortájt meginduló (és napjainkig töretlen) haditechnikai konjunktúra idején a francia hadsereg közel ötven évig nem változtatta meg öltözetét, miközben a kisebb hatalmak is alkalmazkodtak a kor követelményeihez. A Kedves Olvasót meg kell azonban döbbentenünk azzal a még furcsább állítással, hogy a francia hadsereg 1914-es egyenruháinak alapvető meghatározói még ötven évnél is régebbre, a francia történelemben Restaurációnak nevezett korig (1814/15-1830) nyúlnak vissza, akkor amikor a tárgyalt egyenruha-garnitúra kivitelezését gazdasági szempontok alapján határozták el...

Már bevezető cikkünkben említettük, hogy a XIX. század eleje, a napóleoni háborúk kora az egyenruha-készítés és tervezés fénykora volt, hisz a legdíszesebb (és valószínűleg talán legfunkciótlanabb) uniformisok ekkor készültek, kihangsúlyozandó az állam erejét, és bemutatandó annak gazdagságát, még annak ellenére is, hogy a történelem első tömeghadseregeinek kialakulása is erre a pár évtizedre tehető. Igaz a színek, formák, hagyományok kavalkádja nemcsak a felismerhetőségben okozott gondot (külföldi zsoldosezredek elkülönülése, a hazai ezredek egyedi megkülönbözető jelzései), de kellően költséges is volt.

Pont az utóbbi miatt az uniformisok elindultak az egyszerűsödés és az egységesedés felé. E kettős folyamat elindítója az I. Napóleon által 1811-ben létrehozott Egyenruha Bizottság volt, melyet vezetője után Bourcier bizottságnak is hívtak. A Bizottság feladata volt az öltözetek egységesítése és egyszerűsítése, mely elsőként a gyalogság által delegált Eteinne Bardin ezredes javaslatára a csapatoknak kiküldött képes egyenruha-szabályzat útján történt. A Bardin-féle módszer alapján 1812-ben kiadott öltözetek is az ún. Bardin-egyenruhák (fekete, fordított csonkakúp alakú csákó, sötétkék rövid frakkszerű kabát fehér mellhajtókával, vörös gallérral és vállrojttal, fehér nadrág, és barna cipő) néven vonultak be a történelembe, és melyek egyszerűsítő folyamatai folytatódtak Napóleon bukása után is.

A Bourbonok visszatérésével (1814 azt a bizonyos száz napot leszámítva) a legyőzött és átmenetileg megszállt Franciaországban nyilván nem az egyenruhák képezték a legsúlyosabb kérdést, annyi mindenesetre változott, hogy a Bardin-ruhák Napóleon-kori egységes kék színét a Bourbonok szívének kedvesebb (de a franciák szerint a gyűlölt osztrákokéra hasonlító) régi, forradalom előtti királyi fehérre cserélték vissza (kivéve a vadászokét, amely átmenetileg zöld lett, vörös vállrojttal és a tüzéreket), eltörölték az ezredeket, helyettük légiókat állítottak fel, melyeknek színeit a kabát hajtókáin és a vállrojton is jelölték. 1820-ban azonban úgy döntöttek, hogy mégis a kék szín legyen az új öltözet alapja, és az egysoros, frakk mellett döntöttek (vörös vállrojttal), melynél a gránátosoknál  és a Királyi Gárdában a korábbi mellhajtókára hasonlító vízszintes, derék felé keskenyedő fehér sávok is kapnak helyet.  A XIX. század eleje óta használatos fehér pantalló megmaradt, de nem sokáig kerülte el az újabb változást.

X. Károly uralkodása idején (1824-30) ugyanis az iparosodást Angliához képest némi fáziskéséssel megkezdő Franciaországban igény keletkezett a textil- és kelmefestő ipar támogatására, amit az állam a legközvetlenebb módon, megrendelésekkel oldott meg. Az állam pedig mi módon tud nagyszámú megrendelést adni? Hát természetesen a hadsereg volt a kulcsszó. 1829-ben a francia kelmefestő ipar megtámogatásának érdekében be is vezették az új, buzérvörös színű pantallót, mely a fehér helyébe lépett ,érdekes színt kölcsönözve a francia katonák egyenruhájának (kivéve a tüzéreknek, akik már a napóleoni kor óta sötétkék nadrágot hordtak a zubbonyhoz, és a vadászoknak utóbbit nem hiszem hogy meg kell indokolni). A Bourbonok ugyanis viszolyogtak a forradalomra emlékeztető trikolórtól (ezért hozták vissza az eredeti fehér zászlót és a fehér egyenruhaszínt is), mégis az új egyenöltözet egyértelműen a trikolór színét adta ki a fehér vállszíjjal, a kék zubbonnyal, vörös nadrággal és fehér kamáslival (hiába, /a gazdasági/ szükség törvényt bont…). Másfelől ott volt az ipar támogatásának igen fontos impertívusza is. Valószínűleg egyébként épp ez a két tény volt az, amelyek miatt ezek az öltözettípusok oly sokáig rendszerben maradtak.

I. Lajos Fülöp  és a második köztársaság

X. Károly regnálása abszolutisztikus stílusa és a politikai realizmus hiánya miatt hamar véget ért, (ezen még Algír 1830-as bevétele sem segített, vagy éppen a harcedzett csapatok távolléte miatt talán akadályozta is), mivel 1830. júliusában megdöntötte őt a forradalom. Az új, (Orléans-i) I. Lajos Fülöp (1830-48) fémjelezte, nagypolgárságra épülő rend (a "júliusi monarchia") szakított a Bourbonok „semmit nem tanultak, semmit nem felejtettek” mentalitásával, és a napóleoni tapasztalt veteránokat és a liberális értelmiséget megnyerendő, visszanyúlt számos, 1814 után eltörölt forradalmi vívmányhoz, például a trikolórhoz (az egyenruhán ez már úgyis adott volt). 1831-ben a lovasság és a dragonyosok is vörös nadrágot kaptak, és új, a Napóleon-korira emlékeztető lovassági sisakot vezettek be (az 1842-es változat pedig szinte teljesen megegyezik azzal). Folytatta viszont a Károly által megkezdett algériai gyarmatosítást, mely a francia hadsereg számára számos újítást eszközölt.

1831-től megjelentek például az eleinte helyi lakosokból (eredetileg a berber Zouaoua törzsből) toborzott, majd egyre inkább az Algériába kitelepült franciákból álló (később elitegységnek számító) könnyűgyalogság, a zuávok egysége (majd ezredei), akik már az új stílust átvéve derékig érő sötétkék színű és piros paszományozással ellátott kabátban, vörös (nyáron fehér) buggyos nadrágban és piros fezben (vagy vörös, később fehér turbánban) virítottak. A zuávokhoz tartozó vadászok pedig ugyanilyen fazonú zöld zubbonyban virítottak. Ebben a korszakban persze ez a színkavalkád nem jelentett még gondot, hisz a füstmentes puskapor feltalálásáig a sűrű fehér füstben úszó csatatereken (vagy a poros sivatagokban) az egyik legfontosabb ismertetőjegy épp az egyenruha színe volt.

Az algériai kaland további újítást hozott: az igen kényelmetlen, kemény, merev csákó helyett praktikusabb mindennapi viseletet kezdtek keresni a katonáknak A kísérletezgetés eredményeképpen végül a korábbi könnyű (amúgy legjobban egy hálósapkára hasonlító) "bonnet de police" tábori sapka (a képen egyébként egy vámos látható) mintájára készült, szemernyővel ellátott puhább sapka, a Casquette d'Afrique ("afrikai sapka", balra) kezdett elterjedni, mely egy felfelé keskenyedő csonkakúp formájú könnyebb sapka volt, és mely átvette az egyenruha piros-kék színét. A Casquette d'Afrique fenti tulajdonságai miatt hamar népszerű lett, végül külszolgálati tábori és kimenősapkává is vált (a gyarmatokon a tűző nap miatt tarkóvédő gyanánt előszeretettel használtak hozzá világos vászonból készült kendőket).

Az algériai hadjárat (1830-47) idején kezdték el alkalmazni a részben helyi toborzású ,az ún. Afrikai (könnyűlovas) vadászokat (Chasseur d’Afrique). Első öltözetük, az 1841-ben bevezetett, a zuávokéra hasonlító sújtásos világoskék rövid kabátból, vörös buggyos nadrágból és sapkából állt. Az egyik alegység, a helyi toborzású szpáhik viselete is hasonló volt, náluk vörös rövid kabátot, világoskék buggyos nadrágot és burnuszt találunk a ruhatárban. A francia származású tisztjeik vörös sújtásos rövid kabátot (dolmányt) és világoskék  nadrágot és Casquette d'Afrique-ot (később kepit) hordtak. A fenti öltözetek évtizedekig nem is változtak.

1841-ben Algériában jöttek létre az első, helyiekből toborzott könnyűlövész-ezredek is, a Tirailleur Algériens-ek (bár nevük a napóleoni lövészek nevéből eredeztethető), akiknek a francia nyelvű elnevezésük a csapatok egyedisége miatt más nyelvekben is megmaradt. Az ő öltözetük sem kevésbé egyedi: vörös fez vagy fehér turbán, arany paszományozással ellátott világoskék rövid kabát és világoskék buggyos nadrág. A francia származású tisztikar is világoskék térdig érő zubbonyt és vörös, buggyos nadrágot viselt.

1831-ben hozták létre a Francia Idegenlégiót is (Legion Etrangere), ahol az 1. légió öltözete megegyezett a többi francia egységével, (ezen a képen is őket látjuk), és fazonjában is teljesen megegyezett a francia hadsereg más egységeivel. A Légió vadászai és második ezrede később zöld zubbonyba és pantallóba öltözött.

1844-45-ben az európai francia hadseregben is újítások kerültek terítékre. A kényelmetlen, szűk sötétkék frakkot is felváltotta a térdig érő 9 gombos, egysoros egysoros sötétkék kabát, melynél a vörös vállrojt megmaradt ugyan, de a vállszíjat és a derékszíjat immáron nem fehérre, hanem feketére festett bőrből készítették. A Casquette d'Afrique   (hivatalosan bonnet de police) időközben annyira népszerűvé vált, hogy immáron a régi csákót is kezdte kiszorítani a repertoárból. 1844-ben vezették be az ugyan merev, de a korábbinál mégis könnyebb és praktikusabb, alacsonyabb felépítésű, a modellt ugyanekkor átvevő britek által Albert-csákónak hívott  csonkakúp alakú fejfedőt is. Utóbbi olyan népszerűvé vált, hogy számos ország követte a francia példát (például az imént említett britek mellett az USA is).

Az 1848-as forradalom megdöntötte az alkotmányos monarchiát beszűkítő Lajos Fülöp uralmát, és a létrejövő rövid életű második köztársaság (1848-52) a sisakjelvényeken kívül nagyobb változást nem generált az öltözetben. Charles Louis Napoleon Bonaparte, a néhai I. Napóleon császár unokaöccse hamar kihasználta a konzervatív katolikus parasztság és a bonapartisták rendpárti törekvéseit az inkább csak az (amúgy 1848 nyarán egy konzervatív politikai fordulat után fel is lázadó) belvárosi munkássággal törődő egyes párizsi politikusokkal valamint a republikánusokkal szemben, 1848. végén sikerült köztársasági elnökké választatnia magát, majd 1851-ben államcsínnyel teljhatalmat szerzett, végül 1852-ben egy erősen bebiztosított népszavazáson császárrá koronáztatta magát III. Napóleon (1852-70) néven. 

A második császárság és a harmadik köztársaság

A második császárság idején a névből eredően rengeteg korábbi császárkori hagyományt felélesztettek (például sasos sapkajelvények, medvekucsmás császári gránátosok a Császári Gárdából stb), ugyanakkor az uniformisok változása csak fokozatosan következett be. 1855-ban például a Tirailleur-ök öltözete az afrikai gyarmati egységekhez hasonult, a rövid kabát (tiszteknél zubbony) színe világoskék, akárcsak a nadrágé. Az 1852-ben a Casquette d'Afrique (bonnet de police) azaz tábori sapka új verzióját vezették be, alacsonyabb, könnyebb és praktikusabb, szögletes szemellenzőjű kepit. Ez az alacsony sapka lett (kisebb módosulásokkal persze) a mai napig használatos francia katonai fejfedő. 1856-ban tovább alacsonyodott a csákó, 1860-ra pedig elnyerte végső formáját (balra), mely alig különbözött a kepitől (csak keményebb kivitelű volt, és volt rajta viharszíj) a legtöbb egység már ezt a sapkát használta a magas csákók helyett is (kivéve pl. a huszárokat - akik világoskék csákójukat megtartották - és a vadászok egy részét). A kor nagy csatáit, hadjáratait (Magenta, Solferino, Mexikó) ábrázoló festményeken is visszaköszönnek a fenti változások, melyek a krími háború során hatást gyakoroltak más országok hadseregére is (az USA-ban például már 1858-ban átvették a kepit, de a frissen egyesült Olaszország is hamar követte, akárcsak később Latin-Amerika jelentős része, Spanyolország és Görögország, de egy rövid időre Japán is).  1860-ban tovább egyszerűsödött az öltözet is, a kabát helyett 9 gombos és egysoros, combközépig érő zubbonyt vezettek be és a zuávok is apróbb változásokon átesett öltözetet kaptak. A gyarmati erők korabeli öltözetét (melyek egyébként alig változtak a Júliusi monarchia óta) ezeken a képeken tekinthetjük meg. 

1867/68-ban történt egy nagyobb lélegzetű egyenruha-változás, mely jórészt meghatározta és lefektette a következő 48 év öltözeteinek formáját is. A kepi tovább egyszerűsödött. Új, kétsoros (7-7 gombos) sötétkék zubbonyt is bevezettek. Ekkor adták ki az új 9 gombos, 100%-ban indigóval festett gyapjúból készült, derékig érő egysoros, tábori célokra használt zubbonyt (la veste) is, melyhez vörös (az idegenlégiósoknak pedig innentől 1884-ig majd 1933-tól napjainkig) levehető vállrojt tartozott. Az 1867/68-as szabályok szerint bevezetett sötétkék állógalléros, szűknyakú, kétsoros nagykabát (capote) szintén a francia katonák védjegyévé vált (főleg a katonák által a könnyebb mozgás érdekében  hátragombolt szárnyakkal). Ekkor vezették be az 1867-es mintájú vörös pantallót is, mely kisebb módosításokkal (1885, 1893) 1914-ben is rendszerben volt. A tartalékosoknál és a tüzéreknél továbbra is maradt a kék nadrág. A lovasság öltözete a Bourbon-intermezzót leszámítva jószerével alig változott a napóleoni háborúk óta, de a dragonyosok a vértesekével megegyező sötétkék zubbonyt kaptak a korábbi zöld helyett.

Amikor 1870-ben kitört a porosz-francia háború (1870-71), a francia hadsereg viselete ha nem is számított elavultnak, de a hátultöltős ágyúkkal felszerelt nehéztüzérségek és korai sorozatlövők korának első éveiben nyilvánvalóan némi hátránnyal járt az őszi tájon ilyen gúnyában felvenni  versenyt az eleve sötétebb kéket (Prussian blue) porosz (illetve német) egységekkel szemben (de ekkortájt már amúgy is volt egy tendencia, mely a korábbi egyenruhaszíneket sötétítette, vagy a cél érdekében megváltoztatta, lásd Osztrák-Magyar Monarchia). Persze abszolúte nem az egyenruházat volt (sokkal inkább a felkészületlenség és taktikai bakik sora) a gyors francia vereség (és vele együtt III. Napóleon császárságának bukása) oka, mindazonáltal a katonák mégiscsak érezhettek valamit, ha a háború folyamán tömegesen elkezdték leszedni a vállrojtokat a nagykabátról és a zubbonyról.

A III. köztársaság (1870-1940) első évében a porosz-francia háború (Elsősorban Elzász-Lotharingia elvesztését az újonnan létrejött Német Császársággal szemben) és a párizsi kommün kérdéseit kellett elsősorban megoldani, majd a republikánus-monarchista ellentétek évei következtek, természetesen hullámzó erejű németellenes revánsvággyal megspékelve. Ebben a rendkívül labilis politikai helyzetben az uniformisokra is igen kevés energia jutott, holott néhány tényező miatt érdemes lett volna újragondolásuk. Az 1870-es években például a hazai vörös kelmefestőiparban előállított a természetes eredetű buzért lenyomta az olcsóbb német (!) gyártmányú kémiai úton előállított alarizin, így már nem volt mit védeni. Már csak ezért is lett volna indok valamilyen változtatásra, de az nem történt meg. A sorkatonaság visszaállítása (1872) és a fegyverkezés beindítása mellett mindössze néhány apró változtatásra futotta. 1871-ben új, egysoros hét nagy rézgombbal ellátott zubbonyt (tunique) is bevezettek, a korábbi kétsoros mellé. 1873-ban a korábbi kepit egy kényelmesebb, kerekdedebb változat váltotta, de a színek terén minden maradt a régiben. Az 1877-ben bevezetett új, 90%-ban indigókék, 10%-ban festetlen gyapjúból készült nagykabát, a capote is kisebb változásokkal járt csak, és 1914-ig változatlan formában fennmaradt. 1883-84-ben kisebb változások történtek, például a kepi elnyerte végső formáját: elöl 9, hátul 15 cm magas gyapjú sapka, melynek felső része állományoknak megfelelő színt kapta, ezredszám (állomány szerinti színben) bőr szemellenző, sötétkék sapkaszalag (kivéve a szürke színt kapó szállító, és égszínkék huszáralakulatokat), és bőr állszíj. Ekkorra került általános használatba a tisztikar számára a korábban már több egység tisztjei (pl tüzérek, vagy egyes gyarmati erők) által is viselt sújtásos sötétkék dolmány (a XIX. század közepétől igen kedvelt öltözet volt szinte minden nemzet hadseregében). A lovasság 1874-ben új sisakot kapott, de az, és a csillogó mellvértjük alig különbözött a régitől, akárcsak az 1883-ban bevezetett zubbony. 1897-ben pedig történt még egy átfogóbb revízió az egyenruhák terén, ezek azonban alig észrevehető fazonbeli változások voltak. Ekkor adták ki szolgálati célokra a korábbi zubbony helyett az új hétgombos szolgálati zubbonyt (tunique), mely elődjéhez hasonlóan lecsatolható vállrojttal is el volt látva. Ugyanekkorra már végleg búcsút mondtak a fehér kamáslinak is.  A fenti képen néhány korabeli öltözet látható: Alpesi vadász 1891M barettben (és egyszínű sötétkék öltözetben), zuáv, tüzér és huszár (csákóban).

 Noha az öltözetek, mint láttuk rendkívül kis mértékben változtak, lett volna követendő példa a változtatásra, még a "testületen" belül is. Mint láttuk, a gyarmati alakulatok öltözete sem változott ugyan sokat a század közepe óta, de a III. köztársaság felerősödő gyarmatosítása és a nagyobb egységek gyarmatokon állomásoztatása felvetett bizonyos praktikussági szempontokat. Nem is véletlen, hogy a trópusokon működő alakulatok eleinte fehér gyapjúöltözetet kaptak, majd 1895-től szépen lassan elkezdték kiosztani a briteknél is bevált khaki öltözeteket, 1903-ban pedig az Afrikában szolgáló erők teljesen áttértek a khaki világos változatára, a homokszínre. Noha hangsúlyozandó, hogy csak a gyarmatokon kapott minden egység ilyen öltözetet (Európába visszatérve ők is "színes egyéniségekké" váltak), mégis jelen volt egyfajta ésszerűség a francia hadvezetésben, bár igaz, nem is feltétlenül csak a katonai vezetőkkel volt a gond (a képen látható idegenlégiós /balra/ már viseli a /kifehéredett/ khaki kepihuzatot /1907/, míg a tiszt /jobbra/ az 1903M trópusi zubbonyba és 1886M trópusi sisakba öltözött) .

Politikai viták kereszttüzében

A labilis belpolitikai helyzet ugyanis az 1880-as években sem javult, és a hadsereg és a konzervatív-monarchista-revansista politikai körök között elég erős kapcsolatok voltak, elég ha csak MacMahon marsall elnökségére (1873-79) vagy Boulanger tábornok felemelkedésére gondolunk, és az uniformisok kérdése is egyre inkább belpolitikai kérdéssé vált.  Amikor a társadalmat igencsak megosztó Dreyfus-ügy után 1899-ben a radikális republikánus baloldal jutott hatalomra, a társadalomtól pompázatos egyenruhájában (is) elkülönülő hadsereget vissza akarta integrálni a társadalomba, és ezt új, a civil öltözetre jobban hajazó uniformis bevezetésével is demonstrálni akarta, másfél évtizedes politikai vitát robbantott ki, melyen a gyakorlatiasságot és ésszerűséget politikai szimbólumok és vagdalkozás váltották fel.

A füstmentes puskapor megjelenése, a haditechnika fejlődése, valamint a második búr (1898-1902) és az orosz-japán háború (1904-05) tanulságai számos országban megmozgatták a hozzáértők fantáziáját a jövő háborújáról, és a legtöbb országban lépéseket tettek nehezebb célpontot nyújtó, harctéri álcázást jobban elősegítő uniformisok bevezetésére. A britek jártak az élen, akik 1902-ben a gyarmatokon már régóta sikerrel használt khaki uniformisaikat rendszeresítették a teljes brit hadseregben, a két és fél évszázados vörös kabátot végleg a díszegyenruhák közé száműzve ezzel. De 1910-re  "tábori szürkére" (feldgrau) váltottak a németek (1907), a kiszámíthatatlan szomszédok, az olaszok is bevezették szürkészöld egyenruhájukat (1909), de az Orosz Birodalom hadseregét is felszerelték khaki (1907), a Monarchia hadseregét pedig csukaszürke (1908) tábori öltözettel. A távoli Japán modern hadserege is 1904-11 között rendszerbe állította új, mustárszínű egyenruháját és az USA-ban is átálltak 1902-12 között az olívzöldes árnyalatú khaki színre. Nem is beszélve a szerbek szürkészöld (1908), a bolgárok világosszürke (1908) a törökök khaki (1909), a görögök szintén khaki (1910), végül a románok szürkéskék (1913) harci öltözeteiről.

Felmerülhet a kérdés, hol vannak a franciák? Nos, Franciaországban is voltak tervek, hogy modernizálják az uniformisokat, és ezek a tervek esetenként gyakorlatban is testet is öltöttek. 1902-ben születtek először javaslatok egy új kékesszürke szín bevezetésére, egy év múlva pedig a „beige-kék” (gyakorlatilag valamiféle szürke) szín került terítékre, ezeket azonban a német egyenruha akkori színéhez való hasonlóságuk miatt elvetették. 1911-ben pedig a zöldesszürke ("rezeda") öltözet (fent balra eredeti fényképen látható az 1911-es terv, jobbra az aktuális öltözet - 1884M kepi, 1877M nagykabát, 1867/93M pantalló - a különbség gondolom, érzékelhető...) és sisak (Georges Scott terve, lásd még kép2 és kép3) meghonosításával próbálkoztak, ezt a színt viszont az olasz öltözetekre való hasonlósága miatt vetették el.

Az utóbbi próbálkozás mellé állt egyébként Adolphe Messimy hadügyminiszter is, aki látnoki módon „súlyos következményeket” látott egy esetleges háborúban a feltűnő egyenruhák miatt. Két évvel később 1913-ban viszont egyik utódja, Eugéne Etienne kifakadt: ’Feladni a vörös nadrágot ? Soha ! A vörös pantalló maga Franciaország!’  (Le pantalon rouge c’est la France !)  Egyes katonai vezetői körökben is fanyalogva fogadták, hogy holmi "sárszínű" gúnyában álljanak ki a frontra a francia nemzet katonái, "gyáván rejtőzködve" az ellenség elöl.

Noha két francia festőművész (Scott és Detaille) próbálkozott egy  kompromisszumnak szánt vörös nadrágos, de szürkéskék kabátos verzió megtervezésével, de az ő terveiket is lesöpörték.

A változatlanság mellett (a változás folyamatosan fennálló igénye mellett) azért történtek persze kisebb átalakítások, például a már említett khaki egyenruhák rendszeresítése a gyarmatokon. 1901-ben a lovasság khaki sisakhuzatot kapott. Az idegenlégió számára  is bevezették a khaki kepihuzatot (mely előzménye volt a híres, 1939-ben bevezetett fehér kepinek) 1907-ben. Ennek mintájára a messziről ordító vörös-kék kepihez is készült egy sötétkék kepihuzat 1912-ben. 1913-ban pedig a tisztek számára megjelent a rejtett gombos, zártnyakú zubbony, a vareuse, melynek 1914-ben gyártott szürke verziója az első világháború egyik jellegzetes öltözete lett.

Az első világháború előestéjén végül mégiscsak sikerült megegyezni egy kompromisszumos "keverék" színárnyalatban, mely 60%-ban kék, 30%-ban vörös, 10%-ban fehér színű gyapjúból állt volna össze (hivatalos elnevezése ‘világoskék’ lett volna), viszont most jöttek rá arra (eltartott egy darabig, de jobb későn, mint soha), hogy a vörös színhez szükséges  ipari alarizint a németektől lehet beszerezni, így a terv e formájában dugába is dőlt. Végül mégis sikerült végül döntést hozni egy új (a piros szövet nélkül már) égszínkék öltözetről, melynek képes bemutatóját 1914 őszén ki is osztották a csapatoknak. 1914-ben emellett a háborús riadalomban egyszerűsítették, és kivilágosították az 1877 M nagykabátot, számos dísztől megszabadították. Erre szükség s volt, mivel a katonák "szegény ember vízzel főz" alapon a vörös nadrágot teljesen begombolt kabátban próbálták takargatni, illetve  a nadrág elfedésére előszeretettel használtak sötétkék vászonnadrágokat, overállokat ("szerelőnadrág"), melyekből egyes darabokat a tűzoltósági készletből kaptak. 1914-ben egy szeptemberi reguláció az 1884-esnek megfelelő formájú díszítésű, de egyszínű sötétkék kepit adott ki, melyet magániparosok is elkezdtek gyártani. Végül tovább egyszerűsítettek, minden dísztől megszabadított világoskék gyapjúkepit is kiadtak, majd a tél közeledtével vezettek be egy másik, szürkés színű filc kepit is, de annak anyaga nem bírta az időjárás viszontagságait. Állítólag magánszabók és kalaposok is próbáltak betörni a piacra katalógusaikban forgalmazott, a szabályzatnak megfelelőnek tűnő sapkákkal, de ezek a változatok nem terjedtek el szélesebb körben. Mindeközben 3 változatot is legyártottak egy új, szürkés színű nagykabátból, melyek jellemzője, hogy egysorosak, és mellzsebbel voltak ellátva, illetve mentessek voltak a korábbi díszektől (paszományok, vállrojtok), egyedül a (korábbi kényelmetlen szűk állógallér helyett) lehajtott galléron látható ezredszámozás maradt meg. A lovasság nemkülönben a változatlan 1874 M sisak (jobb esetben 1901M sisakvédő huzattal), sötétkék zubbony, csillogó mellvért, vörös nadrág, fekete csizma  kombinációban  volt kénytelen felvenni a harcot. Az esetleg feltűnhetett még az Olvasónak, hogy más sisakról nem esett szó, hát azért nem, mert nem volt (igaz, ebben a franciák nem voltak egyedül).

Az első világháború első hónapjaiban azért kiderült, hogy nem csak a francia hadsereget érte váratlanul a régi harcmodor  és felszerelés illetve az új fegyverzet közötti divergencia (a magyar huszárok szintén súlyos veszteségeket szenvedtek többek közt szintén vörös nadrágjuk miatt), de a galloknál voltak a legsúlyosabbak a hiányosságok az öltözetet illetően.

Pantalon rouge, adieu!

Az 1914 végén beindult az új égszínkék öltözetek sorozatgyártása, mely szín ugyan talán szintén nem a  legpraktikusabb volt, de a nedves ősz és tél saras lövészárkai egy idő után eltüntették a különbségeket, amiket a szembenálló felek egyenruháinak színe okozott. Fontos kérdéssé vált a fej védelme is, a kepi helyett 1915 tavaszán rendszeresítették végül a Scott-féle, 1911-ben még csak tervbe vett díszes tarajos sisak egyszerűsített változatát, az Ellátási Hivatal egyik tisztviselője után elnevezett ún. Adrian-sisakot (melyet később átvettek a román, a csehszlovák, a szerb, sőt az orosz majd  Vörös Hadseregben is). Ekkor került rendszerbe a franciáknál az angol eredetű Sam Browne-öv, ami valószínűleg francia közvetítéssel került a magyar köztudatba is ‘antantszíj’ néven (hivatalosan : vállszíjas derékszíj). Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem a khakit választották, mely a gyarmati egységeknél már eleve megvolt ? Nos, erre nem igazán kínálkozik logikus válasz. A gyarmati egységeket Európába szállításukkor hagyományosan a színes egyenruhába öltöztették vissza, a háború előtt mégis úgy döntöttek, hogy saját, khaki egyenruhájukban harcoljanak. Érdekes módon viszont 1914-ben az első egységek - a színeket eltakarandó  - az 1914M nagykabátot,  végül ők is – kissé illogikusan -  égszínkék öltözetet kaptak. Csak 1916-ban porcióztak ki végül számukra  és a francia idegenlégió számára új khaki egyenruhát.

 A francia hadsereg egyenruhái korábban is befolyásolták a különféle hadseregek egyenöltözetét, hisz Európa egyik legerősebb szárazföldi hatalmáról volt szó. Amikor azonban az 1870 utáni korban megindult a fegyverkezés (melynek Franciaország volt az egyik legkorábbi és legintenzívebb résztvevője) és a haditechnika még gyorsabb fejlődése, az elitben hagytak politikai kérdést csinálni egy abszolút gyakorlatias és közvetve a harctéren is igen fontos dologból, a katonai öltözetekből, akkor, amikor már a gazdasági (hát még a gyakorlati) ésszerűség sem szólt többé a több évtizedes viselet mellett. Franciaország a készültséget, fegyverzetet és létszámot tekintve 1871 után folyamatosan megpróbált lépést tartani Németországgal, ugyanakkor modern egyenruhák terén mint láttuk, Európa számos országa lehagyta a francia hadsereget már ami a modern, terepviszonyoknak  megfelelő tábori öltözetet illeti. A világháború előtti hetekben épp sikerült megegyezni a megoldásban, a megvalósítás azonban nem megy egyik pillanatról a másikra, így az első sokkhatások után az egyes katonák és a hadvezetés is kétségbeesetten kereste az aktuális megoldásokat a túlontúl színes öltözetek okozta (még) fennálló problémákra, és noha 1914-ben  a háború előestéjén gyors döntés született az újításról, annak gyakorlatba ültetése értelemszerűen beletelt egy kis időbe, és 1914. augusztus-szeptember fontos összecsapásaiban a francia egységek számára (kisebbrészt) öltözetük is kockázatot jelentett, a hadvezetés "állandóan támadni" taktikája (utóbbi inkább felelőssé tehető 1914. több százezer főre rúgó emberveszteségeiért). Egyes katonai vezetők és politikusok önfejűsége így - Messimy által is előrejelezve - súlyos következményekkel járt az 1914-ben bevagonírozott és a frontra küldött katonák ezreire nézve. Éppen ezért a francia helyzet kapcsán egy másik korábbi megállapításunk is újra előkerül, miszerint az egyenruha  ugyebár az állam megjelenítője - ezáltal az egyenruha-kérdés, mint láttuk esetenként gazdasági illetve politikai kérdés is lehet.