"Háborúban a győzelem nem helyettesíthető."

"Ha csak egy sorral is megbecsülne a század
a béke előmozdításáért, minden dicsőséget örömmel
odaadnék érte, ami háború révén adatott meg."

- Douglas MacArthur, 1951 

A Virginia állambeli Norfolk városában található a Douglas MacArthur amerikai hadseregtábornoknak szentelt múzeum, mely az amerikai tábornok és felesége sírját is rejti. Az USA-ban - talán rövid, de eseménydús történelmük okán is - nemcsak  történelmi eseményeknek, de az azokat befolyásoló személyiségeknek is reprezentatív múzeumot és/vagy emlékhelyet (memorial) szokás emelni. MacArthurt már életében az a megtiszteltetés érhette, hogy múzeumot és emlékhelyet kívántak neki állítani. Legújabb cikkünkben a Douglas MacArthur Memorialban tett látogatásunk képes beszámolója olvasható.

A megboldogult Richard Nixon mondta egyszer, hogy a “béketeremtő” a legnagyszerűbb cím, amit a történetírás egy politikusnak adományozhat. Egy kis jóindulattal feltételezhetjük, hogy részben ilyen ambíciók késztették két regionális nemzetközi szervezet képviselőit arra, hogy a közelükben kialakult válsággócokban megpróbálják tárgyalóasztalhoz ültetni a szembenálló feleket - hogy aztán lógó orral térjenek haza.

Legendás német precizitás, viszonylagos politikai korrektség, "techno-fétis", és a kettéosztottságból adódó történeti "előnyök". Röviden ezekkel a benyomásokkal lehetne jellemezni a német (és tegyük hozzá rögtön, szövetséges) légierők Berlin nyugati részén elterülő múzeumát. A múzeumnak otthont adó Gatow repülőtér a berlini légihíd történetét ismerők számára ismerősen csenghet, hiszen a légibázis akkor és később is az RAF berlini bázisaként, Nyugat-Berlin brit szektorát ellátó állomásként szolgált egészen 1994-ig, amikor is a Luftwaffe átvette - pontosabban visszavette, hiszen a légihíd alatt kiépített francia Tegel-el ellentétben, már a világháború idején is a német légierő bázisaként szolgált.  

A jelek szerint a Kadhafi-rezsim ellen immár NATO-parancsnokság alatt zajló légi és haditengerészeti műveletek eddig nem váltották be a hozzájuk fűzött nyugati reményeket, ugyanis az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország bejelentették, hogy katonai tanácsadókat küldenek a líbiai felkelők megsegítésére, akiket egyébként az ország legitim urainak ismernek el. Mivel borítékolható volt, hogy ez a szkeptikus újságírók számára kiváló alkalmat kínál az USA dél-vietnami katonai beavatkozásával vont kényelmetlen történelmi párhuzamokra, a francia és brit kormányszóvivők sietve leszögezték, hogy Bengáziba küldött tanácsadóik létszáma minimális, és feladatkörük csak technikai és logisztikai területekre terjed ki, a a felkelők harci kiképzésére nem.

Azoknak, akik nem ismernék, az Inspire - elvileg - az AQAP (Al-Qaeda in the Arabian Peninsula) sajtóterméke, egy újság, ami angol nyelven toboroz követőket a "dzsihádra", vagyis az AQ esetében harcra és főleg terrortámadások elkövetésére amerikai és európai célpontok ellen. Az újság az ún. open source jihad jegyében íródik, vagyis kézikönyvként szolgál a bombakészítéshez, merényletek előkészítéséhez, titkos kommunikációhoz, gerillaharchoz, nyakon öntve egy jó adag spirituális-vallásos tartalommal, 16 éves és idősebb fiúknak-lányoknak. Az első rész 2010. júliusában jelent meg, és a mai napig további 4 követte. A média elég rendes felhajtást csapott körülötte, mivelhogy az AQ ezzel a taktikával új,  potenciális terroristák százezreit szólíthatja meg a nyugaton, sorra fognak alakulni a fundamentalista sejtek a békés kertvárosokban, aztán jönnek a robbantgatások meg a fogaknak csikorgatása.

A líbiai harcokat kísérő lankadatlan médiafelhajtás közepette nem sok figyelmet kapott az, hogy az arab forradalmi hullám nemcsak ott eredményezett külföldi katonai beavatkozást. Március 14-én - a letűnt szocialista tömb lakóinak bizonyára valamelyest ismerősen csengő forgatókönyv szerint - Bahrein kormánya az ellenzéki tüntetők és a hatóságok közötti egyre súlyosabb összecsapások után formálisan is katonai segítséget kért az olajmonarchiákat tömörítő Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) többi tagállamától, melyre válaszul Szaúd-Arábiából 1200, az Egyesült Arab Emírségekből (UAE) pedig 800 katona érkezett a kis országba, hivatalosan a kormányzati épületek és gazdasági infrastruktúra védelmére ill. a béke és biztonság megerősítésére (melynek jegyében a tömeges letartóztatásokkal járó szükségállapot is érvénybe lépett). A GCC egyébként az intervenció előtt és után is kinyilvánította támogatását a bahreini uralkodócsalád iránt, ami Katar és az UAE részéről azért némileg megmosolyogtató annak ismeretében, hogy ezzel párhuzamosan a kormányellenes felkelőket segítő líbiai légtérzárhoz is hozzájárulnak.

... avagy ha az ember objektívan kezdi szemlélni a dolgokat, egy idő után rájön, hogy semmit sem lehet objektívan szemlélni.

A mai elméleti cikk egy 1985-ben végzett szociálpszichológiai kísérletet mutat be, ami kitűnően illusztrálja, hogy a tévében, újságokban, interneten, stb. megjelenő hírek esetében felesleges az objektivitásról, illetve annak hiányáról elmélkedni. Ennek megítéléséhez a közönségnek is objektívnak kellene lennie, ami - különösen a gumicsont témáknál - képtelenség. Magyarán az objektivitás általában szubjektív kategória. A gondolatmenet innentől Robert P. Vallone, Lee Ross és Mark R. Lepper uraké, akik a Stanford Egyetem kutatói voltak a '80-as években, és az alábbi címmel publikáltak egy rövid tanulmányt a Journal of Personality and Social Psychology c. lapban:

Kadhafi állítólag nagy Rommel-rajongó. Legalábbis ezt állítja március végi cikkében az alábbi ausztrál hírlap online kiadása. Ahogyan a líbiai sivatagi háború egyre inkább a kadhafista és a lázadó erők közti oda-vissza fogócskázásba fullad a Szidrai-öböl mentén, néhány angolszász újságírónak és szakértőnek végre feltűnt, hogy katonai szempontból a történelem ismétli önmagát. 

by Rammjaeger83 & SchA

A közelmúltban egyik kommentelőnk hívta fel a figyelmünket arra, hogy mindeddig nem mutattuk be tárgyilagos, kiegyensúlyozott módon a Peru és Ecuador közötti határvitát. Ami azt illeti, a közvélemény túlnyomó többségéhez hasonlóan mi is úgy véltük, hogy ez csak két jelentéktelen dél-amerikai állam érdektelen konfliktusa, amelyhez Európának semmi köze, következésképpen az állásfoglalásnak sincs értelme.

A történelmi tények figyelmes vizsgálata során viszont arra jutottunk, hogy a dél-amerikai kontinens legösszetettebb és legkiélezettebb konfliktusával állunk szemben, amelynek megvan a maga morális dimenziója, és ezért a fejlett Nyugat részéről a semlegesség - pontosabban a közöny - hagyományos politikája semmiképpen nem indokolt többé. Következzen tehát a perui-ecuadori határkonfliktus, tágabb értelemben a Peru és szomszédai közötti ellentétek történetének rövid bemutatása.

A líbiai kormányellenes felkelésekről szóló kezdeti híradások közül a jelek szerint főleg azok keltették fel a (nyugati) közvélemény figyelmét, amelyek Kadhafi ezredes fekete zsoldosainak véres tetteiről számoltak be. Ennek kapcsán érdemes felhívni a figyelmet arra a politikailag talán nem teljesen korrekt, de a jelenlegi helyzetben korántsem elhanyagolható tényezőre, hogy a „Vezető Testvér” már évtizedek óta – a gazdasági célok mellett – hatalmának megszilárdítására használja fel a fekete-afrikai betelepülőket.