Indítsanak még ellenünk öt vagy hat olyan támadást, mint a Hamburg elleniek, és a német nép egyszerűen fel fogja adni, mindegy, mennyire erős akaratúak. Az emberek azt fogják mondani: „Elég volt, többet már egyszerűen nem tudunk elviselni.” […] Amit a hazának kell elszenvednie, attól meghűl az emberben a vér.

Erhard Milch tábornagy-államtitkár, egyben Göring birodalmi marsall helyettese és a Luftwaffe főszemlélője ilyen szavakkal próbálta felrázni a haderőnem kábult hangulatba roskadt parancsnokait a légi közlekedésért felelős birodalmi minisztérium (RLM) 1943. augusztus 3-án tartott értekezletén. Azt csak ő tudhatta, hogy tényleg komolyan gondolta-e a német néplélekre vonatkozó jóslatát, vagy csak a beosztottjait akarta keményebb erőfeszítésekre sarkallni, de a katonai helyzettel bizonyára drámai figyelmeztetések nélkül is tisztában volt mindenki a teremben. 

Az értekezletet azért volt szükséges összehívni, mert július 24-27. folyamán Hamburgot kétszer bombázták a britek éjjel, kétszer pedig az amerikaiak a munkamegosztás szellemében nappal. A 27-i támadás volt a legpusztítóbb, és egyben a leghírhedtebb a sikeresen kiváltott tűzvihar miatt, mely jelenséget addig többnyire csak nagy erdőtüzek során lehetett tapasztalni. Július 29-én és augusztus 3-án a brit kötelékek még visszatértek, de csak azért nem okoztak jelentős polgári veszteséget, mert addigra több mint egymillió rémült hamburgi – a lakosság kétharmada – már elmenekült. A kikötőváros közlekedési hálózata, lakóépületeinek és gyárainak fele romba dőlt, kb. 40 ezer lakos pedig életét vesztette a "Gomorra" fedőnév alatt indított támadások következtében. Hamburgot 69 további bombázás érte; a háború utolsó napjaiban odaérkező brit csapatok ilyen állapotokat találtak:

Mivel ebben az időszakban Schweinfurt, Regensburg és Peenemünde is nagy erejű bombázásokat szenvedtek el, a dühödt főparancsnokság a légierő vezérkari főnökét, Hans Jeschonnek vezérezredest vonta felelősségre, amiért úgymond nem gondoskodott időben megfelelő védelmi előkészületekről. Ő tudta, hogy ezt a hiányosságot az adott helyzetben már nem lehet bepótolni, így a végső konzekvenciákat felmérve augusztus 18-án végzett magával. 

Összességében az éjszakai vadászalakulatok és a légvédelmi tüzérség parancsnokait nem a bombázások ereje vagy gyakorisága döbbentette meg leginkább, még csak nem is a britek gyújtogató szándéka, melyet már bőven megtapasztalhattak, hanem az alkalmazott megtévesztés, amely a németekre egyébiránt nem jellemző hanyagságot aknázta ki. A rádiólokátorok a II. világháború első éveiben még viszonylag kezdetleges újításnak számítottak, így pl. zavarhatóak voltak alumíniumfóliából vágott csíkokkal. Ha ezeket kellően nagy számban dobták ki egyszerre a levegőben, kb. negyedóráig olyan radarvisszhangot keltettek, mint egy nagy repülőgép, aztán szétszóródtak. 

Ezt felismerve német és brit tudósok egymástól függetlenül 1942-ben titkos katonai kísérleteket végeztek ezen a téren. Arra jutottak, hogy az óriási interferencia következtében az ellenség rádiólokátorai alkalmatlanná válnak a pontos helymeghatározásra, ha a célpont felett egy nagy támadókötelék minden gépéből percenként dobják ki a fémcsíkok egy-egy kötegét. A tapasztalatok szerint bizonyos hosszúságú csíkok csak a rádiófrekvenciák viszonylag szűk tartományában működő radarok ellen voltak hatásosak, ennek megfelelően a zavarni kívánt radar hullámhosszának kb. felére kellett vágni azokat. 

Ennek dacára az elgondolás egyelőre elméleti szinten rekedt meg. A katonai vezetés ugyanis mindkét oldalon úgy ítélte meg, hogy ha bevetik a módszert, az ellenség is azonnal ugyanígy fog tenni. Persze a kölcsönös elrettentés jelenségét joggal szokás inkább az atomfegyverek korával azonosítani, amikor a katonai erőviszonyok aránylag lassan és korlátozott mértékben változtak. Ezzel szemben az 1942-es és ’43-as nyarak között eltelt év folyamán német szemszögből a hátország légvédelme, (helyi terminológia szerint) a Reichsverteidigung ugyanolyan előnytelenül alakult, mint az egész háború. Ennek nemcsak az angolszászok rendelkezésére álló nagyobb ipari kapacitás volt az oka. A német bombázó fegyvernem relatíve csökkenő erőt képviselt, melynek ugyanakkor növekvő hányadát kötötte le a keleti front. 

Másrészt a brit légierő (RAF) figyelmét nem kerülte el, hogy az ellenség nem kifejezetten töri magát a zavarásra kevésbé érzékeny, új rádiólokátorok fejlesztésével. Sőt, a német légvédelmi tüzérség tűzvezető radarja (Würzburg) történetesen ugyanazon a frekvencián üzemelt, mint az éjszakai vadászok irányítására használt Würzburg Riese, az ezekbe a repülőgépekbe épített fedélzeti radar (Lichtenstein) pedig mindkettőéhez igen közeli frekvencián. Vagyis azonos hosszúságú fémcsíkokkal hatékonyan lehetett mindhármat zavarni. A Luftwaffe több magas beosztású tisztje is tisztában volt ezzel a veszélyforrással, mégsem hoztak ellenintézkedéseket, ami legalábbis nem fest előnyös képet róluk. 

Így amikor 1943. július 24. éjjelén a RAF 746 bombázója úgy támadta meg Hamburgot, az egyik legerősebben védett németországi célpontot, hogy közben mindegyik percenként szórta az alufóliát, a vadászpilóták, a fényszórókat és légvédelmi ágyúkat kezelő alakulatok képtelenek voltak pontos elhárító tüzet nyitni. A britek így összesen 12 gépet veszítettek; az addigi tapasztalatokból következtetve kb. harmincötöt mentett meg a biztos pusztulástól a Window („Ablak”) fedőnevet viselő, összesen 92 millió fémcsík, amiről a hajózóknak természetesen nem mondták meg, mire szolgál.

Felhős időjárás esetén később az "Ablak" nappali bevetéseire is sor került, de ilyenkor természetesen csak a radarvezérelt ütegek ellen kínált védelmet, vadászgépek ellen nem.

A Reichsverteidigung kapcsán nem igazán lehet olyan fordulópontról beszélni, mint pl. El-Alamein vagy Sztálingrád, de alighanem a hamburgi tűzvihar pályázhat a legnagyobb eséllyel erre a címre. Márpedig furcsa fintora a sorsnak az, ha egy faék egyszerűségű eszközzel lehet a leglátványosabb sikert elérni egy olyan környezetben, ahol mindenki az egyre kifinomultabb műszaki újításokba fekteti a bizalmat.

A nyugat-európai „bombaháború” ugyanis – noha többnyire csak mellékhadszíntérként könyvelik el, a döntő csata már említett hiányából is fakadóan – párját ritkító haditechnikai fellendülést gerjesztett, mivel annak kirobbanása, majd kiéleződése el nem hanyagolható ellentétre derített fényt a harci repülőgép, az előző világégésben született egyik ígéretes új fegyver elképzelt és tapasztalt képességei között. A RAF Bombázó Parancsnoksága (Bomber Command) leginkább az illúziórombolásban tudott eredményeket elérni, ezért rengeteg erőfeszítésbe került, mire évek alatt jelentős katonai tényezővé nőtte ki magát. Amikor hírhedt parancsnoka, Arthur Harris repülő-altábornagy például 1942. május 30. éjjelén Köln ellen bevetett minden rendelkezésére álló alakulatot, beleértve kiképzőket és növendékeiket is, döntését későbbi elmondása szerint pusztán a képességek megőrzése miatt is muszáj volt meghozni: 

Valójában egy ilyen erődemonstráció volt az egyetlen, általam ismert érv, amely legalább némi valószínűséggel megakadályozhatta repülőszázadaink elvételét és erőfeszítéseink átirányítását másodlagos jelentőségű célokra, illetve segíthetett kicsikarni a nekünk olyannyira szükséges felszerelést, a radarnavigációs segédeszközöket és célpontkijelölő eszközöket a nemtörődöm hivataloktól, melyek oly sokáig visszatartották ezeket.

A látványos testületi önreklám (egyébként el nem maradt) sikerében azért az addigi tapasztalatok alapján joggal reménykedhetett. A brit kormány ugyanis figyelemre méltó makacssággal folytatta a bombázó hadjáratot, a bizonyítékok dacára is, melyek a csüggesztően alacsony hatékonyságról már 1941-ben rendelkezésére álltak. Megbízottai később hasztalanul figyelmeztették az amerikaiakat annak veszélyeire, ha vadászkíséret nélküli kötelékeket nappal vetnek be erősen védett célpontok ellen, pusztán a fedélzeti védőfegyverzetre hagyatkozva. Azt pedig felesleges részletezni, hogy a németek milyen rendkívüli elszántsággal harcoltak a végsőkig.

 „Lazább”, kevésbé végletes kultúrájú hadviselő államok esetén, melyekre általában véve az emberi kompetencia alacsonyabb szintje és sekélyesebb mentalitás jellemző, ilyen mértékű katonai eszkalációra sosem került volna sor. Így viszont a háború német földön évszázadok óta nem látott pusztítással járt, a technológiai fölényre való szüntelen törekvés folyományaként pedig egy új eszköz harcba vetése csak ideiglenes, vagy legalábbis korlátozott előnnyel járhatott. Aki viszont lemaradt az élvonaltól a kutatás-fejlesztés terén, mint a németek a radartechnológiában, az már nem tudta ledolgozni a hátrányt.

A Reichsverteidigung haditechnikai fókuszú bemutatására vállalkozó egyik történész a megboldogult Alfred Price volt, aki jópár könyvben és szakcikkben dolgozta fel az 1939-45 közötti légi hadviselés egy-egy szeletét. Légi háború a Reich felett c. kötetét ajánljuk ma olyanok figyelmébe, akiket a téma ilyen jellegű megközelítése részletekbe menően is érdekel. Price nem csak krónikási minőségében kötődött a katonai repülés világához, maga is híradástechnikai tisztként szolgált a brit légierőnél, igaz már „csak” a hidegháború jóval nyugalmasabb éveiben, Vulcan és Canberra típusú bombázókon. Ha személyes tapasztalatokkal tehát nem is, elegendő szakmai tudással bizonyára rendelkezett egy efféle számvetés elkészítéséhez.

Az első kiadás 1973-ban jelent meg, így a szerzőnek még lehetősége volt elsődleges források mellett a harcok brit, német és amerikai veteránjainak - legalábbis főleg alacsonyabb beosztású, akkor még életben lévő volt tiszteknek - saját beszámolóira is hagyatkozni. Az Akadémiai Kiadó gondozásában kiadott első magyar fordítás (megrendelhető itt) már a 2005-ben megjelent kibővített és átszerkesztett, kétkötetes második kiadás alapján készült. Nem meglepő módon Price a kronológiai alapú elbeszélést alkalmazta, a műszaki aspektusok mellett azokat a bombatámadásokat kiemelve, melyeket a bevetett eszközök és harceljárások miatt fontosnak ítélt. 

De, mint arra már utaltunk, és amit a szerző is éreztet, ez a megközelítés is csak korlátozott mértékben indokolt. Itt végeredményben a nagyobb katonai műveletek sem bírtak akkora jelentőséggel, mint a többi hadszíntéren; a döntő csata mellett általában véve elmaradtak a hadba szállt nemzetek figyelmét tartósan megragadó fordulatok is. A kiharcolt eredményeket nem lehetett mérni a sikeres áttörések és bekerítések méretében, az ellenség földjén megtett kilométerek vagy elfoglalt települések számában. Tájékozódási pontot a nagyrészt fából épült, s így hatékonyan elhamvasztott német óvárosi negyedek száma, az újra és újra szétrombolt ipari kapacitás becsült mérete és a védők vesztesége jelenthetett. 

Pforzheim bombázása 1945. február 23. éjjelén. A város épületeinek több mint négyötöde és lakosságának kb. egyharmada odaveszett. A túlélők másnap az utcák egykori helyét sem tudták azonosítani.

A bombázó hadjárat lassan, de biztosan őrölte fel a német vadászlégierőt és a hátország erőforrásait, több mint egymillió német férfinak adva kényszerű elfoglaltságot, nem beszélve a védelemre mozgósított hadfelszerelés mennyiségéről, melynek hiányát a többi fronton szenvedték el. Az egykori parancsnok is ezt könyvelte el a legfőbb fegyvertényként, amikor évtizedekkel később oktatási szándékkal beszélt tapasztalatairól:

Alárendeltjei “mészárosnak” csúfolták Harrist - nem a német civil lakosság általa levezényelt megritkítása miatt, hanem mert a veszteségeket mellőzve a támadások üteméből sosem engedett, rávilágítva arra, hogy a felőrlő hadviselésben a vérszivattyú egyik oldalt sem kíméli. A Bomber Command hajózói alacsonyabb várható élettartammal számolhattak, mint a brit gyalogosok az I. világháborúban; véres mesterségüket jól ábrázolja Owen Chave hadnagy (1912-1943) Éjszakai bombázók c. verse, melyet a könyv nyomán, Dr. Molnár György fordításában utószó helyett idézünk:

Kelet felé küzdik felfelé magukat, fekete formák a leszálló

Alkony szürkeségének háttere előtt, a lebegő nappal eltűnnek

Az angol mezőkről

Nem az övék a diadal

Hirtelen felizzása, amelyet vadászbajtársaik ismernek;

Csak repülni felhőn át, viharon át, éjszakán át

Csalhatatlanul, és megőrizni céljuk fényét,

S vissza nem fordulni, amíg rettenetes dolguk végeztével,

Nyugatnak fordulva emelkednek, versenyezni a felébresztett nappal.

 * * *

Eastward they climb, black shapes against the grey

Of falling dusk, gone with the nodding day

From English fields.

Not theirs the sudden glow

Of triumph that their fighter-brothers know;

Only to fly through cloud, through storm, through Night

Unerring, and to keep their purpose bright,

Nor turn until, their dreadful duty done,

Westward they climb to race the awakened sun.

(A felhasznált idézetek és adatok a kötetből származnak.)